KÖVEK MÖGÜL

A remény foglya

2012-02-09T22:59:00.001+01:00

Telehold fénye szikrázik a havon,
udvara hatalmas... iszonyú hideg lesz.
Rejtélyesen csendes, rezdületlen az éj,
csillagok szikráznak... az isten hidege vesz...
Ám csapong a gondolat, nincs lehetetlen,
mint burjánzó borostyán, mindent körbefon,
hiába próbálnék csak jóra gondolni,
reményfélével nem zaklat telefon.

Mi minden futhat le az ember agyában
egyetlen perc alatt, szinte hihetetlen...
háború és béke, vagy oldás és kötés,
őrült kavalkád, vagy nyugalom és csend.
Az ember saját gondolatainak foglya,
félelem és remény, pánik és bizalom
hányszor, de hányszor nem hagyhatja nyugton
jobb érzéseit a kínzó aggodalom.

A tények semmi jóval nem kecsegtetnek,
nem sejtem a jövőt, csak borzalmat látok,
annyira másnak képzeltem a szépen és
okosan eltervezett jövőt, igazságot.
A harc hasztalan, meddő, a küzdelem üres,
eltiport vágyak, tervek és bizonytalanság...
Magamra hagy lassan a telehold, csak a
hideg marad, s ez a reménytelen világ.

*

Lásd, messzi kedves, ki velem vagy lélekben,
neked akartam most szépeket írni...
Nézd, ez lett belőle, s ez nem panasz - állapot.
Bár tudnék inkább csak tiszta örömet szerezni...

Pedig nem baj

2012-02-01T13:23:00.000+01:00

A vonat nem késett, pedig
Debrecenben vastagon terült el a hólepel,
lánctalpas bakancsban kaptattam,
féltem, lekésem a buszt és vonatot,
s reggeli érintetlenséggel
bokáig állt a tél.

A következő város után
nyoma sem volt hónak, itt-ott csak némi
kéthetes maradék villant a földeken,
a fák csupaszan tűntek el és hirtelen.
Pesten is tél volt, bár hó nélkül
fújt arcunkba a szél.

Korán érkeztem, s te készültél
már időtlen idők óta elém, s mégis
úgy alakult, hogy nekem kellett az állomáson
rád várnom, de már sajnálom, hogy
először azt kellett lásd arcomon,
nem esett jól, hogy késtél.

Haramia és Honesty - 15. rész

2012-01-29T11:40:00.000+01:00

Eltérő kajaszokások

Úgy gondoltam, szerencsénk van, hogy viszonylag rövid idő alatt minden baj nélkül megtörtént a megismerkedés. Haramia, ha nagy tartózkodással is, de tolerálta az új cicát. Honestynek pedig kezdettől úgy látszott, a világon semmi problémája nem volt.
Szerintem mindkettejük előnyére szolgált, hogy társai lettek egymásnak, nem pedig egyedüli macskák, ami sokkal unalmasabb. Honestynek elsősorban, hiszen ő sosem volt egyedül, mindig macskák sokasága vette körül, egyszerűen hozzászokott a társas léthez. De Haramiának sem ártott, hogy van kivel játszani, kergetőzni, kötekedni.
Haramia végül is egészséges táplálkozás szempontjából is jobban járt, mert míg ő nem kapott mindig feltétlenül prémiumkajákat és -tápot Honesty érkezéséig, innentől kezdve viszont csak azt kapott ő is, hiszen nem akartam és nem is tudtam volna külön kosztoltatni őket ebben a kis lakásban. Egyvalamiben járt rosszabbul: nem volt neki kint tej, amit pedig ő szeretett. Viszont, mivel napközben nagyobbrészt távol voltam otthonról, nem kockáztathattam azt, hogy Honestynek hasmenése legyen.
A macskafűvel adódtak gondok. Régebben ugyanis Haramia számára megvettem a dobozos macskafüvet, ami azt jelentette, hogy általában volt otthon friss fű, amit ő imádott. Hiszen normális körülmények között a dobozban rejlő fűrészporba kevert búzaszemekből a mi gondos öntözésünk hatására egy idő után többé-kevésbé dús, zöld fű növekedett. Mikor leraktam a füves dobozt táplálkozás céljára, akkor már többnyire elkezdtem öntözni a következő növesztenivalót.
Azt gondolván, ez továbbra is így lesz, a szokást próbáltam megtartani, de nem volt sikerélményem. Amikor ugyanis a rendszeres öntözés után kihajtott a fű egy fenti polcon, majd leraktam eléjük, Honesty nagyjából 3-4 percet fordított rá, hogy tövestől kicibálja az alapul szolgáló fűrészporból az összes fűszálat. Nem, nem elégedett meg 1-2 szállal, sőt, egyáltalán nem is fogyasztott belőlük! Egyszerűen játéknak vette, úgy gondolta, az a feladat, hogy minden szálat hevesen el kell távolítani a helyéből. Foggal megmarva, elegánsan félrecsapott fejjel hajigálta ki egyik kiszenvedett fűszálat a másik után. Innentől meg megette a fene, ez nekem így túl drága mulatság volt. Néhányszor azért még megkíséreltem, hátha leszokik erről a dőreségről Honesty, de nem: valósággal piros posztóként, azonnal csak a végrehajtandó feladatot látta a szeme előtt, amint meglátta a füves dobozt...
No, ettől kezdve Haramiának a lakótelepünk parkjainkban keresek füvet: Ha mód adódik rá és akad friss, zöld fű, mindennap egy tépésnyivel a markomban megyek haza, tekintet nélkül arra, hogy hány csomag, vagy netán plusz esernyő is van a kezemben. Ha bárhol vagyok és friss füvet látok, mindig Haramia jut az eszembe, hogy milyen jót is legelne ebből a fűből.
Haramia reszket a fűért. Füves szezonban, tehát viszonylag kora tavasztól késő őszig minden áldott nap úgy lépek be a lakásba, hogy ott áll a bejáratnál lévő kisszekrényen, és azonnal izgatottan nyomkodja a fejét a kezemhez, s szinte már ott, a kezemből elkezdi rágicsálni a kilógó szálakat! Honestyt a fűnek ebben az állapotában nem izgatja a füvezés. Ugyan, mit neki fű, ha ki sem lehet tépni!
Rájöttem arra is, hogy étkezésileg más és más szokásai vannak a két macskának. Nyilván a macskákra is vonatkozik az, ami az emberekre: ízlések és pofonok különbözőek.
Haramia pl. imádja a csirkemájpörköltöt, a bármilyen főtt csirke- vagy egyéb baromfihúsokat. Ezeknél nem lehet nálunk felesleges maradék, mert ha végképp kimarad 1-2 főtt vagy sült, bármilyen szárnyashúsdarab, akkor fogom, leszedem-lemosom róla a szaftot vagy a fűszerezést lesikálom a tetejükről, felaprítom és Haramiának külön feltálalom. Ez csak az ő kosztja, nem kell félni tőle, hogy Honesty eleszi előle, ugyanis Honestynek nem kell főtt hús.
Honesty viszont megőrül a nyers csirkemellért. Tíz méterről odébb, másik helyiségben való alvása esetén is, ha meghallja a konyhában a vágódeszka és a kés találkozását, rohan mielőbb, hogy ellenőrizze a vagdalás tárgyát... s ha az csirkemell, pulykamell, akkor míg előkészítem a kajánkat belőlük, addig Honestynek mindig csurran-cseppen az asztal alá jónéhány darab. Szinte kézzelfogható a lelkesedése, amivel láthatóvá teszi, hogy ünnep számára a nap. Itt viszont Haramiára nem kell odafigyelni, hiszen a változatosság kedvéért ő meg nyersen nem eszi a csirkehúst...
Kaja szempontjából azonos pontjuk is van, mégpedig a csirkemellsonkát illetően. Volt, hogy magamnak vettem 10 dekányit, és a két macska lecövekelt mellettem, előttem; és szó szerint kinézték a számból a falatot. Addig-addig osztogattam, hogy elfogyott a 10 dkg, úgy, hogy én alig-alig fértem hozzá. Gondoltam, mit számít nekem, legfeljebb eszek mást, hát most mit csinálhatnék, ha ennyire éhesek? És még jól se lakott a banda, hogy legalább egy konzervet megtakarékoskodnék vagy valami, hiszen a szokásos etetéskor ugyanúgy jött kunyerálni Honesty, mint mindig... (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty - 14. rész

2012-01-29T11:37:00.000+01:00

Előbb-utóbb megszokunk

Eltelt pár hét, amikor már hajlandó volt a két cica egyidőben enni. Jobban mondva Honesty bármikor hajlandó volt enni, tehát inkább úgy mondanám, hogy Haramia sem rohant el azonnal, amint Honestyt meglátta. Azért a két tálnak egymástól bizonyos távolságra kellett lenni.
Honesty természetesnek vette, hogy ha külön tálkából esznek is, ő bármikor odamehet a Haramiáéhoz egy tálból kukoricázni, holott az övében is van még, sőt ugyanaz van. Haramiának viszont talán nem volt humorérzéke, mert akkor ráfújt Honestyre és otthagyta az egészet. Ennek persze az lett a következménye, hogy előbb-utóbb Honesty falta fel a maga adagján kívül a Haramia maradékát is.
Igen jó érzés volt, amikor eljött az a pillanat, hogy két karral két oldalra kinyúlva elértem mindkét cicát, és egyszerre lehetett őket simogatni. Persze ezek az idillikus percek nem tartottak sokáig, de jó érzés volt legalább ennyire összekapcsolódni hármónknak.
Egyre sűrűbben fordult elő, hogy összeorrozott a két macsek. Ezt roppant jó jelnek vettem, hiszen ismerkednek! Ám sajnos, nem igazán volt tartós, mivel Haramiában lassan fejlődött csak ki a bizalom, nem tudta túltenni magát félősebb, nyuszibb természetén. A vége az lett, hogy kis fújással ugrott egyet hátrafelé és elszaladt. De már nem bújt el, már el tudtak lenni órák hosszáig egy helyiségben, pár méterre egymástól. Azt hiszem, Honesty szívesen össze is bújt volna Haramiával aludni, de szerintem nincs az a cica, akivel Haramia összebújva merne tartósan aludni, ő már csak ilyen.
Összeszokásuk biztató jele volt egy idő után a beinduló kergetőzés. Hol egyik, hol másik kezdte, de általában Honesty packázott teljesen ártatlanul még az alvó Haramiával is, aminek persze az lett a vége, hogy megkezdődött a rohangálás, egymás üldözése. Ez aztán nem járt nesztelenül, el lehet képzelni. Honesty, ha beindult a hömpölygő áradásával és hatalmas, dús farkával Haramia nyomában, hát lehet gondolni, nem maradt kő kövön! Időnként néhány cserép, dísztárgy, váza romjai jelezték a kergetőzés nyomát.
Néha a kergetőzés közepette nem tudták kikerülni a fizikai találkozást, akkor birokra mentek, ment a bunyó, forgolódás, harapdálás, repkedtek a macskaszőrpamacsok. Mikor a vége fele esetleg már kicsit durvábbra vették a játékfigurát, általában Haramia adta fel hamarabb a dolgot, hiszen őrá, a kis rövidszőrűre kissé hatásosabbak lehettek Honesty jóval erősebb karmai és harapásai, mint fordítva. Kicsit aggódtam is időnként, nem történik-e baleset… a szemeiket féltettem leginkább. Ezekhez képest nem úgy vettem észre, hogy ezek verekedések lennének. Mindig játékból indult a dolog, és sokszor fél órákig elrohangásztak anélkül, hogy ölre mentek volna. Volt, hogy csak kifáradtak, és egyszerűen beállt náluk a pihenőfázis.
Mindenesetre örültem a kontaktusnak, hiszen nem volt mindegy a macskáim boldogsága. Még Honesty idejötte előtt aggódtam Haramia különcsége miatt, féltem attól, hogy hátha ő egy annyira jellegzetesen „egyke” cica, aki majd esetleg képtelen lesz másik macskát megszokni, elviselni. Viszont amiatt is aggódtam, hogy Honesty hozzá van szokva a játszópajtásokhoz, nem fog-e unatkozni, nem fogja-e magát boldogtalannak érezni, ha Haramia egyáltalán nem tölti majd be a játszótárs, pajtás szerepét, sőt, netán ellensége lesz.
Illetve még rosszabb dolgokról is hallani, ugye, amikor a régi cica „bosszút áll” – itt nyilván elsősorban a gazdira gondolok. Szóval nem tudom, mit csináltam volna, ha Haramia úgy dönt, hogy ezentúl mindenhova almozik majd, csak nem oda, ahova kell…
Az almozás körül sem volt gond soha. Igaz, két almos volt Honesty jöttével egyidejűleg, tehát akár a külön használat is működhetett volna, de szerencsére nem volt semmiféle kisajátítás ilyen téren. Inkább azt vettem észre, hogy Honesty az ajtós-fedeles nagyot, Haramia a kicsit használja, ami végül is teljesen logikus, ha azt vesszük, hogy Haramia addig is azt használta, valamint a méreteik miatt is. Viszont vettem őket észre mai napig is fordított helyhasználatban, úgyhogy nem hiszem, hogy ez számított volna náluk. A kisebb almos használata egyébként sem lett annyira nyerő kicsit később a növekvő Honesty szempontjából, hiszen – mint ahogy azóta már nemegyszer megtörtént – a busafejű macsek tisztességgel benne áll az alomtálcában és végzi a dolgát; na igen, csakhogy a hátsó része túlér a tálcán! És egy Honesty általi pisiadag ha szétárad a kis előszobában; hajaj, pont elég felszedni nyomtalanul-szagtalanul!
Honesty idejötte után első pár nap egyik macska sem aludt velem. Haramia bujdokolt valahol, Honesty meg az egyik fekvőkéjét részesítette előnyben. Aztán ahogy teltek a napok, Honesty rendszeresen vendégem lett a fejemnél. Számtalanszor arra ébredtem éjjel, hogy összevissza nyalja a hajamat. Ha hajnal felé éhes lett, egyszerűen ráfeküdt a fejemre, és teljes gázzal beindult a nyalógép...
Amikor Haramia első pár hétnyi riadalma és tartózkodása kezdett felengedni, ő is feljött az ágyamra. Ám szigorúan nem testközelbe Honestyvel! Nem, ő a lábam környékén fonta kakaóscsigába magát. De így is boldog voltam: másfél hónap után eljutottunk odáig, hogy egy ágyban aludt velem a két macsek. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty - 13. rész

