2015. november 29., vasárnap

Számlaírási traumák


Saját történetet írok le...
Négy éve vagyok munkanélküli, s az öregségiig még hat év... de túl idős ahhoz, hogy bárki is alkalmazzon. Persze, az ingyenmunka mindenkinek kéne... de hogy én sem fényből és levegőből élek, az azoknak, akik folyton szívességet várnak, nem jut eszükbe.
Tény, hogy nyomdában és kiadóban dolgoztam több évtizedig. Gyakorlatilag máshoz nem értek, mint az e helyeken megszerzett néhány író-szerkesztő-könyves szakmához, ezzel együtt mindig iszonyatos munkahalmaz nyomta a vállamat nemcsak a munkahelyen, de itthon is. Nem volt sem szükség, sem idő rá, hogy a több lábon állást egyedülálló, dolgozó, kétgyerekes anyaként forszírozzam. Egy nyomorult számlát sem írtam még soha...
Így történt, hogy most, amikor a havi éhbéremért évi 30 nap egyszerűsített munkavégzésről szóló igazolást kell bemutatnom (sok egyéb mellett) azonfelül, hogy egyedülálló lakásfenntartó vagyok, hát muszáj volt valamit keresni. Kapkodtam fűhöz-fához. Természetesen még az olyan önkéntes munka, amiért nem kapunk pénzt, de netán mégis adnak igazolást a fentiek szerinti munkavégzésről cserébe, az sem megy ismerős nélkül!
Így történt, hogy egy rokonom tudomást szerzett élethalál-problémámról, és elvárt évente bizonyos időszakokban oktatási vállalkozásába, hogy számlát írjak. Nyilván állandóra alkalmazni a hiányzó 3,5 évre ő sem tud, a rokon.
Szülőknek, gyerekeknek, akik épp jelentkeznek a középiskolákba való felvételikhez szükséges szintfejlesztő oktatásokra - nekik kellett a befizetéseket számlákkal abszolválnom.
Az első alkalommal, mikor a folyosón leültem egy asztalhoz és rokonom pár perc alatt magától értetődő természetességgel lerakta a kellékeket - számlatömböt, pecsétet, miegymást - és elmondta a teendőket; meglátva az engem körbekapó szülők népes táborát, szinte pánikroham vett rajtam erőt.
"Uramisten, kizárt, hogy én ezt meg tudjam csinálni!"
Rokonom nem tudott segíteni, hiszen pont azért hívott engem - neki közben kezdődött az órája... nekem meg minden abszolút új volt. A szülők meg, ugye, hozzám jöttek minden kérdéssel, amire megint kínos volt mindig a bizonytalankodó válasz - hiszen honnan tudhatnám a másfél évtizedes, jól bevált gyakorlatokat e téren itt, ennél a cégnél?
Pontos, precíz vagyok alapból, ingyen is - így természetesen nagyon igyekeztem volna... épp ezért hibát hibára halmoztam. Szerintem nem sok hibátlan számla jött ki a kezem alól aznap. Éreztem, ég az arcom, még levegőt is elfelejtek venni, de hol ez, hol az maradt le vagy lett rossz helyre írva... nem lett aláírva... nem írtam dátumot... nem tettem pecsétet... nincs másolat, mert rossz helyre raktam azt a vackot... Ááááá, azt hittem, nem élem túl, a megsemmisülést vártam áhítva!
Volt, hogy visszajöttek a számlával, gyakorlottabbak nyilván észrevéve a hibát... volt, hogy a másolatot adtam oda az illetőnek. Volt, amelyiken több volt a hiba, mint amennyi nem. Na, akkor keressem vissza, de közben persze elfelejtek vigyázni, hogy az indigós nyomatok hány példányon látszódjanak...
Így is jó néhány cucc egy példányban ment ki, vagy volt, ami 5 példányban is meglehetősen jól látszott: rossz helyre raktam vagy be se raktam azt az izét... ami megakadályozza, hogy átnyomódjon a kelleténél több oldalra az írás.
Ráadásul ahány személy, annyiféle az összeg, amit ÉN számoljak ki. Ja, és vegyem el a pénzt, adjak vissza... ka-taszt-ró-fa!
Mert kinek hogy és mikor jár kedvezmény, mennyi, melyik tantárgyból, vagy ha hoz valaki egy másik személyt is magával, akkor is kedvezményt kap mindegyik. De a szülő tőlem várja, hogy megmondjam a tutit. Mármint az összeget... Ráadásul lehetett egyben, illetve két vagy három részletben fizetni, havonta!
Őrület. Sosem voltam jó matekból...
