2010. szeptember 25., szombat

Tavaszi reggel



harmatkönnyeket
lélegző virágszirom
égre mosolyog

*

pirkad a hajnal
nyújtózkodó friss rügyek
tavaszt remélnek

*

méhecske zümmög
szelíden borulnak rá
nesztelen kelyhek


Haramia hétéves


Barkaszínű szürke macskám
ferde szemmel néz rám,
milyen huncutságokat rejt
e két fénylő borostyán?

Kéznek, szemnek jóleső a
tömör selyembunda,
pihe-puha, doromboló
vacak macska lakja.

Áprilisnak első napján
van születésnapja,
hétéves lett Haramia,
csintalan csőcica.

Hétéves és nem nőtt még fel,
komolytalan jószág,
fáradhatatlannak tűnő
cikázó villámlás.

Sosem tudni, mire gondol,
mit tesz két perc múlva,
meghökkentő és szertelen
csacskamacska-fajta.

A szeme sem áll jól! - mondják,
pedig néha simul,
nagy szeretetrohamában
berreg, mint egy traktor.

Boldog szülinapot neked,
szép cicavilágot,
nyugodt, hosszú életet,
dorombolós álmot!


Szemed csillagot nevet


Mikor szemed csillagot nevet,
dallamok születnek és virágok serkennek.
Amíg nem leszel mellettem,
s hajnalonként fáradt tükörképembe
réved tekintetem,
csillagaidat majd szemembe képzelem.
Úgy várom majd, hogy homlokomon
virágok ébredjenek,
s dallamaink téged mosollyá varázsolva
arcomra teremtsenek.


Tavaszi romantika


Lábam elé hull az alkonyat.
A Nap szép lassan elszendereg,
lila felhőcsík mögött már épp csak dereng.
Most lenne jó rigófüttyös fák alatt
hazafelé bandukolni veled.

Tavaszi szellő lengedez
a pergő hétköznap romjai felett.
Könnyedén mesélnénk s szőnénk
egyszerű, de színes álmokat,
halkan megzendíthetnénk szíveinkben
a szunnyadó harangokat.

Megállnánk a gesztenyevirágok alatt,
rám néznél, én hozzád szelídülnék csendben,
s a természet iránti békés alázattal
mélán adóznánk, csendes ámulattal
a lustán előtűnő, ezüst teliholdnak.


Nagypénteki harangszó helyett


Felleg ereszkedik egyre lejjebb,
szorong a lelkiismeret.
Szél támad fel, viszi a szemetet,
messze hordja a gyarló érzéseket.
Harangszó idején némaság honol,
hisz' a harangok most Rómába mentek.
Előbb egy csepp, kettő,
majd egyre szaporább...
suhogva hull a fénylő égi áldás.

Isten siratja az ő egyszülött fiát.


Bókolnak a fák


Néma kiáltást rejtenek a fák,
érző sóhajoktól remeg minden faág,
összekuszált, zaklatott álmokat
fényes széllel repítenek hozzád.
S te úgy gondolsz rám, mint
bárányfelhős tavaszi égre,
átszűrsz haragos villámokat,
feloldod a nyomorító béklyót,
kibogozod a gyötrő csomókat,
s cserébe köszönetként
még a fák is hálásan bókolnak.


Bence kétéves


Két gyertya lángját
tükrözi szép szemed,
két éve élsz már
e világban, s csak neked
örül, ragyog ma minden.
Boldog babakorod
éled, s mi lehetséges,
ma mindent szabad neked,
mindent, mi jó történhet,
árasszon el téged.

De máskor is, mindennap
érted kel fel a Nap,
s a Hold ezüst csillámport
szór, csakis miattad.
Alakul egy élet,
boldogan ránk nevet,
apró kicsi fiú, sokáig
éltessen Isten téged,
drága kis bogár,
boldog szülinapot neked!



2010. szeptember 23., csütörtök

Dorombol az éj


Két macska dorombol
ébrenlét és álom között,
kezem a harmadikon
- kis kabala hócicámon -,
s arcoddal szemhéjam mögött
csendesen megszűnök.