2012-01-29T11:33:00.000+01:00

Kettesben – de még külön utakon

Honesty érkezése után egyáltalán nem észleltünk semmi olyat, amiből az derült volna ki, hogy az új cica nem érzi jól magát, honvágya vagy bármiféle sérelme, gondja-baja lenne. Érdeklődése végtelenül nyílt volt, természetes és bizalommal teli minden iránt! Egyetlenegyszer sem suhant át rajtam az az érzés, hogy netalán félne tőlem, keresnem sem kellett soha, nem bujdosott semmi mögé, alá; és hihetetlenül kivételes érzés volt az is, hogy egy olyan macska van a közelemben, akit bármikor megsimogathatok, ha ráérek, itthon vagyok; tehát gyakorlatilag csak az én időmön múlik, mennyit macskázhatok. (Ez mai napig így van…)
Ha alvása közben kezdtem simogatni – semmi gond, szunyált tovább, csak épp dorombolni kezdett időnkénti hunyorgatással, ami jelezte, hogy így azért nincs olyan mély álomban, de semmi kifogása a simogatás ellen. Ez azért is lepett meg, mert Haramiát, ha alvás közben kezdtem simizni, nem volt kiszámítható, hogy tűri-e két percig, vagy azonnal felugrik és otthagy a poros álláson.
Megható és megtisztelő volt Honesty határtalan bizalma. Honnan tudta ilyen gyorsan, hogy én jó leszek hozzá, megfelelek neki? Tudom, nagyszerű ösztönlények a macskák, megérzik és megkülönböztethető számukra az ember hozzájuk való állása, irántuk való jelzésértékű érzései; gyorsan fel tudják mérni, kitől mi várható.
Ettől függetlenül tudom, hogy nem mindenütt így zajlik egy macska–-gazdi találkozás; van, hogy napokig tartó bujkálás, szelídítés folyik, összeszokás szükséges. Van, ahol nagyon sok türelem kell addig, míg kialakulhat a teljes összhang és béke.
Én sem voltam már kezdő, de Haramia egészen más természet volt mindig is. Ő is egyszerűen és könnyen beilleszkedett, de a maga vadóc, rosszcsont módján. Az ember megőrült néha a szeretetéért, egy kis macskázásért, de nem adta könnyen az istennek sem – csak ha ő akarta! Legtöbbször, ha már mennem kellett volna. Ha már, mondjuk, ültem félórát és fel kellett volna, hogy álljak. Ha szólt a telefon. Ha mosogattam volna. Ha fürödtem. Valahogy mindig akkor, mikor a legkevésbé volt alkalmas; és szinte lelkifurdalás vett rajtam erőt, hogy olyan helyzeteket pécéz ki, amikor képtelen vagyok kihasználni a ritka alkalmat.
Nem tudom, mi volt köztünk ez a hullámhossz Honestyvel, soha nem hittem volna elsőre ilyen tökéletes értést, érzést macskával, de mintha mindig itt lett volna. Hamar bejárta és megismerte a lakást, ez nyilván nem okozhatott neki nagy gondot. Bármikor hozzáérhettem, felemelhettem.
Haramiát nem sűrűn lehetett látni néhány hétig. Általában a bútorzat plafonhoz közelebb eső részein tartózkodott. Evését, almozását úgy intézte, mintha stopperrel mérte volna valaki – rohanva. Kifigyelte, amikor a hívatlan új lakó nincs a közelben, és villámgyorsan lerendezte szükségleteit. Nehogy véletlenül szóba kelljen állni azzal a betolakodóval!
Szegényke, nem tudom, legbelül hogy élte meg ezt a dolgot, csak sejthetem, hogy egyrészt sérelem is érte, hiszen nem ő volt már az egyetlen, akinek a szeretetéért harcolni kell; sőt, az a másik, az a betolakodó ingyen is adja a szeretetét, a gazdinak meg sem kell dolgoznia érte! És mi lesz, ha a gazdi már nem könyörög annyit és nem strapálja magát annyira, hogy ő, Haramia néha kegyesen törleszkedhessen egy kicsit?
Ezenkívül Haramia, bármilyen rosszcsont hipermacska, rendkívül félénk nyuszi is. Tehát a valószínűleg jelenlévő féltékenységi érzelmek mellett szemmel láthatólag szerepet játszott a félelem is. Honesty 7 hónapos volt, Haramia 2,5 éves. Ennek ellenére nagyjából egy súlyban voltak, mikor Honesty megérkezett; ráadásul Honesty látszott nagyobbnak a hatalmas bunda miatt! Hát hogyne lett volna rémületes egy félelmet nem ismerő, azonnal mindent elfoglaló, kisajátító nagybundás kisoroszlán egy kis tavaszi kabátos, ugrabugra csőmacska szempontjából?
Igyekeztem ésszel csinálni a szoktatást. Semmi erőltetés, semmi provokálás. Mindent csak természetesen. Nagyon vigyáztam, hogy Haramia semmivel ne kapjon kevesebb figyelmet csak azért, mert új, kezesebb cica jött a házhoz. Emlékszem, szándékosan neki főztem csirkemájpörköltöt (mi épp akkor tele voltunk pirított sertésmájjal, szóval nem hamar kívántunk volna újra májat, de Haramia kedvéért megfőztem), és kis darabokra vágva gyakran adtam neki; ezt mindig nagyra értékelte, egyszerűen imádja a csirkemájpörköltöt. (Honestyt is megkínáltam, de ő éppen csak megkóstolta. Az elején úgy látszott, hogy szeretni fogja ő is, de aztán kiderült: ő nem főttkaja-párti egyáltalán.)
Ha Haramia nem jól számította ki a földön közlekedés időpontját és Honesty észrevette, akkor meglepődhetett, mert az új cica hatalmas ismerkedni vágyással és bizalommal próbált felé közelíteni. Haramia pedig lesunyt fülekkel cövekelt földbe, és fújkálással adta tudtára Honestynek, hogy „bocs, én még nem tartok itt!”, s már vette is a 180 fokos fordulatot.
Honesty ismerkedett volna, hiszen körülötte, mióta csak élt, rengeteg cica volt, ez volt a természetes. Neki nem volt mitől félnie, sőt örült, hogy az új környezetben is van egy hozzá hasonló teremtmény. Csakhogy az a kis vadóc nem áll kötélnek! Nyilvánvalóan érthetetlen volt számára ez a fajta, félelemmel telt nyugtalan tartózkodás, elzárkózás, menekülés, mikor ő csak barátkozni akart. Hát hogyne, hiszen ő még kiscica volt akkor… (Folyt. köv.)

Hidd el

2012-01-27T23:33:00.000+01:00

Hidd el, nehéz súly volt,
míg nem láthattalak, ingatag
és csalóka volt a remény,
hogy egyszer még hallhatlak.
Hidd el, komisz sors-kőfalak mögül
sóvárgott lelkem a jó szóért,
nyomasztó sötétség s bánat után
éltető léleksimításért.
Értettél és vártál rám,
nem adtad fel csendes harcodat,
bár szinte álomnak tűnt,
hogy valaha érintettem arcodat.
Ki érezhetett valaha ég és
föld között nyugalmat,
sok lidérc és nyomás mellett
végre tisztító bizalmat,
az tudja is, nem csak érzi:
a szeretet ad igaz erőt, hatalmat.
És azt is hidd el, a kötelék
e daróc, nehéz idők dacára
sem lett foszlott, sem korhatag.

Láttam arcát

2012-01-19T22:56:00.001+01:00

Ismeri a titkot,
túlvan már mindenen,
nincsen immár senki,
semmi, mitől féljen.
Láttam arcát; fénylő,
megbékélt nyugalom
simította bőrét
túl a szenvedésen.
Mintha csak álmodna...
a hűvös éj véget ért,
fáradt szíve békén
hagyta megtört testét.
Egy hosszú pillanatig
mintha a hajnal is
visszatartotta volna
lélegzetét.

Tudtuk végig

2011-12-30T12:01:00.001+01:00

(Nagynéném/keresztanyám emlékére)

1929. 11. 02.--2011. 12. 28.

Tudtuk végig, bár Te
- mint talán minden haldokló? -,
csak értelmeddel élted,
ott fiókba zártad, de hinni nem,
valahogy igazán nem tudtad.
Pár hete még feltétlen
jövő évi naptárt vetettél velem...
s gondolkodtál, hogy tavasszal
erkélyedre ki és mit ültessen...
Elhaló hangon kérdezted
utolsó értéseddel,
szaggatott rebegéseiddel
még halálod előtti nap,
mikor már ketten sem bírtunk,
csak megszakadva emelgetni:
- Istenem, hogy fogom én majd
jövőre az ételhordó fiút
s a postást beengedni?

Tudtuk végig, mégis... még én sem hiszem.
Mennék hozzád, hogy ezt vagy azt meséljem,
készülök rá, tőled mit kell megkérdeznem,
majd rájövök, nincs már, ki bármire feleljen.
Tudtuk végig, hogy el nem kerülhető,
nincs mód rá, már nem vár földi jövő.
Lelked azóta megpihent, úgy hiszem,
takarja azt puha, langymeleg selyem.

Bár földön...

2011-12-16T11:21:00.001+01:00

Bár földön fekszel, netán
padlón - egy fokkal jobb talán,
mert még van padlód... -,
és csak nézel, hogy vajon
miért, hogy másoknak
mégis úgy esik jól a desszert,
ha ott is még párat
beléd rúghatnak, mert
számukra elégtétel a kínod.
Apró dolgok, melyek
a biztonságban s jólétben
tán meg sem érintenek,
de a padlóról nézve
naiv szemmel oly hihetetlen
az alig leplezett antiempátia,
a csakazértis bántani akarás
érthetetlen szándéka,
melyek tömegét nap mint nap
magadat megrázva
próbálod meg nem történtté,
semmivé tenni,
s nagyokat nyelve maradék
méltóságoddal meglenni,
embernek maradni.

Mélységben

2011-12-02T11:11:00.000+01:00

Napról napra néhány fullánk,
időnként skorpiócsípések,
részvétlenségből...
Rúgások érnek, kisebbek-
nagyobbak, kék és zöld foltok
szaporodnak rajtad
észrevétlenül.
Mondhatsz bármit - akár a falnak,
tehetsz dolgokat - nem számítanak,
volt jó barátok átlépnek rajtad,
a véres karcok lelkedet tépik
rendületlenül.
Nem tehetsz mást, tűrsz mindent,
fogszorítva éled meg:
semmibe vesznek.
Számít, ha fáj? Számít, ha
gondolataidba egyre többször
beférkőzik a nihil utáni vágy?
Ha számít, csak neked.
Hogy meddig leszel képes
válladon és lelkedben
cipelni ezt a meg nem értő
jéghideg érzéketlenséget,
mi néma sikollyal körbevesz,
afelől még dönthetsz.

Hordalék

2011-11-18T11:51:00.001+01:00

Nem bírok írni. Pedig bennem már
alig fér a felgyülemlett hordalék,
hónapok telnek, s azt érzem, szétvet bár
sok minden, mit tudnék és mondhatnék,
de elapad a kút, valahol fent magasban
vagy tán mélyen lent zárják el a csapot,
mihelyst vershez tollat foghatnék...
vagy egy billentyűre nyomhatnék...
és bármennyire fénylik, nem látom a napot.

Barna platánlevelek

2011-09-27T22:35:00.000+02:00

Még melegek a rövidülő napok,
de sokasodó levelek a járdán -
pöndörödő barna platánlevelek -
zörögnek a macskaköves utcán.
Eliramlik a nyár, viszi magával
megtörtént múltként, kinek mit hozott,
sírást és nevetést emlékként hord a szél,
bajt, örömet, gondot, szerencsét, bánatot...
Amint e kései nyár halk sóhajjal
beleolvad az őszi napsütésbe,
enyhe fuvallatként hullik vállamra,
s ragyog sugaranként emléked fénye.

Napraforgók

2011-08-02T23:36:00.000+02:00

Esőt ígérő felhők terpeszkednek,
de nézd, a napraforgók mégsem
összevissza, csak egy irányba néznek.
Ha napokig borús az ég,
az ember, ki hisz és remél, felfelé néz,
mert tudja, hogy kiderül még.
Ha tanácstalan napraforgó lennék,
fejvesztve, fényeket kutatva
keresgélnék, forgolódnék.
Vajon ha napokig nem süt a nap,
miből tudják a napraforgók,
milyen irányba, merre forduljanak?

A csend hintája

2011-07-30T20:19:00.000+02:00

A csend hintája időnként
kirepít a zajos valóságba,
s ő maga visszavonul.
Mint naiv, félénk gyermek,
botorkálok félvakon,
védtelen s gyámoltalanul,
próbálok emészteni múltat,
széttört évtizedeket s itt e
földi létet, hibát keresni
ott, hol régen sem lehetett
semmi, de semmi mást tenni...
ahogy volt, úgy esett.
Keresek értelmet s jövőt,
ha jut még nekem olyan,
ha életem még nem vájta végleg
kőbe e gyors életfolyam.

Reményeimet a csend hintája
lendíti vissza rendületlen
a maga valóságába.
Segíts kapaszkodni, kedves,
mert félek a zuhanástól
a semmi mocsarába.

Esőálom

2011-07-27T19:33:00.000+02:00

Álmomban ezüstfelhők
fodraiba kapaszkodom,
csillogó cseppek záporoznak
mosolyt fénylő arcunkon.
Nincs okom bátran örülni,
mégse merészkedik társnak
most a bánat; lelkemet, mi nyomja,
szétszórom a világnak.

Észrevetted vajon, kedves,
ha ketten együtt nevetünk,
még az eső is eláll, és mi
a szivárványon térdepelünk?

Nyolcvanéves lettél

2011-07-09T16:15:00.001+02:00

Ifjúkori képeid sorjáznak
oly sokszor előttem még,
nem létezhet, hogy elszállt
drága fejed fölött ez a sok év!
Érted nyílik sírva-nevetve
bennem s a világon ma
ezernyi színes virág,
Isten éltessen baj nélkül téged,
a legjobb édesanyát!

Csak, látod, olyan hőség van...
szinte elhal saját hamvában -
még ha fiatalabb is - az ember...
most is aggódom érted,
mert tudom: nyolcvan éved súlyával
csendben bár, de mily kín és keserv
az, mellyel ezt kell viselned...

Ezüsthullámok

2011-06-30T19:58:00.000+02:00

Csillagok játszanak
szemüvegeden,
tükörképük látszik
a szemedben,
mikor azt látom, most
különleges örömet akarsz
szerezni nekem.
Duna-fodrok
villannak a szélben,
a sárkányhajók
rajthoz állnak éppen,
mikor megveszed
az iparművész árulta
cicás tarisznyát nekem.
A hullámok egyre
fényesebben ringanak,
de ezüstösebben
nem csilloghatnak,
mint a szerelem
a szemedben...

Varázsmaci

2011-06-29T22:46:00.000+02:00

Az én macim varázsmaci.
Fogja kezem, még ha
több kéz kéne ahhoz,
hogy emellett minden
csomagunkat tudja fogni.
Simítja arcom, még ha
a gondok csúnyává is
tudják összeráncolni.
Mindent megad, ha én
cserébe édes mézet
sem tudok elővarázsolni.
Csak nevetni lásson,
csak kedvemben járjon,
csak hogy színesebbé
tegye világom,
hogy reményt adjon és
vidámnak lásson,
nem számít neki, csak
adjon és adjon.
S ezt én soha neki
meg nem hálálhatom.

Mindent adtál

2011-06-29T22:44:00.000+02:00

Mindent adtál, még
ki sem ejthettem,
szememet szinte
rá sem kellett vetnem,
elég volt gondolnom,
s apró vágyaim teljesültek
úgy most is, mint régen.
Pedig te is
az a fajta vagy,
aki nem másban, csak
lélekben és szívben
oly gazdag,
hogy megfejted minden
röpke vágyamat,
kitalálod megannyi
őrült gondolatomat,
őrized és véded
minden sóhajomat.

Hírnöke a jónak

2011-06-29T22:41:00.000+02:00

Csodás napokat adtál nekem.
Lehoztad a csillagokat,
mesevilágot, érzéseket
tártál fel előttem.
Eddig is tudtam,
hogy ilyen vagy,
lélekben, szívben
oly nemesen gazdag!
Ritka lény, ki így tud szeretni...
mindig félek, hogy én
nem is tudlak
kellőképp becsülni!
Kedves, kedves!
Te hírnöke a jónak,
hogyan varázsolhattad,
hogy pár napra még azt is
elfeledhessem -
a tragédiát, drámát,
azt, hogy kihasználtak,
s mint kiszolgált kutyát,
kiraktak -
hogy földönfutó
munkanélküli lettem?

Végre

2011-06-21T21:46:00.000+02:00

Kedves, végre, végre
nemsokára látlak!
Hamuvá enyészik
lelkünkben a bánat,
szemünk elől tűnnek
homály és az árnyak.
Kis időre béke surran
mellénk és a vágyak
hoznak tán megnyugvást
és harmóniát, lágyat,
keltik a biztonság
hosszú, színes álmát,
felvirágozzák a gondnak
sötét ravatalát.

Egyedül éli meg...

2011-06-12T22:51:00.000+02:00

Egyedül éli meg mindenki életét,
legyen bár rengeteg ismerős és barát,
élete lámpásait maga oltja-gyújtja,
maga éli át minden tragédiáját.
Az úton nyújthatnak segítő kezeket,
mégis... az élete annyira csak saját.

Talán csak - ha hívja - benne élő Istene
törheti át magányosságának falát.

Hisz' engem

2011-06-11T21:19:00.000+02:00

Rám nincs szükség.
Hogy beborult az ég,
s a fák sikoltoznak,
madarak elnémulnak,
virágok sem nyílnak,
csillagok nem ragyognak,
nem látja senki.
Ugyan hogy is látná,
hisz' engem rúgtak ki.

Költöző hétköznapok

2011-06-04T15:54:00.001+02:00

Napok óta csomagolom
negyed életem tartozékait.
Mi minden tud összegyűlni,
mi rejti e sok év tömény
hétköznapjait!
Naponta egy-egy tele
szatyor költözik haza
egy negyedélet-hossznyi
vándorlásából...
s ahogy vonszolom
magamat fásultan,
a hőség sem enyhül
a szatyroktól,
kedvem sem csendül
e rosszízű nyártól,
s a gondjaim sem
könnyebbednek

e baljós előjelű

kánikulától.

Keresd

2011-05-28T23:28:00.000+02:00

Keresd a célt,
miért
veszni hagyod
az ígért
álmokat
a jobbért.
Meghalni kár,
az ár
túl nagy most már,
vállalni önmagad
kötelesség.
Az ég
felé nézz,
a múlt rég
sírt ásogat,
de az ég kék,
s a fény
elérhet még,
lényeg, hogy
próbáld
őrizni magad
miattad
s másokért.

Doromboló születésnap

2011-05-26T22:17:00.000+02:00

Smaragdzöld nyugalom
csodás szemed fénye,
szabályos arcocskád
tiszta üdesége
- mint babáé az anyját -
kápráztat sok éve.
Hat évet éltél már,
s még mindig ámulok,
hogy vajon természet
hogyan alkothatott
ilyen kedves, bájos,
tündéri szépséget,
meleg, puha selyem
tökéletességet.
Legyen minden napod
ártatlan szép álom,
csupán csak lényeddel
tedd szebbé világom.
Ne érjen betegség,
légy vidám, játékos,
nekem biztos gyógyír
dorombolásod.

Mi az, hogy jövő?

