Haramia és Honesty - 15. rész

Eltérő kajaszokások

Úgy gondoltam, szerencsénk van, hogy viszonylag rövid idő alatt minden baj nélkül megtörtént a megismerkedés. Haramia, ha nagy tartózkodással is, de tolerálta az új cicát. Honestynek pedig kezdettől úgy látszott, a világon semmi problémája nem volt.
Szerintem mindkettejük előnyére szolgált, hogy társai lettek egymásnak, nem pedig egyedüli macskák, ami sokkal unalmasabb. Honestynek elsősorban, hiszen ő sosem volt egyedül, mindig macskák sokasága vette körül, egyszerűen hozzászokott a társas léthez. De Haramiának sem ártott, hogy van kivel játszani, kergetőzni, kötekedni.
Haramia végül is egészséges táplálkozás szempontjából is jobban járt, mert míg ő nem kapott mindig feltétlenül prémiumkajákat és -tápot Honesty érkezéséig, innentől kezdve viszont csak azt kapott ő is, hiszen nem akartam és nem is tudtam volna külön kosztoltatni őket ebben a kis lakásban. Egyvalamiben járt rosszabbul: nem volt neki kint tej, amit pedig ő szeretett. Viszont, mivel napközben nagyobbrészt távol voltam otthonról, nem kockáztathattam azt, hogy Honestynek hasmenése legyen.
A macskafűvel adódtak gondok. Régebben ugyanis Haramia számára megvettem a dobozos macskafüvet, ami azt jelentette, hogy általában volt otthon friss fű, amit ő imádott. Hiszen normális körülmények között a dobozban rejlő fűrészporba kevert búzaszemekből a mi gondos öntözésünk hatására egy idő után többé-kevésbé dús, zöld fű növekedett. Mikor leraktam a füves dobozt táplálkozás céljára, akkor már többnyire elkezdtem öntözni a következő növesztenivalót.
Azt gondolván, ez továbbra is így lesz, a szokást próbáltam megtartani, de nem volt sikerélményem. Amikor ugyanis a rendszeres öntözés után kihajtott a fű egy fenti polcon, majd leraktam eléjük, Honesty nagyjából 3-4 percet fordított rá, hogy tövestől kicibálja az alapul szolgáló fűrészporból az összes fűszálat. Nem, nem elégedett meg 1-2 szállal, sőt, egyáltalán nem is fogyasztott belőlük! Egyszerűen játéknak vette, úgy gondolta, az a feladat, hogy minden szálat hevesen el kell távolítani a helyéből. Foggal megmarva, elegánsan félrecsapott fejjel hajigálta ki egyik kiszenvedett fűszálat a másik után. Innentől meg megette a fene, ez nekem így túl drága mulatság volt. Néhányszor azért még megkíséreltem, hátha leszokik erről a dőreségről Honesty, de nem: valósággal piros posztóként, azonnal csak a végrehajtandó feladatot látta a szeme előtt, amint meglátta a füves dobozt...
No, ettől kezdve Haramiának a lakótelepünk parkjainkban keresek füvet: Ha mód adódik rá és akad friss, zöld fű, mindennap egy tépésnyivel a markomban megyek haza, tekintet nélkül arra, hogy hány csomag, vagy netán plusz esernyő is van a kezemben. Ha bárhol vagyok és friss füvet látok, mindig Haramia jut az eszembe, hogy milyen jót is legelne ebből a fűből.
Haramia reszket a fűért. Füves szezonban, tehát viszonylag kora tavasztól késő őszig minden áldott nap úgy lépek be a lakásba, hogy ott áll a bejáratnál lévő kisszekrényen, és azonnal izgatottan nyomkodja a fejét a kezemhez, s szinte már ott, a kezemből elkezdi rágicsálni a kilógó szálakat! Honestyt a fűnek ebben az állapotában nem izgatja a füvezés. Ugyan, mit neki fű, ha ki sem lehet tépni!
Rájöttem arra is, hogy étkezésileg más és más szokásai vannak a két macskának. Nyilván a macskákra is vonatkozik az, ami az emberekre: ízlések és pofonok különbözőek.
Haramia pl. imádja a csirkemájpörköltöt, a bármilyen főtt csirke- vagy egyéb baromfihúsokat. Ezeknél nem lehet nálunk felesleges maradék, mert ha végképp kimarad 1-2 főtt vagy sült, bármilyen szárnyashúsdarab, akkor fogom, leszedem-lemosom róla a szaftot vagy a fűszerezést lesikálom a tetejükről, felaprítom és Haramiának külön feltálalom. Ez csak az ő kosztja, nem kell félni tőle, hogy Honesty eleszi előle, ugyanis Honestynek nem kell főtt hús.
Honesty viszont megőrül a nyers csirkemellért. Tíz méterről odébb, másik helyiségben való alvása esetén is, ha meghallja a konyhában a vágódeszka és a kés találkozását, rohan mielőbb, hogy ellenőrizze a vagdalás tárgyát... s ha az csirkemell, pulykamell, akkor míg előkészítem a kajánkat belőlük, addig Honestynek mindig csurran-cseppen az asztal alá jónéhány darab. Szinte kézzelfogható a lelkesedése, amivel láthatóvá teszi, hogy ünnep számára a nap. Itt viszont Haramiára nem kell odafigyelni, hiszen a változatosság kedvéért ő meg nyersen nem eszi a csirkehúst...
Kaja szempontjából azonos pontjuk is van, mégpedig a csirkemellsonkát illetően. Volt, hogy magamnak vettem 10 dekányit, és a két macska lecövekelt mellettem, előttem; és szó szerint kinézték a számból a falatot. Addig-addig osztogattam, hogy elfogyott a 10 dkg, úgy, hogy én alig-alig fértem hozzá. Gondoltam, mit számít nekem, legfeljebb eszek mást, hát most mit csinálhatnék, ha ennyire éhesek? És még jól se lakott a banda, hogy legalább egy konzervet megtakarékoskodnék vagy valami, hiszen a szokásos etetéskor ugyanúgy jött kunyerálni Honesty, mint mindig... (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty - 14. rész

