Augusztus végén

Vöröslő fátylat von
maga után a Nap,
egyre korábban tűnve el az égről.
Augusztus végére jár,
megnyúlt éjszakákkal
búcsúzni kezd lassan a nyár.
Még tisztán kéklik az ég,
vakítanak a fények
és zavartalan, tiszta a kép,
az ember tudatában még
minden változatlan,
már felejtésbe merül

az izzó hőség.
De augusztus végére jár,
s elillan lassan a nyár.

Ám ez a Te napod most,
mikor az égből rég lehullottak már
a fáradt csillagok,
mikor a habos bárányfelhők mindegyike
csak rád mosolyog.
S így, augusztus végén,
amikor a Nap már más szögből fénylik,
amikor a zöld lombok között
néhány sárga levél is díszlik,
tiszta szívből és szeretve,

hálásan létedért kívánok neked
boldog születésnapot.

Csillaghullás

Augusztusi hétfőn éjfélre járt már,
s jutott eszembe számtalan kívánság, óhaj,
nehogy váratlanul érjen a szerencse,
hisz villanó pillanat az egész, mint egy sóhaj,
bár csupán egyetlen csillag suhanó
hullásába káprázhatnék bele,
a látvánnyal magával, őrzött örömével is
élménytároló lelkem lenne tele.
Sötétből, nyitott ablakon át éberen
eget kémlelve őriztem a csillagokat,
eszembe jutott, mit anyám sokszor mesélt:
láttam apróságként nem egyet, de sokat,
mikor ott a szülőfalujában augusztusban
karon ülve boldogan sikongtam, tapsikoltam
valahányszor az égen -- sajnos, már nem emlékszem --
átsuhant egy csillag.

Most már fárad a szem, az agy, az érzék,
csaknem feladtam: hisz tény, ami tény,
lakótelepen szinte reménytelen eget vizslatni,
túl sok a látást gátló, környező fény.
Egy végtelen, fénytelen mezőn vagy dombon
lenne jó várni, lesni és őrködni,
látványos, akár tömeges csillagzápor
fenségességében titkon reménykedni.
Már éppen zsibbadó karomnak sziszegtem,
amikor egyszerre szemem kitágult,
egy fényes pont hirtelen nagyobb lett,
egy ferde villanás, mint valódi sugárút
ragyogott fel, s amily valószínűtlenül
sóhajtásnyi pillanat alatt született,
két másodperc alatt a fénynek már helye hűlt...
hogy kívántam volna bármit, elfeledve lett.

Kívánságként mit is találhattam volna,
nem tudtam gondolni egyébre hirtelen,
csak hogy jó anyám, családom, s kedvesem
minél tovább legyenek mellettem.

Mikor már olló sem kell

Az ember néha görcsösen
ragaszkodik egy szálhoz,
melyről azt hiszi, fontos,
mert köti egy világhoz.
A látszat fenntartása jóhiszemű,
magunk ál-megnyugtatására
oly egyszerű, mert sokáig azt hittük,
erős ez a szál.

Mikor sejteni kezdjük -- s erről
folyton meggyőződünk --,
másnak mit sem számítunk,
róluk lepergünk, mint homok,
melyet ujjaink közt szűrünk,
s a semmivel egyenlő csupán,
mit számukra jelentünk --
a szálat még akkor is, akkor is,
mintha értelme lenne is,
fenntartanánk...

Ám csak gyűlnek a cseppek
abban a pohárban,
elfogy a kohézió, az állott
víz kicsurran,
tudomást venni tényekről
kénytelenek leszünk,
s a rózsaszín köd a szem elől
illanva tovatűnt,
hogy akár vakként is megtisztítva
lássunk, ne csak tudatlanul,
értetlenül nézzünk:
hol az a szál?

Így hát megfogjuk végre
azt az ollót --
hisz mazochisták azért...
csak azért sem vagyunk,
hogy percenként rúgva, szúrva
egyre mosolyogjunk.
Vágnánk a szálat, de rájövünk:
nincs mit!
Az a szál ugyanis már rég nem
létezik.