Megszületett...

Kaptam a hírt s mint frissítő zápor,
úgy erednek neki könnyeim...
Mit eddig fel sem fogtam, hirtelen
úgy váltak valóra álmaim.
E percben megszólalt mélyről bennem
a világ összes orgonája,
szívem ritmusát hangosan hirdeti
a lélek minden harsonája.
Tavasz kezdődik és új remény szórja
bűvös kincsét szerte a világra,
számomra egybefolyik e húsvéti ünnep
kegyelme és feltámadása
azzal, hogy új élet köszönt e földre
s megváltozik köröttünk
sok minden, örökre...
egyszerre borul rám az ujjongás s a tudat:
lányom anya lett, jó anyám dédmama,
s én sem vagyok más, mint egy fiúcska
hitetlenkedőn meghatott,
boldog nagymamája.

Erősek vagyunk

Már jó kezekben vagy
és vigyáznak rád
ne félj, rendben lesz
minden, meglásd...
Új életet adsz
néhány óra múlva,
nem lesz könnyű, tudom,
csak gondolj a célra...

Később találkozunk,
most más a feladat,
küldetésed végzed,
eljött a pillanat...
Erősen, nyugodtan
beszélek hozzád,
azzal nem segítenék,
ha izgalmam látnád.

Szerencsére, igen,
azt már nem láthatod,
minden ízem reszket,
hiszen anyád vagyok...
Bátorító szavaim
torkomba fulladnak,
szemeim könnyektől
elhomályosodnak...

Hegedű

Nézem a hegedűm,
óvatosan veszem kezembe,
mint hímes, kecses porcelánt.
Ki tudja, lelke mit őriz,
hisz nagyon sok év óta
csak nálam alussza
Csipkerózsika-álmát.
Hosszú évekig szolgált
engem is, de előttem művészkezek
csalták ki belőle hosszú időn át
érzékeny lelke minden dallamát.
Néha megérintem, kézbe veszem,
de már nem vagyok ura.
Emlék ma már az órákig kitartó
nyílegyenes hát,
s a törött vállból merev a kar,
a vonó sem hagyná magát...
a sok kiesett évtized alatt
mélyen alvó lelke
számomra már fájón
elszunnyadt
örökre.

Március

Bomladozó rügyek vidámítják
a húzódzkodó télvég hangulatát,
a télnek az idén nem sikerült
megmutatnia igazi önmagát.
Nekifut még egyszer-kétszer,
de hasztalan próbálkozás...
rügyek nyílnak, madárdal cseng,
s lenn a földön vakondtúrás,
s körötte friss fű zöldje zseng,
levegőben érezni a tavasz illatát.
Szívemhez ér felhők mögül is
a márciusi nap aranysugara,
s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy,
te kedves... szívemnek gyámja.
Ébredek. Lelked lelkemhez ér,
s azt szelíden megsimogatja.

Neked

Tudom, megérteni elég
a tartózkodást,
ha szíved tárt kapuján
belépni számomra még
mindig, ennyi idő után is
annyira nehéz...
hitetlennek tűnök
és önzőnek is, megértem,
de egész életemben
mindig ráfizettem
így vagy úgy, és soha semmit
nem kaptam ingyen -
úgy tanított az élet,
mindenért fizetni kell...
s tőlem ezt valahogy
mindig duplán várták el -
a "balek" és "naiv" jelzők
nem véletlen
árasztanak el...
valahogy egyszerűen
nem tudom már hinni,
hogy valaki egyszeriben
csak magamért tud
ennyire önzetlenül,
magát is feladva
szeretni.

Éjjeli macskajaj

Eljött az éjszaka, leoltom a lámpát,
éjjeli nyugalom, ez lenne a rend.
Barkaszínű macskám óvatosan lépked,
súlytalan a tappancs, dorombol a csend.

Rendben is volna, aludjunk mielőbb,
remélem, ez a cicának is kincs...
Úgy tűnik azonban - bár éjfél jóval elmúlt -
élénkebb macskája senkinek nincs.

