2012. június 4., hétfő

Haramia és Honesty - 19. rész

Vetélkedések

Úgy tudtam, hogy ha egy macskánál több van egy helyen, el kell dőlniük köztük annak a dolognak, hogy ki is a főnök. Hát erre magam is kíváncsi voltam, mert személyes tapasztalatom nem igazán volt ebben. Bár gyerekkoromban néha 4-5 macska is volt a háznál, és ha volt is ilyen főnökség, nem vettem észre, vagy akkoriban nem figyeltem hasonlókra. Az ember élete végéig tapasztalhat új dolgokat, vagy nyernek értelmet olyan események, melyeknek  korábban nem volt jelentősége számára.
Igyekeztem ebből a szempontból vizsgálgatni őket és személyes reakcióikat egymás felé. Az az igazság, hogy nem lettem sokkal okosabb.
Az biztos, hogy etetéskor egyértelműen Honesty volt a dominánsabb kezdetekkor és a mai napig is, de ennek a látszatnak az az oka, hogy Haramia számára egyáltalán nem lényeges az evés. Ő még soha fel nem ébresztett kajálási szüksége miatt, míg Honesty, ha nem is eszik rengeteget, Haramiához képest mégis ég és föld az igénye, főleg az azonnali és gyors tálalás szempontjából. Az, hogy jelzi az éhségét, nem is gond, mert különben meg az ember néha úgy el van havazva, hogy elfelejtene enni adni nekik. Ha Haramián múlna, minden bizonnyal megtörténne ilyen, mint ahogy Honesty előtt meg is történt...
Szóval az, hogy Honesty felver hajnalban a kaja miatt, és ha délután hazamegyek, rögvest éhenhalási bemutató van, vagy ha itthon vagyok, már fél 4-kor elkezdi a vacsorát követelni; ezek Haramiát abszolút nem zavarják: alszik tovább. Ebből a szempontból nem lehet megállapítani a főnökséget, még akkor sem, ha ritkán előfordul az, hogy egyszerre esznek külön tálakból és Honesty meggondolja magát: Haramiát kitúrja annak sajátja elől, hogy ott folytassa. Haramián ilyenkor szinte látszik, hogy vállat von: jobb a békesség, és elsétál. Ő úgy dönt: ráér az, és majd visszamegy, ha a pajti befejezte. Ő egészen biztosan nem túrja ki Honestyt a tálja elől kaja miatt.
A mellettem való alvásból is próbáltam leszűrni a dolgot. Általában Haramia az, aki hamarabb mellém fekszik, és kb. 5-10 perc járkálás van rajtam és körülöttem, nagy dorombolásokkal kísérve. Ha ilyenkor Honesty jön, úgy lép fel az ágyra, hogy Haramiát kikerüli, és a fejemnél helyet foglal. Nem jelent semmit, csak el akarja kerülni az ütközést, mert ha ilyenkor Haramián keresztül kéne eljutnia a helyre, akkor fújkálás van és pofonok.
Az ajtónál együtt fogadnak, nem verik ki egymást a helyükről.
Ha fürdök, és nem csukom be kilincsre az ajtót, ennek következtében bejönnek a fürdőszobába, a főhadiszállásuk a mosógép teteje. Ha itt először Haramia telepedett le, akkor Honesty gátlás nélkül utánaugrik, minek következtében Haramia előbb csak gyanakodik, majd távozik leginkább a mosdóra vagy a kád szélére, de csak azért, mert Honesty elkezdi, mondjuk, szagolgatni. Ha először Honesty terült szét a mosógépen, Haramia eleve nem ugrik utána, hanem eleve a kád szélét vagy a mosdót tiszteli meg.
Almozásnál általában úgy alakultak a dolgok, hogy Haramia a kis almosba, Honesty a nagy fedettbe jár. Ez jól is van így, teljesen logikus. Időnként megtörténik fordítva is, ebből az a többszöri és a sokkal jobb, mikor Haramia megy a fedettbe. Olyankor Honesty felélénkül, s felajzottan várja Haramiát kiugrani, hogy utánarohanjon és ráugorjon. De ez csak játék szerintem, nem annak a jele, hogy Honesty szerint Haramiának tilos a nagy almos. Haramia ezt előre tudja, és úgy szokott kilőni a nagy almosból, mint puskából a golyó. Ha félne tőle, eleve nem menne a nagy almosba.
Ha én eszem a konyhaasztalnál, általában méltó díszkíséretet kapok. Ez itt A macska újság, úgyhogy le merem írni „magunk között”, hogy az asztalon a tányérom túlsó oldalán egyenrangúan ül velem szemben a két macska. Nem zavarja őket a másik, nem akarják egymást letúrni. Úgy nézünk ki, mint a Lánchíd a két kőoroszlánnal. Mivel tudom, hogy Honesty immunis a főtt kajára, Haramia azonban imád főtt dolgokat, elsősorban szárnyasféléket bármilyen formában, így egy-egy darabot odatolok elé. Na, erre Honestyre is rájön a féltékenység: mi az, hogy Haramia kap? És odatolja buckó fejét Haramia falatjába. Haramia viszont nem megy arrébb, farkasszemet néznek egymással. Szóval a békesség kedvéért úgy szoktam megoldani a dolgot, hogy előbb Honesty kap egy darabot látványosan maga elé, amit úgysem eszik meg; utána viszont Haramiának tologatom a darabkákat, amiket ő örömmel el is fogyaszt. Honesty néz maga elé, mit lehet ezen szeretni, majd megunja, és elterül a konyhaasztal másik végén. Ennek örömére Haramia megeszi a Honesty falatját is. Jó kis családi gasztronómiai szórakozás ez számunkra, de én ezekből nem vettem észre különösebben, hogy ki a főnök. Leginkább úgy érzem, egyenrangú társak, más-más természettel. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty - 18. rész