2011-05-22T18:33:00.000+02:00

Míg meg nem történik, erre nem gondolunk,
milyen szembesülni azzal, hogy nem kellünk.
A sötét érzésekről nem lehet fogalmunk,
míg biztonságban tesszük, amit teszünk.
Sajnálkozunk, ha mással megtörténik,
szomorúak vagyunk, vele együttérzünk,
és magunkban mélyen szinte restelljük,
hogy óhatatlanul megkönnyebbülünk...
"Nála hátha mégis volt valami indok, hiszen
a komor tragédia nem velünk esett meg",
torokszorító könnyeinket nyeljük, mikor
csendben elpakol, búcsúzik, s tovább megy.
Azt hisszük, mindez csak mással történhet,
bár tudatunknak mélye rejti az igazat,
ám nem akarunk félni, rettegni attól, hogy
ugyanúgy ránk is várhat e pillanat...

És most rajtam a sor. Ballag a vén diák,
nehéz még hordozni a kudarc túlsúlyát.
A jövő tömör rejtély, és mindnyájan tudjuk,
én sem teszem szebbé a lemez B oldalát.

Élet

2011-05-15T20:23:00.000+02:00

Nyomaszt időnként butaság, gonoszság,
méltatlan emberi sorsok,
túl sok a rossz, a szükség, nyomorúság,
tragédiák, kivert állatok,
bajok, gondok, természeti csapás,
háborúk, lidércek, átkok,
rosszindulat, visszaélés, rút ármány,
betegség, taszító lázálmok.
Fogva tartanám a tiszta szépséget,
apró örömökből él a remény,
a pillangó röpte, madár csicsergése,
béke és nyugalom legyen igény.
Minden erőmmel újra gyűjtögetem
lélekbalzsamom - ez tény,
ám ha egész nap csak árnyékot látok,
estére már szinte zavar a fény.

Az anya

2011-04-30T23:58:00.000+02:00

Az anya szeret,
örökké és önzetlen
lélegzik érted.

Lehetsz bár gyarló,
bűnös, hálátlan vagy rút,
ő ott van veled.

Szerethetsz bárkit,
ám a fonál fáradhat,
túl gyenge lehet.

Önfeláldozó
jó lélek, veled akár
viszi kereszted.

Tény és valóság:
csak anya és Isten, ki
feltétlen szeret.

Nagycsütörtök reggele

2011-04-23T13:04:00.000+02:00

Tinédzserek a buszon -
biztostű a fülben, taréj a hajban,
kora reggel, színesben, kihívón,
áprilisi tíz fokban térdnadrágban.
Poénkodnak, hangosak,
mobilt nyomorgatnak, ám
egy hallgatag.
- Mi van, öcsém? - verik hátba.
- Nagycsütörtök - válaszol amaz.
- És akkor mi van? - kérdik,
vállát megbunyózva.
- Nem tudjátok? Ma kajált utoljára...
Némaság áll be, elgondolkodnak.
Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak.
Megállónyi csend ül a sokaságban.
- Hát igen, szegény... - sután egy válasz
vet véget a zavart hallgatásnak.
Még egy megálló tétova némaság.
- Miértünk szenvedett, öcsém -
szól egy másik, s csendben leszállnak.

Cipők a Duna-parton

2011-04-21T06:06:00.001+02:00

Istenem...
Borzongó fájdalommal
barangolt tekintetem
az árva cipők során
a Duna-parton,
s egy időre a Nap is
felhő mögé riadt.
Némelyiknek párja sincs...
Istenem...
sokukban orgona vagy
mezei virág hervadt.
S az a kicsiny gyermekcipőpár
jeges marokkal
fojtogatta torkomat.
Istenem...
A mécses lángja
küzdött a szélben,
s én karodba takartam
néma zokogásomat.

Szentendre

2011-04-21T06:00:00.000+02:00

Mindig új és megunhatatlan,
akárhányszor erre térülök,
mintha tényleg elvarázsolnának,
szépségébe beleszédülök.
Tágra nyílt szemmel csodálom
minden mesés részletét,
a sziporkázó ékszerdobozként
tündöklő Szentendrét.

Színes házaival,
virágzó fáival,
templomaival,
lépcsős sikátoraival,
múzeumokkal,
nyüzsgő forgataggal,
keskeny zegzugaival,
a Duna méltóságával,
kedves szobraival
és sok-sok virággal,
apró boltjaival,
galériáival,
csörgő kispatakkal
s a Tündérellátóval...

Mindezt veled együtt láthatom
negyedjére pár éven belül,
ezer fotó tanúskodik róla,
s gyarapodó emlékeinkről.
Szó nincs rá, mennyire szeretem,
óvom, féltem az élményt,
a sziporkázó ékszerdobozként
tündöklő Szentendrét.

Sakura-ünnep

2011-04-20T19:18:00.000+02:00

Ragyogott ezer és
millió cseresznyevirág
a Sakura-ünnepen,
rózsaszín és fehér csodák
az öröm, a tisztaság
és nyugalom napján
a Füvészkertben.
Ragyogott lelkünk is,
minden pillanatot - a jelent,
a békét, a szépséget -
elraktároztuk szívünkben,
a rózsaszín, apró virágok
csillagként szikráztak szemedben...
Köszönöm, hogy vagy,
s hogy e napon én is
boldog és szép lehettem.

Ő is csak egy anya...

2011-04-09T22:01:00.001+02:00

Szent Anna, könyörögj Máriáért!
Te, mint az ő anyja, tudod,
mint szenvedhet egy anya
az utolsó úton fia haláláért,
kinek vállán a kereszt, de az anyáén
is ott van sokszorosan,
legyen az bármily láthatatlan.
Fiát szülte szeplőtelen,
s most roskadozva, tehetetlen
kíséri annak predesztinált sorsát,
égő szemekkel, összetört lélekkel
magában víva a csatát.
Könyörgi istenét, és egyben -
nem tehet róla,
ő is csak egy anya,
Isten akarata ide vagy oda,
ha nem is tud róla,
de mélyen, magában -
üvöltve jajgatja Golgotát.

Telihold macskája

2011-04-01T05:48:00.000+02:00

Huncutul csillognak a borostyánszemek,
gazdájuk akár még kiscica is lehet!
Fürge, mint a csík, pattog, mint a labda,
nem is hinné senki, nyolcéves e macska!

Filigrán és kecses, nem lusta, nem lomha,
akkor van csak csend, ha szemeit lehunyja.
Éjjel utolsó ő, ki nálunk lenyugszik,
hajnalban az első, ki árkon-bokron ugrik....

Tudom, gyanakodnék, ha másmilyen lenne,
aggódnék talán, kór bujkál-e benne!
Telihold macskája, izgága kis vakond,
maradj inkább ilyen, mint legyen bármi bajod!

Nyolc évünknek minden öröme-bánata
közös volt, elrepült, mintha most lett volna...
S mikor mellém gömbölyödsz fáradt éjeken,
azt kívánom, ez még sokáig így legyen.

Jajgatás

2011-03-30T20:40:00.000+02:00

Az évek, ahogy telnek, érzem, fáradok.
A gerinc mint tartóoszlop csak vicc,
ahogy iparkodik, s estére már alig látok.
Hétvége felé már csak a remény
csihol szikrát a fennmaradásra, hogy
elfogynak végre a hétköznapok.
Ám a remény hamvába hal, mint már sokszor,
nincs hétvége most sem, mint már annyiszor,
utolsó percben kardjába dől s minden felborul,
kelni hajnalban és soha nem lesz vége,
a terhek szaporodnak s végleg bealkonyul...
s hogy menni kell megint, sziklamerev
arccal, fásult lélekkel veszem tudomásul,
léptenként a csendben harsanva kattogó térdem
és görcsölő hátizmom jajgat válaszul.

Bence szülinapjára

2011-03-24T08:55:00.000+01:00

Húsvét másnapja volt,
amikor születtél,
három éve már, hogy
új lakója lettél
nem csak a világnak,
nem csak életünknek,
nem csak a családnak,
lelkeknek, szíveknek.

Kis virágok nyíltak,
örültek a fák is,
madarak daloltak,
kiderült az ég is.
Egy parányi szívvel
több lett a szeretet,
mosolyod hintsen
aranyló örömet.

Apró kis csillagom
ott a messzeségben,
tündéri kisfiú,
gyermeki lelkedben
égjen életöröm
nagy-nagy szeretetben.
Ma vagy hároméves,
Istenke éltessen!

Haramia 12. - Honesty érkezése

2011-03-20T22:07:00.000+01:00

Valahogyan a végleges döntésnél a szív győzedelmeskedett, s úgy éreztem, ennek érdekében meg kell tennem mindent, ami rajtam múlik. Az egyik kiadó kapásból elfogadta a könyvemet karácsony előtt pár nappal, sőt, nagyon örültek neki; és mikor a készre tördelt anyagot január elején leadtam, már fizettek is. Ez utólag is annyira hihetetlen!
Honesty még ezt megelőzően, de már a kiadóval történt megállapodást követően érkezett, 2005 karácsonya utáni napon. Mondanom sem kell, ez új beszerzésekkel is járt, hiszen Haramia addigi nyitott kis almosa épp csak neki volt elég, úgyhogy beszereztem egy nagy, fedeles, lengőajtós macskavécét; valamint prémiumkaják tömkelegét úgy konzervben, mint száraztápban. Haramia ugyanis addig a DM-es tálkásokat és szárazat ette, de ugyanúgy megette a nem prémiumtápot. Nagy gondot nem csinált belőle, hiszen nagyon kisétkű mai napig, ráadásul szerette a tejet, a csirkemájpörköltért és rántott csirkéért, halért, sonkáért pedig egyenesen megőrült. Azért mindig volt otthon a baromi drága Sheba tálkás is, hiszen az számára is a csúcs volt, és akkor kapta, ha valamiért kedveskedni illett neki. Most, hogy Honesty érkezett, megpróbáltam olyan prémiumkajákat beszerezni, amelyek valamelyest jobban megfizethetők a Shebánál, hiszen állandóra kell! S ez egyúttal azt is jelentette, hogy ezentúl Haramia is kizárólag prémiumkoszton lesz. Reméltem, ez nem fog nála sem problémát jelenteni.
Nagyon izgatott voltam, messziről hozták az épp 7 hónapos, ivartalanított cicalányt. És én élőben még csak macskakiállításon láttam maine coont. Arra jól emlékszem, hogy amikor eldőlt, hogy igen, akarom Honestyt, akkor már szerettem. Azért is lett volna olyan nehéz mégiscsak lemondani róla. Visszacsatangoltam a topikban a születése körüli időkre, amikor én még nem voltam ott, és órákat töltöttem azzal, hogy az összes, róla készült képet kimentettem magamnak. (Egyébként Honestyvel együtt megkaptam egy CD-n az addigi fotóit is.)
Lényeg, hogy míg fizikailag csak találgathattam, milyen lehet a bundája tapintása, milyen lehet az a csodálatos tekintete, ha engem néz vele, addig igen gyakran nézegettem a képeit, és számtalanszor végigasszisztáltam, ahogy párnaposból 7 hónapos lesz. Közben persze mondogattam Haramiának is, hogy lesz neked egy cicatársad, tessék vele rendesen viselkedni – de Haramián nem annyira látszott, hogy megrendülne az infótól. Egy kicsit tartottam tőle, hogyan fog Haramia reagálni, hiszen mint tudjuk, soha nem volt egy hízelgős ölmacska. Eléggé vad cica volt, s itt a „vad” szó nem azt jelenti, hogy támad, karmol és nekimegy valakinek, hanem azt, hogy félénk, nem szelíd és nem bizalmaskodó. Idegenek jöttére elmenekült, elbújt; s ha elő is jött egy idő után, soha nem engedte magát simogatni. Hogyan fog reagálni arra, hogy egy másik macska érkezik a házhoz? Nem fog-e kardjába dőlni féltékenységében, azt hívén, hogy őt már nem szeretem? Ráadásul, mivel nemcsak megsértődik, hanem fél is, még meg sem lehet vigasztalni, hiszen szinte lehetetlen megfogni, ha ő nem akarja. Haramia semmiképpen nem számított a könnyű esetek közé, nem volt egy kiszámítható, egyszerű macska – ő szélvihar, hipereleven „vadmacska” volt, egyéniség, akinél, bizony, az is benne volt a pakliban, hogy csak egyke macskaként tartható és nem fogad el társat. Én nagyon nem akartam ezt hinni! Nagyon bízni akartam és optimistán látni a helyzetet, hogy előbb-utóbb elfogadja a jövevényt, ha nem is ugrik rögtön a nyakába.
És aztán eljött a pillanat. Nem tudom, melyikünk szíve dobogott magához képest hevesebben, enyém vagy a Honestyé. Esetleg Haramiáé? Bevittük a szobába a hordozójában, kinyitottuk az ajtaját, és vártuk, mi történik. Közelébe helyeztem az új, ajtós almozót, és diszkréten körbeguggoltuk a környéket. Honesty, mint maga a megtestesült bizalom és jó szándék, némi szaglászás után teljesen természetesen sétált ki a hordozóból, tágra nyílt, hihetetlenül őszinte, csodaszép aranyszemekkel - a pupillája körül smaragdzöld karikával - körbenézve. Ugyanebben a pillanatban Haramia, mint Zrínyi rohant ki a szobából, be a fiaméba. Aznap elő se jött onnan szegényke…
Honestyvel megszagoltattam a kezem, beszéltem hozzá. Megmutattuk neki az almot, s már nem is csodálkoztam: minden további nélkül bement és elvégezte a dolgát! Mikor kijött, dicsérgettük, megsimogattam. Nem félt, nem bújt el, nem kezdett el sietni, nem nézett rémülten – abszolút ideális, konszolidált viselkedést mutatott be. Fel is vettem: semmi ellenkezést nem mutatott, nem akart menekülni, semmi nyauzás – tökéletesen együttműködő macsek volt. Minden további nélkül el tudtuk intézni a papírmunkákat, melyek a szerződéssel, oltási könyvének, különböző orvosi igazolásainak, törzskönyvének átadásával jártak.
Honesty felugrott az ágyamra, és azonnal oldalára dőlt, s onnan szemlélődött nyugodtan. Mintha mindig itt lett volna, mintha mi sem lenne természetesebb annál, minthogy ezentúl ez lesz az otthona…

Haramia 11. - Ivartalanítás után

2011-03-20T21:59:00.000+01:00

A műtét után hamar visszazökkentünk a régi kerékvágásba: Haramiával minden rendben volt, élte tovább megszokott, „rontom-bontom” cicaéletét. Ugyanolyan eleven és fáradhatatlan volt, nem hízott meg – sőt, hogy előremenjünk az időben, már ez év április 1-jén töltötte a 8. életévét, és még alig-alig változott; ugyanaz a filigrán, ugrabugra csőmacska, aki volt.
Egy fél év telt el, és nem akartam hinni a szememnek és fülemnek, mikor azt láttam, hogy uramisten, Haramia a tüzelés jeleit produkálja! Nem volt olyan heves és mindent elnyomó, mint a műtét előtti periódus, és hosszabbak voltak a nyugalmi időszakok is, így eleinte erőszakkal figyelmeztettem magam, hogy ez képtelenség, ez lehetetlenség. Próbáltam a tényekbe kapaszkodni, megmagyarázni magamnak, hogy ilyen nincs, ez biztos valami más. Mindenesetre elmentem a dokihoz, és elpanaszoltam a bajunkat. Eléggé habozni látszott, majd valami olyasmiről beszélt, hogy egy ilyen esemény bekövetkeztének pár százalék esélye lehet, talán amiatt, hogy a műtét során bent maradt némi ivarsejtmaradvány, és azok egy idő után, úgy tűnik, működni is képesek. Illetve, hogy az ő praxisában 1 vagy 2 ilyen macskával találkozott, és hogy ezek az események csak 1-2 alkalommal, hosszú szünetekkel közöttük fordultak elő, utána végképp elmaradtak. Szinte megnyugtatott, hogy hát istenem, beleestünk abba az 1-2%-ba, és hát bízzunk benne, hogy ez egy ilyen utórezgés-féleség, nem jön elő többet. Ezután tényleg nem is fordult elő több mint egy évi időtartam alatt, s már szinte teljesen el is felejtettem ezt a fura esetet. Viszont sajnos, elég határozottan vissza kell majd térnem a dologra, csak ha a macskám életében történt eseményekről időrendben szeretnék írni, akkor egy másik, nagyon fontos történés bekövetkeztéről kell előbb ezt tennem.
Eleinte eszem ágában sem volt, hogy Haramia mellé még egy cicát bevállaljak. Még nagyon az elején tartottam felnőttkori önálló macskásságomnak, és tudnivaló, hogy már ezért is igen sokan megszóltak és lököttnek tartottak – már az is eredmény volt, hogy valahogy el tudtam fogadtatni a rokonokkal új felállásunkat. Meg aztán anyagilag sem mindegy, és a lakás mérete sem nő egyenes arányban a macskák számával. Magyarul: eszembe sem jutott, hogy Haramiának társa legyen.
Viszont a sors úgy hozta, hogy elkezdtem internetezni, s nagy lelkesedéssel fedeztem fel, mi minden van ott, ami engem is érdekelhet. Így fedeztem fel a macskás témával foglalkozó fórumokat. Eleinte csak olvasgattam őket, hogy mégis valamit konyítsak a témákhoz, ki kivel van, kihez milyen macskák tartoznak – egyszóval tájékozódgattam. Aztán egyszer csak vettem a bátorságot és regisztráltam; sohasem felejtem el, milyen izgalommal jelentkeztem be és írtam az első, bemutatkozó hozzászólásokat. Nagyon belemelegedtem a topikéletbe, alapvetően sokat tanultam a cicákkal kapcsolatos dolgokról, és megismerkedtem egy csomó emberrel. Sokukkal mai napig tartom a kapcsolatot. Láttam azt is, hogy a legtöbb embernek nem egy macskája van, meg több hozzászólásból arra is következtettem, hogy a cica számára pozitív dolog is lehet az, ha társa van. Kezdtem tudatos macskagazdivá válni, lassan én is tudtam tanácsot adni néhány dologra, akár környezetemben is, hiszen a topikon ragadtak rám a macskásságok rendesen. Közben áradtak ám a fotók is a hozzászólásokkal, a szebbnél szebb cicákra csak úgy ámuldoztam, s nem vicc, itt ismertem meg egy csomó macskafajtát is, amelyekről azelőtt az életben nem hallottam, s akkoriban kezdtem A macska újságot is venni, s azóta is gyűjtöm.
Summa summárum, az a bizonyos mézesmadzag el lett húzva időnként az orrom előtt.
Amikor a néhány hónapos kicsi maine coon cicák fotóit lehetett igen sűrűn látni, valamint kaptam egy olyan célzást, hogy „egy cica nem cica”, akkor esett le nagy csörömpöléssel a tantusz, hogy akár lehetnék egynek gazdija is. S ezt a lecsörgést igen egyértelmű és szapora levelezés követte.
A következő hetekben folyamatosan erős gondolkodástól fájt a fejem. Mérlegeltem, osztottam, szoroztam. Eszem azt mondta, hogy nem, elég nekem egy macska. Két macska dupla felelősség, aztán biztos-e, hogy anyagilag fogom-e bírni (hisz nincs másik kereső, ellenben eltartott igen – azért ez sem mindegy!); és egyáltalán, az árát hogyan fogom kifizetni? Tervem megvolt hozzá, hiszen épp elkészültem első könyvem anyagával, csakhogy azt minél hamarabb el kellett fogadtatni valahol, ergo pénzzé kellett tenni. Ráadásul a régi számítógépem igen elavult volt már akkor, több mint 10 éves, s az újabbat, az akkor 2 éveset fiam szinte kisajátította, de kellett is az iskolájához. Tehát számítógép is kellett az otthoni munkáimhoz. Ha nem veszi meg a könyvemet egy kiadó, mégpedig nagyon gyorsan, egyik sem jöhet szóba sem. Szívem pedig azt mondta, hogy a macska is kell… merthogy az a cica, aki belopta gyönyörű, szívet igéző tekintetével magát a szívembe, az egy akkor féléves, ezüst-fekete klasszikus cirmos maine coon, Honesty volt…

