Szívbetegségemmel együtt kell élnem. Majd' egy negyedszázada hivatalosan is kimondták, de tudom, hogy már előzőleg is az lehettem, csak nem mentem orvoshoz.
Akkor viszont, egy húsvét másnapján olyan heves fájdalom tört rám a szívem tájékán, hogy majd a földre rogytam. Mázsás nyomást, mindent megsemmisítő izzó fájdalmat éreztem, mely felsugárzott a nyakamba, egészen a torkomig, és lefelé, a vállamon. Ezzel egyidőben, bár amúgy nem volt melegem, de elöntött a nyirkos veríték, és meglehetősen nehezen jutottam levegőhöz. Nagyon megijedtem: még két kisgyereket fel kell nevelnem -- ez volt minden gondolatom; ezért is nem mindegy, hogy mi lesz velem. Ráadásul albérletben...
Ehhez képest eltelt majdnem öt év, mire rászántam magam az orvoshoz menésre.
Ugyanis mikor ez a trauma elmúlt, megkönnyebbedtem, mintha igaz sem lett volna. Az élet folyt tovább, megállás nélkül. Dolgoztam munkahelyen és otthon, háztartást vezettem, két gyereket láttam el és tanultam velük minden este átnézés és kikérdezés szintjén, szülői értekezletekre jártam, mindezt hivatalos kilencórás munkahelyen, megkoronázva háromórás tömegközlekedéssel. És nyilván, ahogy teltek a napok, úgy ment szinte feledésbe az egész "szívügynek" a jelentősége.
Csakhogy időnként kaptam az újabb és újabb figyelmeztetéseket. Hol ugyanilyet, hol enyhébbet, hol még rosszabbat. Mellé kaptam olyanokat is, ami nem járt ekkora fájdalommal, csak épp... mondjuk, egy szívverés mintha kimaradt volna, s mire kapkodtam volna a levegőért, akkor egyszerre csak gyorsan bepótolta... ami semmivel sem volt kellemesebb... Nagyon elgyengített.
Arra emlékeztem, hogy gyerekkorom óta elhangzott minden belgyógyászati vizsgálatkor, hogy a gyereknek tachycardiája van. Akármilyen nyugalmi állapotban is szapora szívverést diagnosztizáltak nálam. Sőt, gyerekkori magas vérnyomásom is volt. Hogy ezt akkor miért nem forszírozták tovább, nem tudom; ahogy emlékszem, kaptam valami enyhe szívnyugtatót egy időre, aztán el lett felejtve.
Visszatérve a történetre, a legijesztőbb az volt, amikor álmomból erre a hirtelen, rémisztő fájdalomra ébredtem: először azt hittem, álmodom, és ez nem is igaz. De sajnos, a levegőkapkodásom, karzsibbadásom, mellkasi tonnás nyomásom nem hagyta, hogy álomban éljem ezt túl.
Így hát legközelebb orvosi időpontban összeszedtem magam és elmentem a háziorvoshoz, akinél kaptam néhány gyógyszert és beutalót a kardiológiára. A kardiológiára pedig másfél hónapra időpontot, amit jó sok, telefonfülke-beli ácsorgás után kaptam végre meg, nem lévén az idő tájt nemhogy mobil, de a vezetékes telefonra is évtizedeket kellett várni...
Nem igazán voltam ezzel táppénzen, muszáj volt dolgoznom.
A kardiológián majdnem megint rosszul lettem, mire bekerültem, mert szerintem az ilyen időpont, mint 11 óra 12 perc, tök felesleges, ha az ember úgyis csak egy bő óra múlva kerül be. Sok beszélgetés, sok kérdés, sok válasz, sok lecseszés. Ismétlődő sorrendben. Kicsit már megszégyenülve működtem ugyan közre, és alig vártam a vizsgálat végét.
Még UH-n és terheléses EKG-n is részt vettem. Ez utóbbin fel sem tűnt az elején, hogy ez rossz lenne, hiszen mindig imádtam biciklizni, és észre sem vettem eleinte, hogy fokozatosan nehezítik a tekerési lehetőségeimet, hajtottam, mint állat. Szerintem könnyedén.
Aztán egyszerre csak leszédültem a bicikliről; arra emlékszem, hogy az öltözőben végigfektettek egy padon és istápolgattak, míg fel nem tudtam öltözni.
Ezek után kint kellett várakozni, míg újból be nem hívnak a diagnosztizáláshoz. Ez jó sok idő volt, és én rohadtul le voltam valahogy gyengülve. Mondom magamban: tényleg én lettem rosszul egy kis nyamvadt biciklizés közben? Mikor azzal jártam dolgozni régebben évekig, vagy többször lebicikliztünk barátokkal 15-20 km-eket kirándulni, Vekeri-tóhoz, Keletire, Erdőspusztákra... utána ugyanennyiket vissza... hát ez nem lehet! Persze később felfogtam, hogy ez terheléses volt.