Előbb-utóbb megszokunk

Eltelt pár hét, amikor már hajlandó volt a két cica egyidőben enni. Jobban mondva Honesty bármikor hajlandó volt enni, tehát inkább úgy mondanám, hogy Haramia sem rohant el azonnal, amint Honestyt meglátta. Azért a két tálnak egymástól bizonyos távolságra kellett lenni.
Honesty természetesnek vette, hogy ha külön tálkából esznek is, ő bármikor odamehet a Haramiáéhoz egy tálból kukoricázni, holott az övében is van még, sőt ugyanaz van. Haramiának viszont talán nem volt humorérzéke, mert akkor ráfújt Honestyre és otthagyta az egészet. Ennek persze az lett a következménye, hogy előbb-utóbb Honesty falta fel a maga adagján kívül a Haramia maradékát is.
Igen jó érzés volt, amikor eljött az a pillanat, hogy két karral két oldalra kinyúlva elértem mindkét cicát, és egyszerre lehetett őket simogatni. Persze ezek az idillikus percek nem tartottak sokáig, de jó érzés volt legalább ennyire összekapcsolódni hármónknak.
Egyre sűrűbben fordult elő, hogy összeorrozott a két macsek. Ezt roppant jó jelnek vettem, hiszen ismerkednek! Ám sajnos, nem igazán volt tartós, mivel Haramiában lassan fejlődött csak ki a bizalom, nem tudta túltenni magát félősebb, nyuszibb természetén. A vége az lett, hogy kis fújással ugrott egyet hátrafelé és elszaladt. De már nem bújt el, már el tudtak lenni órák hosszáig egy helyiségben, pár méterre egymástól. Azt hiszem, Honesty szívesen össze is bújt volna Haramiával aludni, de szerintem nincs az a cica, akivel Haramia összebújva merne tartósan aludni, ő már csak ilyen.
Összeszokásuk biztató jele volt egy idő után a beinduló kergetőzés. Hol egyik, hol másik kezdte, de általában Honesty packázott teljesen ártatlanul még az alvó Haramiával is, aminek persze az lett a vége, hogy megkezdődött a rohangálás, egymás üldözése. Ez aztán nem járt nesztelenül, el lehet képzelni. Honesty, ha beindult a hömpölygő áradásával és hatalmas, dús farkával Haramia nyomában, hát lehet gondolni, nem maradt kő kövön! Időnként néhány cserép, dísztárgy, váza romjai jelezték a kergetőzés nyomát.
Néha a kergetőzés közepette nem tudták kikerülni a fizikai találkozást, akkor birokra mentek, ment a bunyó, forgolódás, harapdálás, repkedtek a macskaszőrpamacsok. Mikor a vége fele esetleg már kicsit durvábbra vették a játékfigurát, általában Haramia adta fel hamarabb a dolgot, hiszen őrá, a kis rövidszőrűre kissé hatásosabbak lehettek Honesty jóval erősebb karmai és harapásai, mint fordítva. Kicsit aggódtam is időnként, nem történik-e baleset… a szemeiket féltettem leginkább. Ezekhez képest nem úgy vettem észre, hogy ezek verekedések lennének. Mindig játékból indult a dolog, és sokszor fél órákig elrohangásztak anélkül, hogy ölre mentek volna. Volt, hogy csak kifáradtak, és egyszerűen beállt náluk a pihenőfázis.
