Gyors pillanatokként
röpülnek az évek,
nemrég még szívemmel
együtt vert kis szíved.
Minden évben így van,
hogy születésnapodon
közös éveinket
újra átgondolom.
Vártalak áhítva és
sokszor féltettelek,
megrendített jele
elveszítésednek.
Meglepetés voltál
már kisbabának is,
az volt a képzetem,
ilyen gyerek nincs is...
Úgy éreztem mindig,
léted nagy ajándék,
mindig drága voltál,
jutalom sok rosszért.
És most is ezt mondom...
nehéz helyzetekben
valódi balzsamként
érez téged lelkem.
Az éj egyetlen mélysötét kút,
egy verem, melybe fejjel előre
zuhantam, s árnyékok ölelnek
a nyirkos mélyben, kiégve és félve
keresem a fényt, valami mást, a kiutat,
de csak zavaros vízben agonizálok.
Nyálkás hínárok gúzsolják lábamat,
s az égszeleten, mit messze fönt látok,
vészjósló, reménytelen, komor fellegek.
Csúszós köveken bénán ingadozva
kétes biztosat, egyensúlyt keresek,
kapaszkodom vérben és izzadva.
Miért e lázas lidércálom, vagy valaki más
álmában vagyok most én a főszereplő?
Miért ez őrület - jó szolga voltam -,
miért rikácsol fülsiketítőn a kereplő?
Nyugalom és béke, igazság legyen!
Miért hagyott el biztonság és remény?
Mit keresek én itt, ezen a helyen?
Valahol kell, hogy legyen még némi fény!
Ha mégsincs, ó, istenem, terítsd rám
éjselyem lepled, küldj rám mély álmot,
hogy fel már ne kelljen ébredjem,
én nem, nem akarom így ezt a világot!
Vagy szánj meg, ajándékozz csak egy
kicsit jobb és tisztább, biztosabb életet,
hogy ne legyek ennyire kiborult nyomorult,
érezhessem újra: emberként létezem.
Sima, ezüsttörzsű platán
mintha fiaitól búcsúzna,
szabályos, óriás levelei
ezerszám szállingóznak róla.
Föld felett törzséhez bújva
védelemre szorul egy petúnia,
az őszi nap aranysugarait
már reggeltől borzongva várja.
Beterítik testét szelíd, baba-
lepedőnyi platánlevelek,
csupán apró, lila virágfeje,
mely a rőt avar alól integet.
Szépségesen és tudattalan
magához vonzza a tekinteteket,
mosolyt varázsol komor arcokra,
derűre csábít emberi lelkeket.
November deres hajnalát
halványan enyhíti az őszi nap,
s e virág átadja a túlélő reményt,
hitet, melyet ő már nem sokáig kap.
Vaskos avar süpped lépteim nyomán,
november színezi-festi a lombokat,
varjak téblábolnak eleség után,
csőrük zizzenve matat a levélszőnyeg alatt.
Egyre rövidebbek már a nappalok,
őszi virág vágyja a napsugarat,
szellő reszket végig az ágak között,
de napfény simítja még a fázós szirmokat.
Elmúlás jár itt és búcsúzkodás,
mélabús természet és melankólia,
az ősz ajándékozhat sejtelmet, megnyugvást,
s méltóságteljesen kell télre fordulnia.
Hozzád is újra elérkeztem,
nagynéném-keresztanyám,
kit tavaly még halottak napján
másképp köszönthettem.
Bár tudtuk, napjaid megszámoltattak,
groteszkül, de tiszta szívből szállva,
végtelen részvéttel és szánva
szólt az "Isten éltessen".
Ha néha látlak, álmaimban
fiatal vagy és fáradhatatlan...
Kínzó érzés látni szerettünket
nap mint nap úgy, ha
sorsa már elrendelt.
Az ember tehetetlen...
s a kín szinte végtelen.
Az utolsó napon
nem gyötört fájdalom,
az utolsó éjjelen
álmodban, békében
szenderedtél át
a túlsó partra,
ezért Istennek
örök hálát adva
suttogom sírodnál:
emléked áldott legyen,
béke poraidra.
Apám, egyedül jöttem,
nincs más mellettem,
csak e pár emberfej méretű
krizantém, bronzportréd alá
szépen elhelyeztem.
Mindenszentek esővel jött,
hidegét nem érzem, sőt
gondolataimban nyár van,
rekkenő meleg, amelyben
megbetegedtél, egy másik,
melyen át szenvedtél,
s egy harmadik, amikor
búcsúztunk, s te elmentél.
Mécsest gyújtanék, látod,
több kéz kellene, pedig
esernyőt sem nyitok,
a víz hajamról a mécsesbe
sercegve belecsorog...
Újra gyufát gyújtok, s a surranó
cseppek neszezését hozzám
küldik a lombok, míg a kanóc
erőre kap, s újra fellobog.
Szomorú béke borítja lelkem,
a múlt fénye szemhéjam mögött...
Látod, apám, most így alakult...
Mindenszentek esővel jött.
