Zsiráfok

Épp a mediterrán madarait csodáltam,
s hogy a rács miatt nem fotózhatok jól,
ezen sajnálkoztam.
Majd a napfényes őszben hirtelen
sötét árnyék vetődött rám,
szinte megijedtem,
hisz felhő eddig nem közelgett
a nap folyamán,
magam körül hökkenten
megperdültem...

S amit láttam, attól széles mosolyra
húzódott a szám,
hiszen az út másik oldalán
itt termett előbb még üres,
tágas udvarukon át
két óriás zsiráf, s elnézve kettejük
tekintélyes nyakát,
nem csodálkoztam, hogy nem felhő
veti fejemre árnyékát.
Csak ámultam, mint gyermek,
olyan váratlan volt, ahogy
betelt velük ez a hely,
hát üdvözöltem őket, ahogy hatalmas,
ártatlan-meleg szemekkel
nézett le rám
e két kedves zsiráffej.

Aisha

Aisha messze van,
mint a holnapok;
Aisha tündököl,
mint a csillagok.
Aisha figyel rád,
s közben mosolyog;
Aisha meghallgat,
szíve neked dobog.
Aisha téged néz,
szemedben felragyog;
Aisha simogat,
talán ő én vagyok...

Felhő takarja

Felhő takarja a Holdat,
mikor pár napja láttam,
még teli volt.

Jaj, mikor láttam, még
nem volt lelkemen
ez a szürke folt!

Mire újból látható lesz,
már semmiképp nem lesz
tele ez a Hold.

S a fogyó Hold vajon elég-e,
hogy eltűnjön lelkemről
ez a szürke folt?

Miért épp ő?

(Megdöbbenéssel A.-nak, a legjobb embernek és értékes kollégának,
négygyermekes családapának, kit egyszer csak utolért a leépítés...)

Szerényen hordozod
tehetséged,
ha emberjóságban hinni,
bízni lehet,
mindig feltétel nélkül
bízhattunk benned.
Évek során csak nemes
emberség áradt belőled,
ha bántottak is,
méltósággal viselted.
Csak segítettél, adtál,
ha tehetted,
okos bölcsességed,
türelmed
példát mutathatna
bárkinek.
Szépen szóltál akkor is, ha
nem érdemelték meg,
s megtettél annyi mindent, mit
ember csak tehetett.

Most mégis búcsúzom tőled.
Sosem hittem volna, hogy mindezt
el kell majd mondanom neked,
hiányod nem pótolja senki...
Reggelente nézem üres helyed,
aki tökéletesebb társ, barát lehet
naponta nyolc órán át,
az vesse rám az első követ.

(A rajz A. búcsúajándéka nekünk...)

