Pár éve még

(6. évfordulóra)

Pár éve még
nem tudhattad te sem,
mennyi tiszta szeretet
rejtőzik lelked mélyén.
Pár éve még
nem tudhattam én sem,
hogy élsz valahol a világ
bármely részén.
Pár éve még
nem hitted volna: nem kell
majd örökre, lelkileg is
magányosnak lenned.
Pár éve még
én sem tudtam, bízhatok-e
valakiben még ez életben,
s hogy majd éppen benned.
Pár éve még
nem tudhattuk, lehet-e,
merjünk-e a másikban hinni,
s táplálni a reményt.
Pár éve még
nem tudhattuk, egyszer majd
erősítjük s egymásnak adjuk
a túlélést, az esélyt.

Te vagy

Ki megment naponta
a keserűségtől,
az te vagy.
Ki oldja a görcsöt
önzetlenségből,
az is te vagy.
Ki segít, ha bír, a bajban,
ha lábam térdig sárban,
ki ott van és támogat,
mindig te vagy.
Ha már feladnám,
ha már eldobnám,
ha már ordítanék,
ha már messze szöknék,
ha már ásnám magam,
ha már vízár rajtam --
ki ott van és átérez,
az mindig te vagy.

 

Nem futhatok le

Nem futhatok le
a Föld színéről,
a tények velem maradnak,
velem, hátul, elöl.
Nem csak rajtam bukik,
hogy nem tudok kivergődni,
a gátakat végképp
odébb seprűzni.
S nem csak azért, mert
már nem tudok futni.

Tavirózsák

Halvány rózsaszín tavirózsák
képe sodorja távol a mát,
lágy-selymesen takarják
a Nagyerdő kis tavát.
Azt érzem, olyan jó lenne
magamhoz ölelni egy fát!

Lennék bár máshol, de ennyi,
mi most jut nekem, a göcsörtös
törzsű füzek adnak jótékony leplet,
s nemcsak a tikkasztó napsugár,
de a jövő sötét árnyai is
messzire szöknek.

A szépség fogságában feledem
a holnap kevésbé tavirózsás,
fémesen baljós ígéretét,
s a pillanat felszabadult örömében
szeretettel megölelem
a mesebeli fűzfa törzsét.

Szeretnék egyszer

Szeretnék egyszer
zsongító álmos réten
fűben elterülve felhőket nézni,
érezni percről percre
zsibbadó nyugalmat, s azt,
hogyan omlik porrá
magasfeszültségem.
Érezni görcsök lazulását,
oldását kínnak, nyomornak,
a csend lenne balzsama
sebeknek, s a lélek üzenne
fel a madaraknak.
Felhőkön szállnék
súlytalan lebegéssel,
míg a gondtalanság leple
könnyű mámorral űz el
minden rosszat, bajt, bánatot,
s magam is elhiszem, más érzés
nem kell, nem vagyok képes,
nem tudok, nem akarok
már megváltani világot.

Hőségriadó

A hőség atomjaira bontja agyamat,
alig formálódhat épkézláb gondolat.
Életerő, jókedv, figyelem, tetterő
kivész az emberből, ami marad, egy merő
túlélése minden egyes napnak.

Ó, meddig tart még a hőguta, ez otromba,
hiszen nélküle is épp elég goromba
a helyzet -- gond, nyomor, baj és aggodalom --,
a vizes törülköző hiába nyakamon,
alig jobb, mint partravetett halnak.

Ennél már csak az az állapot a rosszabb,
ha az egyéb bajok pluszban halmozódnak,
van, ki megoldhatja, hiszen csak pénzkérdés,
ott máris megvan minden komfortérzés,
nekik fura nyűge a "paraszt"-nak.

Gyerekkoromban sem rajongtam a nyárért,
várni éppen hogy csak a nyári szünidőért
vártam, de későbbiekben már februárban
azért aggódtam, hogy nemsokára nyár van...
nem érzem hiányát a perzselő napnak.

Tenni nem igazán tehetünk semmit,
kit a Nap hasonló sorban izzít, hevít.
Túlélni a nyarat, s arra próbálni gondolni,
lehetne még rosszabb, hisz' mennyi, de mennyi
fajtája létezik a sorscsapásoknak.