Mindenesetre örültem a kontaktusnak, hiszen nem volt mindegy a macskáim boldogsága. Még Honesty idejötte előtt aggódtam Haramia különcsége miatt, féltem attól, hogy hátha ő egy annyira jellegzetesen „egyke” cica, aki majd esetleg képtelen lesz másik macskát megszokni, elviselni. Viszont amiatt is aggódtam, hogy Honesty hozzá van szokva a játszópajtásokhoz, nem fog-e unatkozni, nem fogja-e magát boldogtalannak érezni, ha Haramia egyáltalán nem tölti majd be a játszótárs, pajtás szerepét, sőt, netán ellensége lesz.
Illetve még rosszabb dolgokról is hallani, ugye, amikor a régi cica „bosszút áll” – itt nyilván elsősorban a gazdira gondolok. Szóval nem tudom, mit csináltam volna, ha Haramia úgy dönt, hogy ezentúl mindenhova almozik majd, csak nem oda, ahova kell…
Az almozás körül sem volt gond soha. Igaz, két almos volt Honesty jöttével egyidejűleg, tehát akár a külön használat is működhetett volna, de szerencsére nem volt semmiféle kisajátítás ilyen téren. Inkább azt vettem észre, hogy Honesty az ajtós-fedeles nagyot, Haramia a kicsit használja, ami végül is teljesen logikus, ha azt vesszük, hogy Haramia addig is azt használta, valamint a méreteik miatt is. Viszont vettem őket észre mai napig is fordított helyhasználatban, úgyhogy nem hiszem, hogy ez számított volna náluk. A kisebb almos használata egyébként sem lett annyira nyerő kicsit később a növekvő Honesty szempontjából, hiszen – mint ahogy azóta már nemegyszer megtörtént – a busafejű macsek tisztességgel benne áll az alomtálcában és végzi a dolgát; na igen, csakhogy a hátsó része túlér a tálcán! És egy Honesty általi pisiadag ha szétárad a kis előszobában; hajaj, pont elég felszedni nyomtalanul-szagtalanul!
Honesty idejötte után első pár nap egyik macska sem aludt velem. Haramia bujdokolt valahol, Honesty meg az egyik fekvőkéjét részesítette előnyben. Aztán ahogy teltek a napok, Honesty rendszeresen vendégem lett a fejemnél. Számtalanszor arra ébredtem éjjel, hogy összevissza nyalja a hajamat. Ha hajnal felé éhes lett, egyszerűen ráfeküdt a fejemre, és teljes gázzal beindult a nyalógép...
Amikor Haramia első pár hétnyi riadalma és tartózkodása kezdett felengedni, ő is feljött az ágyamra. Ám szigorúan nem testközelbe Honestyvel! Nem, ő a lábam környékén fonta kakaóscsigába magát. De így is boldog voltam: másfél hónap után eljutottunk odáig, hogy egy ágyban aludt velem a két macsek. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty - 13. rész