Égi ajándék

Szinte érzékelhető, ahogy a tél lassan, fokozatosan átfordul a tavaszba. Reggel még markáns hideg van, felfér szinte minden, amit a múlt hónapban viseltünk. A pillekönnyű ál-sál alatt meg-megborzongok, míg reggel 7 órakor várom a buszt.
Aztán egész nap ablak nélküli zárt hely, munka - az ember azt sem tudná meg, ha hirtelen kánikulára váltana az időjárás. Valaki szól, hogy süt a nap... kitolongunk az ajtóig. Valóban aranyfény árasztja el az udvart, utcát, s az égen élvezet nézegetni a színes, változatos formájú felhőket. És az illat... az hamisítatlan tavaszi. Belélegezzük, mélyen, sokszor. Szinte érzem, ahogy tágul a tüdőm, s új energiával telnek meg a sejtek...
Dolgozunk tovább, míg egy ügyfél vizes ruházattal perdül beljebb - esik az eső! Nahát, hisz alig 1 órája csodáltuk a friss, tavaszi napsütést... újra csak kisomfordálunk páran megnézni ezt a hirtelen időjárás-változást - tényleg, esik! Nem zuhog, csendes eső pereg szinte egykedvűen, s a Nap, mintha mi sem történt volna, tovább süt... ahogy ott állok, nem hiszek a szememnek: az esőbe - ritkán, de nagyszeműen - hó is vegyül! Meresztem a szemem, mielőtt mondanám bárkinek is - de kétségkívül, ez hó! Bár bizonygatni nem tudnám annak, aki 5 perccel később állna meg mellettem, hisz a hópelyheknek, amint földet érnek, azonnal véget is ér életük, elvegyülve a komótosan csepergő esővel...
A Nap még mindig süt, a felhőknek sikerül úgy kúszniuk az égen, hogy nem takarják be egy percre sem. Milyen érdekes... Ilyenkor szokott szivárvány lenni, legalábbis nyáron. Megszokottan körbenézek, keresem, de sajnos, nem észlelem a csodás jelenséget...
Egy óra még a munkaidő végéig. Akkor kimegyek, s ahogy várom a buszt, csak a nedves járdák jelzik, hogy itt nemrégiben bármiféle csapadék is láttatta magát. A buszvárás perceiben két kis fehér kuvaszkölyköt szoktam kerítésen keresztül boldogítani, meg főleg ők, engem. Úgy 4 hete kerülhettek ide, alig voltak nagyobbak, mint a maine coon macskám... Gyönyörűek, játékosak, életteliek... kerítésen keresztül cirókálják odatartott kezem fejét, s örömükben összevissza rohangálnak. Már megismernek, hisz mindig viszek nekik valamit. Nincs kutyám, de szándékosan hordok magammal mindig egy zacskó jutalomfalatot, s kínálom őket, élvezettel kihasználva a várakozás perceit. Azelőtt mindig olyan hosszúnak tűntek a percek, míg megérkezett a busz, most meg repül az idő, és csodák csodája, milyen pontosan jár...
Negyven perc az út, míg leszállok a város másik végén. Alig 2 hete ilyenkor már sötét volt. Mostanában még épp a naplementében gyönyörködhetek a négyemeletes lakópark végénél - sokszor fáj a szívem ilyenkor, hiszen fotózáshoz illő a természeti szépség, csak éppen nem mindig tudom magammal cipelni a fényképezőgépet.
A lakótelep túlsó végén lakom, ráérősen ballagok, most semmi sürgős dolgom nincs, a boltok most még megvárnak.
Nagyjából 20 percet töltök el a napi bevásárlással, ennyi idő a napszak látványos változásához ebben az időszakban épp elég. Sötétedik is, ahogy nyugat felé nézek, még éppen látni a naplemente utolsó gyönyörű képét, a narancssárgán átúszó lila csíkfellegekkel... ám, ahogy megyek házunk felé, szemben egy sötétkékes-szürke felhő mögül valami különös, élénksárga, határozott karéj kúszik egyre feljebb. Szándékosan lassan megyek, sőt, meg is állok néha, ráérősen matatva cuccaim között... mi lehet az? A Nap nem lehet, az amarra van, s nyugodni készül épp... a Hold meg... nem itt szokott állni... vagy most igen? Különben is, de rég láttam már a Holdat, mostanában mindig borús az idő...
A karéj egyre teljesebb formát ölt, s ezzel együtt rájövök: az, amit látok magam előtt, valóban a Hold! Nagyon közel lehet a Földhöz, ritkán szokott ilyen hatalmas lenni! És micsoda szerencse, hogy láthatom: épp telehold van! Már fele ki is csusszant a felhő mögül, de már jól látható, hogy ez bizony teljesen tele van, telehold van, nem vitás!
Annyira gyönyörű, annyira lélegzetelállítóan szép és monumentális a vizuális élmény, hogy figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegezzek, mert most már nem ártana némi levegőhöz is jutnom...
Még téblábolok pár percig, hogy minél tovább szívhassam magamba ezt a látványt, ezt a különlegesen csodás, hatalmas égi ajándékot; s közben nem értem, más emberek hogyan rohannak tovább, hogyan létezik, hogy ezt senki nem látja?
Vagy velem van a gond, én vagyok csak, akire a mások szerinti mindennapos "semmiség" ilyen hatással van? Most mindenesetre úgy tűnik...
Nekem ez a mai nap fantasztikus ajándék volt a természettől. Érhetett napközben bosszúság, lehettem szomorú, fáradt - mindez eltörpült ennyi csoda mellett. Úgy érzem, nemhiába keltem fel ma... csodák részesévé váltam.
S ezeket a csodákat, a mai nap örömeit megköszönöm... s elültetem lelkemben.

Padláson

korhadt falétra
fájón nyikorgó fokok
gyermekkor-illat

félhomály és csend
vastag süppedős léptek
emlék hívogat

hálót sző a pók
a petróleumlámpán
ötvenéves por

háromlábú szék
fogó nélküli fiók
eltűnt régi kor

sárga újságok
tekerős kávéőrlő
szétfoszló idő

méltatlan hever
atlétika-bronzérem
hideg mint a kő

kerek padláslyuk
galambok turbékolnak
élő múltidő



(Tóth Gábor képe)

Ártatlan

ártatlan lélek
fehér tökéletesség
létezik a jó

egy porcelánarc
fény-tiszta reménysugár
bennreked a szó

Már hiányzol

A vonat félórát késik.
Erre nem számítottunk...
Másfelé nézve kicsit
túl vidámak vagyunk,
egymás szavába vágva
talán túl sokat beszélünk,
nehogy ránk telepedjen
a csend, inkább nevetgélünk...

A vonat lassítva araszol.
Még fogom a kezed,
de már hiányzol.

