Augusztus 20.

Ünnep a mai nap,
ünnepel az ország,
a történelmen túl is
látványos a világ.
Mozgalmas és harsány
pörgő kavalkád,
szemgyönyörködtető
virág-milliárd
és kacaj, jókedv,
ezernyi tarkaság...

S én emlékezem
egy kórházi szobára,
hol hajnal virradt
a gyötrő éjszakára.
Az égből arany áradt
szét a világon,
amikor érkeztél
ez ünnepre, kislányom.

Nem dől össze

Szerényen kérj, hogy
teljesíthessék szívből,
s ha újra kérsz,
tedd, de előbb a légből
szállj le a földre,
a darócot felejtsd,
s jusson eszedbe:
egy jó szó és némi kedvesség,
de mindenekelőtt alázat az,
amivel kérj.
Más ideje sem kevésbé érték,
az alázat nem szégyen,
nem megalázkodás,
csak emberi mérték.
A világ pedig nem dől össze
sem szerénységtől,
sem kedvességtől,
bár egy "csakazértsem
köszönöm"-től
sem.

Duna-parti emlék

A Dunánál
elment a komp előttünk,
s a következővel
csak egy óra múlva érhettük el
a túlsó partot,
így adódott...
A nyári melegben
a rohanást követő
pár percben éreztük,
a röpke bosszúságot
hogyan váltja fel
az öröm,
hogy majd egy órán át
felfedezők lehettünk
Alsógödön.

Rengeteg dolgunk lett
hirtelen,
fényképezőinknek
nemkülönben...
hisz' szikrázik a folyó,
s a napfény
mókás csillámokra törik
fodrozódó vizén...
mennyi apró csoda
várja és készteti mosolyra
az embert,
a sok zöld, a hatalmas fák
lombjain áttörő
arany napsugár,
a folyón percenként suhanó
színes motorcsónak...
túloldalt a forrás,
a rohanó kis patak,
kapaszkodó borostyán
díszlik és ragaszkodik
koros házak falán...
viháncoló kutya csobban
a vízben, s rohangál
a hűs Dunának partján...

Úgy elszállt az idő, szinte
egy pillanat...
már itt is a komp, ring
a kék ég alatt.
Szemedbe, mintha
tükörbe néznék,
szavak nélkül tudjuk,
e nap is ajándék...
s túloldalt
így is minden megvár -
a barátok, a bogrács,
Horány és a nyár.

Őrizz

Három év.
Kevés vagy sok?
Ki tudja,
mennyit érnek a számok...
Ismerjük a múltat,
a jövő rejtély...
én azt hiszem mégis,
e három év oly mély,
több, mint néhol
tíz vagy húsz,
mi hozzád köt és húz...
mi szebben összetartozunk,
e hihetetlen tündér-múlt
a mérték
nálunk ez, s nem más
az érték.
Próbálj őrizni még,
őrizlek én is
rég.

Kőfalak mögül

Arcommal napfényre
merészkedhettem,
ám kőfalak mögé
bújtattam el szívem.
Szétosztottam ketté
testem és lelkem,
kint vághat villámsor -
belül nem engedem
lelki békém védő
falaim rombolni,
mert bántás és sérülés
volt már annyi, annyi...

Lásd, kilométerek
rejtenek előled,
hogy magamra számítok,
tiszta önszükséglet.
Rejtőzködhetem bár
felhők mögé tőled,
úgy tűnik, falaim
megismernek téged.

Ugye, ha...

Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?

Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?

Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?

Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

- - - - -

Ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?
Ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?
Ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?
Ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

Apámnak vittem...

Apámnak vittem aranysárga virágot,
sírkövén megsimogattam
a nyílt, derűs bronzarcot...
s tettem-vettem még,
ha lát, hát lásson szebb világot.
Szívembe mélabús bánat költözött,
még le nem telepedett, mikor
egy mókus illant át a sírok közt!
Ámulva néztem, ahogy az óriás fára
felfutott, barnás háta időnként
vidáman cikkanva előtűnt,
aztán már nyoma sem maradt
a dús lombok rejteke mögött...
Látod, apu, ezt nem gondoltam volna,
hogy sírodnál egyszer mosolyogva,
derűs gyermekszívvel állok majd,
bronzarcod köré aranysárga
virágokat szórva.