Míg nem késő

2011-03-19T20:12:00.000+01:00

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.

Tavaszígéret

2011-03-15T10:31:00.001+01:00

Szemkápráztató
tavaszígéret, fénylő
aranysugarak

ernyesztik lággyá,
majd folyékony múlttá a
bágyatag havat.

Megfoghatatlan,
tünékeny varázs - a tél
múló pillanat.

Mint a hajó...

2011-03-15T10:26:00.000+01:00

Jelentős a teher, mit magában rejt,
de kitart a hajó, biztonságos, megbízható.
Egyensúlyban tartja terhe,
mint oly embert pőre lelke,
mely sokat látott-tapasztalt,
olykor szinte meghalt, majd feltámadt,
csapásoktól lett kőkemény.
Nem marad túl sok, csak a remény,
az ily lelket hordozó test is kitart,
s mint a hajó: biztonságos, megbízható.

Egy napon rádöbben

2011-02-19T18:29:00.001+01:00

"Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás,
csak az, hogy valaki szeresse őt igazán."
(Goethe)

Az ember egy napon rádöbben arra,
mi mindenért küzd, áldoz hasztalan,
hogy minden nekifutás oly lényegtelen,
nem számít semmi, minek pénzbeli ára van.

Hogy az életben igazán semmi sem fontos,
a pénz sem boldogít, ám persze jó, ha van...
de mit számít, ha nincs kivel örüljön,
ha az ember csak egymaga dúskál a javakban.

Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás
nem ér fel szerető, figyelmes mosollyal,
ha várja egy lélek, ki szívével látja,
felér az a világnak ezer csodájával.

Csak az, hogy valaki szeresse őt igazán,
ez a lényeg, bárhogy is, ez számít,
lehet hatalmas vagy dúsgazdag akárki,
lelkében koldus az ember, ha nem szeretik.

Megjegyzés: A Goethe-idézet fordítóját egyelőre nem tudtam kideríteni.

Mióta

2011-02-15T20:00:00.000+01:00

Lehet, a Föld ugyanúgy forog,
lehet, a Nap is ugyanúgy kél,
mint több éve, még Teelőtted,
s ugyanannyira hideg a tél.
Ám mióta hozzád tartozom,
helyemre találtam, s a világ
a Te szívedben nekem édes lett,
biztonságos, puha, s szép, mint egy virág.

Téli csoda

2011-02-04T10:15:00.000+01:00

Némaság honol,
tiszta hó roppan lábam alatt.
Szemem tükrözi a szépséget,
amerre az erdei út halad.
Szemkápráztató e
csodás téli mesevilág!
Dérből horgolt csipkével szegett
levelekkel hallgatnak a fák.
Vajon álmodnak-e
hótól roskadó ágaik alatt?
Ezüsten csillogó gallyaik
vajon várják-e már a tavaszt?
Megérint a csend,
a természet ejt varázs-ámulatba...
oly tünékeny... s ha nem lennék itt,
részemmé sem válhatna e csoda.

Hálaként csak ennyi...

2011-02-03T21:59:00.000+01:00

A kor nem számít embernél, ha beteg,
gyermek lesz a lelke százévesen is,
és a fogorvosi széket is úgy rettegjük,
féljük sokan, bármily bölcsen is.
Tudom, te sem lennél ilyen bátor,
saját félelmeid is szavak mögé rejted,
érzem, jót akar erős biztatásod,
ésszel jól érti az is, aki reszket.
Félnél te is, tudom, de engem biztattál,
vigasztaltál, hogy könnyebb lehessen,
messzi távolról is hányszor erőt adtál,
segítettél, mint oly sok mindenben.
Hogyan köszönhetném? Csak szavakat írok,
s a szó oly kevés és elszáll, mint a szél,
annyi kincsem, tudom, nem lesz sosem,
amennyit te megérdemelnél.

Ahogy röppen...

2011-01-27T21:15:00.001+01:00

Ahogy röppen virágról virágra
a tarka nyári réten,
cikkanása vidámságot sejtet,
ahogy szépségesen,
mint álom, oly tökéletesen
simul egy sziromra, majd
hussan föl magasra...
S valahogy
úgy hisszük, boldog és gondtalan,
pedig a pilleszárny is elfáradhat...
érheti baleset, számtalan...
Miért gondoljuk, hogy a
pillangó, mert meseszép,
sosem lehet boldogtalan?

Csillagvirág

2011-01-15T16:19:00.000+01:00

Ahogy ezernyi apró csillagvirág
mosolyog, aranylik sárga örömmel,
olyan derűsen érezz akkor is, kedves,
ha hiába futunk versenyt az idővel.
Ők mind a mi jelképes emlékeink.

A csillagvirágot nem látjuk boldogtalannak,
remegve ragyognak, vidám kis arcukat
fénybe fordítva őrzi minden egyes szirmuk
aranyban tündöklő pillanatainkat.
Bennük élnek álmaink, reményeink.

A fal

2011-01-08T23:05:00.000+01:00

"Az igazság odaát van",
de mi ideát vagyunk
a magunk igazságával.
Le kell élni az életet,
hogy ki-ki megtudja - vagy sem -,
mitől áthatolhatatlan a fal?

Kilincs

2011-01-08T23:03:00.003+01:00

Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,
ám sokáig por mégsem lepheti,
él bennünk valami, mely letörli időnként,
s nem enged, nem hagy felejteni.
Se jót, se rosszat, nincs kivétel,
múltunk immár életünkre ható,
jelenünkben többnyire nem számít már,
de e kilincs kétfelől nyitható.
Utat végleg zárni kevés a kilincs,
oda kulcs kell és zár - s az ember szelektál -,
tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,
s az emlékek jórésze néha visszajár.

Amíg csak kilincs van, esély is van,
hogy út lehessen - ha nagyon kell - a múltból,
oldás, kérés, magyarázat, áldás,
kiáltás serkenjen feneketlen kútból.
De ha lakat zár - meddő kopogtatás,
az ember hallhatja, ám könyörtelen,
nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,
s minden kegyelem esélytelen.

Búcsú előtt

2011-01-07T22:36:00.000+01:00

Csípős hajnalok és korán süppedő esték
kint rekednek s lassan odafagynak
ajtód elé, s mi szomorkásan már vissza-
számolunk... az együttlét percei rohannak.
Nézz rám, kedves, hagyd a mulandót,
itt a mában jöjj közelebb felém,
hagyd, hogy ujjaimmal érintsem mosolyod,
míg arcodon felragyog a holdfény.

Decemberi hajnal

2010-12-23T22:10:00.002+01:00

Kékesszürke égbolt őrzi a sötétet,
a lámpák sem égnek már,
e hajnali homályban vakon
botorkálva nézem, hova lépek.
Csoszogás a jégen, levegő bent reked,
küzdve, dermedve feszülök
a télnek, s kieresztem a levegőt,
mikor a megállóba érek.
Keleten mintha angyalkéz
simította volna végig az égalját
rózsaszín selyemmel - csak ámulok -
s a szépség egyre csak terjed.
Buszból nézem végig a Nap diadalát -
először hajszálvékony narancsos ív,
majd egyre szélesebb a sáv, a világosság;
a sötétség szégyenlősen megadja magát,
háttérbe szorul, s egyre dicsőbb a fény, uralmát
a téli Nap fenségesen veszi át,
s hirdeti homály feletti örök diadalát.

Sokadjára felnőtt lettem

2010-12-22T23:49:00.000+01:00

Ma van három éve.
A tompa reccsenés
ma is fülemben él,
meg az érzés feltápászkodva,
ahogy nyúltam zsebembe,
és karom csak lógott válltól,
kissé lentebb, mint kéne,
mintha égő cérnaszálon lenne
felfüggesztve...
Nem engedelmeskedett
s nem uralkodhattam felette.
Mint egy lüktető, idegen
valami, melytől úgysem
lehet szabadulni, de nélküle
normálisan élni sem.
Balommal tartva jobbomat,
lábon vittem "őt" kórházba,
egy egész napig ide-oda
küldözgetve, szaladgálva,
csavarva és helyrerántva,
karácsonyomat hamvába fojtva,
hónapjaimat - sorsomat
a gúzsba kötés által
alapjaiban megváltoztatva.
Tanultam több türelmet, alázatot,
megélni és bírni fájdalmat,
átélni keservet és kiszolgáltatottságot.
Egy hónap gúzsba tekert lét alatt,
majd a napi gyógytornák és
kezelések által mint bízó ember,
megismertem egy más világot.
Éltem szegénységet, süket csendet,
magányt és elveszettséget.
Szörnyű volt. Mégis, ha visszagondolok,
nem csupán a nyomasztó gondolatok
uralták a tehetetlenséget,
nem csak a múló napok
oldatták meg velem a lehetetlent,
hanem már felnőttként is gyermeklelkem
eltemetett forró könnyeivel
- sokadjára is felnőtt lettem.

Téli vakondtúrás

2010-12-14T21:15:00.000+01:00

Hótakaró lepi a teret,
fehéren lélegzik a táj,
a varjak sem szállnak odébb,
ha léptem mellettük jár.
Álmatag szemem nem látja jól,
átlépek egy fekete buckát,
kitűnik most a fehérség alól:
nicsak, hisz' ez egy vakondtúrás!
Mostanában jó, ha egy-két fok a csúcs,
birkózhatott vele a kis vakond!
Jeges húrokat penget a december,
még egy vakondoknak sem feltétlen kell
elhagyni a biztosat, az otthont!

Lélekmelengető

2010-12-09T05:53:00.000+01:00

Szürke dunyhák duzzadnak az égen,
az utcákon sietős mindenkinek,
senki nem ér rá, fontos a fedél...
markánsan jeges foga van a télnek.

Hallod-e, kedves? Karácsonyi dallam
melenget s talán gondokat egyenget,
jó, hogy itt vagy, s vagyunk egymásnak,
két karod között lelkem is felenged.

Kíméletlen

2010-11-28T12:02:00.001+01:00

Ez itt már a tél.
Érzem jéghideg szelét,
könyörtelen cibálja
a menekülő ősz
földig érő leplét.
Kopasz ágak jajgatnak a fákon,
s a varjak pár hét alatt
megszaporodtak.
A kíméletlen szél
harsogón metszi át fogamat,
s közvetít: nincs mit tenni,
hóra, zimankóra,
rideg hidegre,
jégre, szélre, télre
felkészülni, és...
nincs mese:
fogorvoshoz menni.

Haramia - 10. rész

2010-11-28T10:36:00.001+01:00

Ivartalanítás

Szerencsére elmondhatom, hogy Haramiával nem igazán kell orvoshoz járni a kötelezőkön kívül. A szemcseppet már több alkalommal macskacipelések nélkül is sikerült kiíratni az adott rendelőben nyilvántartott számítógépes kórlap alapján.
Volt viszont az életünkben egy olyan feleslegesen fájdalmas és meglehetősen megalázó esemény, amit maximálisan kitörölnék belőle, ha visszacsinálhatnánk. De az ember nem tudhatja előre, és bízik a hozzáértőkben...
Az orvos, akihez jártunk – illetve már két oltáson és általános vizsgálaton, féreghajtáson túl voltunk nála, valamint annak idején Rebivel, a nimfával két alkalommal –, az ivartalanítást forszírozó kérdéseimre azt válaszolta, hogy majd akkor jelentkezzünk, ha tüzel a macska. Az orvosok sem egyformák, nyilván kinek ez, kinek meg amaz a véleménye, meggyőződése. Én még életemben nem ivartalaníttattam macskát, hiszen a gyerekkori macskáim idejében ez még nem volt kialakult eljárás a ház körül tartott macskáknál. Így aztán, mivel az orvos azt az elvet vallotta, hogy jobb megvárni az első tüzelést, egyértelmű, hogy rábólintottam. Nem is ez lett volna a probléma...
Ritától tudtam, hogy testvére, Cincúr már 8 hónaposan elkezdett tüzelni. Haramiánál viszont akkor még sehol semmi nem volt, nyugodtan aludtunk – már amennyire egyébként a nyugodt alvás Haramia mellett elképzelhető.
Aztán, sosem felejtem el, következő év február közepe volt, Haramia 10 és fél hónapos, mikor jelentkeztek a szokásos tünetek. Gyerekkoromban a kinti bejárós cicáinknál az ilyesmik nem bent, szemünk előtt zajlottak, tehát jórészt szemtanúja ennek még nem voltam. Úgyhogy igencsak meglepődtem a hosszantartó áriákon, a csúcsosodó, billegtetett fenékkel való toporgáson. Sajnáltam szegény Haramiát, de aztán magunkat is, mert napokig alig tudtunk valamit aludni, ráadásul mindig attól rettegtem, hogy a panelház éjszakai csendjében esetleg lesznek, ahol nem tolerálják a macskaoperát; s és nagyon nem szerettem volna kivívni senkinek az ellenszenvét vagy rosszindulatát. Próbáltam elterelni a figyelmét játékkal, de nem igazán sikerült. Bizony, elég nehéz volt kivárni azt a pár napot az ivartalanítási előjegyzésig!
Az orvossal való elbeszélgetéskor határozottan arról volt szó, hogy ivarszervi eltávolítás lesz a műtét. Én is "készültem" ezekből már akkor, kifejezetten így is kértem, de a doki maga is ezt hangsúlyozta; nyilván mint laikusnak, próbálta – számomra teljesen egyértelműen – igazolni ennek a módszernek a helyességét; így teljes egyetértésben állapodtunk meg a műtét részleteiről, idejéről és tudnivalóiról.
Sajnáltam szegény Haramiát és természetesen féltettem is nagyon. Péntekre szerveztem direkt a műtétet, így aznapra szabadságot vettem ki, utána pedig jött úgyis a hétvége, melyen szemmel tarthattam a lábadozót. A műtét napján már nem kapott enni, a délutáni időpont előtt pár órával pedig már a vizet is bevettem előle. Nem tudom, mennyire érdekelte a koplaltatás vagy hogy felfogta-e, mert annyira a tüzelésével volt elfoglalva, hogy szerintem se látott, se hallott; nem igazán volt soha egy "beles" macska, úgyhogy nem lepődtem volna meg, ha akkor sem eszik, ha van kint kaja. Viszont nyugtalan volt és sűrűn virnyogott, de ez kaja mellett is ugyanígy zajlott volna.
Elérkezett az idő. Furcsa volt látni, hogyan válik tehetetlen rongycicává hamvasszürke macskám, ahogy megkapta az altatóinjekciót... aztán kiküldtek a vizsgálóból, Haramia pedig bekerült a műtőbe.
Szűk félóra alatt lezajlott a műtét, és el is hozhattam a cicát. Az orvos elmondta, hogy nagyjából mi várható, hogyan fog ébredni, mikor adhatok neki vizet, mikor ételt stb. Nagy kő esett le akkor a szívemről: egy gonddal kevesebb...
Nyitott hordozóval tettem le Haramiát otthon, előre kitervelten alom- és vízközelbe. Éjszakáig nem is ébredt fel, már épp kezdtem aggódni, mikor egyszer csak észrevettem, hogy dülöngélve mászik kifelé a hordozóból. Hiába volt közel minden, kb. egy métert tehetett meg, mikor lábai összegabalyodtak, oldalára dőlve újra elaludt. Innentől kezdve egyre sűrűbb időszakonként tért magához, próbált jönni-menni. Az alom használatához is megvolt a jó szándék nála, de nem tudott belemászni, s mire segítettem volna, késő volt: mellépisilt – de hát ez legyen ilyenkor a legnagyobb probléma!
Aznap csak hajnal felé tudtam elaludni, mert ahogy ment kifele az altató hatása, egyre jobban beindult a cica, ha fel akart ugrani valahova és nem tudott, én segítettem, de már indult is lefelé... és persze egyszer-kétszer a hányás is rájött, de ez nem volt gond, hiszen nem nagyon volt, ami kijöjjön.
Másnap még igen gyenge volt, de már reggel ivott keveset. Pár napig még nem igazán sikerültek az ugrások, amit persze senki nem várt el tőle, csak ő, a folyton röpködő, ugróbajnok Haramia ezt nem igazán hitte és fogadta el... Dél körül kedvenc kajájával, Shebával próbáltam rávenni az evésre, és pár falatot evett is; ennek úgy örültem, mintha nyertünk volna a lottón.
Hétfőtől pedig már cicabaja sem volt, nyugodtan mentem dolgozni. Műtét után 10 nappal varratszedésre vittem, ez nagyon nem tetszett neki, ő ugyanis soha nem fektethető hanyatt, nem szereti a kiszolgáltatott testhelyzetet. Ölben, karban sem kultiválta soha a hanyatt fekvést. Így aztán két kézzel fogtam két-két végtagját, míg pár másodperc alatt végzett a doki.
Készen voltunk, túléltük. Álmomban sem gondoltam, hittem volna azonban, hogy nem csak ennyi volt, és bizony, teljesen feleslegesen Haramiának egy idő után újra műtétre kellett mennie...