Adásszünet


Lábamnál hever az este
milyen ólmos, nehéz!
Fejem zsibong fáradtan,
benne a nap dolgai
polkáznak harsányan,
hagyom zsibbadtan...
szememben ezer tű villog,
sírás nélkül csöppen a könny.
Nézem a semmit nagyot sóhajtva,
tesped a konok közöny
üres-fásultan.

Eltelt egy munkahét.
Ennyivel közelebb evickélt
létünkhöz a vég.
Most kidőlök a sorból,
hagyom, hogy az álom
reggelre belőlem újra
embert faragjék.


2010. szeptember 21., kedd

Zendít a hajnal


Szoprán hangon zendít a hajnal,
ahogy a kelő nap fénye derül,
száz feketerigó üdvözli a Napot,
közülük kettő erkélyemre ül.

Tavaszt várnak, hangjuk vidító,
tiszta-szép, egekig emelkedő,
ám hideg van még, s a kedves játék
csak kis ideig lesz szemlélhető.

Átröppennek a szomszéd erkélyre
- bent recegő macskáim nyekegnek -,
élénkül nap mint nap a természet tánca,
tündöklő titka a létezésnek.


Télvég


A február lassan búcsút vesz,
s talán a tél is - böjtidő
köszönt ránk, s a tavasz illatát
madarak hangja csalja elő.

Könnyebb lesz talán, az érzések
lágyabb húrokat pengetnek,
a várakozás sem oly kemény,
ha fényeket hoznak a reggelek.

Álmainkban megszépül az idő,
hajnalban térdre hullnak a mínuszok,
a mókuskerék is lelkesebben pörög,
ha tavaszt sejtet a márciusi titok.


Februári alkony


Mámoros volt az esti levegő,
mely megcsapott, mikor munkából merengve
megtörten indultam hazafele.
Február friss fuvallata meglegyintett,
a pár napja hullott hótakarónak
ma a Nap nem kegyelmezett.
Kiterjedt tócsákat kerülgetve
lágyabb, könnyebb napok reménye érint,
a tavasz illata ismerősként érkezve
régmúlt ízeket, hangulatot idéz.
Máskor nem figyelve erre, most tudatosan
mélyeket lélegeztem - hihetetlen érzés...
nem fut el hirtelen, marad még a tél,
de az új tavasz reménye
sejtjeimbe rögződve,
rejtve már bennem él.


2010. szeptember 5., vasárnap

Úgy érzem


Úgy érzem, nem mondható el
szavakkal a rejtett bizonyosság,
miként tör fel mélyről a hihető valóság,
belőlem, ki álomból ébredt fel.

Úgy érzem, nincsenek szavak,
és nem kell körmönfont, cifra vallomás,
nincs, mivel kifejezném, mint más -
tudod, a szavak szertefoszlanak.

Úgy érzem, nem lehetek jó,
hogy érdemeljem és megkapjam
az álmokat, melyekről rég lemondtam,
s magába szívta jeges-fagyos hó.

Úgy érzem, nem is én vagyok,
kinek jussa lehet még igaz szív-adomány,
ám bármily hihetetlen is, a szivárvány
szemedben még mindig ott ragyog.

Úgy érzem, meseszép ajándék,
bármeddig tart is a gondtalan varázs,
hogy kezed kezembe fűzted, a parázs
nem alszik el, még sokáig ég.


Téli hajnal


Zúzmarás gallyakon álmodik
fagyos januárt a tél,
deres leveleken születik a hajnal,
fénye csak hideget ígér.
Magam indulok a pirkadattal,
kísérőim tetszhalott fák,
roppan a friss hó lábam alatt,
szürkeség őrzi a tél álmát.
A megállóban megszokott arcok,
álmos, nyak-behúzott emberek,
mint én, vágnak a nap elébe,
mely ki tudja, mit rejteget.


Itt vannak a varjak!