Őrzi a bojtorján

Aranyló nyári nap
késő délutánján
erdő szélén szétszórt
vadvirágok szirmán
megül a képzelet,
s rejt édes-szép,
égszínkék meséket...
Lásd, e
mélyfekete lepke
fehér pöttyös szárnyán
tovatűnő álmainkat
még remegve őrzi
az otthagyott,
rózsaszín virágú
bojtorján.

Anyám születésnapjára

Évek hosszú, kemény sora
nyomja egyre keskenyedő
válladat,
nehéz küzdelmek,
el nem sírt könnyek
szántják barázdákba
belső fénytől tiszta
arcodat.

Adj még álmot, anyám!
Őrizd meg lelkem hófehér,
ám makacs galambját,
mert gyermek vagyok én,
hisz' látod... még nem léptem át
virágos álomkertünk falát...

Vigasztalj s maradj még,
álmodjunk nevetést, fényeket!
A szebb jövőt meséld nekem...
meséld, s én elhiszem!
Te egyetlen biztos pont,
és feltétlen szeretet
ebben az életben.

Csak így

Néha morgós vagyok,
néha meg ideges...
akkor is, ha te nem
tehetsz róla, kedves.
Néha fáj... néha űz...
néha minden túl nehéz,
akkor is, ha mást súg
a szív és mást az ész.
Néha bosszankodom,
néha nem értelek,
néha te nem értesz,
de akkor is szeretlek.

Apánk

Zöldre festett fa
őrzi szép, nyugvó arcát -
megmérettetett.
Vonásaira
örökkévaló álom
ereszkedhetett.

(Bátyám, J. Zsolt Apám c. szobra.
Fotózva: 2009. 06. 23., Bp., Aulich Art Galéria)

Eső

Hányszor akart már elnyelni
nagy kortyokban az eső,
hányszor áztunk már el,
hogy az egyetlen esernyő
nem volt más,
csupán egy mókás
illusztráció...
Hányszor kísért a zuhogó
víz rohanó lépteink alatt
futva, hol már várta
a csatorna rácsa...
Hányszor érkeztem és
hányszor búcsúztunk -
álmomban is néha
eső elől futunk...
Három év haramia-szürke
égi áldása szinte
mind akkor hullott
fejünkre,
amikor együtt voltunk.
Az eső - szerintem - úgy érzi,
nemcsak egymáshoz, mi már
hozzá is tartozunk.

Csak legyintve

nehéz volt a nap
minden percet legyőzni
egyenként kellett
érzem ahogy a hozzám tapadt
sáros nyűg-rögöket
a lepörgés zsibbadt pillanatai
próbálják
lelkemről levakarni
agyamat könnyebbült
légüres labdává
csupaszítani
...
más már nem is nagyon megy
mint a lepörgés zsibbadt pillanatait
a sáros nyűg-rögök levakarása
dolgában nagyon
nem gátolni
ehhez nékik fanyarul
sok sikert
áhít'ni

Tündérvirág

A kis portulácska csak úgy előbújt a dolgozóm bejárati ajtajánál. Egyszer csak - lett, a semmiből. Két díszkőburkolat között, egy ereszcsatorna előtt... Kész csoda, hogy - már két hét óta - még nem lépett rá senki, nem raktak rá semmit, nem sodorták el, nem tépték ki gyomként.
Múlt héten kihozta első virágát, felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem! Akkor, sajnos, nem volt nálam gép és hétvége következett... hétfőre meg elhervadt az első virágocska. De azért minden reggel felvidított a látványa, virágtalanul is. Szívós, ragaszkodó kis élet... a kő hátán is megél. Igazán példát vehetek róla.
Péntek reggelre három apró kis bimbót láttam rajta! Na, gondoltam, megint hétvégére fog kinyitni... pedig most itt van a fényképezőm is, mert délután kiállításra megyek... nem baj, ebédszünetben lefotózom majd bimbósan, addigra több fény éri majd. Azért így is elég volt jelenléte, a tudat, hogy Ő itt van, mintha arra várna, hogy szebbé tehesse reggeleimet. És széles vigyorral léptem be oda, ahova néha olyan rezignáltan, fáradtan, nehéz szívvel megyek, mintha nem szeretnék...
És mit ad Isten, amikor ebédszünetben - rögtön azután, hogy a "normálisak" elmentek ebédelni - direkt Őérte, Őt megnézni és lefotózni kiléptem az ajtón: mindhárom csodálatos ciklámenszínű virága teljes pompájában mosolygott rám! Belekönnyeztem, ahogy visszamosolyogtam rá...
Te tündér kis élet, köszönöm, hogy vagy, bármeddig is... és segítesz könnyebbé varázsolni a taposómalmot, bearanyozni a hétköznapjaimat.