Műtét után

Haramia műtéte nem csupán annyi gonddal járt, mint a legtöbb egészséges macska ivartalanítási műtétje. Ő ugyanis az előző beavatkozás következtében, illetve annak köszönhetően beteg is volt, hiszen az addig elzárt petevezetékeken kialakult ciszták gyulladást okoztak a szervezetében, így bizony antibiotikummal kellett kezelni legalább egy hétig, és napi háromszor szemcseppezni, vitaminfélékkel ellátni. Igazság szerint a műtét előtt elhangzott, hogy nem szívesen műtik ilyen állapotban, viszont arra várni, amíg műthető állapotba kerül, s csak gyógyszerezés, infúzió hatására megszabadul a gyulladástól, kevés volt az esély, valamint rámehetett volna a cica élete az időhúzásra. Így a gyógyulásra való várakozásnak legalább akkora veszélye volt, mint annak, hogy betegen műtik. Én is ez utóbbira voksoltam, hiszen a végső döntést nekem kellett meghozni.
Betegsége és újabb hasi műtét utáni állapota annyi előnnyel járt az utókezelés szempontjából, hogy több napig minden különösebb erőfeszítés nélkül hozzáférhető volt, és mivel legtöbbször egyedül voltam a gyógyszerbeadások, szemcseppentések időpontjában, nem is tudom, mi lett volna, ha hamar visszatér hiperelevensége, s emiatt nem tudom gyógyszerezni.
Sokat aludt, nem rohangált, s ha elég határozottan érintettem, már bele is törődött: jöjjön, aminek jönnie kell. Váratlan elillanásokra nem kellett számítani, mint ahogy őrá ez jellemző volt egyébként mindenféle beavatkozásnál, ez nagy szerencse, mert akkor meddő kísérleteink lettek volna csupán. Minden alkalommal alvás közben közelítettem felé, finoman, ám határozottan fogtam meg, és persze gyorsan igyekeztem cselekedni, hogy érezze: jobb, ha nyugton marad, hiszen nem úszhatja meg. Minél szebben tűri, annál gyorsabban túl lesz rajta. S nem utolsósorban: én is.
A műtét utáni napon már rendesen ivott és minimálisan belekóstolt a kajába is, így emiatt nem aggódtam. Az almozás körül sem volt probléma. Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra.
Öt-hat nap múlva már azért elevenebb volt és még inkább résen kellett lenni, de akkorára túl is voltunk a dolog nagyján. Láza lement, szemei egyre tisztábbak, szebbek lettek, lement a szemhéjakról a duzzadt vörösség. Szinte napról napra erősödött, tért vissza „macskasága” minden egészséges jele.
Honestyt az első napokban igyekeztem tőle távol tartani, hiszen ő nem igazán vonta le a nagy következtetést: társa beteg, meg kell gyógyulnia, s addig ne provokálja, ne akarjon feltétlenül játszani vele. Ezért az ő igényeire is figyelni kellett nyilvánvalóan, hogy nehogy elhanyagoltnak érezze magát, valamint játékszükségletei se szenvedjenek hiányt.
Emlékszem, mikor Haramia aludt, Honesty sokszor odaosont hozzá, és óvatosan, többször körbeszaglászta. Volt, hogy Haramia erre egy idő után felébredt, és felkelni ugyan nem kelt fel, de halk morgással adta tudtára Honestynek, hogy hagyja most őt békén.
Mikor már jobban volt a beteg, egy ilyen alkalommal Honesty elkezdte mosdatni. Haramia valahol nagyon messze járhatott az álmok világában, mert hagyta. Honesty ezen felbátorodott, és aktívabb lett a cselekményben, mire Haramia felébredt, és kis barkamancsával rákoppintott Honesty buksijára. Ő jellegzetes, ártatlan Honesty-tekintettel nézett rám: hát ezt meg mi lelte? Nem lehetett rajta nem nevetni. Így hát ölbe vettem és babáztam vele egy kicsit vigasztalásképpen, majd tollas pálcával játszottunk – Haramia minderre a füle botját sem mozdította.
Amikor kontrollra vittem Haramiát, szegénykémnek már a hordozótól minden baja lett, de a rendelőben a vizsgálatnál csak lapult reszketve, mint egy kis nyuszi. Szerencsére megnyugodva távozhattunk: kis csőmacskámat gyógyultnak nyilvánították. Megúsztuk ezt a félelmetes kalandot, már amennyiben ez kalandnak volt nevezhető...
Lassan, szépen minden visszatért a régi kerékvágásba. Haramia pociján a fehér szőr szépen visszanőtt, alapjában véve nem túl nagy étvágya is visszatért, és újrakezdte régi, jól bevált hipermacska-életmódját.
Hogy mennyire jól van, onnan lehetett tudni, hogy mint régebben is, Honestyhez képest (aki amúgy maga volt a megtestesült nyugalom) Haramián jóval gyakrabban tört ki a „happáré”. Haramia egyedül is jól levezette energiáit: repült padlóról bútorokra, oda-vissza, keresztbe-kasul az egész lakáson. Újra előfordult, hogy a szekrény gardróbos tetejéről kellett leszedni, amihez létrát kell használnia az embernek.
Két-három hét múlva már teljesen a régi lett. Honestyvel kergetőztek, jókat csatároztak, s mikor kimerültek, egymástól betartva persze a kellő távolságot, fáradtan kidőltek. (Folyt. köv.)