Tudtuk végig

(Nagynéném/keresztanyám emlékére)

 

1929. 11. 02.--2011. 12. 28.

Tudtuk végig, bár Te
- mint talán minden haldokló? -,
csak értelmeddel élted,
ott fiókba zártad, de hinni nem,
valahogy igazán nem tudtad.
Pár hete még feltétlen
jövő évi naptárt vetettél velem...
s gondolkodtál, hogy tavasszal
erkélyedre ki és mit ültessen...
Elhaló hangon kérdezted
utolsó értéseddel,
szaggatott rebegéseiddel
még halálod előtti nap,
mikor már ketten sem bírtunk,
csak megszakadva emelgetni:
- Istenem, hogy fogom én majd
jövőre az ételhordó fiút
s a postást beengedni?

Tudtuk végig, mégis... még én sem hiszem.
Mennék hozzád, hogy ezt vagy azt meséljem,
készülök rá, tőled mit kell megkérdeznem,
majd rájövök, nincs már, ki bármire feleljen.
Tudtuk végig, hogy el nem kerülhető,
nincs mód rá, már nem vár földi jövő.
Lelked azóta megpihent, úgy hiszem,
takarja azt puha, langymeleg selyem.

Bár földön...

Bár földön fekszel, netán
padlón - egy fokkal jobb talán,
mert még van padlód... -,
és csak nézel, hogy vajon
miért, hogy másoknak
mégis úgy esik jól a desszert,
ha ott is még párat
beléd rúghatnak, mert
számukra elégtétel a kínod.
Apró dolgok, melyek
a biztonságban s jólétben
tán meg sem érintenek,
de a padlóról nézve
naiv szemmel oly hihetetlen
az alig leplezett antiempátia,
a csakazértis bántani akarás
érthetetlen szándéka,
melyek tömegét nap mint nap
magadat megrázva
próbálod meg nem történtté,
semmivé tenni,
s nagyokat nyelve maradék
méltóságoddal meglenni,
embernek maradni.

Mélységben

Napról napra néhány fullánk,
időnként skorpiócsípések,
részvétlenségből...
Rúgások érnek, kisebbek-
nagyobbak, kék és zöld foltok
szaporodnak rajtad
észrevétlenül.
Mondhatsz bármit - akár a falnak,
tehetsz dolgokat - nem számítanak,
volt jó barátok átlépnek rajtad,
a véres karcok lelkedet tépik
rendületlenül.
Nem tehetsz mást, tűrsz mindent,
fogszorítva éled meg:
semmibe vesznek.
Számít, ha fáj? Számít, ha
gondolataidba egyre többször
beférkőzik a nihil utáni vágy?
Ha számít, csak neked.
Hogy meddig leszel képes
válladon és lelkedben
cipelni ezt a meg nem értő
jéghideg érzéketlenséget,
mi néma sikollyal körbevesz,
afelől még dönthetsz.

Hordalék

Nem bírok írni. Pedig bennem már
alig fér a felgyülemlett hordalék,
hónapok telnek, s azt érzem, szétvet bár
sok minden, mit tudnék és mondhatnék,
de elapad a kút, valahol fent magasban
vagy tán mélyen lent zárják el a csapot,
mihelyst vershez tollat foghatnék...
vagy egy billentyűre nyomhatnék...
és bármennyire fénylik, nem látom a napot.

Barna platánlevelek

Még melegek a rövidülő napok,
de sokasodó levelek a járdán -
pöndörödő barna platánlevelek -
zörögnek a macskaköves utcán.
Eliramlik a nyár, viszi magával
megtörtént múltként, kinek mit hozott,
sírást és nevetést emlékként hord a szél,
bajt, örömet, gondot, szerencsét, bánatot...
Amint e kései nyár halk sóhajjal
beleolvad az őszi napsütésbe,
enyhe fuvallatként hullik vállamra,
s ragyog sugaranként emléked fénye.

Napraforgók

Esőt ígérő felhők terpeszkednek,
de nézd, a napraforgók mégsem
összevissza, csak egy irányba néznek.
Ha napokig borús az ég,
az ember, ki hisz és remél, felfelé néz,
mert tudja, hogy kiderül még.
Ha tanácstalan napraforgó lennék,
fejvesztve, fényeket kutatva
keresgélnék, forgolódnék.
Vajon ha napokig nem süt a nap,
miből tudják a napraforgók,
milyen irányba, merre forduljanak?