Haramia - 9. rész

2010-11-28T10:29:00.000+01:00

Orvosnál

Még lényegében csak Haramia hozzám kerülését, természetének bemutatását ecseteltem az eddigi részekben. Nem volt szó viszont füstszínű macskámról egészségügyi szempontból.
Azt tudom, hogy Haramia valahonnan elkóborolt anyjának nagy szerencséje volt, hogy kis idővel a szülés előtt állatszerető, lelkiismeretes emberek fogadták be – s valljuk be, hogy egyáltalán valaki befogadta! A befogadó család eredetileg nem szándékozott nemhogy egy, de öt macskát tartani egyáltalán, a helyzet csak egyszerűen így adódott. Azt hiszem, Haramia anyjának kivételes szépsége is segített a befogadási döntésben. De még ez esetben sem hiszem, hogy sokan megtették volna azt, amit Rita anyukája tett: amikor betegség tüneteit észlelte a macskacsaládon, dobozba rakta az egész almot anyjostul, és elgyalogolt velük párszáz méterre egy állatorvoshoz. Aki aztán diagnosztizálta a párhetes alom és anyjuk baját: macskainfluenzások lettek! A család előtt is titkolva súlyos pénzeket fizetett ki a ház asszonya, míg mind az öt cicát helyrehozták az influenzából injekciókkal, úgy, hogy nem csak egy alkalommal cipelte el őket...
Talán ebből a betegségből maradt vissza az a dolog, hogy Haramia és Cincúr, a Ritánál maradt másik füstszínű cica hajlamos a visszatérő kötőhártya-gyulladásra. (A másik két, fekete cicatestvérnél is elképzelhető, hogy így van, de az ő életútjukat nem kísérhettük nyomon.) Így szinte minden év telén-kora tavaszán ez a műsor megy nálunk: Tiacil szemcseppezés napi három alkalommal, míg a szemcsepp el nem fogy, nagyjából másfél-két hétig tartóan. Ez épp elég idő arra, hogy rendbe jöjjenek a gyönyörűszép borostyánszemek, ha szerencsénk van, akkor egy teljes évre!
Ugyanis a szemcseppezés Haramiánál felér emelkedőn való többszáz méter lefutásával. Volt olyan kezelésünk, ami eredménytelenséggel zárult és kezdhettük elölről, új szemcseppel, mert képtelenség volt neki rendszeresen és normálisan cseppenteni. Azért ez egyedül nem kis dolog; aki próbálta, tudja, miről beszélek! Ha Haramia meglátja, mire készülök, úgy elbújik, hogy ember nincs, aki meg tudná találni, vagy olyan helyre, hogy lehetetlen előszedni! Ha mégis elcsípem olyankor, amikor már tudja, mi vár rá, akkor számíthatok szó szerint vérre menő védekezésre, hadakozásra; csak négy lába van, de olyankor többnek tűnik! Rúg-vág-karmol-üt-harap, ami tetszik. Egyszerűen, küzd az életéért! S mikor már több sebből vérzik a gazdi, akkor feladja, elengedi – s illa-berek, nagyjából a nap hátralevő részében nem is látom a macskuszt. Így aztán, ha már észrevette Haramia, hogy szemcseppezés következik, akkor inkább nem is próbálkozom.
A bevált módszer nálunk a következő: minden esetben alváshelyzetet választok (mármint nyilván a cicáét), mégpedig derékmagasságban – ez nálunk egy imádott alvóhely, a vaskos pokróccal leterített vasalódeszka –, hogy mögé tudjak állni, és a tolatását saját törzsemmel megakadályozni, mivel az embernek minimum mindkét kezére szüksége van! Ja, és ne egy szál bikiniben végezzük a harci feladatot, mert egy hátsó lábbal aktívan rugdosó macska maradandó sérüléseket tud okozni!
Tehát alszik a gazfickó, én lecsavart kupakú szemcseppet fogok jobb kezemben, ugyanakkor két kézzel vastag frottírtörölközőt tartva észrevétlenül mögé osonok, s innentől villámgyorsan kell cselekedni: törölköző macskára, nyakánál tartom bal kézzel a fekvő cicával együtt; határozottan, de ugyanabban a pillanatban ugyancsak bal kezem alsó három ujjával felemelem az állát, bal kéz hüvelykujjával homloka bőrének felfelé húzásával egyik szemhéja emelése, jobb kézzel a már fölötte lefelé tartott fiolából cseppentés; majd ugyanez a másik szeménél. Ha valamelyik szeménél nem sikerült tökéletesen és még nem fogta fel teljesen a cica a dolgot, akkor lehetséges ismételni. És a szerencsétlen cseppentő személy természetesen közben testével szorosan simuljon a cica mögé, hogy annak eszébe se jusson hátrafelé menekülni!
Mindenesetre ez csak leírva ilyen hosszadalmas, egyébként az egész művelet, ha sikerül álmában és megfelelő helyen meglepni, pár másodperc! Roppant jó érzés, mikor sikerül, főleg, miután már, mondjuk, a harmadik napnál tartunk, és még mindig sikerül!
Haramia 3,5 hónaposan került hozzám, 5 nap múlva vittem el a közeli állatorvoshoz, aki átvizsgálta, és cicám akkor kapta meg első kombinált oltását, valamint a féreghajtót. A következőt pedig erre egy hónapra. Az orvosnál nem viaskodott, fülét lesunyva, szemét szinte teljesen behunyva állta az orvos vizsgálatát; érezhető volt, hogy retteg, de a másik fél határozottsága miatt nem is próbált menekülni vagy védekezni. Helyette inkább azt játszotta, hogy "nem, ő nincs is", és szinte belesüllyedt a fémasztalba...
A második oltásnál, majdnem 5 hónaposan azért már tudta, miről van szó már akkor, mikor a hordozóba nagy nehezen bevarázsoltam, és egész úton keservesen nyávogott. A dokinál aztán kivettem a hordozóból. Reszketett, eggyé vált az asztallal, és amikor megtörtént az általános vizsgálat, meglett az oltás; hipp-hopp, azt láttuk, hogy a vizsgálóasztal, bizony, egy maréknyi nyúlbogyóval lett gazdagabb! Még szerencse, hogy Haramia mindig is – azóta is – ilyeneket produkál, mert nem volt sok gondja az orvosnak vele, úgy is mondhatnám, nem sokat cicózott: felvette a kukát és papírtörlővel beleseperte...

Gondolat csak úgy

2010-11-27T15:03:00.000+01:00

Mindig bosszantott,
hogy csepp a tenyerem,
háromszor markolom és
újra teszem-veszem,
mit más egyszerre.
S az is, hogy karom
oly erőtlen gyenge,
hiába cipekedtem mindig
sóhajtozó karácsonyfaként,
hogy ettől kiizmosodtam,
ember ne higgye.

Nem mondhatnám,
hogy helyettem más cipel,
és azt sem, hogy autót tol
alám, ha küzdök bármivel.
Ha így lenne, tán azt hinném,
agyon vagyok kényeztetve,
s hogy szavam sem lehetne,
erről meg lennék győződve.

Lélekérintés

2010-11-23T20:05:00.000+01:00

Társaságban, mégis ketten
csak bandukoltunk
egymás mellett némán,
azon az állatkerti sétán
magadtól - mint később mondtad -,
nem is mertél volna szólni hozzám.
Bár mikor elemet cseréltem gépemben,
te voltál egyedül, ki megvártál.
És az is csak te voltál, ki utánam szóltál,
mikor tovább indultam, mert már
feladtam, hogy fotózható
közelségbe jöjjön az oroszlán...
Aztán vendéglőbe indult a társaság
nagy része, s te elbúcsúztál.
Akkor még nem értettem,
mitől lett borongós a kedvem,
hogy te nem jössz velünk...
csak álltunk saját zebráink előtt,
s mi ketten egymásra visszanéztünk...
Mégis meg voltam győződve,
hogy szívtájékon sajgást csak én,
s nem mindketten érzünk.

Szombatonként

2010-11-20T21:54:00.000+01:00

Szombatonként
halasztást és levegőt kapok,
lélekmentő árnyak sodródnak felém,
félelmeim elcsendesülnek.

Szombatonként
lidércből lassan átváltozom,
feketéből fehér lesz, s a sárból krém,
mely balzsama a szívverésnek.

Szombatonként
bezárok minden rést és kaput,
csak szív-ablakokon áradhat a fény,
enyém a világ s én végre élek.

Szombatonként
terheimtől megszabadulok,
kevés időre feltámad a remény,
színeket s álmokat remélek.

Szombatonként
rád is egész másképp gondolok,
és szebb is szememben minden teremtmény,
messze még a hétfő - nem félek...

Miért van

2010-11-16T20:48:00.002+01:00

Miért van, hogy nehezen szerzett
benső békénk mellé hívatlan vendégként,
fogadatlan prókátorként
társul a balsejtelem?
Miért, hogy néha a felszabadult
öröm, jó érzés vagy szerelem
mellett ott van a nyugtalanság
vagy a fémízű félelem?
Miért nem lehet tartósan élni
boldog biztonságot, nyugalmat?
Miért, hogy elmúlhat sok apró csoda
vagy derűs boldogság okozta pillanat?
Miért, hogy valami hiányzik mindenből,
egy aprócska gesztus, mimika,
egy-két szó, mozdulat, mozzanat?

A háttérben mindig ott vannak
a feltételek, ellentmondások,
meg nem értés, gátak és határok,
megannyi kőkemény akadály,
hogy nem elég a tökéletes békéhez
a tiszta, jó érzés és készség, mert
mindig van valami, ami semmi perc alatt
kegyelem nélkül mindent felülbírál.

Ha nem várnál

2010-11-11T21:02:00.000+01:00

Jó, hogy sűrűn vársz rám,
még ha nem is kérem,
jó, hogyha figyelsz is,
mert néha elfelejtem
magam s a napot is
legmélyembe rejtem,
ha nem hívsz és nem szólítsz,
árnyékban létezem.

S mire szabadulnék
magam börtönéből,
ha nem várnál, nem lennék
darab a szívedből,
nem merítnék erőt
szemed tengeréből,
ha nem figyelnél így rám,
félnék az élettől.

Szélvihar

2010-11-11T20:10:00.000+01:00

Konok kitartással küzd
ellenem a szél,
fogszorítva feszülök neki,
bár távoli még a cél.
Arcizmaim gyűrötten feszülnek,
képem, mint vörös-ráncosra sírt
újszülött-arc...
ha néznék, sem látok,
szememet hasítja tömérdek
szúrós karc.
Belőlük időnként a vihar
ádázul néhány könnyet sodor,
ám langyuk hihetetlen
gyorsan illan arcomról.
Hajam dühödten, száz kézzel
tépi, cibálja, s úgy tűnik,
boldog, ha bánthat...
Pedig győznöm kell!
Behúzom nyakam, feszítem
minden mérkőző porcikámat.
Nekidöntöm magam, nyerve
percenként újabb s még újabb
métereket,
néha szinte szárnyára kap,
hogy aztán kacagva vágjon földhöz
e zord természet...
Itt ember, ha gyenge, s beteg,
biztosan nem uralkodhat,
engem is egyre inkább
apróra aláz a porszem-tudat.
Szélvihar, szilaj égi elemek,
ne bántsatok!
Nincs értelme úgysem...
nem látjátok, milyen
kicsiny vagyok?

Álmomban akár

2010-11-03T19:40:00.000+01:00

Álmomban akár még futhatok is -
nem érzem a térdembe hasító villámot,
az ütemesen kattogó, kellemetlen recsegést,
a kapkodó légszomjat, s a szapora szívverést
a bordáim mögött...

Álmomban akár darázsfészekbe
ívelek a bordásfalon, térdem beakasztva
lelógok, majd könnyen átfordulok,
s nem érzem, hogy az idegek jajgatnak
a csigolyák között...

Álmomban sokszor feleléstől félek,
néha még siratom és magyarázom
igaztalannak tartott első négyesemet,
s megkönnyebbülve ébredek
rémálmaim fölött.

Pedig... kattog a térdem
recseg a vállam,
nem fókuszál a szemem
és becsíp a hátam,
a busz is elmegy,
mert futni sem tudok,
és rég nem a négyes már,
mi úgy fáj és siratok.

Aranylevelek a síron

2010-11-01T18:24:00.000+01:00

Arcom előtt a virágözön,
s a gyertyatenger összefolyt,
míg sírok között bóklászva
kerestem egy régi mosolyt.
Mélázgatva szeltem át
gondolatban évtizedeket,
miközben szemem előtt
ezer mécses lángja égett,
sziporkázva, fényesen,
mint emlékeimnek díszlet...

Sokára találtam meg sírod,
de annál hamarabb
azt a réges-régi hangot...
Mindig szeretted az ősz színeit,
s ahol most pihensz, mindent
aranylevelek tömege borít...
Míg kerestelek, átéltem
mennyi közös élményt és
sírós-nevetős kalandot,
mely már a múlt... s eszembe
e pörgő világban, hiába,
ritkábban jut...
Könnyekkel sír a gyertyaláng,
lassan indulok. Lábam alatt
aranylevelekkel borítva
kanyarog a temetői út.

Juharfalevél

2010-10-19T19:55:00.000+02:00

Az ember elfárad már a mindennapos hajnali keléstől és kevés alvásoktól. Pénteken már csak a péntek ténye élteti, és szombatra, ha szerencséje van, nem kell semmi miatt korán kelni.
Így nem csoda, hogy nem kapja el az embert minden ok nélkül az eufória pénteken hajnali 5-kor, de még a 7 órás indulásnál, a "szürkületi zónában" sem. Nem örül valahogy annak sem, ha a 40-50 perces autóbuszúton (volt már 70 is ugyanez) eltapossák és félrelökik az ülésekért folyó közelharcban az "oskolások" - elvégre biztos is, hogy kizárólag ők lehetnek jobban rászorulva azokra, és nyilván fáradtabbak, mint mi, akik már netán 20-30 (sőt több) éve nyomjuk, netán itt-ott egy csomó ragaszkodó, immáron most már sírig kitartó egészségügyi problémával ellátva...
Ámde szemléljük a dolgokat pozitívan. Sokkal jobb nekem, mint... és itt buzgón sorolni kezdek magamnak jó néhány tragédiába torkolló élethelyzetet, természeti vagy felelőtlen emberi mulasztások miatt bekövetkező katasztrófáknak kitett tömegeket, fiatalon vagy életük teljében gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket és elhunytakat... vagy a munkanélkülinek... vagy a hajléktalannak... vagy...
Mire majdnem beérek, bőven 8 előtt, már a Nap is feljött és megcsillan a csodálatos, hatalmas juharfa színes levelein, melyet már 13 éve csodálok meg minden ősszel. Fantasztikusan pazar látvány a fa napsütésben! Az őszi színek széles palettájából semmi sem hiányzik róla. Tökéletes.
Takarítónőnk hajnali 6 óta dolgozik, azóta szerintem már többször felsöprögette a munkahely előtti járdát a hulló levelektől. Talán ezért tűnik fel a járda közepén egy friss, harmatos, szabályosnál is szabályosabb, élénkvörös levél, melyre láthatóan még senki nem lépett rá, biciklivel sem mentek át rajta. Nincs szívem otthagyni, viszem magammal, be a helyemre. Részlegünkben én vagyok az első, s míg készülődöm, pakolgatok, kirakom magam elé a levelet, s aki látna ilyenkor, valószínűleg rájönne, hogy nem vagyok komplett: egyedül vigyorgok időről időre a juharlevélre...
Mikor jönnek kollégáim sorban, tekintetük ráesik a levélre, majd rám, s mindenkinek derűs lesz az arca és fecserészni kezd. Egyik férfiú felkapja, s vidáman harsogja: "Szkenneljük be?" Naná!
Valahogy mindjárt máshogy indul ez a munkanap... Egy kis piros levél mire képes!
És aztán a délelőtt folyamán még két levél érkezik hozzám azoktól, akik nem kizárólag egyhelyben ülősek.
Szintén különlegesek és szintén szépek... Nyilván, hogy beszkenneljük...
Utána pedig újság lapjai közé helyezve súlyozom le lexikonjaimmal, hogy maradandóbb legyen szépségük... De emlékeimben úgyis úgy marad meg, mint "mosolygós péntek juharlevéllel"...