Mert vagy

Meglepetések és
apró, finom csodák
segítik túlélni a
hétköznapok súlyát.
Szavad egyszerű,
de dallam és jóság,
hótiszta fény,
s már szebb is a valóság.
Túlélni általad
a hétfőt is könnyebb,
mióta vagy nekem,
a sötét is fényesebb.
Mit adhatsz még nekem?
Hogy őrizhetsz jobban?
Lelked egy fáklya,
mely percenként lobban,
szívem balzsamozva,
bármennyit is dobban.

Lehettem volna

Lehettem volna
számodra tán barát,
ha szemedben soha
meg nem látom a szálkát,
ám magaméban folyton
ott láttam volna
a gerendát...

Pitypang-öröm

Állok a parkban
péntek délutáni,
óvatos világú,
megkönnyebbült csendben.
Agyam, mint szivacs,
tán már végkimerült,
tiltakozik minden
túlterhelés ellen.

Látom a piciny
ejtőernyőcskéket
szertelibbenni a
délutáni fényben,
ahogy belefújok a
pongyolapitypang
puha gömbjébe
merengésemben.

Egyszerű öröm
szaladt végig bennem,
ahogy a pihéktől
némán búcsút vettem,
s eszembe jutottál,
míg a feketerigók
dalával magamat
hazakísértettem.

Pünkösd

Itt sokan várjuk őt.
A szent pirkadatot,
a hajnal első sugarát.
Hittől gazdagon áldottak
nem külvilágnak szóló,
egységet teremtő
kérő lélek-dalát
őrzi a hegyoldal,
s rejt magában millió
szívdobbanást.
Mi remélve hívunk:
jöjj, Szentlélek,
egyre várunk...
soha nagyobb szükség
nem volt talán rád.

Mozaik

Mozaikképek,
csillag-emlékek sora
szemem tükrében...

Simogató szél
vigye hozzád az érzést,
hiányzol nekem...

Bodza virága

Májusi szellő járja a táncát,
bodza virágán tündér ül...
Nap sugarának csillan a fénye,
ráncokat hint el szemed körül.

Bodza virága illatot áraszt,
szívednek ablaka nyitva már,
tündéri dallam száll a világba,
itt van a fényes, aranyló nyár!

Bodza virága, illatod árja
Lengje sokáig e tündért körül,
Mily ragyogó öröm lenne az nékünk:
majd ha az ősz jön is - itt hegedül!

Zúgó harangok

Sokfelől érkező maroknyi szülőföld
bár igazi egységgé tehetné e földet,
bár soha ne csak álom lenne az akarat,
bár tudná összefogni a szétszórt lelkeket.
Hát Kárpát-medence összes harangjai,
egyszerre szóljatok, zúgjatok!
Kényszerű szétszakadtságnak legyen
végre vége, s az ünnepnek létjogot,
egyenes, tiszta utat mutassatok,
üzenjetek széllel messze, szálljon
távolra - ide, felém is - hangotok!

Nem lehetek ott, nem... és nem is érdekes,
hogy nem vagyok református,
ám a hátsó udvarra délután négykor csendben
kiosonva átölel a nyári-meleg május,
s a forróságban lám, mégis libabőrös leszek,
torkom furcsán szorítja valami, amikor
távolról foszlányokban hozzám is eljutnak
a templomok fenségesen zúgni kezdő,
egyszerre megszólaló harangjai.

Megjegyzés: A debreceni Nagytemplomban május 22-én tartották az Alkotmányozó Zsinatot, amely kihirdette a Kárpát-medencei magyar reformátusok egységét egész napos program keretében. Egy maréknyi földdel érkeztek a Nagytemplomhoz a Kárpát-medence minden területéről a reformátusok. Ez szimbolizálja azt, hogy nemcsak lélekben, hanem fizikailag is egyesülnek a magyar reformátusok.