Pár hete még sehol sem voltak, most viszont ha kilépek az utcára, minduntalan látom őket.
Szép, fás-ligetes lakótelep a miénk, itt még téli estéken is a feketerigók hangjára jön hazafelé az ember. Tavasszal, nyáron szinte párméterenként elmaradhatatlan kellékei a fáknak, a széles útnak. Legsűrűbben ezekben az évszakokban párban fordulnak elő. Verebek mindig vannak, cinkéket, pacsirtákat is lehet látni. Az iskolák, óvodák udvarán - van belőlük jónéhány - madáretetők díszítik a fákat; de egyéni akciókkal is találkozom, amelyeket valószínűleg egy-egy jószándékú lakó barkácsolt fel a fákra.
A sétány, ami a házunktól a buszmegállóig vezet, tele van madarakkal; hiszen hál' istennek, úgy övezik a hatalmas platánok, tölgyek, nyárfák az utat, hogy lombjaik szinte sátorként borulnak a macskaköves út fölé. Ez a tény nyáron kifejezetten jólesik a kánikulai munkanap végén hazafelé vánszorgó embernek.
Egy időben, míg Rebeka, a nimfánk élt, az ő madáreleségéből az ablakpárkányomra is szórtam rendszeresen, valamint szárazkenyér-morzsát, szalonnabőrt is... nem bántam, hogy néz ki a párkány, nagyon szerettem, ha hajnalokon-reggeleken arra támolyogtam ki a konyhába, hogy serényen kopog a fém ablakpárkány. Hányszor lestem meg a kis szapora csőröket az éber, figyelő gombszemekkel! A feketerigók meg egészen szelídek nálunk. Imádom az éneküket, még akkor is, ha nyári hajnalokon már 3-4 órakor elkezdenek zengedezni kórushangverseny gyanánt a verebekkel szárnyöltve az erkély körül, de olyannyira harsányan, hogy aludni sem lehet tőlük.
A macskáimnak is van ilyenkor recegtetnivaló, hiszen reszketve, feszülő izmokkal, ugrásra készen lesik - az ablak mögül - az éneklő szárnyasokat...
Most őszutó van, s megérkeztek a varjak. Míg reggelente várom a buszt, ilyenkor, novemberben néha tényleg nincs mit nézni a szürke tájon, a varjak mégis örök látványosságul szolgálnak. Elnézem komoly fegyverként szolgáló markáns csőrüket: na, annak a kukacnak sem szeretnék a helyébe lenni a föld alatt akárhány centire, akit kiszemel magának az ébenfekete madár.
Olyan mélybársony éjfekete a tollazatuk színe, mint a fekete macskák bundája. Külön megcsodálom egyik-másik dús, divatosan punkos frizuráját is.
Ami külön elgondolkodásra késztet, az a szívós, tiszteletreméltó szuverenitásuk. Hogy legyen akármilyen hideg, legyen bármennyire reménytelennek látszó az élelemkeresés - ők a túlélés mesterei. Nem szenvednek - legalábbis látványosan biztos, hogy nem - tűrnek, élnek, vannak - túlélnek. Függetlenek, edzettek, önállóak. Ez a szuverenitás csodálatos számomra, s egyfajta példa is. Hogy bármilyen nehéz, élnünk kell, míg lehet, nem szabad feladni, míg vagyunk...


Cikk-Cakk


Nem vállalták műtétét,
nyílt töréssel altatni vitték
a pár hónapos kiscicát.
Nem ítélkezem, mert
ők legalább ezt választották -
a fájdalommentes altatást.
Ám orvos műtötte,
menhely átvette,
lehetőségekhez képest
vállalta őt és esetleges
végleges tartását.
Három lábbal, farkincája nélkül
ki vállalna be így, lakásban tartásra -
hisz nem védhetné meg magát
kint a nagyvilágban -
egy fogyatékos kiscicát?
Ám valaki megtette.
Lehet, pont ezért.
Ismerek ilyen embereket is,
s hála tettükért.
Kicsi Cikk-Cakk,
bárki is a gazdád,
hálát adok, hogy
nem halt még ki teljesen
az emberekből az irgalom.
Sok ép cica közül
épp téged választott ki
életre - egy jobb életre -
a szeretet, a sorsodat
szívén viselő, segítőkész
szánalom.

Megj.: A Noé Állatmenhely honlapján volt Cikk-Cakk, a gazdira várók között. Mivel virtuális örökbefogadási szerepet is vállalhatóvá tettek, ezért én – párnapi ellátás fedezése fejében - vállaltam ezt: ő volt a Noénál a legelső támogatottam! Szinte le sem telt az idő, mikor valaki örökbe fogadta. Legyen szép élete!