Megszöktek a szavak

2010-10-15T06:24:00.000+02:00

Egymás arcát nézzük,
és csak hallgatunk,
mert hihetetlen mód
megszöktek a szavak,
de azért, mit hirtelen
szemedben meglátok,
úgy örülök, hogy nem,
mégsem vagyok vak.

Ahogy várlak

2010-10-13T21:49:00.000+02:00

Percenként harsan a megszokott szignál,
hangosbemondó szónokol szüntelen,
különös ez a csend mégis itt bennem,
különös... így, e zajos tömegben.

Érzem, ahogy lelkem elkülönül,
burkot emel körém saját világom,
egyedül vagyok az emberáradatban,
mert közeledő lényedhez formálódom.

Hoz a vonat, a percek vánszorognak,
késik öt percet, majd bemondják: tízet...
csendemet átszövi ólmos várakozás,
csak szívdobogásom érzi jöttödet.

Áll az idő velem, ahogy befut a vonat,
s már az embereket sem számolom,
meglátlak, és még hozzám sem érsz,
máris helyére kerül gondolat és érzés,
s rögtön köddé válik minden gondom, bajom.

Lepkeszárny

2010-10-11T22:17:00.000+02:00

Törékeny lepke-
szárnyakon suhan tova
a nyár emléke.

Pille-varázs

2010-10-11T22:15:00.000+02:00

Őszi napfényben
meseszép pille-varázs
lelket melenget.

Haramia - 8. rész

2010-10-06T20:22:00.000+02:00

Segít a cica!

Haramiának kedvelt percei közé tartozik az is, amikor mosunk. Ha kimegyek a fürdőszobába és felhajtom a mosógép tetejét, hogy előkészítsem az automatagép mosását, ő már ott is terem, s a padlóról ugrik fel egyenest a gép tetejének keskeny, műszerfali részére, ott egyensúlyát keresgetve rácsapódik a már kinyitott fedélre, minek következtében az rávágódik a kezemre-karomra. Egye fene, több is veszett Mohácsnál, mint egy-két kék folt!
De olyan is előfordult már, hogy nem sikerült a keskeny részre ugrania, vagy valamiképpen azt gondolta, még zárva van a fedél, tehát ugrás, és… landolás belül a forgódobban, a ruhák tetején. Nem lehetett rá haragudni, olyan rémülten nézett kifelé hatalmasra tágult, ártatlan borostyánszemeivel. Nem beszélve arról, hogy annyira gyönyörű, mikor meg van ijedve vagy bármi miatt izgatott, hogy egyszerűen meg kell zabálni!
A teregetés irányában is hatalmas ambíciót mutat. Ahogy nyitom a ruhaszárítót, már látszik rajta, hogy a nap fénypontja jött el. Kiszedem a gépből a mosott ruhákat egy nagy lavórba, és beállítom a szárító mellé. Előfordul, hogy nem kezdek a teregetéshez nyomban, hanem még teszek-veszek, telefon vagy csengő szól, vagy hasonlók. Mire visszamegyek a szárító mellé, Haramiám a tele lavór mosott ruhán fekszik kakaóscsiga formájában, a világ legtermészetesebb módján. Nagy-nagy valószínűséggel egyébként ilyenkor legtöbbször nyilvánvalóan sötét vagy fekete ruhák hevernek teregetésre várva a lavórban!
No mindegy, miután Haramiát letessékelem a cuccról, elkezdődik a teregetés szertartása. Mely úgy néz ki, hogy én felveszem a célirányos darabot, néhányszor kicsapkodom, minek következtében akár fel is sóhajthatnék, mert Haramia kimenekül, félve a haragos rongyoktól. Felterítés, közben Haramia visszaosonása, érdeklődő figyelme – és újabb rongyrázás, Haramia újabb kirohanása. És így tovább, minden egyes ruhadarabnál. A végén egészen belehergeli magát, és úgy gondolja, túl hamar vége lett az izgalmas mulatságnak. Vinném ki az üres lavórt a fürdőszobába, már természetesen benne honol a macska. Jó, legtöbbször ilyenkor hagyom, hadd pihenje ki a dinamikus fizikai megpróbáltatásokat.
Ha nem tanyázik bele a lavórba, akkor kétféle módon folytatja a játékot, illetve van egy harmadik, ami az előző kettőnek a garantált sikert jelentő keveréke. Az egyik abból áll, hogy padlóról felugrándozik a kinyitott és teleteregetett szárítóra. Ami még hagyján is, míg nagyjából a közepét célozza meg! Legfeljebb a ruhákon lesz még pár marék szőr, oda se neki. De ha nem a mértani közepet találja el röptében a 3 kilója – most már 3,80, hétévesen! –, akkor bizony előfordul, hogy az alkotmány hatalmas robajjal összecsuklik, rongyokat temetve maga alá. Én pedig szintén csuklok, mert az alattam lakó emlegeti az édesanyámat… Ilyenkor hatalmas sóhajjal felállítom a tákolmányt, és elkezdtem a ruhaneműt visszahelyezni eredeti állapotába.
Másik dolog, amit imád még teregetés közben és után csinálni: kiválasztja a legszimpatikusabb ruhaneműt, mely lóg a szárítóról, és hátsó lábaira állva két kézzel akkurátusan elkezdi felváltva beleaggatni a karmait, mintha csak kaparófa lenne, a rongyaink meg kizárólag ezt a célt szolgálnák! Ha oltári nagy szerencsénk van, akkor lehet, hogy csak egy törülköző az, vagy egy lepedő. Ha nincs annyira szerencsénk, akkor kötött pulcsi vagy az ünneplő blúzom… És ez az elfoglaltság persze mindaddig gyakran úrrá lesz rajta, ameddig a ruhák ki vannak teregetve. Tehát olykor nem is látom a műveletet, mert mondjuk, dolgozni vagyok – csak az eredményt. Micsoda boldogság és optimizmus egy átdolgozott nap után azzal foglalkozni, hogy horgolótűvel visszahúzgálni az ominózus szálakat a ruhanemű színéről a visszájára!
A legszebb azonban a két tevékenység ötvözése. Ráugrik a szárítóra – robaj, összedőlés, visszaállítás, újrateregetés. Közben, még félig sem teregetek vissza, már kezdődik a belekapaszkodás valamelyik szimpatikus ruhadarabba… odébb hessentem, megnyugszom, hogy valószínűleg most már más köti le a gondolatait vagy elmegy aludni. Nyilván, hogy nem, hanem a hátam mögött, a tévé tetejéről ugrik rá a szárítóra; s ha épp ott vagyok, talán még el tudom kapni a tákolmányt, hogy össze ne zuhanjon.
Jaj, és imádja Haramia, ha varrok! Ezt én nagyon kevéssé tudom értékelni, mert a tű, mint tudjuk, szúr. Haramia meg van győződve, hogy a varrás is direkt az ő szórakoztatására történik. Lázasan nyüzsög, mindenáron el akarja fogni az ide-oda surranó cérnát, mely hol le-, hol felbukkan a varrandó anyag körül. Számtalanszor el kellett vágnom az aktuális cérnát, mert ő félúton elcsípte és összegubancolta, illetve ami még gyakoribb: másodpercek töredéke alatt elrágja azt a cérnát, amivel épp varrok; s ezáltal én kezdhetem elölről, vaksizva a nagyon utált tűbefűzést!
Első évében azt gondoltam, hamarosan vége lesz majd ezeknek a cicás csínyeknek, ennek a fantasztikus aktivitásnak, dinamizmusnak, amit Haramia produkál. Ám ez nem bizonyult valósnak, mivel telnek az évek, és még mindig ilyen! Miközben ezeket írom, visszaemlékezve Haramia kiskorára, rádöbbenek, hogy már elmúlt 7 éves, és lényegében még mindig ilyen…

Haramia - 7. rész

2010-10-06T20:15:00.001+02:00

Rágcsálósdi

Haramia ki nem fogyott a meglepetések szerzéséből. Ő maga nem is sejthette, hogy az alvását leszámítva lényegében minden mozzanata megörökítésre méltó, ő úgy éli meg ezeket, hogy ez teljesen normális cicáéknál. Pedig nem, a cicák is éppúgy különböznek vérmérséklet, mozgékonyság, szelídség, mániák szempontjából egymástól, mint az emberek.
Emlékszem, akkor ősszel történt, amikor Haramia féléves körül lehetett, hogy vettem egy magnóval, rádióval kombinált CD-játszót. Úgy örültem neki, mert addig csak a számítógépben hallgathattam CD-t. Kis semmilyen, drótszerű antennája volt neki. Azt valahogy el kellett helyezni, lehetőleg felfelé, hogy normálisan szóljon a szerkentyű. Mintegy egyetlen napig volt meg az antenna! Míg másnap nem voltam a tett színhelyén, Haramia megoldotta a problémát: lerágta az antennát, kb. félig. Azóta sincs normális rádióm, minden alkalommal, ha muszáj lenne hallgatnom, rengeteget manipulálok a maradék antennával, míg valamit egyáltalán lehet hallani általa…
De még ennél is nagyobb baj volt az, amikor egy postai értesítőmet rágott meg, amit feledékeny módon kint hagytam a konyhaasztalon; ráadásul ebben az esetben én magam sem tudtam, mit kaphattam. S ezt követőleg a kínos magyarázkodás a postán, hogy bocsánat, de megette a macskám és egyebek… Hát, nem tudom kellőképpen visszaadni azt a megsemmisítő pillantást, mellyel kísérték ezt és a hasonló vallomásaimat ilyen esetekben. Aztán többször is „megevett” néhány befizetendő csekkemet, és nem volt válogatós: bizony megette a befizetett csekk igazolószelvényét is, amivel pedig később menni kellett bizonyítás céljából a közös képviselőhöz, mert ott elfelejtették könyvelni. Én égtem, de a közös képviselő is nagyon felvillanyozódott.
Ez a megevés nem szó szerint történt, csak éppen használhatatlanná tette a dokumentumokat. Meg is figyeltem: úgy történik a dolog, hogy két kezével letámasztja a sértegetni óhajtott papírdarabot, miközben szájába veszi annak elérhető részeit, és fejét oldalra – egyszer jobbra, aztán balra – kicsapva szaggatja fogaival fecnikké a papírt. Legyen az egy újság, egy levél, vagy éppen a még régifajta személyi igazolványom lapjai! A fejmozdulatok, amivel ezeket eszközli, büszkék és öntudatosak. Nyilván, hát nem csak úgy óvatosan, sunyizva kell ezeket csinálni, hanem felvállalva tetteinket, talán nem így van?
Akkoriban fiam még iskolába járt. Egyik este, mikor hazamentem, jelenti nekem, hogy roppant sajnálja, de nem tudja megtanulni a történelemleckét. Értetlenül néztem rá és már készültem a szülői dörgedelemre. Aztán megláttam a jelzett történelemkönyv aktuális leckéjét… enyhén szólva cafatokban állt az oldalpár. Szépen formált, többnyire lengő szalagcsíkokra szaggatta azt kedves kismacskánk, melyet aztán celluxszal próbálgattam a hátoldalán és a földön, heverőn, itt-ott talált, sikeresen leszaggatott darabokból összetákolni, hogy úgy félig olvasható legyen a maradvány.
Az újságok, és sajnos, nyitva felejtett könyvek is sokszor tanúsíthatták Haramia éles fogazata nyomát. És akkor hálát adhatok az égnek, hogy mondjuk, nem kölcsönbe kapott könyv volt a porondon!
Rengeteg fényképalbumom van, egyik hobbim a papírfotók albumba rakása. Mióta van digitális gépem, kevesebb a lehetőség, bár előfordul, hiszen azokból is szeretek néha papírképeket előhívatni. Lényeg, hogy ha elkezdem a fotók albumba pakolását, Haramiának természetesen azonnal ott kell teremnie, buzgó segítség gyanánt. Ami abból áll, hogy imádja nyalogatni a képeket, de ez még hagyján. A probléma az, amikor ezek sarkait is megevéssel-cakkozással tiszteli meg. De az ember megerősödik a terhek alatt, így hát legyintve veszi tudomásul: hál’ istennek, úgyis csak a miénk… mármint nemcsak a fotók, hanem a macska is.
Ha ajándékokat csomagolok, az kezdettől fogva Haramia aranypercei közé sorolhatók! Esküszöm, úgy veszi, hogy az direkt számára teremtett játékidő. Többet jelent, mint ezer darab plüssegér! Azonnal ott terem, és a csomagolópapírokat hatalmas ambícióval és ezer örömmel veszi kezelésbe. Mivel az ágyamon szoktam – mint legnagyobb felület – a csomagolásokat végezni, ezért egyértelmű, hogy Haramia, ha csupán rááll a csomagolópapírra, akkor az minimum behorpad, ha éppen ki nem lyukad… így az a rész dobandó. Kezdődik egy másikkal elölről… Haramiát közben sűrűn felkapom és lepozicionálom az ágy tetejéről, két-három lehajítás után kiterítem az újabb díszcsomagolót. Bal karommal már védekezem a felugrani szándékozó aktivistától, de közben a papír összegöndörödik. Imádom. Mikor végre odáig jutok, hogy az ajándékon netán már csak a csomagoló széleit kell celluxszal megerősítenem, akkor meg a celluxot lopkodja el, és mivel ilyenkor sűrűn van rá szükség, minden alkalom előtt ott kell hagyni mindent, és keresni égen-földön az ellopott és elfocizott celluxot. Nem egy eset volt, hogy míg én négykézláb mászkáltam a cellux után, addigra ő megette a már szinte készre becsomagolt ajándék sarkát!
Na, ilyenkor szoktam Haramia édesanyjára sűrűn gondolni, valamint Kleofást (a 17 éves teknőcöt mint háziállatot) gondolatban megkövetni az akváriumtakarítási nehéz percek okozta idegességem és türelmetlenségem miatt, kissé előtérbe helyezve őt…