Boszorkányéj

telehold éjjele
titkokat rejt
sejtelem-ízű
hangulatba ejt
lidércek lopnak
libabőrt rád
vesztedet érzed
vagy végső órád
suhan a seprű
boszorkány üli
macskája hold képét
fényesre törüli
boszorkány kacag
bagoly huhogásán
vészjósló éjszaka
kísértet-álmán

Gesztenyevirágzás

Az ágak közt
már az igazi tavasz
meséje lengett,
víz illatát sodorva felénk
fényben-kékben,
ahogy kellett...
Bólogató gesztenyevirágok,
mézillatos akácfürtök
varázsoltak regényt,
csoda volt égre nézni s látni,
ahogy a levelek
átszűrik a fényt...
Fényes-kék boldog érzés
diadalmasan lelkünkre
telepedett,
éreztük, ez az a
túlcsordult perc,
amikor szólni már
olyan kár,
s nem is lehet.

Íriszek

Pompás íriszek...
béke mögé rejtitek
a megtört lelket.

Szabálytalan szép
mély titkokba zárják a
kék rejtelmeket.

Néha szakad...

Néha szakad a pókháló.
De hol a pók? De ki a pók?
Gondos életmű kárba vész,
ha magnak a talaj nem való,
kezdheti nulláról...
újra és újra épít elölről,
míg él, küzd és nem adja föl.

Hétfő, újrakezdés...
ismét nyomot hagyok,
szövögetek és kezdek
most szebbet és nagyot!
Fájom az életet,
s őrzöm hitemet,
bár néha szakad
a pókháló.
De én vagyok a pók,
és ez itt a való.

Loreena

A napok óta tartó folyamatos esőzés alatt még reménykedtünk... gyönge, sűrű szitálást időnként erősödő zuhé tarkított, s az egybefüggő hamuszürke ég túl sok biztatást nem ígért. A szakadó áldás már útközben bokáig ért, ahogy futottunk a Nyugatinál a 26-os buszhoz. Felszállva, szétnézve egyértelmű volt: itt mindenki oda igyekszik. Állig húzott, többrétegű ruházatra esőkabátba gyömöszölt emberek, eltökélt, nyugodt arcok, puffadtra tömött, túléléshez nélkülözhetetlen nejlonszatyrok - így zötykölődött a busz. Az ablakokon ki sem lehetett látni, itt-ott kérdések hangzottak: "Itt kell leszállni?"
Izgulni felesleges: majd ott szállunk le, ahol mindenki...
Hosszú, tömött sorok tódultak a Margitszigeten a szabadtéri felé. Semmi idegesség, csendes, fegyelmezett beszélgetés és vidámság jellemezte az embereket, akik hosszú hetek, hónapok óta készültek erre az estére.
Míg a jegyellenőrzésig áztunk, féltve rejtegettük az eső elől értékes belépőinket. Fedett rész alá érve még sokáig ácsorogtunk, hangosbemondón közölték időnként: Ferihegy jóslata szerint félórán belül csillapszik annyira az eső, hogy talán elkezdhető lesz a koncert... A koncert, melyet Loreena nagyon szeretne megtartani, s köszöni a közönség kitartását; a koncert, melyet párezer ember annyira várt. Félóra - mintha tényleg csillapodott volna az égi áldás, s a rendezők megnyitották az utat...
Ekkor, mintha utolsó erejét is beleadná, újra szakadni kezdett őrülten az eső... Mire székünkhöz értünk, esőkabát ide vagy oda, már pacalra áztunk - így ültünk le, s pillanatnyilag szinte hihetetlennek látszott, hogy itt ma még valóban koncert lesz. 10 percnyi szakadó esőzés mellett a legnagyobb természetességgel előperdültek Loreenáék, s egy kedves, dallamos "Jó estét!" után felcsendült a zene. Valóban hihetetlen volt. Az emberek esőtől, hidegtől megfeszített izmai, minél kisebb helyen elférni szándékozó, összébb zsugorított testrészei apránként kezdtek elernyedni. Az örömhormonok működni kezdtek, a szemek talán már valamit látni is tudtak az ömlő eső ellenére; egyszeriben nem számított, mennyire zuhog, zuhog-e egyáltalán...
Loreena istenáldotta, kristálytiszta hangja fenségesen zengte be a szigetet - ő is, zenészei is tökéleteset nyújtottak... S talán boszorkány ez a nő? Vagy csak esőisten könyörült meg az egyet akaró, mindenre elszánt közönségen? Az első 3 szám után elállt az eső! Teljesen. Bár elázás szempontjából szinte mindegy volt - ezen már mindenki túljutott -, ám azért nem volt hátrány és senki nem sírta vissza a nedves természeti jelenséget...
Kapucninkat hátrahajítva egyre növekvő lelkesedéssel vetettük magunkat a koncert hangulatába. A számok között vörösre tapsoltuk tenyerünket, széles mosoly, ragyogó öröm áradt az arcokról - de a számok alatt csend volt és odafigyelés... nem csápolt, üvöltözött a közönség, mégis érezhető volt az, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk mind, akik ezt a gyönyörűséget itt és most átéljük.
Ilyen nincs, ez maga a csoda! Eltűntek a hétköznapok: küzdelmek, fáradtság, keserűség, csalódások, gond, nyűg, bajok... csak Loreena volt, a varázslatos tündekirálylány ékszerhangjával és társai - tökéletes összhangban; a zene, a szavakkal szinte ki nem fejezhető szépség; a dallam, az élet, az öröm - mindez számunkra már-már eufóriával határosan. Csak a gyermekek tudnak ilyen fokozaton örülni. Ilyen szempontból itt mindannyian azokká változtunk vissza. Valóban, fizikailag is átélhető volt a lélek emelkedése...
Pedig nem volt hatásvadászat, nem volt füstfelhő és fantasztikus fénytrükkök - a színpad mögött sejtelmesen megvilágított, hatalmas margitszigeti fák, az erdő olyan kitűnően természetes hátteret szolgáltattak, amely nagyszerűen illett ehhez a zenéhez és Loreenához.
A dalokat, melyeket eddig csak hanghordozókról hallhattam, így élőben hallani - hihetetlen, de - technikailag is szuper minőségben lehetett. Mintha a legtökéletesebb CD-jüket hallgatnám...
Voltak számok, melyeknél alig lehetett ülve maradni... s voltak számok, melyeknél annyira erős volt az öröm- és szépségérzet, hogy már-már alig volt elviselhető, így szinte a sírás kerülgette az embert - hiszen valahol, valahogyan ki kell jönnie az érzéseknek a lélekből...
S még valami: jól érezhető volt, hogy Loreenának és társainak ez nem kötelesség; a legnagyobb örömmel nyújtották a tőlük telhető legnagyszerűbbet.
Azt hiszem, kivételesen szerencsés vagyok, hogy e csodát átélhettem, és részese lehettem. Még annál is szerencsésebb: hiszen az egészet együtt éltem át valakivel, aki fontos nekem - s ha lehet még fokozni a fent leírtak általi érzéseket, akkor az a tény, hogy első számtól kezdve önkéntelenül egymás jéghideg, vizes kezét szorongattuk szavak nélkül és lélegzet-visszafojtva, akkor azt hiszem, mindent elmondtam.

