Még emlékszem,
ha nem voltál otthon,
mert dolgoztál,
és fényképedre néztem,
a sírást visszafojtottam,
annyira hiányoztál,
hogy kibírhatatlannak éreztem
azt, hogy távol voltál.
Még emlékszem,
éjjel felriadtam,
sírtam és féltem,
csendben magad mellé hívtál,
hol megnyugodhattam.
Rossz álmokat feledve
baj többé nem érhetett,
hisz' melletted alhattam,
a világ gyönyörű lett.
Még emlékszem,
mindig biztos voltam,
amíg velem vagy,
baj nem érhet engem.
Bárhogy nézem, most is így van.
Annyira fáj, hogy gyengülsz,
szívem sajogva rebben,
az idő elől el nem menekülsz,
és nem tudnál szebben.