Asztalra, szekrényre, polcokra pattogás,
lehetetlen nincs az ártatlan előtt!
Potyognak a tárgyak: cédék, tollak, csatok,
percenként átugrik takaróm fölött.

Kora reggel persze óracsörgés ébreszt,
párnáján a cica nyugovóra tért.
Mozgalmas éjszakát tudhat maga mögött,
most bezzeg csend van, rumli és csatatér.

Nézzenek oda, milyen lusta cica!
Egész nap alszik, nem hány fittyet rám.
Azt hiszem, újra zajos lesz az éjjel,
s vágtató cicától hangos a szobám...

Cicagyöngédség

Doromboló cicát simogatni
elalvás előtt - lélekérintő hatás…
elringat és megnyugtat a hang,
álomfüggöny másik oldaláról
hallik, mint tompa morajlás…
elcsitul minden gond és lankad a kéz,
s néha már szünetel a simogatás…
Mielőtt öntudatom az álomba vész,
még érzem kezemen egy arra gyengéden
rásimult, pici barka-tappancs
alig érezhető, puha cica-melegét.

A kavics selyme

Látod e csodás, sima kavicsot?
Érdes, szúrós kőként született,
s vajon mennyi akadály kellett,
hány ütközet és zúgó áradat,
hogy most fényes, szabályos simaságát
jólesőn markodban tarthasd?
Fényesre csiszol sok mindent az idő,
mégis mennyit mesélhetne e kő,
ha lenne lelke, hisz fényes felülete
mögött - mit senki nem sejthet -
elmondhatatlan mélységű titkokat,
fájdalmat és bánatot rejthet
mégis... minél többet, minél tovább
hányta-vetette, zúzta a léte,
úgy lett egyre selymesebb és simább
külvilág számára látható képe.

Búcsúdallam

Felhők színkavalkádja
játszik a délutáni égen,
viharos szél zúg,
arcom ég felé tartva
a futó felhőket nézem...
veled már fut a vonat,
arcodat nem látom,
bár még képzeletben
karomat kitárom,
úgy intek búcsút utánad,
pedig a kanyaron rég
túljár már a vonat...

Tudod, ha az állomáson
mélázva bóklászok,
lelkemben hangos
dúr dallamok szólnak
mindig, ha rád várok.
A búcsúzás szomorkás,
lágy húrokat pendít...
bennem az a régi kislány borong
halkan - bár közben mosolygok -,
míg lelkemet csendesen
balzsamozzák andalító,
bús moll dallamok.

Napfelkelte

Sötét van, még
ébredezik a remény,
lámpát gyújtok.
Kedvem csapnivaló,
ahogy ablakhoz támolygok...
göndörödő vaskos fellegbundák
puffadnak a tízemeletes
házsorok fölött,
szinte jólesne ruganyos testüket
megérinteni, bennük hemperegni...
Némán, alázattal figyelek,
vajon miféle hajnal ez,
éj és nappal között?
A szürkébe sárgás-rózsaszín
árnyalat hömpölyög,
csodás színárnyakat fest
a hajnali élmény,
mely már nem képzelet,
így néz ki sok festmény!
A templomtornyon elakadni
látszik a felhőtömeg...
és egyszer csak győzedelmesen,
sárgán-narancsosan
kivillan a Nap!
A szem kitágul,
a sóhaj bennszakad,
tudatomba hatol
a madárdallal
gazdag pirkadat,
szinte hallom
a harsonákat,
ember, védd magad!
Ez itt egy új nap!

Augusztusi emlék

Fülledt meleg volt
akkor augusztusban,
mikor épp nálad voltam.
Levegőt alig kaptunk,
szellő sem mozdult,
s mi napjában csak
egyszer mozdultunk ki,
hogy egymáson kívül
világot is lássunk.
Sötét, zsúfolt szobádban
ám feléledt minden,
mert érzések támadtak
minden tárgyban és
minden szegletben,
a csúnya is szép lett,
s a rossz is megjavult,
amikor a kezed
a kezem után nyúlt.
Ám mikor eljött az idő,
hogy búcsúzzunk,
az ég besötétült,
a fényre árnyék borult,
amikor lélekszakadva
a vonathoz szaladtunk,
a fél országban
hatalmas vihar dúlt.
A búcsú pillanatában
arcodon a csepp
már nem látszott,
könny-e,
vagy csak az eső
pöttyentette
szemed alá
a szerelmet.