Haramia - 6. rész

2010-10-06T20:12:00.000+02:00

…és a számítógép

Haramia imádja már pici korától, ha otthon dolgozom a számítógépen. Illetve teljesen mindegy, hogy dolgozom-e vagy csak úgy internetezem, lényeg, hogy ott üljek. Azonnal jön és amíg el nem fárad, röpdös át a könyvkupacokon, polcokon, itt-ott dobbantva egyet, hogy új erővel tudjon rugaszkodni. Egy közbülső állomás a monitor teteje; akár a padlóról egyenest fel tud rá ugrani. Azt csodálom, hogy még működik…
Eleinte meglepődtem, később hozzászoktam, hogy kismacskám gumilabdaként szeli a távokat akár vízszintesben, akár függőleges irányban. Szerintem külön élvezi, hogy a monitor a lendülettől hangos nyikorgással ad hangot nemtetszésének, valamint ennek a műveletnek a során ide-oda leng is kissé a szerencsétlen műszaki tartozék. A monitoron néha van egy kis pihenő, ami alatt én is folytathatom a munkát. Van, hogy csak ül rajta egyiptomi macska pózában, és kifele mereng az ablakon. Van, hogy élénk mosakodásba kezd, időnként jókat forgolódva, ami cirka negyedóráig is eltart. Közben persze én abból állok ki, hogy a minduntalan lelógó cirmos farkát próbálom több-kevesebb toleranciával elhessegetni az útból, mivel időnként jó lenne látni is valamit a monitoron. Ezáltal persze megtakarékoskodom azt az időt, amit portörléssel töltenék ezen a területen… Nem is tudom, mi lenne szegény macskával, ha egyszer úgy döntenék, hogy lapmonitort vennék!
A faroklógáshoz tartozik még a mosakodás közbeni monitoringadozás, recsegés-ropogás kíséretében. Van, hogy ezt követően úgy dönt, hogy igenis, itt fogja aludni aktuális napszaki álmát, és habár rendesen lejt a monitor teteje, ezáltal egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes; őt ez nem érdekli, ha én épp itt ülök. Abba viszont bele sem merek gondolni, mi lehet a monitor belsejében, már ami a macskaszőrt illeti! Hiszen, mint tudjuk, a ferde tető sűrűn lyukacsos, ahol önmagában is beszáll tetemes mennyiségű por, de ha még az évek során felgyűlt macskaszőrmennyiségre is gondolok… ajaj, beszéljünk másról!
Baloldalt az asztalon tartom a kéziratokat, amikor pl. egy leendő könyv anyagát vinném a gépbe. Haramia nemes egyszerűséggel imád erre a kézirathalmazra ráugrani, akár a monitor tetejéről, akár a padlóról, de akár a vasalódeszkáról. Ez utóbbi nem azért áll állandóan nyitva, mert annyira imádok vasalni és sűrűn tenném, hanem azért, mert birkabőrrel letakarva egyik kedvenc macskapihenőhelyünk.
Na most, ettől a kéziratra ugrándozástól nem halad ám gyorsabban a meló! Tekintettel arra, hogy a papírmennyiség általában szanaszéjjel repked a levegőben a lendület következtében. És tegyük hozzá, van olyan szerző, aki a több száz oldalas kéziratát nem látta el oldalszámmal! Előfordult, hogy a nap hátralevő részében azzal töltöttem az időt, hogy a padlón ülve több-kevesebb sikerrel és egyre növekvő, reménytelen kétségbeeséssel próbálkoztam sorrendbe rakni a kéziratot. Mi több, szerencsétlenségemre Haramia ebben is megpróbált aktívan segíteni!
Az aktuális oldalt, amin dolgozom, egy ferdén álló kézirattartóra csipeszelem fel. Ezeket a csipeszeket is imádja rágicsálni Haramia, miközben dolgoznék. Időnként rettenetesen el van foglalva ezzel, és érdekes módon egyáltalán nem érdekli, hogy én szapora időközökben jelzem neki, hogy édesapja nem volt üveges és őmacskasága nem átlátszó; mindezt célzásként arra, hogy én közben tudnék esetleg haladni is, ha nem állna a kézirat elé.
Van, amikor isteni szerencse folytán a kéziratra ugrás következtében nem verődik le, mondjuk, ötven oldal, csak kettő, ami igazán szóra sem érdemes. Ám mire a kettőt ültömből felkapirgálom, Haramia végigterül az asztalon hagyott maradékon, ami valami csoda következtében nem zúgott le. Látványosan végignyúlik vagy átmegy kakaóscsigába, jelezve, hogy na, ő most itt és csakis itt szeretne megpihenni néhány órácskát. A munka sürgősségétől függ, hogy van-e szívem Haramiának ezt a tervét keresztülhúzni vagy sem.
Létezik egy olyan haramiás dolog, ami számítógépes működésemkor léphet fel: imád ugyanis keresztülfutni a billentyűzeten édes kis jószágom. Először, mondjuk, jobbról balra, majd ugyanez fordítva, és ezt ismételgeti számolatlanul.
Gondolom, az már ismerős sokak számára, amikor a macskák átsétálnak a billentyűkön, és ezáltal a képernyőn legjobb esetben furcsa, oda nem illő hieroglifák jelennek meg – hát istenem, fogja és kitörli az ember, ennyi szórakozása csak lehet tán annak az ártatlan jószágnak! De mikor olyat produkál, amit én készakarva sehogy sem tudok rekonstruálni? Nevezetesen például, hogy hogyan lehet ezt elérni: nyitva van internetezés közben egy rakás ablakom, interneten kívül is 4-5-6 program. Macska fogja, átlibben vagy rohan (teljesen mindegy) a taszteren, és a gazdadelikvens leesett állal, beavatkozásképtelenül nézi, hogy másodpercenként csukódnak befelé az ablakok, miközben lélegzetet venni is elfelejt. Meg sem kérdezi egyik program sem, hogy tényleg becsukódjon-e. Csukódnak – az összes. És mikor végigzár tizenakárhány ablakot, programokat; kilép magától a gép mindenből, kijelentkezik és kikapcsol. Ez nem mindig hasznos ám! Pláne, ha munkában van az ember, és mondjuk, fél napja nem mentett…
Mikor először láttam, azt hittem, nem vagyok normális, hiszen ez nem lehet, ilyen nincs! Szemem láttára zajlott, de szerintem senki nem hinné el, sőt, ha jobban belegondolok, én sem hiszem el! Ám azóta megismétlődött már, és azóta sem jöttem rá, hogyan történhet ilyesmi…

Haramia - 5. rész

2010-10-06T20:10:00.000+02:00

A szekrényhóbort

Amióta Haramia hozzám került, lassan tudomásul kellett vennem, hogy meg kell gondolni minden egyes ajtónyitást. Bármilyen ajtónak a nyitását. Ha például szükségem volt a szekrényből valamire, nem csak úgy, hűbelebalázs módjára és szabad emberhez méltóan nyithattam is azonnal, hanem előtte tanácsos volt alaposan végiggondolnom, nem akarok-e onnan pár perc múlva még valamit, és inkább mindent egyszerre kiszedni, illetve berakni.
Mert ha a szóban forgó szekrény ruhásszekrény szerepet töltött be, akkor Haramia, bárhol volt is addig, az első neszre azonnal rohant, és mire egyáltalán lélegzethez jutottam volna, már bent is termett. Onnan pedig ember legyen a talpán, aki negyedórán belül elő tudta szedni. Na jó, meg vannak dübbentve rendesen a szekrényeim, szó mi szó. De nap mint nap ott tartottam, hogy deréktól fölfelé bent vagyok a szekrényben, fejemmel a ruhák között, és mindkét kézzel hadonászok a cuccok között macska után – ámbátor teljesen eredménytelenül.
Haramia imádott – és mai napig is – a vállfás cuccokra másodperc töredéke alatt felmászni, mint más normális macska a fára. És ugye, mivel a ruhák szekrény belseje felőli oldalát nem látom, még csak elképzelésem sem lehet, vajon melyik mögött és milyen magasságban tapogatózzak, sűrűn emlegetve a jó édesanyját neki.
Előfordult, hogy sietnem kellett volna, már eléggé késésben voltam, és Haramia szokás szerint eltűnt a szekrényben. Kivettem, ami kellett, tettem pár eredménytelen karcsapást jobbról, balról, középen, fent és lent; sehol semmi – így nagyot sóhajtva nyitva hagytam a szekrényajtót, mely ugyan épületes látványt nyújtott, ám nem volt más hátra, mint érzékeny búcsút véve a kis átkozottól, mentem a dolgomra. Ilyen esetekben este hazatérve a szekrény alján, illetve a tartórúd s egyben a ruhák tetején találtam meg kakaóscsigaként. Szerintem ha ki-kijött is napközben dolgát végezni, utána minden további nélkül visszament, úgy fogva fel, hogy az az ő biztonságos helye. S mikor ilyen esetekben elcsíptem, még ő nyaffantott méltatlankodva, a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül.
Na most, akinek van macskája, tudja, hogy a macskaszőrös ruhák szinte takaríthatatlanok. Letakarítható perpillanat, legalábbis úgy látod. Vizes szivacs, szőrszedő henger vagy kefe, ilyenek. De amint kilépsz az utcára nappali világosságba, valahogy mégis tele vagy macskaszőrrel, és nem győzöd lépten-nyomon sepregetni magad, miközben kínos zavarban igyekszel fesztelenséget varázsolni az arcodra. Van két fekete szövetkabátom, amelyeket 2 év különbséggel időszámításunk, azaz Haramia előtt vettem – hát, elmondanám, hogy nem túl sokat voltak hordva emiatt. Hordtam 1-2 szezonban, minden áldott reggel alapos takarításnak alávetve és emiatt hajnalban 10 perccel korábban kelést bekalkulálva, de mivel mindezek ellenére már mások is sűrűn elámuldoztak szőrös kabátjaimon és ennek hangot is adtak, egy idő után meguntam azt, hogy mindenki az én kabátomat csodálja, inkább elővettem a sokkal régebbi, ám nem fekete felöltőket.
Volt pár alkalom, amikor koncertre vagy bármilyen „emelkedett jellegű” programra öltöztem volna, és úgy vettem elő alkalmi blúzt a szekrényből, hogy Haramia anyukája biztos csuklott valahol… ugyanis a selyemblúzon határozott barkamancs-karmocskák nyomai - kisebb-nagyobb lyukak, körülöttük összehúzott szálakkal – díszelegtek, mert biztosan azon is felkúszott már néhányszor a ruhák tetejére. A kötött cuccoknak ugyanebben a munkában kihuzigálta a szálait az ügyes kiscica; roppant vigyázott, nehogy maradjon egy ép ruhadarabom, ezért szinte mindent leamortizált a drága.
Egy alkalommal úgy mentem haza este, fáradtan, hogy határozottan emlékeztem: nem maradt Haramia a szekrényben, mégis 10 cm-re nyitva állt az ajtó. Míg rá nem jöttem, hogy tappancsával simán ki tudja nyitni az ajtót, annyira legalábbis, hogy vékony hengerteste becikkanjon rajta és ott zavartalanul randalírozhasson tovább, míg meg nem találja békés, zavartalan nyugvóhelyét. Ez alkalommal keresni kezdtem Haramiát a szekrényben, s mikor kinyitottam ajtaját, a vérem is meghűlt: egy hatalmas rongykupac volt az egész szekrénybelső – leszakadt ugyanis a tartórúd! (Biztos megunta odafent nyilván.) S a turkálókból ismerősnek tűnő halmaz legtetején békésen, minden izgalom nélkül hunyorogva, nyújtózkodva ébredezett drága kiscicám! Egyszóval, éjszakába hajlóan megvolt az aznap esti program.
Tehát minél ritkább szekrényajtónyitás – ez volt a cél. De ha már muszáj kinyitni, saját érdekemben előtte tanácsos a szobaajtót bezárni, ha mondjuk, Haramia kint tartózkodik, netán inkább kivinni őmacskaságát és úgy csukni be a szobaajtót.
Ugyanez vonatkozott az előszobai beépített akasztós szekrényre is, ahol a kabátok zsúfolódtak. Ennek ráadásul felső akasztós része is van, a plafonig érve, és köztük nincs elválasztó polc. Ez az ajtó mágnesesen csukható, Haramia ezt könnyen megtanulta kinyitogatni. El lehet képzelni, mekkora örömet okozott neki, ha ide bejutott, hiszen nemcsak egy normál szekrény magasságán belül randalírozhatott, hanem plusz egy „emeletnyin”, amit mi is csak székre állva érünk el. Mikor ezt kitapasztalta, hogy ha oda, a „mennyekbe” feljut, egy ottani kabát válláról nyugodtan szemünkbe lehet röhögni – hiszen nekünk mindenféle manipulációra szükségünk van ahhoz, hogy felálljunk valamire, amiről esetleg elérjük –, ezt a lehetőséget égre-földre igyekezett kihasználni. Ugyanis mire a fáradt kétlábú beszerzett egy alkalmatosságot, felmászott rá és nyúlt volna a macskáért, akkor ő, hipp-hopp, már lent is termett az alsó részben, s ha jó napja volt, ezt egymás után többször is végigjátszhatta…

Haramia - 4. rész

2010-10-06T20:06:00.000+02:00

Hipermacska

Haramiát egy percig nem illethette – és ma sem – az a vád, hogy unatkozni hagyja az embert. Elgondolkodtató, mi minden eszébe nem jut egy ilyen kis vacaknak!
A virágok gyilkolászása külön téma.
Voltak a nagycserepesek, melyeknél a növény mellé Haramia minden további nélkül befért, és ügyesen elkezdett barkamancsaival kapirgálni. Néha néztem: de furcsán áll ez a virág! Merthogy már csaknem derékszögben kihajlott. Jé, és mi ez a fekete földkupac alatta? Meg az asztalon, szőnyegen, polcokon? Meg az ezer csibir-csöbrön, könyveken, billentyűzeten? Hármat lehet találni – valaki kitúrta.
De volt, hogy a monitorról felállva hátsó lábaira, elérte egy polcon levő futó szárainak alsó részét. Még néhány kis ugrás, s a futó szárai már cafatokban lógva szálltak a monitorra… Haramia meg jól végezve dolgát, félreült fáradtan mosakodni!
Volt ám, hogy kaktusz dőlt ki. Kicsi, nagy – mindegy… Hogy csinálta, nem tudni, mivel nagyon szúrt a szerencsétlen növény… Munkából hazajövet fogadott már szőnyeg közepén széttört fehér kerámiakaspó, „többvakondnyi” földtúrás enyhén szétkaparva a szőnyegpadlón, a növény belőle ízekre szaggatva. Csak jelzem, hogy a fehér kerámiakaspó mennyezeti kampón lógó makramé virágtartóban honolt a növénnyel. Minimum egy méter volt bárhonnan a megközelítése. De mivel Kleofás nevű teknősünk az akváriumból nem lehetett a tettes, más meg nem volt otthon – senki más nem követhette el a jeles cselekedetet, mint Haramia!
Mára egyetlen virágom van, ami úgy-ahogy túlél. Egy futó a legeslegfelső polcon, de csak nevében futó. Képtelen sokáig futni…
Ahogy cicám lett itthon, rögvest felismertem, hogy ezentúl nem lesznek tárva-nyitva tartott ablakok. Bár ezt már Rebi, a nimfánk idején is észben tartottuk, mivel ő naponta ki volt engedve, mikor hazaértünk. Kikötöttem az ablakokat – csak annyira nyílhassanak ki, hogy a cica feje semmilyen módon ne férhessen ki. A nagyszobában, ahol főleg tartózkodunk, gondoltam, én balga, hogy elegendő a külső szúnyoghálós ajtó ahhoz, hogy az erkélyajtót ki lehessen tárni rendesen. Ahogy én azt elképzeltem!
Nem, dehogy lehetett! Haramia hamar rájött, hogy a karmai gyönyörűen beilleszkednek a szúnyogháló réseibe, sőt, mi több, még össze is húzódnak a szálai a súlya által, úgyhogy másodpercek töredéke alatt, mint a villám, hussant fel annak tetejéig. Ott pedig felfedezte, hogy feljut a nyitott erkélyajtó tetejére, onnan pedig újra kiköthet a szekrénysor tetején! Hurrá, kezdődött újra a létrázásos cicavadászat! Amúgy is iszonyú boldog voltam, hiszen ezek után a szúnyogháló csak dísznek volt használható, a rendeltetését nem tölthette be – a borsónyi réseken röhögve járkálhatnak a szúnyogok ki, de leginkább be…
Haramia imádja a vízzel való játékot, pici korától kezdve. Minden alkalmat megragad, hogy a mosdó vagy mosogató környékére juthasson, és előszeretettel onnan iszik, ha netán nincs jól elzárva a csap, így legalább biztosra vehettem, hogy igen, iszik a macska – mivel a saját vizestálkájából nem igazán láttam ilyesmit.
Van, hogy kicsit meg is nyitom neki, hogy hajszálvékony sugárban folyjon inkább a víz, s miután szomját oltotta, előszeretettel elüldögél még a mosdóban, paskolgatva a vizet, rázogatva a bundáját.
Nagy örömmel jár utánam mai napig a fürdőszobába akkor is, ha fürdök. Eleinte frászt kaptam, mikor felugrott a kád szélére és ott balettozott. Gondoltam, egyszer belecsúszik és nemigen fog többet kád szélén sasszézni. Hát, tévedtem. Belezúgott kétszer is, érdekes volt, mert ugyanazzal a lendülettel már ki is pattant belőle. Meglepő látvány volt az ázott cica, olyan mulatságos, hogy nem lehetett nem kacagni tőle. Ám úgy láttam, ezt nem veszi jó néven! A cicák meg is tudnak sértődni. Félreszaladt, leült egy sarokban és órák hosszáig mosdott, rám sem hederítve. Meg akartam törölgetni, de megsemmisítő tekintettel hagyott faképnél. Szerencsére kánikula volt, úgyhogy meg nem igazán fázhatott, de a kinevetést zokon vette. Egy-két napig nem, utána viszont ugyanúgy jött a kád szélére lavírozni.
Haramia beköltözéséig legalább 10 éve működött nálunk egy szobai szökőkút. Egyrészt esztétikus volt, másrészt pedig párásította a panel száraz levegőjét, és egész illóolajkészletem volt itthon, amelyekből pár cseppnyit a vizéhez hozzáadva kellemes illat terjengett a lakásban.
Haramia természetesen hamar felfedezte. Nem örültem neki, hogy előszeretettel abból iszik, többhetes állott víz, illóolajjal megáldva, de akárhányszor próbáltuk távol tartani, mégis lépten-nyomon ott kötött ki. Ami végül is a szökőkút megszüntetése mellett döntött, az még emellett az a tény, hogy előszeretettel kanalazta ki barkamancsaival az ott levő kagylókat, apró kis kindertojás-figurákat, amivel díszítettük a zeolitkövek felszínét; s mikor azok elfogytak, magát a zeolitot úgy kapirgálta szét, mintha az alomban rugdalózna! Na meg aztán paskolta a vízsugarat, amely művelet ezáltal terjedelmes tócsákat varázsolt mindenhova egyméteres körzetben. Így felvált a kisasztal felső rétege, valamint a mellette lévő polcos kisszekrény oldalán a külső réteg is puffadni kezdett az állandó nedvességtől. A szökőkút peremén díszként szolgáló, futónövényt utánzó műanyagdíszt első körben lealázta, nem csoda, hiszen útban volt neki! Azt naponta többször a szoba túlsó sarkában találtuk meg, eleinte még egyben, majd több részletben.
Szóval a szökőkút már semmilyen szempontból nem tölthette be azt a szerepet, amit 10 hosszú éven át igen… Kis égedelem-macskám gondoskodott róla is – nyugdíjba ment. Mit nekünk függöny, bútorok, kaspók, virágok és egyebek likvidálása után? Az ember alkalmazkodjon, hát nem?
Kleofás, a teknősbéka is nagy elismerést érdemel, hogy mind ez idáig megúszta szívinfarktus nélkül. Haramia nem nagyon tudott belenyugodni, hogy egy nagy, átlátszó dobozban valami zöld mozog. Ráadásul vízben, amiből ő ihatna is! Az első egy-két évben mindennapos lebeszélés kellett hozzá, hogy végre hozzászokjon és ne legyen már annyira érdekes a látvány.
Mert volt, hogy beugrott az akváriumba, s onnan ugyanazzal a lendülettel ki, mert megijedt a váratlanul hátraszaltót végző teknőstől… közben persze ázott elfele minden a környéken a sűrűn kiloccsanó, néha enyhén algás, nem is feltétlenül kristálytiszta víztől…
Ha más nem izgatta fel, a fűtőszálat és a vízhőmérőt rögzítő csipeszeket rágicsálta az akvárium szélén. Melynek következtében azok sem látták el funkciójukat, tehát elmozdultak a szerkentyűk: hőmérő bele a vízbe, Kleofás ijedelmére; fűtőszál ki a vízből, ám továbbra is fűtődve a hő következtében felmelegedett üveg a felcsapódó hűvösebb víztől megrepedt… szerencse, hogy hamar észrevettük, mert ha az üvegdarabok szétesve a vízbe kerülnek, akkor jaj szegény Kleofásnak…
És ez még mindig csak egy részlet volt Haramia életéről…