Mélybársony

szeptemberi est
mélybársony lélegzettel
vállaimra ül

koraősz szele
enyhén meglegyint, arcom
simul-szelídül

emlék, gondolat
a holdig kapaszkodik
s nálad csendesül

Éj

Hold tengerében
hűvös álmot vadászó
fáradt képzelet.

Izzó csillagok
fényét homályosítja
a hiányérzet.

Kuvaszbabák

Dupla fehér gyönyörűség...
árvácska-cicaképetekkel
s okos, fekete kutyaszemekkel
már ugráltok az égig
vigyorogva, lelkesen,
ahogy futok felétek
át az úttesten.
Még hóban, párhetesen jöttetek,
apró, fehér kuvaszgyerekek...
lakatlan a ház, csak etetni
látogatnak benneteket...
Hét napból ötször simítjátok el
a nap őrületei okozta redőket,
mázsás súlyok gördülnek
odébb nagyot dübbenve,
mikor a nap végén kutyafalatokat
osztva gyerekesen repesek,
s örülök, hogy - kicsit magamnak -
kényeztethetlek titeket.
Nemcsak ti, én is várom nap mint nap
e vigaszhozó jutalomperceket.

Áprilisi csodák

Április és csodák,
tó és Erdőspuszták...
nézek százfelé, fojtott ujjongástól
akad szavam el, szemem könnybe lábad,
tüdőm feszül a tavaszi zsongástól...

Kergetőző s repkedő
madárkák itt-ott, évődő
párjuk hűséggel követi őket,
vagy ha maga van, párja hamarost úgyis
megjelenik s dalolnak duettet...