Közös tényező

Csak álltam,
és nem néztem rád...
nem láttam semmit.
Ami bennem zajlott,
nem érdekelt senkit,
nem tudhattam,
hogy érzel-e bármit.
Köröttünk nyüzsgő
társaság, fények,
külön hullámhosszal
éreztelek téged.
Zárkózott lényedből
nem lehetett tudni,
ez most lesz valami,
vagy éppen a semmi...
zavarunkban elkezdtük
a macskát simogatni.

Ami enyém

a múltat már megéltük
örömben bánatban
a jelent most éljük
e szívdobbanásban
s előre ki tudja mire
ásít rá a holnap
csak azt lehet védeni
ami most mienk most van
csillogó szárnyak
alá képzelem magam
s ami bennem van
köröttem s fejemben
szívemben lelkemben
gondolatok képzetek
a szárnyak megvédhetnek
óvni kell kincseimet
tolvaj surranó árnyak
el ne lopkodják tőlem
fényes emlékeimet
mert minden benne van
kezdettől máig
alfától omegáig
s mert benne vagy
te is

Maradj

Ne búcsúzz még, maradj!
A körúton a fákat
még nem számoltuk meg,
s még egyetlen estén sem
választottunk
magunknak csillagot,
s még azt sem találtuk ki,
gyerekeinket vajon
hogy neveztük volna, ha...
kicsit maradj még,
az eső is elállt, nézd,
ott fent - látod? -
sötét paplan alól
kacsint a napsugár!
Nem vagy kíváncsi,
lesz-e most, itt, nekünk
szivárvány?
Igen, elfoglaltság.
Persze, halaszthatatlan.
A körülmények úgy alakultak.
Menj, hogyne, persze,
én mindent megértek.
Mindig, most is.
El ne késs, eredj...
különben is...
az eső újra csepereg.

Február vége felé

Ma először éreztem
a tavasz illatát
a levegőben,
láttam napsütést élvező,
heverő macskákat
a kertekben.
Ma átléptem a járdán egy
piros-fekete rovart,
ma még a szél sem járt,
nem sok vizet zavart.
Ma kigombolva maradt
sok télikabát,
ma láttam pulóveres srácon
simléderes sapkát
s görkorcsolyát.
Ma a napfény is kicsit
máshogy fénylett,
ma az emberek valahogy
jobban ráértek.
Ma mintha mindenki
jobb kedvű lett volna,
ma egy kicsit mintha már
tavasz lett volna...

Kutyámnak nevezlek

Kórházba járva naponta
elmegyek melletted kétszer is
- lassan már két hónapja -,
szépséges, szénfényű kutya...
rottweiler vagy - sokat nem értek
a kutyafajtákhoz,
de gyönyörű barna szemedhez
hasonlót sehol sem látok.
Ülsz mindig ugyanott, köztünk a kerítés,
a múltkor havazott, mégis futva jöttél, és
nem lepődsz meg, ha hozzád szólok,
mert ha válaszolni tudnál,
sem lenne tán érthetőbb
nézésed, pillantásod.
Néha úgy érzem, tudod az időt,
s már előre vársz a kerítés mögött...
hányszor fogok rád gondolni,
ha egyszer már nem jövök...
ezekért az okos szemekért,
ezért a meleg tekintetért
- ha én volnék a gazdád -,
száz világot adnék.