Nincs más

Felfalt ez a hét
kiszipolyozta agyam
mely mint szita
ereszt át mindent
mi összetarthatná
az embert
s az érzést hogy
széthullok
az idő rostájában
csak a hit és tudat
enyhíti
hogy vége van
egyelőre
holnap itt leszel
és végre
mellettem létezel
holnap nekem fog
szólni a dal
addig nincs más
mint álomba merülni
arcoddal

Súlytalan léptek

város szélén
körbeleng
a füstillatú szél
nagyot szippantok
az őszbe
talpam alatt
zizzen s táncra kél
az aranyszínű avarból
sok megfáradt levél
napról napra
vastagodó
puha szőnyegen
lépteim némák
súlytalan
örökkévalóság
a hangod
az arcod
emlékeimben

Alszik a kedves

alszik a kedves
meglesem titkon
kisimult arca
mint gyermeké
hunyt szeme mögött
színes az álom
történései
egy más világé
halványan odébb
rebben a keze
apró sóhaj egy
lágy mosolyt hint
szép álomból keljen
ha aranyló hajnal
új napra hív majd
s ébresztőt int

Nem attól van

Rábukkanunk,
megtaláljuk,
csak a miénk,
úgy gondoljuk...
mienk az érdem,
mert felfedeztük,
magunkat jól
vállon veregetjük,
mert úgy hisszük,
megszereztük...

Pedig...
azelőtt is ott állt,
ugyanúgy élt és
ugyanúgy várt,
élte életét,
akárcsak mi magunk.

És nem, nem attól VAN,
hogy mi rátaláltunk.

Hideg esőpermet

Esernyőmön hideg
esőcsepp permetez,
pár őszi virág még,
mit a szem felfedez.
Az ég szürkén ásít
e nyirkos világra,
a szél kapaszkodik
begombolt kabátba.

Megfázott, megfáradt,
elillant a nyár,
méz-ízű emléke
csalfán messze jár.
Az ember fázósan,
sötétségben kél,
s lenyugszik a Nap is,
amire hazatér.

A színek napközben
nélkülünk léteznek,
mire számíthatunk,
csupán az érzések.
Elraktározódnak
a nyári emlékek,
hogy hideg estéken
átölelhessenek.

Őrizz meg

Őszi napon
megszülettem,
szürke ködöt
elüldöztem,
felhők mögül
előtűntem,
hozzád vihar-
ként érkeztem.

Szemed fényét
megszerettem,
mosolyodat
széppé tettem,
őrizzél meg
szemeidben,
jól rejtőzz el
a szívemben.

Könny leszek

Könny leszek,
ha úgy könnyebb fájni,
szivárvány remeg majd
testemen...
könny leszek,
hogy az elviselhetetlent
kibírhatóvá
tehessem.
Könny leszek,
és neked is jobb lesz,
magaddal hordasz
engem,
szemed sarkából ne törölj ki...
rajtad csillogjon
fényem.

Nagypéntek

„Íme, a te fiad.” Beteljesedett
az Írás s a Golgotán esti fény lett...
vihar sorjázza a lelkeket.

Ragaszkodó hármasok

tükörkép a szem
ébredező érzékek
sejtelmes álmok

mozdulatlan kar
varázsszóra átölel
megtörő átok

sötétlila éj
ragaszkodó rejtelmek
valóra váltok

Csillámkák

Baljós pillanatban került nem megfelelő helyre. Félt is. Reszketve tette az első lépéseket... habozott. Nem tiltakoztak ellene, ezért felbátorodott. Adott magából, gondolt rájuk, túlzott gondossággal válogatta az általa lelkesen összegyűjtött csillámpillanatokat, időt szánt... hogy szépet és jót adhasson.
Kincsecskéi ugyan főleg csak számára értékek, hiszen bármelyikre ránézve csakis neki jelentenek a látványon kívül mást is, de azért buzdították a közel-távol mellette levők, és már akkor is megsimogatták örömpelyhekkel, mikor még bicskával farigcsált... és vadidegenek, más értő tájakon fényes csillaghullással fejezték ki tetszésüket; érdek nélkül, hiszen ők ezáltal nem kerültek előrébb és magasabbra – mindezek valahogy adtak neki egy kis bátorságot ahhoz, hogy megmutathassa másoknak is féltve őrzött csillámkáit.
Itt sem zavarták el, így lassan kezdte szinte jól érezni magát. Sőt, hasonlókkal viszonozták kincsecskéit direkt neki címezve, és figyeltek rá. Már valóban örült, hogy idejött, szinte azt remélhette, hogy ha nincs ott egy ideig, még talán hiányozhatnak is kincsecskéi az ottlevőknek...
De beigazolódott a baljós pillanat sejtelme. Jött valaki, aki a régi idők jogán saját képzelt trónusáról toronymagasságból szemlélhette és bírálhatta, valahol a kifogásolás és az ócsárlás között, szégyenérzet és visszafogottság nélkül a kincsecskehozókat.
Pedig megfelelő alázat nélkül művészet sincs... ez az alapszabály őrá is vonatkozik, csak ő nem tudja. Itt alázatnak nyoma sem volt, és nem szivárványok jöttek abból a magasságból, hanem villámok. Az egyszerű csillámkák nem élhették túl.
De rájuk is virrad új nap. Meglesz a helyük. Ha máshol nem, gazdájuk és a közelállók szívében.