Ezüst-haikuk


ezüstágakról
hófehér reményt szitál
az időtlenség

*

ezüstös ágak
között a tél nesztelen
nyugalmat üzen

*

hó roppanása
ezüst csöndet érintve
fagyot szikrázik

*

zúzmara pörög
hófehér fénylő takaró
örökkévaló


Félbeszakadt sóhaj


Lehetsz egy félbeszakadt sóhaj,
vagy tán valótlan látomás,
mégis itt vagy, tekinteted
ismerősen fontos állomás,
mely hozzád köt, nem enged,
ne is eresszen, annyira más
minden közeli és hihetetlen
vágy, óhaj és vallomás.
Űzve, idegenként bolyonganék,
nem érinthetne bízva senki más,
nem hihetnék el őrült álmokat,
ha nem akarnám, hogy engem láss.


Meggyújtatott


Meggyújtatott
és örökmécses lett.
Bármivé tesz vagy bárhová
cipel, űz az élet,
az idők végtelenjéből
bármennyi év
kimérettetett,
lelkemnek az a része,
mi lakhelyed,
ki többé nem adható,
s fensőbb erők által,
úgy hiszem, örökre
levédettetett.


Jégvirág


Jégvirág, virágom,
fátyolos fodraid
elzárják a világom,
ezüstfény elvakít.
Csillogó varázsod
meséket rejteget,
nem tudom levenni
rólad szemeimet.

Jégvirág, virágom,
természet hogy' lehet,
hogy ily csodát alkosson
egy ablakra teveled?
Megörökítenélek,
ám sehogy sem tehetem,
fátyolfinomságod
elrejtem szívemben.


Karácsonyéj


Mikor készülődöm, még csak a tudat hív,
ám ahogy kiérek, a téli éj csábít.
Várakozó csend és üde, friss levegő,
titokzatos éj és némán szendergő
házak és fák, ám a templomablakok
aranyos fényükkel vonzanak magukhoz.

Éjfél lesz nemsoká. Éjfélt üt az óra,
óvatosan lépek a megolvadt hóra.
Kihalt a városrész, s aki most utcán van
szótlan szaporázza, mind-mind célirányban.
Nem hallik más, csak a hó roppanása,
meghatott örömnek szívdobbanása.

Hívogató meleg a betlehemi jászol,
benn sok-sok gyertyának lángfénye világol.
Felzeng a harang és zúg a messzeségbe,
mennyből az angyal hoz derűt a szívekbe.
Öröm van és béke, szeretet születhet,
melyre várunk oly rég… áldott ünnepeket!


Hoztam magammal...


Ne kérj, ne kérdezz,
látod, megérkeztem...
hoztam magammal
fénylő örömdalt.
Ezüsthangjaim
mélyemre rejtettem,
nézz rám szelíden, hogy
előcsalogathasd.


Zimankó


Nem jön a busz.
Mínusz hat fok - nem túl sok.
Volt már hidegebb is,
de vigasznak ez kevés,
ha vág a hideg, mint a kés.
Negyven perce várok.
Az északi szél módszeresen
lassan átfúj részeimen,
gúzsban feszül minden sejtem,
koccan a fog és szétfagy a gondolat -
de nem jön a busz,
a tél csontig hatolhat.
Reszket a száj és átfagy a lélek,
a zimankó őszre festi a hajat,
s már épp hogy élek,
de nem jön a busz...

- - - -

Zsiborgó-fájó műlábakon
egyszer hazaérkezem.
Nem ér a nevem,
míg ki nem enged
minden részem.
S kint szétterül a köd
és csillan a dér,
ahogy bent vizes hajam
a vállamhoz ér.


Fényt hoztál


Most csak nézek,
szemvakító az ablak,
ahogy ömlik át felém
a sugárzó fény.
Egy hete ilyenkor
szürkület tespedt,
a nyűgös-nyákos idő
nem volt felemelő
azon a hétvégén.
Most dolgozom, muszáj,
ragyoghat bár
ezer napsugár...
Egy hete viszont
lehetett esős félhomály,
lelkemben mégis
ragyogott a nyár,
hisz itt voltál,
magaddal mosolygó
fényt hoztál.