A csend hintája

A csend hintája időnként
kirepít a zajos valóságba,
s ő maga visszavonul.
Mint naiv, félénk gyermek,
botorkálok félvakon,
védtelen s gyámoltalanul,
próbálok emészteni múltat,
széttört évtizedeket s itt e
földi létet, hibát keresni
ott, hol régen sem lehetett
semmi, de semmi mást tenni...
ahogy volt, úgy esett.
Keresek értelmet s jövőt,
ha jut még nekem olyan,
ha életem még nem vájta végleg
kőbe e gyors életfolyam.

Reményeimet a csend hintája
lendíti vissza rendületlen
a maga valóságába.
Segíts kapaszkodni, kedves,
mert félek a zuhanástól
a semmi mocsarába.

Esőálom

Álmomban ezüstfelhők
fodraiba kapaszkodom,
csillogó cseppek záporoznak
mosolyt fénylő arcunkon.
Nincs okom bátran örülni,
mégse merészkedik társnak
most a bánat; lelkemet, mi nyomja,
szétszórom a világnak.

Észrevetted vajon, kedves,
ha ketten együtt nevetünk,
még az eső is eláll, és mi
a szivárványon térdepelünk?

Nyolcvanéves lettél

Ifjúkori képeid sorjáznak
oly sokszor előttem még,
nem létezhet, hogy elszállt
drága fejed fölött ez a sok év!
Érted nyílik sírva-nevetve
bennem s a világon ma
ezernyi színes virág,
Isten éltessen baj nélkül téged,
a legjobb édesanyát!

Csak, látod, olyan hőség van...
szinte elhal saját hamvában -
még ha fiatalabb is - az ember...
most is aggódom érted,
mert tudom: nyolcvan éved súlyával
csendben bár, de mily kín és keserv
az, mellyel ezt kell viselned...

Ezüsthullámok

Csillagok játszanak
szemüvegeden,
tükörképük látszik
a szemedben,
mikor azt látom, most
különleges örömet akarsz
szerezni nekem.
Duna-fodrok
villannak a szélben,
a sárkányhajók
rajthoz állnak éppen,
mikor megveszed
az iparművész árulta
cicás tarisznyát nekem.
A hullámok egyre
fényesebben ringanak,
de ezüstösebben
nem csilloghatnak,
mint a szerelem
a szemedben...

Varázsmaci

Az én macim varázsmaci.
Fogja kezem, még ha
több kéz kéne ahhoz,
hogy emellett minden
csomagunkat tudja fogni.
Simítja arcom, még ha
a gondok csúnyává is
tudják összeráncolni.
Mindent megad, ha én
cserébe édes mézet
sem tudok elővarázsolni.
Csak nevetni lásson,
csak kedvemben járjon,
csak hogy színesebbé
tegye világom,
hogy reményt adjon és
vidámnak lásson,
nem számít neki, csak
adjon és adjon.
S ezt én soha neki
meg nem hálálhatom.

Mindent adtál

Mindent adtál, még
ki sem ejthettem,
szememet szinte
rá sem kellett vetnem,
elég volt gondolnom,
s apró vágyaim teljesültek
úgy most is, mint régen.
Pedig te is
az a fajta vagy,
aki nem másban, csak
lélekben és szívben
oly gazdag,
hogy megfejted minden
röpke vágyamat,
kitalálod megannyi
őrült gondolatomat,
őrized és véded
minden sóhajomat.

Hírnöke a jónak

Csodás napokat adtál nekem.
Lehoztad a csillagokat,
mesevilágot, érzéseket
tártál fel előttem.
Eddig is tudtam,
hogy ilyen vagy,
lélekben, szívben
oly nemesen gazdag!
Ritka lény, ki így tud szeretni...
mindig félek, hogy én
nem is tudlak
kellőképp becsülni!
Kedves, kedves!
Te hírnöke a jónak,
hogyan varázsolhattad,
hogy pár napra még azt is
elfeledhessem -
a tragédiát, drámát,
azt, hogy kihasználtak,
s mint kiszolgált kutyát,
kiraktak -
hogy földönfutó
munkanélküli lettem?

Végre

Kedves, végre, végre
nemsokára látlak!
Hamuvá enyészik
lelkünkben a bánat,
szemünk elől tűnnek
homály és az árnyak.
Kis időre béke surran
mellénk és a vágyak
hoznak tán megnyugvást
és harmóniát, lágyat,
keltik a biztonság
hosszú, színes álmát,
felvirágozzák a gondnak
sötét ravatalát.

Egyedül éli meg...