Új élet érkezik

Negyedszázada is elmúlt már,
hogy született egy porcelánarcú,
barna, göndör hajú kislány.
Fitos orrocskája, sötét mandulaszeme,
fehérből rózsaszínbe hajló arcbőre
nem csak nekem jelentette,
hogy szebb lett a világ.
Szebb és teljesebb.
Hosszú évekre megszűntem én mint ÉN,
s ő volt a fontosabb mindennél.
Álmaim vágya életre kelt,
s nem számított a folytonos virrasztás,
a gond, a baj, a rengeteg aggódás,
életem új értelmet nyert.
S ez a baba felnőtt,
most ő készül e szerepre...
egy hónap, és istenem,
új élet érkezik erre a Földre.
Még nem fogtam fel és fogalmam sincs,
mit érzek majd és mi megy bennem végbe,
ha nagymamává tesz hamarosan
egy hátralevő életre, örökre.

Mint egy sóhajtás

Mint egy sóhajtás -
adódó és véletlenszerű
az első kézfogás.
Mint egy káprázat -
jön, lát és győzedelmeskedik
az első csókáradat.
Mint egy földrengés,
úgy érkezik az első ölelés,
s az álom a válladon.
De az a pillantás,
mikor először néztünk
egymás szemébe úgy,
hogy csak mi éreztük,
ez különleges és más -
az nem sóhajtás,
nem káprázat,
s nem is földrengés.
Az egy más dimenziójú,
csak egyetlen lehetséges
frekvenciájú bizonyság,
a szemek hullámhosszán rezgő
igaz, néma vallomás.

Itt ülök csendben

Itt ülök csendben
nem szól zene sem
s már teljes egy órája
a telefon sem rezzen
egyik sem...
hihetetlen
jó a csend most
s gondolataimban járok
s illanok éveket-évtizedeket
bejárom a messze végtelent
csak a szél dübörög
ritmust az ablakon
szívverésem lassul
kezem ellankad
doromboló macskámon
s a csendes álom
puha takarót
szór rám

Nem ver bottal

A rosszindulat s a zimankós dér
nem tagadom, a szívemig elér,
ám nem férkőzhet be, mert
a melegség és sok emberi fény
ellen nem ellenfél egy-két ember
oktalan gyűlölete s a jeges szél.
Kívül fázom, ám belül melegít
a sok szeretet s éltető együttérzés.
Verhetik mellüket a rosszakarók,
hogy balesetem s törött csontjaim
földbe döngöltek valószínűleg -
részemről csak szánalmat jelent,
ha saját helyemen Tatiosz és Osho
általam idézett remekeit
a Bibliával keverik
az azt oly fennen hirdetők,
kik úgy gondolják,
ők maguk Istennek tetszők.
Emberek, hát miért nem gondolkozunk,
mielőtt ész nélkül ítélkezünk?
Isten nem oszt díjakat, ha még
irgalmat s könyörületet sem ismerünk,
s a Bibliát és csalóka hitünket
alapok nélkül, de zászlók alatt hirdetjük.
S én nem kívánom, hogy ismerjék meg
minden nyomorát a testi kínoknak,
csak azért, mert ők úgy gondolják,
nekik jogukban áll és kimondhatják,
mit tulajdonképpen bárki kimondhat,
bármikor, bárhol, kontroll nélkül leírhat
- s azt hiszi, most mekkorát arat -,
hogy Isten nem ver bottal.
Isten nem is. Csak ők - úgy hiszik.

Koncentrálok

Igen, kedvesem,
koncentrálok, ahogy mondtad.
Nyugalom, elernyedés...
apró emberkék életért dolgoznak,
sejtet építenek,
forrasztják a csontokat,
s közben erőt is fakasztanak.
Mert erő nélkül nemcsak a kar,
a lélek is gyenge,
pedig igen nagy szükség van
mindkettőre.
Lelkierőre,
hogy kibírjam a holnapokat,
mikor a testi kínok majd
enyhülésért sikoltanak...
Igen, kedvesem,
koncentrálok, ahogy mondtad.

Szívemre szikrát...

Hideg téli este
közömbös hangulatot
ragaszt rám.
Fásult életérzés
nem követ akaratot...
s akkor, lám,
kedves hangod lassan
rám teríti a szeretet
védőburkát,
ahogy beszélsz, kezdek
felengedni, mintha
energiát
kapnék tőled, s szívemre
szórnál melengető
szikrát.

Ez van...