Bajszán a vízcsepp...

Bajszán a vízcsepp
apró gyöngyként rezzen...
rám néz egykedvűn,
méltóságteljesen.
Hunyorítva méláz,
mancsát fölemeli,
a gyöngy-vízcseppeket
bajszáról lesepri.
Tappancsokat tisztít
még alaposabban,
a napra lehet nézni,
rá csak óvatosan!

Félóra múlva
még mindig azt látom:
tisztogatás, mosdás
program a porondon.
Most a "csellózás"
van éppen műsoron,
van-e testrésze, mely
nincs túl mosdatáson?
Végre már megpihen,
öntudatos macska,
néhányat nyalint még,
talán elfárasztja...

Füle néha mozdul
mindenféle neszre,
ezek a legapróbb
zajra kihegyezve.
Helyezkedik, fordul
maga körül párat,
fejéhez tappancsát
használja párnának.
Pihenő puhaság,
béke és nyugalom,
elegáns-finoman
elnyomja az álom.

Bár lettem volna

Ez a nap olyan volt...
bár lettem volna talán
inkább hősi halott,
mert csak gyomot és
igaztalanságot,
temetést és csalódást,
törődöttséget és
vigasztalanságot,
sáros, piszkos
nyomokat hagyott.
Egyszer fent,
de mily sokszor lent,
s mi mégis, újra és újra
hittel kezdjük a napot,
adjuk az ezredik esélyt,
kifényesítjük, de hányszor
a porrá hulló reményt,
s reggelenként ismét
kiosztjuk tisztán
a lapot.

Kék-érzés

Ahol a tó tükrén
reszket a Hold,
pilleszárnyakkal

hajam simogatja
lágy esti szél.
Ezüstharmattal

szívem megfürdeti
mélykék szerelem
kék varázslattal,

ahol a kék álmok
összeérnek
a kék vágyakkal.

Őszi gondolat

Magasban úszó
fellegek
tovasuhanó játéka
gyönyörködtet,
felhőszínekben
tobzódom,
lélekben velük
utazom
távolra, messzire, el...
de utamat testben
a földön járom,
s bár felhők fodrába
kapaszkodom,
itt lent minden érzékem'
rabul ejtette
a megsápadt őszi levelek
fáradt zizzenése.
Ősz illatát sodorja
az ökörnyál...
ha akarom, ha nem,
szívdobbanásom
feléd száll.