Egyedül éli meg mindenki életét,
legyen bár rengeteg ismerős és barát,
élete lámpásait maga oltja-gyújtja,
maga éli át minden tragédiáját.
Az úton nyújthatnak segítő kezeket,
mégis... az élete annyira csak saját.

Talán csak - ha hívja - benne élő Istene
törheti át magányosságának falát.

Hisz' engem

Rám nincs szükség.
Hogy beborult az ég,
s a fák sikoltoznak,
madarak elnémulnak,
virágok sem nyílnak,
csillagok nem ragyognak,
nem látja senki.
Ugyan hogy is látná,
hisz' engem rúgtak ki.

Költöző hétköznapok

Napok óta csomagolom
negyed életem tartozékait.
Mi minden tud összegyűlni,
mi rejti e sok év tömény
hétköznapjait!
Naponta egy-egy tele
szatyor költözik haza
egy negyedélet-hossznyi
vándorlásából...
s ahogy vonszolom
magamat fásultan,
a hőség sem enyhül
a szatyroktól,
kedvem sem csendül
e rosszízű nyártól,
s a gondjaim sem
könnyebbednek

e baljós előjelű

kánikulától.

Keresd

Keresd a célt,
miért
veszni hagyod
az ígért
álmokat
a jobbért.
Meghalni kár,
az ár
túl nagy most már,
vállalni önmagad
kötelesség.
Az ég
felé nézz,
a múlt rég
sírt ásogat,
de az ég kék,
s a fény
elérhet még,
lényeg, hogy
próbáld
őrizni magad
miattad
s másokért.

Doromboló születésnap

Smaragdzöld nyugalom
csodás szemed fénye,
szabályos arcocskád
tiszta üdesége
- mint babáé az anyját -
kápráztat sok éve.
Hat évet éltél már,
s még mindig ámulok,
hogy vajon természet
hogyan alkothatott
ilyen kedves, bájos,
tündéri szépséget,
meleg, puha selyem
tökéletességet.
Legyen minden napod
ártatlan szép álom,
csupán csak lényeddel
tedd szebbé világom.
Ne érjen betegség,
légy vidám, játékos,
nekem biztos gyógyír
dorombolásod.

Mi az, hogy jövő?

Míg meg nem történik, erre nem gondolunk,
milyen szembesülni azzal, hogy nem kellünk.
A sötét érzésekről nem lehet fogalmunk,
míg biztonságban tesszük, amit teszünk.
Sajnálkozunk, ha mással megtörténik,
szomorúak vagyunk, vele együttérzünk,
és magunkban mélyen szinte restelljük,
hogy óhatatlanul megkönnyebbülünk...
"Nála hátha mégis volt valami indok, hiszen
a komor tragédia nem velünk esett meg",
torokszorító könnyeinket nyeljük, mikor
csendben elpakol, búcsúzik, s tovább megy.
Azt hisszük, mindez csak mással történhet,
bár tudatunknak mélye rejti az igazat,
ám nem akarunk félni, rettegni attól, hogy
ugyanúgy ránk is várhat e pillanat...

És most rajtam a sor. Ballag a vén diák,
nehéz még hordozni a kudarc túlsúlyát.
A jövő tömör rejtély, és mindnyájan tudjuk,
én sem teszem szebbé a lemez B oldalát.

Élet

Nyomaszt időnként butaság, gonoszság,
méltatlan emberi sorsok,
túl sok a rossz, a szükség, nyomorúság,
tragédiák, kivert állatok,
bajok, gondok, természeti csapás,
háborúk, lidércek, átkok,
rosszindulat, visszaélés, rút ármány,
betegség, taszító lázálmok.
Fogva tartanám a tiszta szépséget,
apró örömökből él a remény,
a pillangó röpte, madár csicsergése,
béke és nyugalom legyen igény.
Minden erőmmel újra gyűjtögetem
lélekbalzsamom - ez tény,
ám ha egész nap csak árnyékot látok,
estére már szinte zavar a fény.

Az anya

Az anya szeret,
örökké és önzetlen
lélegzik érted.

Lehetsz bár gyarló,
bűnös, hálátlan vagy rút,
ő ott van veled.

Szerethetsz bárkit,
ám a fonál fáradhat,
túl gyenge lehet.

Önfeláldozó
jó lélek, veled akár
viszi kereszted.

Tény és valóság:
csak anya és Isten, ki
feltétlen szeret.