Tehát keressem ki a gyerek nevét a listából. Számoljam ki, hány tantárgyra jelentkezett, de vigyázzak, mert két bizonyos tantárgy egynek számít, azért egynek megfelelő összeget fizet, a többinél nincs ez. És persze van, hogy nincs az illető a listán, akkor valahogy csak jelezni kell... és közben csak jönnek, jönnek... És ha rossz a számla, valahogy le kell rontani és újat írni... őrület! Idő sem volt arra semmi, hogy visszalapozva a számlatömbben, esetleg puskázzak!
Közben pecsét, újraírni, újraszámolni, ezt ne hagyd le, azt ne... ja, összeget is írjak, közben esetleg a szülő meggondolja, hogy mégsem annyit fizet... Édes jó istenem! Meg az üres részt "húzzam át" egy kalligrafikált Z-szerűséggel... Na és közben fizet, adjak vissza. Mindig imádtam pénzzel bánni! Volt, hogy elfelejtettem a pénzt, úgy tukmálták rám... Úgy verhettek volna át, ahogy akarnak. Ha azt mondja, hogy már az előbb ideadta, befizette, én elhiszem...
Lehetetlen; ekkora nyüzsgésben, hiába dolgozott akár minden, addig nem használt agysejtem, a maradék önbecsülésem maximális megsemmisülése volt ez nekem.
Ekkora égést már régen éltem át.
Mikor aznap vége lett a tortúrának, emlékszem, a hazafelé vezető utat majdnem végigbőgtem, akkor jött ki rajtam az egész többórás feszültség.
Hát mit csináljak, van, aki hiába élt már fél évszázadot, másoknak bizonyára elemi dolgok attól még neki lehetnek újak. Főleg, ha nem csak úgy szépen, lassan, nyugiban irkálgat számlákat és előbb-utóbb belejön, hanem azonnal bele a mélyvízbe, és tömeges rajtacsapás a szerencsétlen áldozaton.
Na persze jellememből fakadóan kb. ezerszer több bocsánatot, elnézést kértem aznap folyamatosan esedezve, mint amennyi számlát írtam.
Este otthon olyan voltam, mintha 40 mázsa szenet hordtam volna be, s az agyam, mint a mosdószivacs. Éjjel, amennyit véletlenül sikerült aludni, lázálmaimban végig számlákkal kínlódtam...
Másnap is menni kellett, alig bírtam elindulni, mert folyamatosan anyagcserés problémák árasztottak el. Mondogattam magamnak, hogy ugyan már, nem ez a tragédia; van a világban épp elég, ami tényleg az! Ez csupán kell ahhoz, hogy egy évig megint megkapd azt a nyomorult havi 22 ezret.
Ezen a napon egyrészt kevesebb szülő és gyerek borított körbe, másrészt valahogy könnyebben ment a dolog. Nem mondom, hogy a sietség miatt nem maradt le elsőre ez vagy az, de nem halmoztam annyira sorozatban a hibákat.
Megtanultam azt is, ahogy végzek eggyel, minden egyes új személynél azzal kezdek, hogy elszámolok 3-ig: 1. főlap, 2. piros másolat, 3. fekete másolat - s alávágom a lemezt. Ez jobb esetben 4 másodperc. S ha nem jöttek zsinórban, az állandó, stabil dolgokat előre is lehetett gyártani és pecsételni...
Egy hét múlva jött a következő alkalom.
Szokás szerint nagyon be voltam rezelve ismét.
De önkéntelenül úgy vettem elő a cuccokat a rokonom által ideadott táskából, hogy én magam meglepődtem. Semmi bizonytalanság, az idegesség meg, remélhetőleg nem feltűnő annyira.
- Jó napot kívánok! Befizetés? Rendben. - "Egy, kettő, három hajtás, negyedik a lemezberakás." - Már írom is a dátumot, a megnevezést, pecsételek.
- Gyerek neve? Cím? Milyen tárgyakra fog járni? - Lista, név kipipálva; számolunk. - Részlet? Nem, inkább egyben? Oké. Megnevezés, ennyi, annyi számmal, betűvel, Z-áthúzás, "am", miszerint áfamentes, dátum, aláírás. - Köszönöm, a viszontlátásra.
Szeretem, mikor a szülő is tudja, mit akar és mennyit fog fizetni. Lényegesen megkönnyíti az ember dolgát...
Csak pár számlával volt gondom, hogy ez-az lemaradt. Úgy örültem minden egyes befejezett számlának, sikeres és égésmentes fizetésnek-visszaadásnak, mint kiskutya a farkának. És ezen a napon a vége felé talán az önbizalmam is visszament mínusz sokról nullára.
Éreztem, hogy a kiskutya nemcsak a farkának örül ezentúl, hanem a számlaírással együtt ő is belejött az ugatásba...