(prózavers)

Örülök, hogy segíthettem.
Komolyan... és nem kell semmi,
dehogy, ne érezd magad rosszul.
Ez természetes nekem,
s nemcsak azért, mert megfogadtam
akkor nyolcvannyolcban,
hogy minden rászorulónak
segíteni fogok,
ha tudok...
de hidd el, a fogadalom
soha eszembe nem jut.
Ez ösztönös, szerencsére,
és nem tudatos.
Igen, anyám is. Apám is.
Tőlük kaptam...

- - -

Segítettél, mert rászorultam.
Pedig egyáltalán nem akartam.
Miért? Rosszak a tapasztalataim.
Ha én segítek,
az természetes mindenkinek.
Ha én fogadom el,
a Sors valahogy gyakran úgy hozta,
hogy később arcomba lett vágva.
Igen, felhánytorgatva.
S mit szólnál ilyenkor?
Mondanám, hogy én nem akartam,
aztán mégis elfogadtam,
mert ha nem, akkor
megsértődött volna...
én meg naiv vagyok,
s elhiszem újra és újra,
hogy valaki nekem is,
és csak magamért segít,
nem azért, hogy később
szememre hányja.
Hát látod, ezért nem nyugszom
addig, míg nem viszonzom
bármi módon
a velem tett
jótetteket.

- - -

És eljött az idő, mikor te is
- a "jóbarát" kategóriában -
felhánytorgattad már hányszor,
hogy "bezzeg akkor jó voltam, mikor..."
Hát köszönöm, ne mondd többször.
Volt ára. Megfizethető. Tiltakoztál...
Ez ingyen nekem túl nagy ár.
Itt van, lásd.
Szólj, ha azóta több... ez van.
Így kell, azonnal. Nekem. Így szoktam.
Megszoktam.
De most... veszem a kabátom,
indulnom kell.
Maradj. Kitalálok.

Nem biztos semmi

Kőből épült vártól
remélhetsz biztonságot,
ám egy földrengés eltüntetheti
perc alatt a színes álmot.
Pókháló-finomságú
is lehet a kapcsolat,
érheti szél, verheti eső,
a háló el nem szakad.
Ám van, hogy közbeszólhat
egy külső-felső erő,
szíveket, életeket törhet...
s elszakítja a pókhálót is
egy nem várt porszívócső.

Neked adnám

Neked adnám a holdfényt,
ha díszcsomagolásba rejthetném,
hogy lásd, én adom, csak neked.

Neked hívnám a napfényt,
ha nem égetne el, míg meglepném
vele érzékeny lelkedet.

Neked adnám a csillagot,
ha égig érő létrán elérném
s kiválaszthatnám a legszebbet.

Neked adnám a holnapot,
ha a tegnap és a ma elmúltával
remélhetnénk még fényeket.

Hálás vagyok

Hálás vagyok,
mert kitartottál
ott messze mellettem
ez ínséges időkben.
Hálás vagyok,
mert elviselted
minden mogorvaságom
a fájdalmas hetekben.

Hogy bíztál bennem,
pedig nem érdemeltem,
hogy erőt küldtél,
pedig elvetettem,
hogy segítettél,
pedig tiltakoztam,
hogy megértettél,
bár érthetetlen voltam.

Hálás vagyok,
mert akkor is szerettél,
mikor bárki másnak
elege lett volna.
Hálás vagyok,
mert könnyeim úgy tudtad
fogadni, mintha
mi sem történt volna.

Hogy nem adtad fel,
mikor én lemondtam,
hogy szépen szóltál,
pedig nem válaszoltam,
hogy szavakkal simogattad
a távolból szívemet,
hogy azon küzdöttél, vessem le
fáradt közönyömet.
Hogy naponta biztattál,
írásra nógattál,
erőt, reményt adtál -
mindent köszönök neked.

Minden, mi vagy

Minden, mit adtál,
szíves szép ajándék,
minden, mit mondtál,
vidítóan élénk
szín a szürkeségre.

Minden, mit hoztál,
örömet hintett,
minden, mit tettél,
gyógyírként cseppent
fásult kedvemre.