Nagycsütörtök reggele

Tinédzserek a buszon -
biztostű a fülben, taréj a hajban,
kora reggel, színesben, kihívón,
áprilisi tíz fokban térdnadrágban.
Poénkodnak, hangosak,
mobilt nyomorgatnak, ám
egy hallgatag.
- Mi van, öcsém? - verik hátba.
- Nagycsütörtök - válaszol amaz.
- És akkor mi van? - kérdik,
vállát megbunyózva.
- Nem tudjátok? Ma kajált utoljára...
Némaság áll be, elgondolkodnak.
Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak.
Megállónyi csend ül a sokaságban.
- Hát igen, szegény... - sután egy válasz
vet véget a zavart hallgatásnak.
Még egy megálló tétova némaság.
- Miértünk szenvedett, öcsém -
szól egy másik, s csendben leszállnak.

Cipők a Duna-parton

Istenem...
Borzongó fájdalommal
barangolt tekintetem
az árva cipők során
a Duna-parton,
s egy időre a Nap is
felhő mögé riadt.
Némelyiknek párja sincs...
Istenem...
sokukban orgona vagy
mezei virág hervadt.
S az a kicsiny gyermekcipőpár
jeges marokkal
fojtogatta torkomat.
Istenem...
A mécses lángja
küzdött a szélben,
s én karodba takartam
néma zokogásomat.

Szentendre

Mindig új és megunhatatlan,
akárhányszor erre térülök,
mintha tényleg elvarázsolnának,
szépségébe beleszédülök.
Tágra nyílt szemmel csodálom
minden mesés részletét,
a sziporkázó ékszerdobozként
tündöklő Szentendrét.

Színes házaival,
virágzó fáival,
templomaival,
lépcsős sikátoraival,
múzeumokkal,
nyüzsgő forgataggal,
keskeny zegzugaival,
a Duna méltóságával,
kedves szobraival
és sok-sok virággal,
apró boltjaival,
galériáival,
csörgő kispatakkal
s a Tündérellátóval...

Mindezt veled együtt láthatom
negyedjére pár éven belül,
ezer fotó tanúskodik róla,
s gyarapodó emlékeinkről.
Szó nincs rá, mennyire szeretem,
óvom, féltem az élményt,
a sziporkázó ékszerdobozként
tündöklő Szentendrét.

Sakura-ünnep

Ragyogott ezer és
millió cseresznyevirág
a Sakura-ünnepen,
rózsaszín és fehér csodák
az öröm, a tisztaság
és nyugalom napján
a Füvészkertben.
Ragyogott lelkünk is,
minden pillanatot - a jelent,
a békét, a szépséget -
elraktároztuk szívünkben,
a rózsaszín, apró virágok
csillagként szikráztak szemedben...
Köszönöm, hogy vagy,
s hogy e napon én is
boldog és szép lehettem.

Ő is csak egy anya...

Szent Anna, könyörögj Máriáért!
Te, mint az ő anyja, tudod,
mint szenvedhet egy anya
az utolsó úton fia haláláért,
kinek vállán a kereszt, de az anyáén
is ott van sokszorosan,
legyen az bármily láthatatlan.
Fiát szülte szeplőtelen,
s most roskadozva, tehetetlen
kíséri annak predesztinált sorsát,
égő szemekkel, összetört lélekkel
magában víva a csatát.
Könyörgi istenét, és egyben -
nem tehet róla,
ő is csak egy anya,
Isten akarata ide vagy oda,
ha nem is tud róla,
de mélyen, magában -
üvöltve jajgatja Golgotát.

Telihold macskája

Huncutul csillognak a borostyánszemek,
gazdájuk akár még kiscica is lehet!
Fürge, mint a csík, pattog, mint a labda,
nem is hinné senki, nyolcéves e macska!

Filigrán és kecses, nem lusta, nem lomha,
akkor van csak csend, ha szemeit lehunyja.
Éjjel utolsó ő, ki nálunk lenyugszik,
hajnalban az első, ki árkon-bokron ugrik....

Tudom, gyanakodnék, ha másmilyen lenne,
aggódnék talán, kór bujkál-e benne!
Telihold macskája, izgága kis vakond,
maradj inkább ilyen, mint legyen bármi bajod!

Nyolc évünknek minden öröme-bánata
közös volt, elrepült, mintha most lett volna...
S mikor mellém gömbölyödsz fáradt éjeken,
azt kívánom, ez még sokáig így legyen.