Fejem felett magas fákon
vörös foltos kis fakopáncson
ámulok, ahogy csőre bőszen kopácsol
s már meg sem lepődök, mikor visszhangként
párja felel a szomszéd faágról.

Bájos látványú kis patak
fodrai fürgén futkároznak,
vizén a part őrt álló fái ringatóznak
tükörképként, s hallom szívmelengető
zsibongását milliárd bogárnak, rovarnak,
érzem illatát menyasszonyruhába öltözött fák
megannyi üde, tiszta virágának.

Íme, a nádassal, füzessel,
körben kis horgászöblökkel
ékített, képeslapként elém táruló,
"oly szép, szinte giccs" megjegyzést
néma méltósággal meg sem halló
mesebeli tó...
a Nap lemenni készülődő fénye
nyomán már megszületett tükrén
az aranypalló...

Körbejárva a tavat,
csodás naplemente arat
diadalt, s most már csak emlékezem,
milyen volt e pár óra s ez a pillanat...
Arra gondolok, ha újra ott lennék,
a vízből azt a cserebogarat
valahogy csak kihalásznám;
s arra, hogy mit szólnál, ha a
gyermekláncfű sárga virágaiból
koszorút fonván, szemedbe nézve
azt nyakadba raknám...

Túlélők

Korallpiros virágú bokrok
és üde, friss, rügyező ágak...
fotózzuk lelkesen - most menjen
tőlünk messzire a bánat -
hisz napok kérdése, s a természet int...
e korallszirmok porba hullnak,
s talán az álmok is, röppenve, mint
ahogy tavaszból hirtelen
nyár lesz megint.

Lám, a vörös rózsa kezemben
- bár levelei szárazak már -
délcegen virít hosszú szárán.
Valahol, messze, egy másik világban
új reményt hint.

Csendben megsimítaná

Március végi este.
Tavaszillat árad, s a levegő
üde, hangos madárdallal tele.
Kívülről látott önmagam
kínlódva poroszkál hazafele.
Álmatlan égő szemekkel
vonszolja magát, mintha
a világ összes terhe-baja
húzná a nyakát a föld fele.

Roskatag porhüvely,
húzd ki magadat!
Fáradtan cibálod
fájó nyomorodat,
terhed súlya
válladat nyomja,
egyúttal sajgó
szívedet is szúrja.

Apád mit szólna,
ha látná, összeomlasz
életed súlya alatt?
Anyád mit szólna,
ha rázúdítanád
minden bánatodat?

...

Anyám mit szólna? -
kérdem önmagamat.
Nála nincs feltétel.
Ő ért, szeret, ismer...
némán nézne talán,
s csendben megsimítaná
a hajamat.

Nagyszombat

Már láttam Őt sok éve - talán álmomban?
A látvány oly éles volt, mint a való,
mindig, újra s újra keresem,
s átélném valóságosan
azt a mindent átható,
itatósként magához hívó
végtelen szeretetet.
Mikor összetorlódtak fejem fölött
súlyos gondfelhők, váratlanul,
anélkül, hogy Rá gondoltam volna,
- még csak nem is imádkoztam
alvás előtt - s eljött...
Szavakra nem emlékszem, csak
határtalan jóságot sugárzó szemekre
s fejemen az érintésre,
mi eközben eltöltött, nem hasonlítható
semmilyen érzésre,
csak a mindent átölelő, egész
gyarló valómat elfogadó, feltétel nélküli,
megmagyarázhatatlan szeretetre.
Miért, mi végre, hisz’ ki vagyok én?
Felfoghatatlan.
De azóta… már nem azért hiszek,
mert úgy tanultam s elfogadtam.
Benne lényegültem, s hiszek,
én… hiszek a Feltámadásban.

Fűzfák alatt

A tó vize gyöngéden reszket,
ahogy a tavaszi nap fénye
elbotlik a lágy fodrokon,
látom a tavon a tavalyi hínárt,
s egyben a múltat és jelent
tisztán fényleni arcodon...
Míg átvonulnak a vadkacsák
a fűzfák lehajló ágai alatt a tó felé
nyugodt-kényelmesen,
a fényben csillámló víz, meg
egész részeddé vált életem
ott tükröződik mélyen
a szemedben.

