A kismanók és a hóember

Az ember nem hinné, hogy január van,
egyik nap hó, másik nap olvadás
e változó, fekete-fehér világban.
Persze télidőben miért is lenne más?

Óvoda udvarán sok kicsi manó
apró kezekkel paskolja a havat,
mindjárt elkészül a hóember, sikkanó
kacaj és izgalom fest rózsás arcokat.

De jaj, másnapra az idő olvadó,
a hóembernek nem jut elég hideg,
s mire udvarra ér a sok kicsi manó,
roskadó hórakás jelzi a hóembert.

Néhány kicsi manó arcát bánat fedi,
egyikük hozott orrnak sárgarépát,
másikuk diókat akart szemnek tenni,
nem értik: a hóember rájuk miért nem várt?

"Lesz még hó, gyerekek, építtek másikat,
a hóembereknek nem kedvez a napfény..."
A kismanók gyorsan megvigasztalódnak:
hisz' két varjú is leszállt a kerítés tetején!

Hiányozni fog

(Pocak gazdájának)

Hiányozni fog...
Ne várd, hogy egyszer
úgy érzed, hogy sejtről sejtre
ugyanaz az ember leszel
az életben még egyszer.
Hiányozni fog...
de te több lettél.
Benned pihent meg,
ki elment, kit szerettél.
Nem hagyott el, csak már
elfáradt. De lelkedet
emlékeivel gazdagítva
s szelíden simogatva
benned csendesen tovább él.
Hiányozni fog...
mégis jobb lettél,
ha egyáltalán az még lehettél.
Mert ő jó volt, kedves,
szelídsége világgal felér,
s te érte mindent megtettél,
mit tehettél.
Hiányozni fog...
valahányszor térülsz-fordulsz,
jössz és mész, eszel és alszol,
hiányozni fog,
ha jön a nyár vagy itt a tél,
s minden ártatlan, boldog,
hálás pillantásnál és érintésnél
eszedbe jut ő, kit
annyira szerettél.

Biztonságféltés

Félelmetes, ahogy bődül,
nekifeszül ablaknak a szél,
recseg-ropog az ócska keret,
szinte szárnyra kél.
Cseppet sem büszkén feszít
a harmincéves ablakokon az
ingatag zár,
ha bevágná a bömbölő orkán,
mily felmérhetetlen lenne
számomra a kár...

Saját erőmből teremtettem,
megharcoltam többszörösen,
adtam érte fél világot,
a sok létbizonytalanságban
nincs egyéb, már csak az otthon
jelent nekem biztonságot.

Álommese

 
Válogattam
    búzát az ocsútól
    éjt nappallá téve,
szemem könnyesre fáradt,
    vörösre kiégve.
Próbáltam látni is,
    nemcsak vakon nézni,
    rózsaszín hajnalpírt
    észre sem véve.

Elkergetett
    a gonosz mostoha
    halálra ítélve,
csak futottam és féltem
    sötétben rettegve.
Mer-e majd valaki,
    mer-e megmenteni,
    számon fog-e kérni
    mindent félre téve.

Kenyérmorzsát
    szórtam szét utamon
    halkan énekelve,
ám éhes kis madárkák
    gyorsan csipegetve
felszedték a nyomot,
    örül, ki jóllakott,
    gonosz békén hagyott
    másfelé kerülve.

Emlékeket,
    álmokat kergettem
    szebb sorsot remélve,
mély jóságot találtam
    hű szemekbe nézve.
Nem kellett varázslat,
    semmilyen fondorlat,
    segítő, jóságos
    maci lett belőle.

A fákhoz

Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.

Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.

Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.

Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,

levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.

Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.

A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.