Jajgatás

Az évek, ahogy telnek, érzem, fáradok.
A gerinc mint tartóoszlop csak vicc,
ahogy iparkodik, s estére már alig látok.
Hétvége felé már csak a remény
csihol szikrát a fennmaradásra, hogy
elfogynak végre a hétköznapok.
Ám a remény hamvába hal, mint már sokszor,
nincs hétvége most sem, mint már annyiszor,
utolsó percben kardjába dől s minden felborul,
kelni hajnalban és soha nem lesz vége,
a terhek szaporodnak s végleg bealkonyul...
s hogy menni kell megint, sziklamerev
arccal, fásult lélekkel veszem tudomásul,
léptenként a csendben harsanva kattogó térdem
és görcsölő hátizmom jajgat válaszul.

Bence szülinapjára

Húsvét másnapja volt,
amikor születtél,
három éve már, hogy
új lakója lettél
nem csak a világnak,
nem csak életünknek,
nem csak a családnak,
lelkeknek, szíveknek.

Kis virágok nyíltak,
örültek a fák is,
madarak daloltak,
kiderült az ég is.
Egy parányi szívvel
több lett a szeretet,
mosolyod hintsen
aranyló örömet.

Apró kis csillagom
ott a messzeségben,
tündéri kisfiú,
gyermeki lelkedben
égjen életöröm
nagy-nagy szeretetben.
Ma vagy hároméves,
Istenke éltessen!

Haramia 12. - Honesty érkezése

Valahogyan a végleges döntésnél a szív győzedelmeskedett, s úgy éreztem, ennek érdekében meg kell tennem mindent, ami rajtam múlik. Az egyik kiadó kapásból elfogadta a könyvemet karácsony előtt pár nappal, sőt, nagyon örültek neki; és mikor a készre tördelt anyagot január elején leadtam, már fizettek is. Ez utólag is annyira hihetetlen!
Honesty még ezt megelőzően, de már a kiadóval történt megállapodást követően érkezett, 2005 karácsonya utáni napon. Mondanom sem kell, ez új beszerzésekkel is járt, hiszen Haramia addigi nyitott kis almosa épp csak neki volt elég, úgyhogy beszereztem egy nagy, fedeles, lengőajtós macskavécét; valamint prémiumkaják tömkelegét úgy konzervben, mint száraztápban. Haramia ugyanis addig a DM-es tálkásokat és szárazat ette, de ugyanúgy megette a nem prémiumtápot. Nagy gondot nem csinált belőle, hiszen nagyon kisétkű mai napig, ráadásul szerette a tejet, a csirkemájpörköltért és rántott csirkéért, halért, sonkáért pedig egyenesen megőrült. Azért mindig volt otthon a baromi drága Sheba tálkás is, hiszen az számára is a csúcs volt, és akkor kapta, ha valamiért kedveskedni illett neki. Most, hogy Honesty érkezett, megpróbáltam olyan prémiumkajákat beszerezni, amelyek valamelyest jobban megfizethetők a Shebánál, hiszen állandóra kell! S ez egyúttal azt is jelentette, hogy ezentúl Haramia is kizárólag prémiumkoszton lesz. Reméltem, ez nem fog nála sem problémát jelenteni.
Nagyon izgatott voltam, messziről hozták az épp 7 hónapos, ivartalanított cicalányt. És én élőben még csak macskakiállításon láttam maine coont. Arra jól emlékszem, hogy amikor eldőlt, hogy igen, akarom Honestyt, akkor már szerettem. Azért is lett volna olyan nehéz mégiscsak lemondani róla. Visszacsatangoltam a topikban a születése körüli időkre, amikor én még nem voltam ott, és órákat töltöttem azzal, hogy az összes, róla készült képet kimentettem magamnak. (Egyébként Honestyvel együtt megkaptam egy CD-n az addigi fotóit is.)