Egyéves

Egyéves lettél.
Kicsi gödrös kezed arcomra teszed
kedvesen, ha hozzád beszélek,
tündérmosollyal porcelánarcodon
megpihensz egy percet.
Egyetlen gyertyádat még elfújni nem,
csak csodálni tudod,
de apró kezeddel örömöd győztesen
a tortába tapsolod...

Dallam neked

Csak szavakat írok neked,
és messziről küldök hozzád
életjeleket,
oly távolra nem röpíti a szél
néma gondolataimmal az
érintésemet...
Pedig
jó lenne puhán megsimítani
mindennapoktól törődött
kedves arcodat,
jó lenne, ha hallanád
lelkemből neked kottázott
őszinte dallamaimat.

Márciusi tündérkönnyek

Váratlanul ért,
hogy csodálhatok még
eleven tündérkönnyeket
márciusi fa éledező ágán,
rügyező gallyakon üde,
ragyogó esőcsöppeket...
és az, hogy mégis,
mégis gondoltál rám,
megmelengette szívemet.

Öldöklő szavak

Sistergő szavak metszenek,
még mindig megdöbbenek,
milyen könnyen bánnak veletek...
szólnak csak úgy, nem vigyázva vele,
dicsértek-e vagy sebeztek
mélyre hatolva.
Többnyire, ki mondja,
cseppet sem törődik vele,
nyomotokban mosoly-e
vagy sírás, mi fakad,
bár csak könyörületért
esdene a szív, de titkon
majd beleszakad
a szavakba, melyek
puskalövegként csapódnának
mind mélyebbre,
a riadt lélekbe,
olykor ártatlanokat feszítve
jeges keresztre...

Felhő vagyok

Látod, felhő vagyok éppen
saját homlokomon,
felhőként kísérem léptem
szürke árnyékomon.
Magamnak kell megküzdenem
vihar-útjaimon,
magamat kell szelídítsem
zaklatott napokon.
Hogyha egyszer felkap a szél
hetedhét határon,
tavaszi zápor gyöngyeként
pergek le orcádon.

Valóság

Ólomsúlyú napok valósága
borzalmas fennhatóságként
játssza uralkodóvá magát,
gúnyosan kacagva fokról fokra
apasztja a csekély energiát.
Küzdve fáradok, erőm fogytán.
De hajnali óracsörgésre még
gyermekként ragaszkodva
markolnám az éjszakát,
zuhannék a semmibe inkább,
nem tudni, látni, hallani -
jaj, csak most az egyszer -
egy ideig ne legyen tovább.

Elsőáldozásunk

Abban az időben, mikor mi voltunk elsőáldozó-korúak, még ez az esemény nem volt annyira nyilvánvalóan természetes. Mondhatnám azt is, titkolni kellett. Szüleim és keresztanyám mégis fontosnak tartották, így jelentkeztünk a Szent Annába hitoktatásra. Én 9 éves múltam, öcsém 8-at töltött.
Nyizsnyánszky Lajos „pap bácsi” okított bennünket, akkoriban fekete hajú, nevetős, huncut szemű fiatal pap – az elmúlt években eltávozott közülünk, Isten nyugosztalja.
Először kicsit „féltünk” az egésztől, azt hittük, olyan, mint az iskola… nagy számonkérések és vizsgák. De Lajos „pap bácsi” olyan élvezetesen okított, humorral fűszerezve minden óra anyagát, hogy ez a félelem rövid idő alatt elmúlt.
Egyik padsorban a gyerekek ültek, másik padsorban a kísérők. Sokszor olyan poénosan igyekezett megértetni velünk néhány szentírás, olvasmány, vallási fogalmak vagy akár a katolikus templomi élet szabályait, velejáróit, hogy nemcsak a mi padsorunkból tört ki a nevetés…
Sosem felejtem el, hogy ha kikérdezés volt, mindig azokat szólította, akik nem jelentkeztek. Én már rafináltabb voltam öcsémnél, és ezek alapján akkor is jelentkeztem, ha nem annyira óhajtottam volna szerepelni. Öcsém viszont szemét lesütve, „ménkőcsapástól” reszketve játszotta azt, hogy ő nincs is itt… mert nyilván ő sem akart kicsi létére felelni ennyi ember előtt, bár többnyire azért tudta a választ.
Egyszer az volt a feladat, hogy valaki vállalja el a gyónó szerepét, s kint Lajos atyánál el kellett azt játszania, a megfelelő, megtanult szövegek segítségével. Nem voltam meggyőződve, hogy én ezt nagyon szeretném, így a fél padsorral együtt lelkesen jelentkeztem. Lajos atya körbejárt, pásztázva az arcokat. Öcsém szinte a paddal eggyé válva semmisült meg; logikus, hogy az atya őt választotta, s nem pedig azokat, akik a padból kiesve jelentkeztek erre a szerepre.
Öcsém ki is ment, és „meggyónt” annak rendje-módja szerint, rólam viszont egy nagy kő esett le, hogy nem nekem kellett „felelnem”; egyúttal örültem, hogy én már ennyire fineszes vagyok, hogy rájöttem, miként lehet a szereplést kikerülni…
1966 tavaszán elsőáldoztunk. Nagy nap volt ez számunkra, afféle igazi ünnep. Úgy éreztük, ünnepelnek minket. Hogyne éreztük volna úgy, mikor tulajdonképpen mi ünnepeltük lelkünkben Isten jelenlétét…