Ida, a szárnyas

Anyám, mikor egyedül maradt régi kis házában, néha tavaszonként vett egy-egy csapat kiskacsát, kiscsirkét - így aztán jól megvolt a programja az aktuális baromficsapat felnevelésével. Na, nem mintha amúgy unatkozott volna, hisz egy öreg ház körül folyton van tennivaló, nem is kevés.
Ráadásul akkoriban nyaranként el volt látva az unokákkal... hiszen ugye, a szülők dolgoztak, leszámítva a váltva kivett szabadságokat, viszont a nyári szünet sokkal hosszabb volt, s anyám áldozatkészen felvállalta mint a négy unokáját...
Jó dolguk volt ám a ház körül élő állatoknak! A kiscsirkékre, kiskacsákra mindig volt kellő létszámú jelentkező, aki segített az etetésükben, itatásokban. A gyerekek egyenként kiszedegették őket meleg fészkükből az újságpapírral leterített ócska pokrócra, mely fölött égett az infralámpa - bizony, nagy szükségük van a melegre ezeknek a kis jószágoknak! -, hogy aztán végignézzék, ahogy örömmel, nagy sipogással vetik magukat a kis pihe-puha szárnyasok a reszelt főtt tojás, dara, vágott csalán közé. Megtöltötték vízzel soklyukú itatóikat, s ámulva nézték, hogy azok milyen hamar megtanulják, hol és hogyan kell inni, és tudják, hogy akár hat csibe vagy kacsa is ihat egyszerre egy ilyen edénynél. Mikor letelt az etetésnyi idő, akkor a gyerekek óvatosan visszapakolgatták a csöppségeket a bélelt kosárba, közben mindegyiknek kijárt egy-egy alapos simogatás... Majd a kosarat letakarva, folyamatosan halkuló és ritkuló csipogás után csend lett.
Lányom volt a legnagyobb unoka, ő különösen imádta istápolni a kiscsirkéket. Mivel öcsém két lánya kisebb volt, ők a kisebbek szemével néztek a "nagyra", s annak nyilván tekintélye volt a néhány év előny miatt, fiam pedig alapból nagyon érzékeny, jólelkű volt már babaként is, s a három lány között alkalma sem volt nagyon rossznak lenni, így mindannyian szívesen dédelgették, simogatták a kis jószágokat. Mikor azok már nem szorultak annyira a kosár védelmére, akkor is rendszeresen ölben tartották valamelyik csirkét, és órákig elsimogatták, akár egy macskát. Úgy dominóztak, úgy kártyáztak, úgy ország-városoztak, hogy mindnek az ölében volt egy-egy csirke... Azt lehet mondani, a csirkék ehhez teljes mértékben hozzá is szoktak.
Már süldő korban voltak az aktuális csapat tagjai, amikor sajnos, véget ért a nyár és a rendszeres baromfiistápolásról le kellett mondaniuk az unokáknak. Azt lehet mondani, minden csirkének neve volt, messziről megismerték őket akár külsejükről, akár hangjukról is, és néven nevezték valamennyit. Ezentúl a szárnyasok csak heti egy alkalommal részesülhettek a fenti élményekben, de anyám elmesélte, hogy ha leguggol valamiért, valamelyik csirke máris az ölében van...
Teltek az évek, egyik nyár jött a másik után, a csirkék nagy részéből természetesen tyúk, illetve vasárnapi ebéd lett... mely utóbbi tényt lányomnak nem reklámoztuk - anyámnak is nagyon nehezére esett, a szomszéddal vágatta le őket... -, mert ha a lány megtudta, akkor név szerint kérdezte, hogy kit főztek meg... s megsiratta szegény csirkét, és nem volt hajlandó belőle enni...
A két legkedvesebb tyúkocska - Ida és Borostyán - évekig megmaradt, anyám viszonylag könnyen bele is törődött már szinte az elején, hogy azokat végképp nem szabad bántani, azok maximum végelgyengülésben mehetnek át a túlvilágra. Ő maga sem tudta volna levágni őket... hisz olyanok voltak, mint a kutya vagy a macska. Mentek utána a kertben, ha ott dolgozott, de kísérték egyébként mindenhova. Ha csengettek, anyámmal együtt ők is szaladtak kárálva a kapuhoz, és ha búcsúzott a vendég, ugyanezzel a szertartással kísérték ki. A gyerekek minden szünetben továbbra is ölbevették, néven nevezték, simogatták őket, s ha nem láttam volna, nem hiszem el, mennyire máshogy viselkedtek ezek a tyúkok, mint amúgy egyébként az átlag-baromfiaknál megszokhattuk. Teljesen emberiek, szocializáltak lettek... még a házba is bejártak, anyám fáskosarat tartott fent nekik a konyha sarkában... télen oda "ültek el"...
Lehetett velük beszélgetni is. Lányom órákig tudott velük párbeszédet folytatni, a tyúkok ilyenkor fura, éneklős hangon kárálva mondták a magukét, de mindig megvárták lányom mondandóját... Ugyanakkor néha anyámat is elkaptam, hogy odaszól valamit Idának, s Ida fejét rázva, éneklős kárálással válaszolt...
Borostyán valami betegségben pusztult el 4-5 évesen, mély gyász ülepedett egy időre a gyerekekre, anyámra is. De Idát, az utolsót még évekig istápolgatták, kényeztették, státusza volt a családban. Idával nem lehetett akárhogy bánni, beszélni, netán kikergetni a házból! Ida minden ház körüli cselekményben részt vett, legyen az meszelés, kamratakarítás, kertásás, vendégség - semmiből nem maradt ki, mindent hangosan véleményezett... Ha anyám az utcai virágágyást tette rendbe, Ida bizton kint lehetett mellette, nem fordulhatott volna elő, hogy elkóricál, vagy netán kifut a forgalmas úttestre. Anyám gyomláló keze mellett csipegetett, elcsípve egy-egy gilisztát, időnként kottyantva egyet-kettőt. Ida jelenléte az állandóságot, nyugalmat jelentette.
Aztán egy reggel - bizony, már lehetett tízéves is - nem ébredt föl többet, úgy találta meg anyám, mozdulatlanul. Szépen, csendben, bárminemű gond okozása nélkül, életéhez méltóan ment el... A kert végében, Hosszúkás és Kicsi nevű hű kutyáink; Mirci, Medve, Leó, Bandi, Marci, Kiciri, Pöszörő, Fancsika nevű cicáink és Borostyán mellé lett temetve.
Gyerekeink már rég felnőttek, de Ida neve a mai napig is fogalom.

(A fotó egy 2010-beli "Idát" ábrázol, a történet ideje viszont: az 1990-es évek)

Honesty négyéves

Szemed bár néha sárga, néha zöld,
de szépséges tekinteted ugyanaz:
ártatlan macskaangyal-arcodon
az idő semmit nem változtat.

Négyéves lettél - felnőtt macskahölgy,
csak méreted nőtt, lelked megmaradt
értő, drága, könnyed ajándéknak,
ha hat kiló tíz is a súlyod-mért adat.

Kérés nélkül vigasztalsz engem,
ha nap végén kidőlök a sorból,
ragaszkodásod soha nem teher,
ember példát vehet tapintatodról.