Lényeg, hogy míg fizikailag csak találgathattam, milyen lehet a bundája tapintása, milyen lehet az a csodálatos tekintete, ha engem néz vele, addig igen gyakran nézegettem a képeit, és számtalanszor végigasszisztáltam, ahogy párnaposból 7 hónapos lesz. Közben persze mondogattam Haramiának is, hogy lesz neked egy cicatársad, tessék vele rendesen viselkedni – de Haramián nem annyira látszott, hogy megrendülne az infótól. Egy kicsit tartottam tőle, hogyan fog Haramia reagálni, hiszen mint tudjuk, soha nem volt egy hízelgős ölmacska. Eléggé vad cica volt, s itt a „vad” szó nem azt jelenti, hogy támad, karmol és nekimegy valakinek, hanem azt, hogy félénk, nem szelíd és nem bizalmaskodó. Idegenek jöttére elmenekült, elbújt; s ha elő is jött egy idő után, soha nem engedte magát simogatni. Hogyan fog reagálni arra, hogy egy másik macska érkezik a házhoz? Nem fog-e kardjába dőlni féltékenységében, azt hívén, hogy őt már nem szeretem? Ráadásul, mivel nemcsak megsértődik, hanem fél is, még meg sem lehet vigasztalni, hiszen szinte lehetetlen megfogni, ha ő nem akarja. Haramia semmiképpen nem számított a könnyű esetek közé, nem volt egy kiszámítható, egyszerű macska – ő szélvihar, hipereleven „vadmacska” volt, egyéniség, akinél, bizony, az is benne volt a pakliban, hogy csak egyke macskaként tartható és nem fogad el társat. Én nagyon nem akartam ezt hinni! Nagyon bízni akartam és optimistán látni a helyzetet, hogy előbb-utóbb elfogadja a jövevényt, ha nem is ugrik rögtön a nyakába.
És aztán eljött a pillanat. Nem tudom, melyikünk szíve dobogott magához képest hevesebben, enyém vagy a Honestyé. Esetleg Haramiáé? Bevittük a szobába a hordozójában, kinyitottuk az ajtaját, és vártuk, mi történik. Közelébe helyeztem az új, ajtós almozót, és diszkréten körbeguggoltuk a környéket. Honesty, mint maga a megtestesült bizalom és jó szándék, némi szaglászás után teljesen természetesen sétált ki a hordozóból, tágra nyílt, hihetetlenül őszinte, csodaszép aranyszemekkel - a pupillája körül smaragdzöld karikával - körbenézve. Ugyanebben a pillanatban Haramia, mint Zrínyi rohant ki a szobából, be a fiaméba. Aznap elő se jött onnan szegényke…
Honestyvel megszagoltattam a kezem, beszéltem hozzá. Megmutattuk neki az almot, s már nem is csodálkoztam: minden további nélkül bement és elvégezte a dolgát! Mikor kijött, dicsérgettük, megsimogattam. Nem félt, nem bújt el, nem kezdett el sietni, nem nézett rémülten – abszolút ideális, konszolidált viselkedést mutatott be. Fel is vettem: semmi ellenkezést nem mutatott, nem akart menekülni, semmi nyauzás – tökéletesen együttműködő macsek volt. Minden további nélkül el tudtuk intézni a papírmunkákat, melyek a szerződéssel, oltási könyvének, különböző orvosi igazolásainak, törzskönyvének átadásával jártak.
Honesty felugrott az ágyamra, és azonnal oldalára dőlt, s onnan szemlélődött nyugodtan. Mintha mindig itt lett volna, mintha mi sem lenne természetesebb annál, minthogy ezentúl ez lesz az otthona…