Minden, mit érzel,
csodálatos, tiszta,
nem tudom, kedvesem,
hogy adhatnám vissza...
vajon egész biztosan
méltó vagyok-e
a te fényességes
érzelmeidre?

Szíved

Szíved szinte
kisemmizte
magát a szívemért,
lelkedben nekem
teremtettél
mindent a lelkemért.
Szemed fényes,
derűs villanása
párafátylas lett
szememért,
kezed minden
érintése
éteri lett...
csupán az én
szerelmemért.

Két hónapja

Itt leszel és hidd el, tudom,
cipeled hozzám a messzeségből
szíved összes felgyülemlett
szeretetét.
Itt leszel és érezni fogom
az ünnepet, szemedben látom,
e két hónap mit elsikkasztott,
a hatványozottan felfokozott
fájón szép érzést.
Ne hagyd kiszökni szívem melegét,
jöjj hát, várni foglak...
hisz két hónapja nem láttál,
s én két hónapja nem láttalak.

Szivárvány, nekünk

Látod, kedvesem,
az a szivárvány ott fenn
értünk született az égen.
Friss nyári zápor!
Lélegezd be mélyen
az üde-hűs illatot,
s nézz fel az égre:
haragos ugyan még egyik fele,
de amott a túloldalon
a Nap már lövöldözi aranynyilait,
s a lilásszürke részén az égnek
nekünk nyílik most
tökéletes színorgiában
ez a pompás látvány,
a káprázatos szivárvány.

Ezüstkönny

Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd jön az új tavasz,
s ha szíved halk szavára hallgatsz,
ha a tavasz üdvözli a nyarat,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd a nyár is elköszön,
ha majd a földet színes levélözön
s lelkedet az esték hidege borítja,
este nézz fel a Holdra, drága.

Ezüstsugarak hozzák el a múltat,
ezüstfénybe burkol minden gondolat...
s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is,
mit a képzelet az arcodba hullat.

Gyermekkori nyarak

Gyermekkori nyarak, napsütött emlékek...
tévé, komfort nélkül tombolt a szabadság
ott, ahol akkor nagyszüleim éltek, kerítések
sem voltak, s a közeli mezők és tágas rétek
közepén legelésző csorda volt inkább
természetes, mint az, ha a falun átfutó
egyetlen kövezett úton megjelent egy autó...

Nagyapám, te aztán nem voltál annyira
pusziosztó fajta és szószátyár - s ez nem hátrány -,
nem beszéltél egy szót sem feleslegesen,
inkább hallgattál nagyokat, jó mélyen.
Reggel kiballagtál a szőlőbe szépen,
s ahogy az idő telt, s délre járt az óra,
nagyanyám buzgón sertepertélt - tudta,
hogy jössz, tálalt s már rakta is eléd -
mindegy, hogy egyszerű volt, de ebéd...

Kék szemed néha vidáman csillant,
nem győztünk olyankor téged csodálni
- amiket meséltél, s ahogyan elmondtad -,
fanyar humorod és néhány mondásod
még ma is bennem él, s olykor megkacagtat...

Még emlékszem, hogy csókánk, a Matyi
szádból a cigarettát hányszor lopta ki...
de volt, hogy ősz-kopasz fejedről a sapka
valami úton-módon a hatalmas eperfa
lombkoronájának tetején kötött ki...

A te százéves bicikliden tanultam meg
- hogyne, váz alatt! - szaporán tekerni,
majd úgy, ahogy tőled ellestem és láttam,
hátsó láblendítéssel büszkemód leszállni...

Ti már nem éltek rég, de bennem az emlékek
vidám és gondtalan nyarakat idéznek,
ha sírotok előtt időnként megállok,
egyszerű mindennapjaitokra
s a gyermekkori, gyönyörűséges nyarakra
hálásan emlékszem.

Köd és közöny

Hol jártok, remények?
Az Idő kék vonatja
messze vitt titeket.
Hol vagytok, szép szavak?
Távoli tompa ködbe
burkolják hitemet.