Ha a macskák között szentek lehetnének,
te joggal elnyerhetnéd a címet,
ezüst-fekete klasszikus cirmosom,
kívánok nekünk még sok-sok kedves-boldog,
szeretettel együtt töltött évet.

Haramia-ünnep

Barkaszürke macskám,
április elsején hatéves lettél.
Hozzád méltó e dátum, hisz szerintem
nem véletlen, hogy "bolondok
napján" születtél...
Hogy bizonyítsd, ezért -
amit csak lehet - mindent meg is tettél,
kis bolond cicám... mintha nem is
múlt volna el hat tél,
most is ugyanúgy hányod éjszaka
a cigánykereket,
futkosol ezerrel, mintha csak
kergetnél egeret,
s ha ezért szidlak, zeng a ház
a dorombolástól, a paplanon és
rajtam való dagasztástól...
aludni akkor meg ezért nem lehet...
Bár néha reggelente a fáradtságtól
a csillagokat látom,
mégis te vagy nekem
az első számú bolondos
cicám e világon.

Emlékek illatokban

Régi illat suhan el,
épp csak érinti orrom,
majd tovaleng,
mire eszmélek.
Talán rejtőzik valahol,
rátalálni próbálok, míg
gyermekkori vasárnapok
reggeli derűjét
álmodom végig.
Gondtalan-szép békénk
csillogó emléke
kínál csillanó mézet
a vajaskenyérre,
illatos kakaót mellé...
Ám volt még ott más is,
az illat keveredett,
tán a tyúkból fövő
húslevesé is
belekéredzkedett...
Hunyt szemmel merengek...
és igen... a kertből
belép nevetősen,
egy csokor rózsaszín
szegfűt tart kezében,
s jön énfelém
örök fejkendősen
a nagymamám:
"Tudom, mennyire
szereted, nézd már,
fogták magukat,
és ma reggelre hirtelen
nem kinyíltak?
Ezt neked szedtem,
kisunokám..."

Gondolatok kötésre

Halkan surranva
pattog a kötőtű,
napjaim órái
rajtuk a szemek.
Egy sima, két sima,
három fordított,
s a szemek egyre
csak peregnek.

Ha alszom, a
kötés is lusta,
gondtömegnél nő
a szemszaporítás.
Szép nap a sima,
zűrös a fordított,
ha te jössz, végre
egy dupla ráhajtás.

Hétfő reggel

Ébresztő...
ásít rám egy hideg,
hajnali hétfő,
a ráeszmélés
elkeserítő...
szomorú, szürke
felhők szakadoznak
az égből,
nyúlványaik lassan
hűvös permetként
arcomba hullnak,
apró tűszúrások
teszik nyűgössé
hangulatomat.
Kedves,
olyan messze vagy...
te hogy érzed
most magad?
Vajon utolér
ez a hideg, esős szél
téged is?
Ugyanígy tépi-vágja
ott messze
a te arcodat is?

Csodaképem

Barna zsinór rögzíti pillekönnyű fakerethez
mutatós keresztfűzéssel a különleges vászonképet,
lélegzetelállító színekkel festve rajta az indonéz szigetvilág
teleholdas életképe, édes-csodás mesevilág, mit csak
a képzelet ragozhat tovább.
Bíbor, mélykék, arany, ezüst, sárga és lila színek
delejezve hívják magukhoz az áhító-bámuló tekintetet...
Veled voltam, mikor megláttam abban a füstölő illatú boltban,
sóvárogva néztem, tudtam, jól nézzem meg, s hagyjam,
majd felejtsem is el gyorsan.
Egy hónap múlva újra arra jártam, kerestem a képet
sóvárgón, titokban, vágyva, csak egy percre ismét láthassam,
de másik állt a helyén s én sajgó-irigyen, fájón gondoltam
az ismeretlenre, kinek szobája falán lóg, az ő örömére,
otthonának díszítésére.
Újabb hónap telt, s a nyárból hideg ősz lett, most te utaztál hozzám,
s én egy fárasztó hét után dideregve vártalak az állomás peronján.
Siettél felém, s ahogy megláttál, boldog születésnapot kívántál,
aranycsillámokat szórt a szemed, s átnyújtottad nekem szíved
minden szeretetével a hónapok óta titkon megvett-rejtett,
fél országon is átutaztatott csodás ajándékot: a mesebeli képet,
s vele együtt aranyszívedet.

Kerestem a szívem

Kerestem a szívem,
mindent tűvé tettem,
fehérré vált arccal
magamba rémültem:
szív nélkül lélegzem...
életemet félem,
kétségek, árnyak közt
félelmeim élem...

Mennyire másképp lett:
lelkem szelídíted,
megleltem szívem is:
benned találtam meg.