Haramia 11. - Ivartalanítás után

A műtét után hamar visszazökkentünk a régi kerékvágásba: Haramiával minden rendben volt, élte tovább megszokott, „rontom-bontom” cicaéletét. Ugyanolyan eleven és fáradhatatlan volt, nem hízott meg – sőt, hogy előremenjünk az időben, már ez év április 1-jén töltötte a 8. életévét, és még alig-alig változott; ugyanaz a filigrán, ugrabugra csőmacska, aki volt.
Egy fél év telt el, és nem akartam hinni a szememnek és fülemnek, mikor azt láttam, hogy uramisten, Haramia a tüzelés jeleit produkálja! Nem volt olyan heves és mindent elnyomó, mint a műtét előtti periódus, és hosszabbak voltak a nyugalmi időszakok is, így eleinte erőszakkal figyelmeztettem magam, hogy ez képtelenség, ez lehetetlenség. Próbáltam a tényekbe kapaszkodni, megmagyarázni magamnak, hogy ilyen nincs, ez biztos valami más. Mindenesetre elmentem a dokihoz, és elpanaszoltam a bajunkat. Eléggé habozni látszott, majd valami olyasmiről beszélt, hogy egy ilyen esemény bekövetkeztének pár százalék esélye lehet, talán amiatt, hogy a műtét során bent maradt némi ivarsejtmaradvány, és azok egy idő után, úgy tűnik, működni is képesek. Illetve, hogy az ő praxisában 1 vagy 2 ilyen macskával találkozott, és hogy ezek az események csak 1-2 alkalommal, hosszú szünetekkel közöttük fordultak elő, utána végképp elmaradtak. Szinte megnyugtatott, hogy hát istenem, beleestünk abba az 1-2%-ba, és hát bízzunk benne, hogy ez egy ilyen utórezgés-féleség, nem jön elő többet. Ezután tényleg nem is fordult elő több mint egy évi időtartam alatt, s már szinte teljesen el is felejtettem ezt a fura esetet. Viszont sajnos, elég határozottan vissza kell majd térnem a dologra, csak ha a macskám életében történt eseményekről időrendben szeretnék írni, akkor egy másik, nagyon fontos történés bekövetkeztéről kell előbb ezt tennem.
Eleinte eszem ágában sem volt, hogy Haramia mellé még egy cicát bevállaljak. Még nagyon az elején tartottam felnőttkori önálló macskásságomnak, és tudnivaló, hogy már ezért is igen sokan megszóltak és lököttnek tartottak – már az is eredmény volt, hogy valahogy el tudtam fogadtatni a rokonokkal új felállásunkat. Meg aztán anyagilag sem mindegy, és a lakás mérete sem nő egyenes arányban a macskák számával. Magyarul: eszembe sem jutott, hogy Haramiának társa legyen.
Viszont a sors úgy hozta, hogy elkezdtem internetezni, s nagy lelkesedéssel fedeztem fel, mi minden van ott, ami engem is érdekelhet. Így fedeztem fel a macskás témával foglalkozó fórumokat. Eleinte csak olvasgattam őket, hogy mégis valamit konyítsak a témákhoz, ki kivel van, kihez milyen macskák tartoznak – egyszóval tájékozódgattam. Aztán egyszer csak vettem a bátorságot és regisztráltam; sohasem felejtem el, milyen izgalommal jelentkeztem be és írtam az első, bemutatkozó hozzászólásokat. Nagyon belemelegedtem a topikéletbe, alapvetően sokat tanultam a cicákkal kapcsolatos dolgokról, és megismerkedtem egy csomó emberrel. Sokukkal mai napig tartom a kapcsolatot. Láttam azt is, hogy a legtöbb embernek nem egy macskája van, meg több hozzászólásból arra is következtettem, hogy a cica számára pozitív dolog is lehet az, ha társa van. Kezdtem tudatos macskagazdivá válni, lassan én is tudtam tanácsot adni néhány dologra, akár környezetemben is, hiszen a topikon ragadtak rám a macskásságok rendesen. Közben áradtak ám a fotók is a hozzászólásokkal, a szebbnél szebb cicákra csak úgy ámuldoztam, s nem vicc, itt ismertem meg egy csomó macskafajtát is, amelyekről azelőtt az életben nem hallottam, s akkoriban kezdtem A macska újságot is venni, s azóta is gyűjtöm.
Summa summárum, az a bizonyos mézesmadzag el lett húzva időnként az orrom előtt.
Amikor a néhány hónapos kicsi maine coon cicák fotóit lehetett igen sűrűn látni, valamint kaptam egy olyan célzást, hogy „egy cica nem cica”, akkor esett le nagy csörömpöléssel a tantusz, hogy akár lehetnék egynek gazdija is. S ezt a lecsörgést igen egyértelmű és szapora levelezés követte.
A következő hetekben folyamatosan erős gondolkodástól fájt a fejem. Mérlegeltem, osztottam, szoroztam. Eszem azt mondta, hogy nem, elég nekem egy macska. Két macska dupla felelősség, aztán biztos-e, hogy anyagilag fogom-e bírni (hisz nincs másik kereső, ellenben eltartott igen – azért ez sem mindegy!); és egyáltalán, az árát hogyan fogom kifizetni? Tervem megvolt hozzá, hiszen épp elkészültem első könyvem anyagával, csakhogy azt minél hamarabb el kellett fogadtatni valahol, ergo pénzzé kellett tenni. Ráadásul a régi számítógépem igen elavult volt már akkor, több mint 10 éves, s az újabbat, az akkor 2 éveset fiam szinte kisajátította, de kellett is az iskolájához. Tehát számítógép is kellett az otthoni munkáimhoz. Ha nem veszi meg a könyvemet egy kiadó, mégpedig nagyon gyorsan, egyik sem jöhet szóba sem. Szívem pedig azt mondta, hogy a macska is kell… merthogy az a cica, aki belopta gyönyörű, szívet igéző tekintetével magát a szívembe, az egy akkor féléves, ezüst-fekete klasszikus cirmos maine coon, Honesty volt…

Míg nem késő

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.