Rég ott él


Elmentél, a sínek nyomán
messzire réved tekintetem,
egy kicsit könnyé válnak
emlékeink a lelkemben.
Ám a kötelék szívós, sokat bír.
Lényed már rég ott él szívemben,
hiányod ezért nem feltétlen
elemi csapásként élem.


Arcomon a bánat


Arcomon a bánat
hófehér márvány.
     A derű elillant,
     s ami megmaradt,
az nem is kell talán.

Az ember világa,
ha színes szivárvány -
     ég kékjébe olvad,
     s ami nyomot hagy,
pár fénykép csupán.

Arcomon a bánat
fekete márvány.
     Kővé vált könnyek
     befelé peregnek,
kőtengert alkotván.


Hűs selyemként


Bár legyen fegyelmezett
a várakozás megannyi
hete és napja,
lelkemben időnként
némán sikoltó hang
száll feléd távolba.
Azért ám hiányzol,
kedves. A gondolat,
remélem, elér és
megsimogat.
Ahogy emlékeinket
újraélem, sziporkázón
kifényezem,
te szelíden viszonzod,
hiszem és érzem.
Hozzád küldött sóhajtó
szívdobbanásomra
a köd bizsergő
hűs selyemként
hullik arcomra.


Szorongás


Talán túl sok, mit várnak tőlem
s én nem vagyok képes,
míg mások úgy gondolják, igen.
Mindig ezzel küzdök,
még eddig sikerült, de istenem,
mi lesz, ha egyszer mégsem?
A szorongás néha megbénít,
időnként oly szívesen
falaim közt maradnék,
lennék csak lelkemben
meg-megújuló, mindig változó
fény és árnyék,
egyszerű, mindennapokban élő
jobb világban bízó
érzés és szándék.


Végre csend


Végre csend van, s magammal
egyedül lehetek,
ám tennivalóim közt is
veled beszélgetek...
mit teszek, arra a te szemeiddel is
értőn figyelek,
hisz "mozzanataimon" már
nem is lepődsz meg.
Bármihez fogok, segítőm
tudsz lenni,
nem kell félnem attól, hogy
ellenem fogsz tenni...
Mert ismersz - soha nem ágálsz
és nem is vitázol,
biztos, hű támaszként, féltőn
hozzám tartozol.
Én tán önzőn s eleve
mindig számítok rád,
mert testem-lelkem vagy te,
igazi "hátország".
Ide vagy oda nyűgös
száz-kilométerek,
te akkor is is segítesz túlélni
a sötét perceket,
ha gond, teher és baj van,
vagy bármi fenyeget,
de akkor is, ha végre csend van,
s én egyedül lehetek.


Akkor is


Mikor fénylő szemmel némán nézted arcom,
mikor alkalom volt, s elakadt a hangom,
mikor választ kívánt néhány félénk sorom,
mikor tébláboltam szürke állomáson -
vártam rád akkor is.

Mikor elhervad s emlék már a rózsa,
napfény nem, de eső hull arcomba,
ha gyűrűket fodroz lábamnál a tócsa,
a szél az úr, mely metsző és goromba -
várok rád akkor is.

Mikor a bánat tarisznyástul hozza
a gondot és könnyet, majd vállamra akasztja,
ha álmom lidércként lelkem sírját ássa,
vagy ha borzalomnak lennék gyáva foglya -
várnék rád akkor is.


2010. szeptember 3., péntek

Őszi szelídülés


A nyár lassan, észrevétlen
simul rőtarany őszbe,
a falevél reggel még zöld,
alkonyatkor lábam elé hullik
sárgán és pörögve.
Hajnalban még sötét ablak
ásít kómás képemre,
s egyre korábban
közelít az este, gyengülő
napsugarakban a fák
hosszabb, mind hosszabb
árnyékokat vetve
tűnnek elibém.
Szeretem az őszt.
Megnyugvásom és békém
ez évszak, csendesít...
természethez szelídülés,
melankólia és emlékezés,
készülődés és lassan számadás
az évről, mérleg - mit hozott
és vitt idénről, mi a ráadás,
mit tettem meg, mit mégsem,
és miért igen vagy miért nem...
- feketék, fehérek, rosszak és jók -
magamért vagy valakikért...
gondok és örömök...
mennyivel lettem én magam
kevesebb vagy több...
Az év végéhez közeleg,
az élet egyre csak fogy.
A gyertyám még ég,
bár néha már didereg.