Jöjj

jöjj,
jöjj hát,
ülj mellém,
gyere, kedves,
hajtsd vállamra
fejed, érezd e hűs
nyugalmat, a világ
nélkülünk is létezik
tovább, ne félj, hunyd
hát le szemed, zárd ki a
zajos, zűrös külvilágot,
sugározd békéd derűjét
szívemre, boldogság-
csillámokat hintve,
érezd a csendet,
gyere hát, ülj
ide mellém,
jöjj hát,
jöjj

Ancsa, a vizsla

Éveken keresztül jól ismertem egy vizslát. Annál a régi, roskadozó kertes háznál élt, ahol munkából eljövet buszra szoktam várni. Ancsának hívták gazdái, egy idős házaspár. A vizsla mindig érzékelte az időt, amikor megyek és már az ócska, tyúkketreces kapu mögött ülve várt. Már akkor meglátott, mikor még az út túloldalán jártam, hangos csaholásba kezdett, rövidre vágott farkincája csak úgy paskolta a tárgyakat, amikhez hozzáért...
Kicsit elkényeztettem. Napközben mindig eszembe jutott Ancsa, s hogy mit is fogok neki adni buszvárás közben. Nem akartam csalódást látni arcán, és elképzelhetetlennek találtam, hogy ne legyen nálam semmi. Valami maradékot, vagy némi csokit pillanatok alatt eltüntetett, s engedte, hogy az ajtó melletti kerítésnél, ahol simán befért a karom, simogassam szép, tejcsoki színű sima fejét, közben összevissza nyalt, és minden bizonnyal fejemig ugrált volna, ha nincs köztünk a rozoga kerítés.
A kerítés kb. egyidős lehetett a házzal, minimum múlt század eleji... Korhadt, töredezett, szedett-vedett lécdarabok düledeztek, s látszott, hogy néhány évtizedenként egy-egy összekötő fadarabbal időnként toldták-foldták a tákolmányt... ha nekidőlt volna egy ember, szerintem simán bedől...
Így aztán nem lehetett csodálkozni, hogy időnként Ancsa kijutott a kerítésen... néha kívül várt, olyankor egy kis kényeztetés, fejem búbjáig ugrálás után becsengettem a házba, hogy mire a busz megérkezik, ne hagyjam az utcán magára a kutyust. Bár tudtam, hogy vissza tud menni, ha akar. De biztos, ami biztos... Ilyenkor beszélgettem az öregekkel, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik Ancsát.
Néha láttam, mikor a kertben szöszmötölgetett vagy egyik, vagy másik – s természetesen Ancsa is ott fontoskodott körülöttük -, hogy úgy beszélgettek a kutyával, mintha ember volna. A néni így panaszkodott neki: "Tudod, Ancsa, már nem hajlik a derekam. Nem bírunk a papával ezzel a kerttel... látod, kihúzom a gazt, holnapra visszanő..."
Vagy a papa, akinek megviselt, fájó dereka csaknem derékszögben görnyedt, szőlőkapálgatás közben felnézve a sötétlő égre, bólogatva így szólt Ancsához: "Látod, Ancsa, jön az üdő! Ha arrúl jön, az mindig feljön!"
Ancsa nem vitatkozott – ha feljön, feljön. Őt úgyis beeresztik, ha esik vagy ha fázik...
Egyik alkalommal, egy korán sötétedő, késő őszvégi napon a szokott időben mentem a buszmegállóhoz, Ancsa ott téblábolt kívül a kapun. Kicsit tovább tartott a sötétben a maradék keresése a szatyromban, vagy a busz jött korábban, nem tudom, de egyszer csak begördült a busz... Ancsának még épp odavetettem a megmaradt két szelet parizert a fél kiflivel, odakiáltottam egy "Szia, Ancsá!"-t, és felrohantam a buszra.
Kötelességtudóan mutattam a bérletemet a sofőrnek és közben a busz is elindult, így a lendülettől élénken masíroztam a busz belseje felé, remélve, hogy nem esek el a nagy sietségben. Ekkor befékezett a busz - még át is villant rajtam, hogy "úristen, csak nem Ancsa szaladt a busz elé?" -, s hallom a hangszóróból: "A kutyás hölgyet megkérem, hogy szálljon le!"
Én még pár pillanatig laza nyugalommal nézegettem szét a buszon, meg is jegyeztem magamban, hogy "hú, megint milyen sokan vagyunk"... el se tudtam képzelni, hogy ez a felhívás esetleg nekem szól. Aztán visszafordulva... megláttam Ancsát közvetlen mögöttem állni a buszon... Borostyánszemeivel enyhe nehezteléssel nézett rám: "egész délután várlak, és csak ennyi időt szánsz rám?"...
Éreztem, hogy gyúl lángra az arcom úgy körülbelül hatvan szempár kereszttüzében, ám amennyire tőlem tellett, könnyedén lelibegtem a buszról, nyomomban Ancsával. Mintha mi különben is, direkt így akartuk volna...
Mivel már csaknem fél megállónyit eltávolodtunk a háztól, visszasétáltunk. Közben megbeszéltük a dolgot Ancsával, mintha mi sem történt volna; s odaadtam neki vigasztalásként még ebédem maradékát is, egy lekváros linzert. Hazaérve becsöngettünk az öregekhez... nem számoltam be nekik a történtekről, csak kedvesen - mint már annyiszor - újra megjegyeztem, hogy Ancsa érdekében csinálni kellene valamit a kerítéssel... Ancsa nem nagyon helyeselt, de feltételezem, ő sem mesélte el este gazdáinak a buszkalandot...