Az orvos modora érdekes módon teljesen megváltozott, mikor végre behívtak. Már nem szidott állandóan (a szidás tárgya az volt, miért nem mentem hamarabb; miért nem volt még laborleletem; miért vagyok két gyerek egyedülálló anyjaként ilyen felelőtlen, azoknak a gyerekeknek fel kell nőniük stb. -- holott mindezt én is jól tudtam, csak ő nem tudta, hogy pont ezek miatt milyen nehéz nekem munkahelyről hiányoznom, és mennyit kell dolgoznom hétvégeken és a napi melón felül éjszakákon is, hogy valahogy fenntarthassuk magunkat; laborleletem meg egyszerűen azért nem volt, mert nem küldött senki. Én, magamtól honnan tudtam volna?).
Elmondta, hogy a terheléses alatt nagyon gyorsan egekbe szökött a vérnyomásom és a szívverésem, pulzusom; akkor meg sem mondta, mennyire, nehogy felidegesítsem magam.
És hogy bizony szívkoszorúér-szűkületet (angina pectoris) mondhatok magaménak, és hátsófali... valamilyen kamrai ritmuszavarok is vannak. Szívelégtelenség, némi nagyobbodás is. Mivel most rosszul vagyok, tovább nem vizsgálnak, de egy laborbeutalót ad, és az eredménnyel úgyis vissza kell jönni, szóval akkor majd rám tesznek egy 24 órás EKG-mérő műszert is; az egy nyakba akasztható kütyü, mellyel járóbetegeken végezhető folyamatos megfigyelés.
Legalább 7-féle gyógyszerjavaslatot tett a lapomon.
Aztán megnyugtatott, hogy "á, különben meg tessék megnyugodni, ezzel akár 25 évet is elélhet még!" Ennek mostanában van 22-23 éve, nemrég tudatosult.
Megnyugodtam: addig felnevelem a gyerekeimet.
De tessék vigyázni, folytatta: kerüljem a stresszt, a traumákat, a sokkokat (úristen, ezeket hogy lehet kerülni?); ez az első lépés.
Aztán másodikként: kerüljem a hőséget (ez is nagyon egyszerű, valóban; mikor vannak akár hónapos időszakok is, amikor a lakásban is alapból 34 fok van még éjszaka is, és nekünk nem telik klímára, akármennyit dolgozom még hétvégeken is!), nem beszélve a napi tömegközlekedésről, ami időben, távban sem kevés, pláne, ha már reggel 30 fokon felül vagyunk; munkahelyen volt, hogy 39 fokot mértünk a teremben...
Harmadik: kerüljem a terhelést. Ha lehet, ne cipekedjek két kilónál több cuccal.
Negyedik: ne lépcsőzzek, de ha már mindenképpen muszáj, terhelés nélkül, lassan, pár fokonként megállva.
Könyörgöm: a hetediken lakom. Van úgy, hogy hetente többször elromlik a lift, nincs autóm, tömegközlekedem, ergo egyértelműen gyalogos a bevásárlásom és annak hazacipelése is. Valahogy fel kell hozni akkor is, ha nem jó a lift!
Direkt tutira nem lépcsőzöm, mert már 4-5 lépcsőfok után is ki akar ugrani a szívem a torkomon. Ennek ellenére mai napig rákényszerülök, ha a helyzet úgy kívánja. A lassúságot betartom, ha akarom, ha nem, mivelhogy máshogy nem megy: volt, hogy 40 perc alatt másztam fel...
Azt mondta az orvos zárásként, hogy ha ráadásul ezek a rizikófaktorok összeállnak -- pl. ideges, stresszes állapotban, kánikulában, 10 kilónyi cuccal megpróbálok felmászni a hetedikre --, akkor ne csodálkozzak. Ő ezeket el kellett, hogy mondja, hogy tudjam, melyek azok az alapvető szíves szabályok, melyeket ha nem tartok be, ráadásul összeadódnak, magam alatt vágom a fát...
De megnyugtatott, hogy külön-külön is érvényes lehet a favágás!
Tehát, ha biztosra akarok menni sikeres fakivágás érdekében, elegendő összehozni az összes rizikófaktort...
Megj.: A Barátok Verslista Szólások/közmondások 9. 2016.. belső pályázatára íródott.
A szólás, melyre a vers született: "Maga alatt vágja a fát".
A kisprózával megnyertem ezt a belső pályázatot.
A kisprózával megnyertem ezt a belső pályázatot.