Tavaszígéret

Szemkápráztató
tavaszígéret, fénylő
aranysugarak

ernyesztik lággyá,
majd folyékony múlttá a
bágyatag havat.

Megfoghatatlan,
tünékeny varázs - a tél
múló pillanat.

Mint a hajó...

Jelentős a teher, mit magában rejt,
de kitart a hajó, biztonságos, megbízható.
Egyensúlyban tartja terhe,
mint oly embert pőre lelke,
mely sokat látott-tapasztalt,
olykor szinte meghalt, majd feltámadt,
csapásoktól lett kőkemény.
Nem marad túl sok, csak a remény,
az ily lelket hordozó test is kitart,
s mint a hajó: biztonságos, megbízható.

Egy napon rádöbben

"Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás,
csak az, hogy valaki szeresse őt igazán."
                                                                                 (Goethe)

Az ember egy napon rádöbben arra,
mi mindenért küzd, áldoz hasztalan,
hogy minden nekifutás oly lényegtelen,
nem számít semmi, minek pénzbeli ára van.

Hogy az életben igazán semmi sem fontos,
a pénz sem boldogít, ám persze jó, ha van...
de mit számít, ha nincs kivel örüljön,
ha az ember csak egymaga dúskál a javakban.

Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás
nem ér fel szerető, figyelmes mosollyal,
ha várja egy lélek, ki szívével látja,
felér az a világnak ezer csodájával.

Csak az, hogy valaki szeresse őt igazán,
ez a lényeg, bárhogy is, ez számít,
lehet hatalmas vagy dúsgazdag akárki,
lelkében koldus az ember, ha nem szeretik.

Megjegyzés: A Goethe-idézet fordítóját egyelőre nem tudtam kideríteni.

Mióta

Lehet, a Föld ugyanúgy forog,
lehet, a Nap is ugyanúgy kél,
mint több éve, még Teelőtted,
s ugyanannyira hideg a tél.
Ám mióta hozzád tartozom,
helyemre találtam, s a világ
a Te szívedben nekem édes lett,
biztonságos, puha, s szép, mint egy virág.

Téli csoda

Némaság honol,
tiszta hó roppan lábam alatt.
Szemem tükrözi a szépséget,
amerre az erdei út halad.
Szemkápráztató e
csodás téli mesevilág!
Dérből horgolt csipkével szegett
levelekkel hallgatnak a fák.
Vajon álmodnak-e
hótól roskadó ágaik alatt?
Ezüsten csillogó gallyaik
vajon várják-e már a tavaszt?
Megérint a csend,
a természet ejt varázs-ámulatba...
oly tünékeny... s ha nem lennék itt,
részemmé sem válhatna e csoda.

Hálaként csak ennyi...

A kor nem számít embernél, ha beteg,
gyermek lesz a lelke százévesen is,
és a fogorvosi széket is úgy rettegjük,
féljük sokan, bármily bölcsen is.
Tudom, te sem lennél ilyen bátor,
saját félelmeid is szavak mögé rejted,
érzem, jót akar erős biztatásod,
ésszel jól érti az is, aki reszket.
Félnél te is, tudom, de engem biztattál,
vigasztaltál, hogy könnyebb lehessen,
messzi távolról is hányszor erőt adtál,
segítettél, mint oly sok mindenben.
Hogyan köszönhetném? Csak szavakat írok,
s a szó oly kevés és elszáll, mint a szél,
annyi kincsem, tudom, nem lesz sosem,
amennyit te megérdemelnél.

Ahogy röppen...

Ahogy röppen virágról virágra
a tarka nyári réten,
cikkanása vidámságot sejtet,
ahogy szépségesen,
mint álom, oly tökéletesen
simul egy sziromra, majd
hussan föl magasra...
S valahogy
úgy hisszük, boldog és gondtalan,
pedig a pilleszárny is elfáradhat...
érheti baleset, számtalan...
Miért gondoljuk, hogy a
pillangó, mert meseszép,
sosem lehet boldogtalan?

Csillagvirág

Ahogy ezernyi apró csillagvirág
mosolyog, aranylik sárga örömmel,
olyan derűsen érezz akkor is, kedves,
ha hiába futunk versenyt az idővel.
Ők mind a mi jelképes emlékeink.

A csillagvirágot nem látjuk boldogtalannak,
remegve ragyognak, vidám kis arcukat
fénybe fordítva őrzi minden egyes szirmuk
aranyban tündöklő pillanatainkat.
Bennük élnek álmaink, reményeink.