Számíthassak

Hónapok tanúsága,

hogy nem hitte el.

Viccelt és kinevetett.

Én meg alig írok verset

évek óta.

E-mail, levél, cset, telefon,

semmi nem számít.

Elhallgatunk és rövidre zárjuk,

ha valami idegesít.

Ez lett a rendszer.

Talán az majd mégis hathat,

ha versfélében mondom el

ha adódik, egyszer.

Hónapok tanúsága, hogy

egyszerűen nem hitte el.

Nem hitte el, mi nekem

súlyos szinten tragédia.

S ha éhen halok, sem akarom,

hogy más döntse el,

egy senkilánya hogy akarja.

Évente mi jut, pár nap.

Ne máshol osszák már be,

kinek mi adódhat -

barátságból se.

A barátság szólhat a

választhatóságról és arról,

hogy a másiknak

legyen már mersze

- jó szándékkal persze -

ne egymagában dönteni

olyasmiről, mi mást is érint,

amivel egy harmadiknak

napjait - majd hónapjait -

szándékozik alapjaiban

megkeseríteni.

Ez a harmadik, mint én,

számíthassak már annyira,

hogy kötöttség nélkül kérhessem,

tudhassak szabadon

dönteni.

Van ilyen

Rémálom, ahogy ott ülök
és senki nem sejt semmit,
mi bennem végbemegy frusztrálva,
mint egy szürreális kép,
néha egyoldalú rózsaszín szöveg,
de szerencsére én senki számára
nem vagyok semmiben, egy pillanatra sem
okvetlen szükséges közeg...
Könyörgöm, de tényleg, miért is vagyok itt?
Mert ez a minimum, amivel tartozom,
hogy mindenki más jóllakjon és jól
szórakozzon... miközben arra
nincs szó, ahogy remegek attól,
hogy gyengémnek nem vagyok ura,
mi bennem zajlik, senki számára
nem mérvadó, csak egy ostoba
beképzelt nevetség tárgya.
Nem vagyok jól, már hetek óta
rettegek ettől a naptól,
de ez érthetetlen minden
egészséges számára... mennék már,
úgy mennék már, ahol egyedül lehetek,
el magamban, szemtanúk nélkül,
túlélni, a vackomba.

Csak a derű

Nem lehetne máshogy bírni,
ha nem lenne a derű.
Ha nem lenne humorérzék
(Spárta sem kell győzzön mindig),
s a szigorúság sem túl sűrű,
mert nem lehetne máshogy bírni,
a lét egy értelme a derű.

Ha az életkedv csírája lelkünkben
már virágzásnak indult,
a derű táplálja, s istápolni
sosem azt kell leginkább, mi hervad.
Mi virágzik, azt kell táplálni,
ami szenved, hervad, el kell engedni.
Ha nem lenne humorérzék és derű,
máshogy nem lehetne kibírni...

Telehold-haikuk

Ha semmi más sem,
jutalmam a telehold,
úgy négyhetenként. 

*

Nincs, mit kaphatnék,
de enyém a telehold,
ha tiszta az ég.

*

Légy felhőtlen, ég!
Örülhetek, míg tele-
hold boldogít még.

Mozdulatlan csend

Néha a csend egy puha, átlátszó harang,
melyben néma, süket és vak, ki bent rekedt.
Csak az érzések élnek, de nem az érzékek,
talán a sóhaj is fáj, s a könnyek megremegnek.
Ott, hol a harangot magad mögött hagyod,
egy ideig oly súlyos és mély ez a némaság,
a csillagok őrzik a méla mozdulatlanságot,
s a nyugalom tükre alatt rejtőzik az örökkévalóság.
Ám mégis, mégis megismernek a fák, eléd leborulnak,
s az időt, mi méri ezután, csupán a harkálykopogás.

Márciusi hangulat

Egyszínű szürkeség még a március,
kevés a szín, álmodik az égbolt,
ahogy az ember szertenéz, úgy tűnik,
féltve őrzi a mozdulatlanságot.
Az élet száz és száz titkos rezdülése
várat magára, míg a csend szétteríti
az időt, kendőként kötöm fejemre,
s két vége vakon a végtelenbe csüng.
Hallgat a némaság, s bennem újra és újra
születik a csend, lelkemben régmúlt
emlékek fiatalodnak, s akarom azt is,
hogy célt tetteim elé indoknak ne hazudjak.