Kép forrása: eurograduale.com

Megjegyzés: A Barátok Verslista Szólások/közmondások belső pályázatára íródott.
A szólás: "Belejött, mint kiskutya az ugatásba."

2015. november 23., hétfő

Belejött...


Emlékszem, mit szenvedtünk, míg Dani fiammal tanultuk a cipőfűző megkötését.
Nem ment. Nem és nem, akármit csináltunk.
Már az egész család őt tanította erre a bonyolult műveletre, persze mindenkit figyelmeztettem, hogy tegyék mindezt a lehető legnagyobb kímélettel, különben nem jutunk előrébb...
Az hagyján, hogy óvodában nem tudta, még nagycsoportban sem, pedig novemberi lévén halasztós gyermek volt.
Hála istennek, hogy kitalálták a tépőzáras cipőt, a csizma meg egyébként is hótaposó volt akkoriban, ha meg lévén bundacipő, ott is igyekeztünk tépőzárasat, vagy végszükség esetén cipzárasat venni.
Még a testnevelés foglalkozásokra is megoldottuk a problémát: vettünk egy tépőzáras vászoncipőt – sajnos, fehéret nem lehetett kapni –, s valamiféle ruhafestékkel varázsoltuk fehérré...
Aztán eljött az iskola, továbbra is csak szenvedtünk a cipőfűző megkötésével.
Melléültem, tanítottam:
– Látod, megkötjük az alapgörcsöt. A szál egyik szárát visszahajtod, áttekered rajta a másik kezeddel a másik szárát, amelynek a végét átdugod az áttekerés miatt keletkezett lyukon. Ha elég ügyes vagy, ez a lyuk minél kisebb, annál jobb, mert ha nagy, akkor az összehúzásnál előfordulhat, hogy megnő a hurok és ezáltal átjön rajta a másik szál teljesen, s a végén görcs lesz a vége. S mivel nincs hurok, gyermekem, a két vége földre lóg, te meg rálépsz és jól elzúgsz általa.
Hát, nem és nem sikerült.
Nem tudom, mi volt az oka, hiszen a 4 évvel idősebb nővérét annak idején már a bölcsődében, kétéves korában agyondicsérték a gondozónők, olyan jól ment neki az önálló öltözködés. Mondták, hogy egyedülien ügyes: csak kiteszik neki az aznapi ruhát és abszolút magától felöltözik, nincs rá gond. Óvodás korára a cipőfűző megkötését is profi módon tudta.
Daninak az öltözés sem ment simán. Még negyedikes korában is kijött az iskolából a nagy hóba úgy, hogy kacsalábon volt a hótaposó, pedig azt csak fel kellett húzni! Kérdeztem tőle:
– Danikám, téged egyáltalán nem zavar, hogy kacsalábbal van rajtad a csizma?
– Nem – vont vállat rezignáltan gyermekem.
A gombos-cipzáras nadrágokkal is baj volt: képtelen volt begombolni, még ha fel is cibálta valahogy a cipzárat! Istenem, mit szenvedtünk! Még szerencse, hogy akkoriban divat volt szabadidőalsóban járni iskolába. Mi tagadás, az én gyermekem abba járt! Gumis derekú, az az igazi!
Mikor értementünk, cseppet sem lepődtünk meg, hogy minden csálén állt rajta. A cipzáras dzsekiket havonta hordtuk ruhajavítóba, a gombosat meg vagy egyáltalán nem gombolta be, vagy ha a megszabott idő alatt egy, netán két gombot sikerült átdugni a kabátlyukon, azok tutira nem egymás párjai voltak.
Sapka széle félig begyűrve, hátul felgyűrve, oldalt pedig sehogy sem gyűrve. A sál – ha megvolt – úgy volt a nyakában, ahogy a jóisten megadta: ráhányva úgy nagyjából.
Istenem, mindig azon filóztam, hogy kész csoda, hogy ez a gyerek nem beteg állandóan! Hiszen szünetekben időnként kimennek... s öltözésnél már nagycsoportban sem segítenek különösebben, de iskolában? Többedik osztályban? Na neeee...
Akkor volt még gond, ha pl. ünneplőbe kellett menni, és netán aznap tornaóra is volt! Úristen! Hiszen a fehér inget végig ki kellett gombolni, a fekete nadrág derekát úgyszintén, le a cipzárt, átvenni a tornafelszerelést, majd a végén, időre visszacsinálni valahogy az egészet! Ünneplő fekete, fűzős cipővel már nem koronáztuk meg szegény gyerek tortúráit, mert soha nem ért volna oda a következő órára. Mindig kibekkeltük valahogy sötét színű, ám tépőzáras sportcipővel...
Közben persze folyamatos volt a cipőfűző megkötésének tanítása.
Párom kitalált egy egyszerűbb módszert. Mégpedig: miután megköti az alapgörcsöt, mindkét szárának hajtsa vissza a felét, ha tudja, vegye szorosra, és így csináljon egyszerűen még egy ugyanolyan görcsöt, mint az alapgörcs.
Volt vagy ötödikes szegény gyerek, mire ezt a módszert megtanulta. Logikusabbnak tűnt neki, ha mindkét kezével ugyanazt csinálja, egymás tükörképeként!
Volt nagy ünneplés, mikor az első cipőfűző-megkötés sikerül! Majdnem vállon hordtuk végig diadalüvöltéssel a lakásban a „kisdedet”!
Évek hosszú kérdése volt, de belejött a végén, mint kiskutya az ugatásba...