Kettesben – de még külön utakon

Honesty érkezése után egyáltalán nem észleltünk semmi olyat, amiből az derült volna ki, hogy az új cica nem érzi jól magát, honvágya vagy bármiféle sérelme, gondja-baja lenne. Érdeklődése végtelenül nyílt volt, természetes és bizalommal teli minden iránt! Egyetlenegyszer sem suhant át rajtam az az érzés, hogy netalán félne tőlem, keresnem sem kellett soha, nem bujdosott semmi mögé, alá; és hihetetlenül kivételes érzés volt az is, hogy egy olyan macska van a közelemben, akit bármikor megsimogathatok, ha ráérek, itthon vagyok; tehát gyakorlatilag csak az én időmön múlik, mennyit macskázhatok. (Ez mai napig így van…)
Ha alvása közben kezdtem simogatni – semmi gond, szunyált tovább, csak épp dorombolni kezdett időnkénti hunyorgatással, ami jelezte, hogy így azért nincs olyan mély álomban, de semmi kifogása a simogatás ellen. Ez azért is lepett meg, mert Haramiát, ha alvás közben kezdtem simizni, nem volt kiszámítható, hogy tűri-e két percig, vagy azonnal felugrik és otthagy a poros álláson.
Megható és megtisztelő volt Honesty határtalan bizalma. Honnan tudta ilyen gyorsan, hogy én jó leszek hozzá, megfelelek neki? Tudom, nagyszerű ösztönlények a macskák, megérzik és megkülönböztethető számukra az ember hozzájuk való állása, irántuk való jelzésértékű érzései; gyorsan fel tudják mérni, kitől mi várható.
Ettől függetlenül tudom, hogy nem mindenütt így zajlik egy macska–gazdi találkozás; van, hogy napokig tartó bujkálás, szelídítés folyik, összeszokás szükséges. Van, ahol nagyon sok türelem kell addig, míg kialakulhat a teljes összhang és béke.
Én sem voltam már kezdő, de Haramia egészen más természet volt mindig is. Ő is egyszerűen és könnyen beilleszkedett, de a maga vadóc, rosszcsont módján. Az ember megőrült néha a szeretetéért, egy kis macskázásért, de nem adta könnyen az istennek sem – csak ha ő akarta! Legtöbbször, ha már mennem kellett volna. Ha már, mondjuk, ültem félórát és fel kellett volna, hogy álljak. Ha szólt a telefon. Ha mosogattam volna. Ha fürödtem. Valahogy mindig akkor, mikor a legkevésbé volt alkalmas; és szinte lelkifurdalás vett rajtam erőt, hogy olyan helyzeteket pécéz ki, amikor képtelen vagyok kihasználni a ritka alkalmat.
Nem tudom, mi volt köztünk ez a hullámhossz Honestyvel, soha nem hittem volna elsőre ilyen tökéletes értést, érzést macskával, de mintha mindig itt lett volna. Hamar bejárta és megismerte a lakást, ez nyilván nem okozhatott neki nagy gondot. Bármikor hozzáérhettem, felemelhettem.
Haramiát nem sűrűn lehetett látni néhány hétig. Általában a bútorzat plafonhoz közelebb eső részein tartózkodott. Evését, almozását úgy intézte, mintha stopperrel mérte volna valaki – rohanva. Kifigyelte, amikor a hívatlan új lakó nincs a közelben, és villámgyorsan lerendezte szükségleteit. Nehogy véletlenül szóba kelljen állni azzal a betolakodóval!
Szegényke, nem tudom, legbelül hogy élte meg ezt a dolgot, csak sejthetem, hogy egyrészt sérelem is érte, hiszen nem ő volt már az egyetlen, akinek a szeretetéért harcolni kell; sőt, az a másik, az a betolakodó ingyen is adja a szeretetét, a gazdinak meg sem kell dolgoznia érte! És mi lesz, ha a gazdi már nem könyörög annyit és nem strapálja magát annyira, hogy ő, Haramia néha kegyesen törleszkedhessen egy kicsit?