Apám mint katolikus református

Apám debreceni református volt, anyám hithűséget szinte naponta gyakorló füzesgyarmati római katolikus családból származott.
Mikor egymásra találtak, apám már elvált állapotot mondhatott magáénak, első házassága nagyon rövid idő alatt felbomlott. Ez a házasság ugyan nem egyházi úton történt, de mivel ő és első felesége reformátusok voltak, a katolikus egyház anyámmal, mint második feleséggel mégsem eskette össze, pedig apám is katolikus esküvőt szeretett volna…
Ez anyámban életre szóló törést okozott, s még akkori, szülőfalujában gyerekkora óta, napi szinten ismerő gyóntatópapja is azt mondta, hogy nem, anyám ezt nem érdemli…
Apám utánajárt, és megtudta, hogy mindenféle bizonyítékok előterjesztésével Rómánál érvénytelenítheti előző házasságát. Oka is volt, célja is, sőt bizonyítékai is lettek volna – mégsem tette. Ő nem az az ember volt, aki elkezd bárkit befeketíteni mindenféle bizonyítékok nyilvánosságra tárásával… annál is inkább, mert akkor már volt egy fia. Az én féltestvérem.
Anyámnál ez a csalódás azt jelentette, hogy nem járt tovább templomba. Hite megmaradt, de csak Istenben. Az egyház iránt, sajnos, elvesztette. Mai napig sír, ha a televízióban misét közvetítenek, vagy ha meghall egy olyan régi egyházi éneket, amelyeket még ők is énekeltek annak idején ünnepről ünnepre… de a seb örök.
Később megszülettünk – én, és másfél évvel később az öcsém. Apám – talán kárpótlásként anyámmal meg nem köthető, akár lehetséges katolikus templomi esküvője miatt, de talán mégis inkább saját érzései miatt – saját maga akarta és szerette volna úgy, hogy mindketten katolikusnak legyünk megkeresztelve. Úgy is lett.
Apám, mindazok ellenére, ami történt, végig katolikusként élt. Neki az volt a vallás, az volt az igaz hit; s ezt számtalanszor elmondta nekünk, korunkhoz mért nyelvezeten.
Rengeteget dolgozott, évekig tartott, hogy csak hétvégeken járt haza (s akkor még szombaton is munka volt!); villanyszerelőként időközönként változó telephelyeken dolgozott hét közben, s az az egy vasárnap pedig kellett arra, hogy az otthoni férfimunkákban is behozhassa, pótolhassa a lemaradásokat, illetve velünk, gyerekeivel is törődjön egy kicsit. Így aztán, ha amolyan ünnepi templomba járóként is, de mindig katolikus templomba járt.
Legrégebbi templomi emlékem az, amikor a Szent Annába megyünk egy karácsonyi misére – apám, keresztanyám (anyám nővére) és mi, gyerekek.
Mai napig látom, ahogy magas, délceg alakja térdet hajt, s közben hosszú, barna bőrkabátja koppan a templom kövezetén. Úgy mártotta ujjait a szentelt vízbe és vetett keresztet, úgy élt benne a misében végig, mintha oda született volna.
Végső nagy betegségében az volt kívánsága, hogy katolikus temetése legyen. Remélte, hogy azért, mert református, nem tagadják meg ezt tőle, ha már katolikus esküvője nem lehetett.
Ez a kívánsága teljesült, Istennek legyen hála… nyugodjék békében.