Tél vége

haldoklik a tél
deres szívén a tavasz
friss rügyet fakaszt

megszűnik a csend
feketerigó hangja
új tavaszt remél

Vakond

földből kis rakás
serényen göngyölődik
kíváncsi vakond

Pók

hálót sző a pók
szorgos munkája közben
zúg a porszívó

Perceg

perceg az idő
ólomléptű lomha éj
álmokat kurtít

Szeptemberi sóhaj

Hosszúra nyúlt
szeptemberi árnyak
húzódnak a fák
lombsátrai alatt,
sóhaj-szelíden
hozzád vezet
a gondolat,
mert már
lelkem békéjébe
beleálmodtalak.
Elcsitult szívem
mélázó lantjáról
hallgatom
édes dalunkat,
miközben
húrjaira leszáll
és súlytalan megpihen
a búcsúzó nyár,
nesztelen-csendesen
díszíti fel
egy megcsillanó
ökörnyál.

Láttam a hajnalt

Láttam a hajnalt ébredezni,
rózsaszínen zsendült a mélykékből,
ragyogva hintette aranyszikráit
az álmos, lomha felhők mögül.

Láttam a napfény diadalát,
elsöpört ármányt, gonoszságot,
s az ember, ki éjjel reményt vesztve
már nem látott vigaszt, világosságot,

ujjongva érzi szíve dobbanását:
nem veszett semmi, magasra szállni
vagy akár mélybe ereszkedni is kész!
A csiszolatlan gyémántra várni

remény és hit nélkül balgaság,
ha felkel az új Nap, magával hoz
lét-erőt, vigaszt és bátorságot
az újrakezdéshez vagy folytatáshoz.

Forró szeptember

Szeptember első hétvégéje
tartós hőséget hozott a népre.
Ahogy felnézek a félholdas égre,
úgy érzem, izzadnak a csillagok…

Jöhetne már vajmi enyhülés…
meddig tart még, lesz-e lehűlés?
Hisz nemcsak a testből száll el az erő,
az agyban is főnek a gondolatok.

Az aszfaltban délben ottmaradt a nyom,
hol zöldnek kéne lenni, sárga tarló és gyom.
Csak vegetálunk, tesszük, mit tenni kell,
de a levegő hiánya agyonnyom.

Honesty éhes

Nagy szeretetgombócommal mellkasomon
ébredek, smaragdszemében tükröződik:
zöldhajnalban el tudná képzelni a reggelit.
Próbálom igencsak elodázni és kiküszöbölni
ezt a fontos kérdést, hisz úgy aludnék még!
Ám ez csak utópisztikus, rózsaszín leányálom,
hisz ezüst-fekete klasszikus cirmos macskámon
a tolerancia legapróbb jelét sem látom!
Bármikor, bármire roppant érzékeny radarja
érzi a hangsúlyt, minden hangulat számára
- szinte ember-módra - tökéletesen érthető,
csak akkor nem, ha kora hajnalban és este
gyomra jelez: nincs mese, itt az evésidő!
Addig purrog, dagaszt, fejemre ül, mosdat,
százzal dorombol, míg dünnyögve és a jó
édesanyját emlegetve - ki tán én vagyok? -
fel nem tápászkodok, s vaksin és kómásan
éhező macskámnak reggelit nem tálalok.

Tappancs-ébresztő

Ritkán fordul elő,
de megesett hajnalban:
szólt az ébresztő
és én leállítottam
"még alig feküdtem le!",
s visszaaludtam,
kimerülten mély
álomba zuhantam.

Valószínűleg,
ha elaludtam volna,
minden bizonnyal
guta ütött volna:
munkahelyről késni
szorongató móka,
hisz a késés nálunk
nem elnézés dolga...

Hetedhét országból
arra jöttem vissza,
hogy egy puha tappancs
jó meleg bársonya
leheletfinoman
érinti szemhéjam,
szemem a kómából
nyögve kinyitottam...

Cicám ült előttem.
Furcsának találta,
hogy jó idő múltával
szemem hunyva látja.
Drágakő-szeme
csodálkozva kémlel,
tele van az szórva
smaragd kérdőjellel...

Szerintem nem olyan
sokan mondhatják el:
ébresztőórájuk
dorombolva költ fel...
bársonyosan puha
cicatappanccsal,
tapintatos, selymes
szemhéjsimítással.