Ezüsthullámok

Csillagok játszanak
szemüvegeden,
tükörképük látszik
a szemedben,
mikor azt látom, most
különleges örömet akarsz
szerezni nekem.
Duna-fodrok
villannak a szélben,
a sárkányhajók
rajthoz állnak éppen,
mikor megveszed
az iparművész árulta
cicás tarisznyát nekem.
A hullámok egyre
fényesebben ringanak,
de ezüstösebben
nem csilloghatnak,
mint a szerelem
a szemedben...

Varázsmaci

Az én macim varázsmaci.
Fogja kezem, még ha
több kéz kéne ahhoz,
hogy emellett minden
csomagunkat tudja fogni.
Simítja arcom, még ha
a gondok csúnyává is
tudják összeráncolni.
Mindent megad, ha én
cserébe édes mézet
sem tudok elővarázsolni.
Csak nevetni lásson,
csak kedvemben járjon,
csak hogy színesebbé
tegye világom,
hogy reményt adjon és
vidámnak lásson,
nem számít neki, csak
adjon és adjon.
S ezt én soha neki
meg nem hálálhatom.

Mindent adtál

Mindent adtál, még
ki sem ejthettem,
szememet szinte
rá sem kellett vetnem,
elég volt gondolnom,
s apró vágyaim teljesültek
úgy most is, mint régen.
Pedig te is
az a fajta vagy,
aki nem másban, csak
lélekben és szívben
oly gazdag,
hogy megfejted minden
röpke vágyamat,
kitalálod megannyi
őrült gondolatomat,
őrized és véded
minden sóhajomat.

Hírnöke a jónak

Csodás napokat adtál nekem.
Lehoztad a csillagokat,
mesevilágot, érzéseket
tártál fel előttem.
Eddig is tudtam,
hogy ilyen vagy,
lélekben, szívben
oly nemesen gazdag!
Ritka lény, ki így tud szeretni...
mindig félek, hogy én
nem is tudlak
kellőképp becsülni!
Kedves, kedves!
Te hírnöke a jónak,
hogyan varázsolhattad,
hogy pár napra még azt is
elfeledhessem -
a tragédiát, drámát,
azt, hogy kihasználtak,
s mint kiszolgált kutyát,
kiraktak -
hogy földönfutó
munkanélküli lettem?

Végre

Kedves, végre, végre
nemsokára látlak!
Hamuvá enyészik
lelkünkben a bánat,
szemünk elől tűnnek
homály és az árnyak.
Kis időre béke surran
mellénk és a vágyak
hoznak tán megnyugvást
és harmóniát, lágyat,
keltik a biztonság
hosszú, színes álmát,
felvirágozzák a gondnak
sötét ravatalát.

Egyedül éli meg...

Egyedül éli meg mindenki életét,
legyen bár rengeteg ismerős és barát,
élete lámpásait maga oltja-gyújtja,
maga éli át minden tragédiáját.
Az úton nyújthatnak segítő kezeket,
mégis... az élete annyira csak saját.

Talán csak - ha hívja - benne élő Istene
törheti át magányosságának falát.

Hisz' engem

Rám nincs szükség.
Hogy beborult az ég,
s a fák sikoltoznak,
madarak elnémulnak,
virágok sem nyílnak,
csillagok nem ragyognak,
nem látja senki.
Ugyan hogy is látná,
hisz' engem rúgtak ki.

Költöző hétköznapok

Napok óta csomagolom
negyed életem tartozékait.
Mi minden tud összegyűlni,
mi rejti e sok év tömény
hétköznapjait!
Naponta egy-egy tele
szatyor költözik haza
egy negyedélet-hossznyi
vándorlásából...
s ahogy vonszolom
magamat fásultan,
a hőség sem enyhül
a szatyroktól,
kedvem sem csendül
e rosszízű nyártól,
s a gondjaim sem
könnyebbednek

e baljós előjelű

kánikulától.