Kép forrása: anyuci.hu

Megjegyzés: A Barátok Verslista Szólások/közmondások belső pályázatára íródott.
A szólás: "Belejött, mint kiskutya az ugatásba."

2015. november 18., szerda

Gyönyörű ellentét


Valamikor régen fényes volt e lakat,
fénylettek szemeim is, ha csak megláttalak.
Mennyi minden más lett, minden megváltozott,
a szivárvány odalett, az ég sokszor beborult...

A háború után végre fegyverszünet,
lakatunk a kapun szinte elenyészett.
Érzelmek jönnek, osonva megszűnnek,
a lakatok s a szemek már máshol fényesednek.

Fény és sötétség; szerelem, gyűlölet,
Hőhullám, didergés; gyöngédség, rémület...
Az ócska lakaton e pár szál százszorszép...
belesajdulok, olyan gyönyörű ez a kép.





















(Fotó: Vehofsics Erzsébet)

Feladat: Barátok Verslista belső pályázat - a fotóhoz verset v. prózát írni - 2.

2015. november 17., kedd

Rozsdamarta lakat


A kapu, melyet évtizedek óta
tán ember sem érintett,
rozsda lepi, s alig felismerhető
a lakat, mely szinte a kapuba olvad...
régen nem kellett, hiszen
kulccsal jártunk be ott,
mely valaha hozzátok vezetett,
nagymamám, nagyapám...
Hova tűnt a sok gyönyörű, régi nyár?
Istenem, ez az ócska zár... 
talán kulcsa sem nyitná már, ha meglenne,
egybenőtt kapuval a lakat szinte,
mégis szívembe markolnak
ennyi sok év után az emlékek.
Könnyeim égetik szememet,
sósan folynak le szám sarkába,
míg kezem egész idő alatt
önkéntelenül is az útközben szedett,
apró virágokon matat...
E csokrot a sors is ideszánta,
ide, emlékezve rátok lelkemben,
s lehet a kapu, lakat rozsdamarta,
de ez apró virágcsokor rajta
élővé varázsolja egész áldott
gyerekkoromat - a szívemben.




















Fotó: Vehofsics Erzsébet

Feladat: Barátok Verslista belső pályázat - a fotóhoz verset v. prózát írni - 1.

2015. november 10., kedd

Mennyei naplemente


Mikor gyönyörű színeket fest a naplemente,
ablakomon át tekintek a messzeségbe.
Milyen csodálatos, minő pazar látvány
a vörös, narancs, lila, kék az ég palettáján.











Megj.:
A Barátok Verslista belső, iniciálés játéka. (5. alkotásom, melyet visszavontam; ezt küldtem elsőnek, és véletlenül nem figyeltem a rímképletre, így az nem abab, hanem aabb lett - mindenesetre az eredményhirdetésnél az első 4 után ez is fel van sorolva, mint kritériumoknak megfelelő vers... ezt látva azért felhívtam a figyelmet rá az illetékeseknél, mint mégsem megfelelőre. Azért köszönet, hogy a rímképlet-tévedéssel együtt, azt ők is elnézve, bevették a megfelelők közé.:)

Kitételek: 4 sor, rímképlet: abab, szerepeljen benne négy (a jelenlegi játékban) m betűvel kezdődő szó, illetve az ablak. Csak vadiúj műveket fogadnak el, tehát eredményhirdetés után jelenhetnek meg bárhol.

Megannyi csillag


Megannyi csillag hinti aranyát,
ablakból nézve elhiszed, hogy
most élted életed legszebb napját,
mely véges, s mint az élet, fogy.
















Megj.:
A Barátok Verslista belső, iniciálés játéka. (4. alkotásom)

Kitételek: 4 sor, rímképlet: a b a b, szerepeljen benne négy (a jelenlegi játékban) m betűvel kezdődő szó, illetve az ablak. Csak vadiúj műveket fogadnak el, tehát eredményhirdetés után jelenhetnek meg bárhol.

Szél


Ablakomat morc szél verdesi,
morogja a kutya, de én sem
örvendek, mert az utat megleli,
fázni fogunk és kihűl minden.
















Megj.:
A Barátok Verslista belső, iniciálés játéka. (3. alkotásom)

Kitételek: 4 sor, rímképlet: a b a b, szerepeljen benne négy (a jelenlegi játékban) m betűvel kezdődő szó, illetve az ablak. Csak vadiúj műveket fogadnak el, tehát eredményhirdetés után jelenhetnek meg bárhol.

Mesemaci


Van nekem egy réges-régi mackóm,
édes ízű gyermekkorból maradt,
megvetem a vackom, s jó barátom
ablakon kinéz, majd mesével elaltat.
















Megj.:
A Barátok Verslista belső, iniciálés játéka. (2. alkotásom)

Kitételek: 4 sor, rímképlet: a b a b, szerepeljen benne négy (a jelenlegi játékban) m betűvel kezdődő szó, illetve az ablak. Csak vadiúj műveket fogadnak el, tehát eredményhirdetés után jelenhetnek meg bárhol.

Naplemente


Mikor gyönyörű színeket fest a naplemente,
milyen csodálatos, minő pazar látvány,
ha ablakomon át tekintek a messzeségbe,
ott ülök, merengve az ég palettáján.














Megj.: A Barátok Verslista belső, iniciálés játéka. (1. alkotásom)

Kitételek: 4 sor, rímképlet: a b a b, szerepeljen benne négy (jelenlegi játékban) m betűvel kezdődő szó, illetve az ablak. Csak vadiúj műveket fogadnak el, tehát eredményhirdetés után jelenhetnek meg bárhol.