Fájdalom, merre mész?
A szív s a lélek könnye
komor közönybe vész.
Irgalom, el ne hagyj!
Maradj velem, ha lényem
a hosszú útra kész.

Központozás nélkül

belefáradtam
hagyj most kedves
ajándékozz meg
az egyedülléttel
tudom megértesz
ereszd szabadon
lelkem és tudatom
csak pár percig
a csendet hallgatom
ne kelljen most
semmire gondolnom
hálás vagyok érte
hogy érted
és nem kell
válaszolnom

de ha újra
elsimul minden
ha visszatérek
újjászületetten
lélekbe életkedv
testbe erő árad
ha a szív már
ujjongani vágyhat
törd meg a csendet
színezd be éltemet
érints meg
hódítsd meg
testemet
lelkemet

Januári napfény

Arany verőfény áraszt el mindent.
Ragyog a Nap, de hirtelen észbe kap:
- még csak január van,
s rajta a paplan
nem elég -, így hát alákúszik gyorsan,
s pár percig nem is látszik át
fénye sötétszín dunnáján.
Majd mintha melege lenne,
s újra kint szeretne
aranylani kicsit - lázas talán?
Figyelem - egész nap ezt játssza,
erejét próbálgatja,
dunnája védelmét el nem hagyja,
kíváncsi is, kiragyog kacérkodva
- némi átmenettel -,
aztán csak rájön, az ő ideje
még nem most jött el...
de azért a felhők mögül
ki-kikacsintgatva
friss meleg színt hoz,
s mosolyt az arcokra.

Lassan a vég

Már egy hónapja
hosszabbak a napok,
bár még jöhet nagy tél,
hidegek és fagyok,
de már ha eljön
a délután öt óra,
meglepő, hogy nincs már
sötét éjszaka,
mint decemberben... igen.
Ez lassan a vég
- a télvég - azt hiszem.

Bársonytalpak

Bársonytalpak cikázgatnak,
összevissza, fel és le,
hipp-hopp, bőszen futkároznak,
itt a játék ideje.

Nincs akadály, gátlás - semmi…
pillanat és csatáznak,
szünetel a dorombolás,
dobbantónak használnak…

Repül a könyv, toll és párna,
a lakás egy csatatér,
cicalábak akciója
félóra, míg véget ér.

Mikor végre kifáradnak,
elfogy cicaerejük,
összeszedek ezt-azt, amazt,
keresgetem a helyük…

Cirmos macskák elpihennek,
eljárták a táncukat,
tegyen végre rendet gazdi,
ártatlan mosakszanak…

Pihenniük kell elvégre,
szünetel a forgalom,
cicaálmok, hol tanyáznak,
dorombol a nyugalom.

Visszanyerni

Érdekes átélni, mit eddig még sohasem,
válltörés után gúzstól szabadulva
hogy nyeri vissza az ember az erejét
centiről centire, egy napról másikra.

Pár napja nem hittem, hogy lassan élni fog,
és lám, kimozdítják a gyakorlatok.
Bár messze még az oldal-középtartás,
s álom az oly tetsző jobb oldalon alvás...

Mozdul, és igen... talán elmondhatom,
újra, igen, újra élni fog a karom.
Minden nap egy kicsit többre vagyok képes,
nem mondok le mégsem, leszek még épséges!

S talán nemsokára, ha itt leszel, kedves,
lehet, hogy nem lesz ennyire kétséges
az sem, hogy ha majd szemed meglát,
karom is éppúgy ölel majd téged át.

Ha majd pattan a zár

Üvegfalak mögött látom
közös múltunk darabkáit.
Ott vagy most túloldalt,
tömör tölgyfaajtón át
hallom a régi dalt.
Acéllakat biztos zárja
tartja fogva
a rohanó időt.
Ha majd pattan a zár,
elfutni már
talán nem lesz erőd...
ha akarsz, most léphetsz.
Ne nézz, ne nézz vissza,
most még menekülhetsz!
Ha mégsem, vége nem lesz
és újra szelídülhetsz
hozzám, nekem - és kész...
nyugalmunknak hirtelen
ismét nyoma vész.