Egy más világban


Egy más világban már ismertelek téged.
Százezer éve vártalak küszködve,
lazuljanak a nyomasztó kötelékek,
melyek reménytelennek hitt életed
gúzsba kötötték, és azok is
oldódjanak, melyek rajtam vannak
konok fizikai görcsként, s engem fogva
tartanak, tehetetlen bábként.
Tudtam, hogy létezel s nem értettem,
ki mellém rendeltetett, hol késik,
miért nem jött e világra még el.
Váratlanul, de vártan érkeztél, talán
késtél - ám ne legyek hálátlan! -,
valahogy oly hamar ismerős lettél.
Tudtam, ha meglátsz, rám ismersz majd,
s nem kell tovább mennem,
mert százezer éve, egy más világban
te is ismertél már engem.


"Emlékezz rá mindig..."

 
Nevettem zavartan:
"Ugyan már, hisz
írni mindenki tud", szóltam,
mikor még harmadennyi
éves, ha voltam...
de megköszöntem hálásan
a pompás tollat,
mely finoman aranylott
s vetett csillagokat - százat -
bársonytokjában.
Oly szép és egyedi volt,
sohasem használtam,
valahogy nem vitt rá lélek,
de olykor megcsodáltam...
Több évtized eltelt, mire
rájöttem, mit rejtettek
az ajándékozó szavak:
"Emlékezz rá mindig,
hogy érezni s írni tudsz!"
A toll már rég beszáradt,
kedves, bölcs barátom,
de néha eszembe jutsz,
s mikor már a lemez
B oldalát játszom,
szavaid bennem
megvilágosodtak,
csodálattal, értő alázattal
s hálával áldalak.


Őszi vakság


E furcsa őszi délutáni
fehéren izzó napfény
szokatlan szögből
vakít fáradt szemet,
mely vörösben égő
önálló, fájó lény,
mintha lázas lenne
így a nap végén.
Jó, hogy van a szemhéj!
A szem nem lát, benne
ezer aprócska tű
túl jól végzi dolgát.
Ezért védekezőleg
- hogy őt ne bántsák -
óvakodva, félve
betakarja magát.


Bojtorján


Lila virágú
bojtorján, oly fotogén,
örökítendő...
háttere kék ég,
ő maga szívós-szúrós,
emlékébresztő.

Megél, ha szél zúg,
vihar sem tiporja szét,
sem a perzselő
Nap, ha hétágról
tűz, ő fennmarad - szikár,
markáns túlélő.

Nem taposható
a földbe, teste sebez,
ki nem téphető.
Ám ha pille száll
megpihenni virágán,
belereszket ő.


Már van mire...


Úgy ülünk egymás mellett,
mintha templom lenne e padsor,
s emlékezünk, már van mire...
a változó ég alatt hány évszak járt el
és hányszor költöztek a fecskék
a tél elől melegre, messzire...

Beszéltünk akkor rejtett szavakról,
e hatalmas fák árnyékában ülve
- mert akkor is meggyulladt a Nap -,
magányos, sötét, borongós oldaladról,
és hogy vajon kettőnk számára rejt-e
közös pillanatokat a holnap...

Azóta lásd, mennyi minden történt...
emlékképek villannak sorban elénk,
még a különleges karkötő és nyakék
is gyöngy-perceket idéz... bárhol járunk,
valahogy mindenhol kísérnek az indiánok,
ott vannak ők s a lágy, dallamos zenék...

Most ülünk egymás mellett,
már kézfogásunk sem tétovázó,
s emlékezünk, már van mire.
Látom szemedben a bizonyosságot,
hogy sokszor költöznek még a fecskék
a tél elől melegre, messzire...


Bence-nap


Apró kis gödrök
a porcelánarcon,
tekintete pihen
ezer ajándékon.
Mosoly virágzik
kicsike arcára,
szeméből ragyog
örömnek sugara.
Nemcsak ő vidám,
nevet anyja, apja,
legyen Bencének
boldog neve napja.