Ezenkívül Haramia, bármilyen rosszcsont hipermacska, rendkívül félénk nyuszi is. Tehát a valószínűleg jelenlévő féltékenységi érzelmek mellett szemmel láthatólag szerepet játszott a félelem is. Honesty 7 hónapos volt, Haramia 2,5 éves. Ennek ellenére nagyjából egy súlyban voltak, mikor Honesty megérkezett; ráadásul Honesty látszott nagyobbnak a hatalmas bunda miatt! Hát hogyne lett volna rémületes egy félelmet nem ismerő, azonnal mindent elfoglaló, kisajátító nagybundás kisoroszlán egy kis tavaszi kabátos, ugrabugra csőmacska szempontjából?
Igyekeztem ésszel csinálni a szoktatást. Semmi erőltetés, semmi provokálás. Mindent csak természetesen. Nagyon vigyáztam, hogy Haramia semmivel ne kapjon kevesebb figyelmet csak azért, mert új, kezesebb cica jött a házhoz. Emlékszem, szándékosan neki főztem csirkemájpörköltöt (mi épp akkor tele voltunk pirított sertésmájjal, szóval nem hamar kívántunk volna újra májat, de Haramia kedvéért megfőztem), és kis darabokra vágva gyakran adtam neki; ezt mindig nagyra értékelte, egyszerűen imádja a csirkemájpörköltöt. (Honestyt is megkínáltam, de ő éppen csak megkóstolta. Az elején úgy látszott, hogy szeretni fogja ő is, de aztán kiderült: ő nem főttkaja-párti egyáltalán.)
Ha Haramia nem jól számította ki a földön közlekedés időpontját és Honesty észrevette, akkor meglepődhetett, mert az új cica hatalmas ismerkedni vágyással és bizalommal próbált felé közelíteni. Haramia pedig lesunyt fülekkel cövekelt földbe, és fújkálással adta tudtára Honestynek, hogy „bocs, én még nem tartok itt!”, s már vette is a 180 fokos fordulatot.
Honesty ismerkedett volna, hiszen körülötte, mióta csak élt, rengeteg cica volt, ez volt a természetes. Neki nem volt mitől félnie, sőt örült, hogy az új környezetben is van egy hozzá hasonló teremtmény. Csakhogy az a kis vadóc nem áll kötélnek! Nyilvánvalóan érthetetlen volt számára ez a fajta, félelemmel telt nyugtalan tartózkodás, elzárkózás, menekülés, mikor ő csak barátkozni akart. Hát hogyne, hiszen ő még kiscica volt akkor… (Folyt. köv.)

Hidd el

Hidd el, nehéz súly volt,
míg nem láthattalak, ingatag
és csalóka volt a remény,
hogy egyszer még hallhatlak.
Hidd el, komisz sors-kőfalak mögül
sóvárgott lelkem a jó szóért,
nyomasztó sötétség s bánat után
éltető léleksimításért.
Értettél és vártál rám,
nem adtad fel csendes harcodat,
bár szinte álomnak tűnt,
hogy valaha érintettem arcodat.
Ki érezhetett valaha ég és
föld között nyugalmat,
sok lidérc és nyomás mellett
végre tisztító bizalmat,
az tudja is, nem csak érzi:
a szeretet ad igaz erőt, hatalmat.
És azt is hidd el, a kötelék
e daróc, nehéz idők dacára
sem lett foszlott, sem korhatag.

Láttam arcát

Ismeri a titkot,
túlvan már mindenen,
nincsen immár senki,
semmi, mitől féljen.
Láttam arcát; fénylő,
megbékélt nyugalom
simította bőrét
túl a szenvedésen.
Mintha csak álmodna...
a hűvös éj véget ért,
fáradt szíve békén
hagyta megtört testét.
Egy hosszú pillanatig
mintha a hajnal is
visszatartotta volna
lélegzetét.