Haramia - 3. rész

2010-10-06T20:03:00.000+02:00

...melyben fény derül a név eredetére

Az élet füstszínű macskámmal teljesen megváltozott. Valahogy ahhoz hasonlítanám (csak kicsiben), ahogy az embernél egy gyermekszületés után mennyire megváltozik az életrend, a hétköznapi rituálék, az időbeosztás, a fontossági sorrend és még sorolhatnám.
Első éjszakánk mindenre jó volt, csak alvásra nem. Én is csak kísérletezgettem még, hogy hogyan lenne praktikus. Mivel Rita azt mondta, hogy a cicák a kosárban alszanak, így mindenesetre a nyitott kosarat kibéleltem és az ágyam mellé állítottam; gondolván naivan, hogy majd így szépen elalszunk egymáshoz közel.
Kis vacak macskám nem úgy gondolta. Villanyoltás után hosszasan ténfergett, zajolt, szöszmötölt, néha nyavíkolt is – szerintem kereste a helyét. Az ágyra minduntalan felugrott, reméltem, hogy itt majd megnyugszik, és talán aludni is fog, de csak keresztül-kasul mászkált, elsősorban a fejem körül. Mivel én hason szeretek aludni, ezért rátelepedett a fejemre hatalmas dorombolással, és „ette” a hajamat. Lehet, hogy léteznek emberek, akik így tudnak aludni, én nem annyira… Ráadásul pár perc után újra csapott pár kört és újra a fejemre telepedett. Valahányszor eljutottam a félálomig, mindig hatalmas dorombolásra és fejem körüli keringőzésre ébredtem, néha-néha koppant a fejem a cicafej döfölésétől.
Mikor elmeséltem Ritának, hogy mi volt, csak nevetett és csodálkozott. Arra gondolt, hogy szerinte elképzelhető, hogy - mivel az anyja volt fekete s az én hajam is sötét - valahogy a fejemet az anyjával azonosította…
Ez még jónéhány éjszakán át így zajlott – egyszerűen nem lehetett tőle aludni. Úgyhogy mikor már támolyogtam a kialvatlanságtól, akkor gondoltam egyet: mivel az almosa, a kajái és vize is az előszobában vannak, kiteszem oda a kosarát, s ha az nem felelne meg, még mindig van ott egy cipősszekrény és egy kisasztal, ahol alhat, ha ott jobban tetszik neki, valamint bemehet a fürdőszobába is onnan… a bútordarabokra és a mosógépre mindenesetre puha ruhadarabokat pakoltam. Tehát amikor már villanyoltás következett – kizártam a cicát.
Eleinte nem tetszett neki, az én szívem is majd’ megszakadt, de csak 1-2 éjszaka kezdődött nyávogással, mikor is ő ezt nem találta helyesnek. Roppant sajnáltam, de gondoltam: kitartónak kell lennem, mert így a végén munka közben fogok elaludni nappal, ez így nem mehet tovább.
Szerencsére egy kis ideig tartó nyávogás után csend lett. És csodák csodája – egész éjjel nyugalom volt! Viszont ez csak addig tartott, míg valami zajt nem hallott bentről. Tehát nem lehetett még ezután netán tévézni, vagy villanyt gyújtani, mert akkor nagyon aktívan újra eltökélte magát, hogy véget vet a száműzetésnek. A reggeli óracsörgésig rendben ment minden, akkor kimentem, s láttam, hogy szépen kakaóscsigát játszik a kosarában, melyet közvetlen az ajtó elé raktam, ám később egyre többször találkoztam vele a fürdőszobában, amikor is vagy a mosógép tetejére terített cicatörölközőn, vagy a kádba saját maga által belehúzott törölközőinken karikásodott.
Tehát az alvás néhány heti álmatlanság után megoldódott.
Még az első héten elvittem a hozzánk közeli lakótelepi állatorvoshoz; jártunk már itt a nimfánkkal is. Lejelentkeztünk, kaptunk oltási könyvet, melybe még a Vaczak nevet diktáltuk. Megvizsgálta a cicát, kapott féreghajtót és megkapta első oltását is. Az orvosnál Vackunk a teljes megsemmisülést játszotta el. Azaz majdnem megoldotta a nagy kérdést: hogyan váljunk eggyé a fémasztallal…
Na, és a nappalok! Voltak időszakok, amelyeknek azt a címet adhatnánk, hogy Ámokfutás. Alcím: A füstszínű rém.
Ha nem voltunk otthon, akkor szerintem nagyjából aludt, szerencsére, mert így is sűrűn előfordult, hogy valami eltört, elrontott, megrágott dolog fogadott bennünket…
Ha otthon voltunk, pl. hétvégén, nem volt egy perc nyugalom. Folyamatosan rohangált, de nem csak a padlón, sőt, leginkább nem ott, hanem a lakás magasságának kb. középső részén. A bútorok tetején keresztbe-kasul. Röppent polcról asztalra, ágyról komódra, onnan puffra, dohányzóasztalra, majd át a tévére, onnan a másfél méterre lévő vasalódeszkára, és ezt így, órákig! Közben természetesen repkedtek a tárgyak a nyomában. Ez azzal járt, hogy nem volt elég annyi, hogy időnként járok egy kört, összeszedem a cuccot és visszateszem a helyére, ugyanis lehetséges, hogy eltört vázák, kaspók, cserép, kerámia dísztárgyak díszelegtek a nyomában.
Fiammal időnként egymást gyanúsítva kerestük a tettest valamely káresemény után, egyre többször döbbentünk rá, hogy ki más lehetett, mint „a haramia”. Így emlegettük a kis Vacak macskát, egyelőre még csak köznév gyanánt. Ki randalírozott a fürdőszobában, hogy a kádban és a mosdóban találtunk mindent a polcokról? Ki más, mint „a haramia”. És még jól is jártunk, ha nem voltunk otthon, mert legalább nem hallottuk, ahogy óriási zajjal folyamatosan csörömpölve potyog egy-egy sorozat piperecucc, fogmosóapparát és egyéb cuccok a mosdóba, kádba…
Akkoriban még az erkélyes falon az ajtónál hosszú függöny lógott. Pár hétig kibírtam. Ugyanis „a haramia” már az első napokban felfedezte, és úgy kufírcolt felfelé rajta egészen a karnisig, hogy ihaj. Aztán meg ott nyávogott, mert lefelé már nem tudott mászni. Nekem kellett szobalétrára állnom és leszednem, jó esetben – mert legtöbbször, míg én másztam, ő rájött, hogy át tud ugrani onnan a gardróbos szekrénysor tetejére, s akkor hiába másztam. Megtörtént, hogy „a haramia” a szekrény tetején figyelte, hogy hova hurcolom a létrát, kivárta, míg felcihelődök rá, utána kecsesen és sebesen, mint a villám, átrohant a szekrénytető másik oldalára. Ha bedühödtem, hogy „na, ebből elég, úgy jössz le, ahogy akarsz” és unott képpel leültem bármit csinálni, akkor azonnal elkezdett keservesen nyávogni. Egy ilyennél megkérdezte fiam, hogy miért hurcolom a létrát. Mondom, mert „a haramia” fent szambázik a szekrénysor tetején. Mondja a fiam, hogy akkor ő feláll egy székre az egyik végénél, és megpróbálja nem odaengedni „a haramiát”, hanem tereli felém és kapjam el… addig-addig társalogtunk a haramiáról, hogy megkérdeztem fiamtól: szerinted mikor mondjuk neki azt, hogy Vacak? Hát sosem. És szerinted hogy is hívjuk mi ezt a macskát? Hát, hogy „A haramia”. Nahát, látod, akkor ez a neve. Haramia. Kész! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Volt akkoriban a szekrény tetején egy kiszuperált akvárium. Annyi baja volt, hogy ki kellett cserélni, mert volt egy repedés az egyik oldalán, s nem akartuk, hogy használat közben egyszer csak szétreccsenjen és kiömöljön belőle a víz. Na, egy ilyen szekrénytetős kaland alkalmából valahogy annyira érdeklődött a cica az akvárium iránt, hogy hogyhogy nem, éktelen keserves nyávogásra mentünk be: Haramia ott ült az akváriumban, és egyetlen háromszög alakú száj volt az arca, úgy ordított! Mi meg jól kinevettük, de onnan már legalább egyetlen létraakció segítségével ki tudtuk varázsolni.
Miután úgy ezredjére mászott fel a függönyön, feltettem magamnak a kérdést, hogy lényegében mi a francnak nekem függöny? Tényleg létszükséglet ez nekem? Dehogy, ez teljes mértékben egy felesleges flanc. Úgyhogy, mivel kétszárnyú volt a függöny, az egyik felét meghagytam, ami a radiátorig ért, a másik felét az erkélyajtós résznél egyszerűen leszedtem. Kevesebbet kell kínlódni függönymosás esetén a le- és felrakásnál…
Ez még csak a kezdet. A következő részben folytatódnak Haramia kicsit sem unalmas szórakozásai…

Haramia - 2. rész

2010-10-06T19:59:00.000+02:00

Megmacskásodás

Ritával ugyanazon a lakótelepen laktunk, nem túl messze egymástól – egyik szombat délutánra áthívott, hogy menjek át és válasszam ki a cicát. Még nem kell elhozni, hadd szokja még a panellevegőt – csak mégis… ő is szeretné tudni, melyik cicától kell lélekben búcsúznia és melyiket mondhatja magáénak…
Elmentem. A két kiscica egy kosárfekvőkében aludt épp. Melléjük guggoltunk, úgy néztük őket. Látszatra két teljesen egyforma cica aludt egymás kanyarulatában.
Rita elmondta még régebben, hogy újszülött korukban az egész alom influenzás lett, és az ő édesanyja úgy vitte el mind a négy cicát anyjostul az állatorvoshoz, ahol már nem is tudom, 2 vagy 3 alkalommal jártak és kaptak injekciókat… erről is beszélgettünk, meg arról, hogy mindkettő lány, tehát ilyen szempontból is mindegy, melyikre esik a választásom.
Halk beszélgetésünkre egyszer csak feleszmélt az elevenebbik, rám nézett borostyánszínű szemével… talán, ha a másik ébred fel először… ki tudja, min múlik ez!
Borostyánszeműnek hosszúkás oroszlánképe volt, kis vékony testű cicatípus. Kiugrott a kosárból és látszólag fittyet hányva ránk, minden további nélkül elkezdett jönni-menni, futkározni a lakásban, kikaparni a virágföldet, paskolgatni az asztalra tett bögrét… Rita nem győzött ugrálni utána, hogy „jaj, cica, ezt ne! Jaj, cica, azt se!”
Lassan felébredt és előmászott a másik is, láthatóan sokkal nyugodtabb és feltűnően kisebb cica. Gyönyörű zöld szemével higgadtan nézegette hiperaktív tesóját.
Kérdeztem Ritát, mégis, melyik áll az ő szívéhez közelebb; hát mégiscsak ő az eredeti gazdi, talán jobban kialakult már nála valami vonzalom, nehogy elhappoljam a szívének kedvesebb cicát – de azt mondta, neki teljesen mindegy… egyformán szereti őket.
Így aztán a borostyánszeműt választottam. Nem is tudom, miért. Talán mert olyan életrevaló volt, pimasz, igazi rosszcsont jószág; nagyobb is, és olyan gyönyörű az a borostyánszem! Nem mintha az a zöld nem lett volna gyönyörű…
Megbeszéltük, hogy két hét múlva hozom el a cicát. Azalatt beszereztem a még hiányzó dolgokat, apróságokat, kajaféléket – száraztápot és tálkás konzerveket.
Lassan telt az idő, mi tagadás, izgatott voltam… tudtam, hogy megváltozik minden, mostantól kezdve megszelídítek egy kis lényt, akiért felelősséggel tartozom, remélhetőleg hosszú éveken át. Ráadásul a rokonok nem nézték jó szemmel a „hülyeségemet”, meg voltak győződve, hogy nem vagyok normális, tehát nem könnyítették meg a dolgomat. Ám ismertek már, tudták, hogy úgysem tudnak lebeszélni…
Néha el is bizonytalanodtam, tényleg nem bolondság-e ez, hiszen alig vagyok itthon… meg annyi mindenre kell gondolni – ezentúl nem tárhatom ki az ablakokat, gondoskodni kell a biztonságról; fogalmam sincs, mi mindenben tehet kárt egy ilyen eleven jószág; nem mehetek el üdülni soha többet, még ha alkalmam adódna sem? Szóval időnként kicsit elbátortalanodtam, de nem arról vagyok híres, hogy ha elhatározok valamit, visszalépek.
Eljött a nap. Üres hordozóval, nagy várakozással teli izgalommal mentem át Ritához. Egy jó ideig csak beszélgettünk és néztük a játszadozó cicákat. Az „enyém” többször is odajött a hordozóhoz és megszaglászta…
Közvetlen indulás előtt egy ilyen szaglászásnál, hirtelen raktuk a hordozóba; tudtuk, ez nem lesz olyan egyszerű senkinek… Ritának csak egy kicsit lábadt könnybe a szeme, de mosolyogva köszönt el tőlünk; mondta, hogy majd este felhív, mi újság a cicával, és búcsúzóul berakta a hordozóba borostyánszemű kedvenc, sárga pingponglabdáját… én meg fogtam a hordozót, benne élénken nyávogó új kis társammal, és elindultunk a lakótelep túlsó része felé.
Most már tudom ám, hogy nagy hiba volt fedeles, kosárszerű hordozót venni. Egyrészt egy izmos, erős, szabadulni akaró kiscica minden további nélkül ki tudja tolni a szíjjal rákapcsolt tetejét, és ki is szökik, amilyen energia van benne… ha nem figyel a kezdő gazdi. Mikor ez tudatosult bennem, a bajokat megelőzendő, hónom alá csaptam az egészet, a másik kezemmel meg igyekeztem odaszorítani a fedelét a kosárhoz. Ez azt eredményezte, hogy a kiscica a réseken át hadakozott barkamancsaival a szabadulásért: mire hazaértünk, a jobb kezemből több forrásból szakadt a vér… végigcsepegtettük a lépcsőt, a folyosót, a liftet, kezem feje égett – de nem volt más megoldás, ha eleresztem a tetejét, a macsek meglóg!
Az előszobába érve kikapcsoltam a hordozó szíját. Tovább semmi problémája és menekülési szándéka nem volt a kis fityfirittynek! Barkaszínű macskám kiugrott és hihetetlen, de egyből otthon érezte magát. Szándékosan előkészítettem tejet, vizet, tálkás konzervet már és az almozó is reggel óta beüzemelve várta használóját. Miután gyorsan megmostam véresre karmolt kezemet és sebtiben körbetekertem egy tiszta konyharuhával; fogtam a cicát és legelőször is beleraktam az alomtálba, ahol a tappancsával megkapirgáltam az almot. Kiperdült, előbb úgy döntött: megszagolja a tálak tartalmát, majd visszaugrott az alomba és minden további nélkül lerendezte a kisdolgát. Nagyon büszke voltam rá!
Fiam előjött szobájából, és elkezdte simogatni a kiscicát. Dicsérte, milyen szép szeme van, és milyen kis vacak… Ez lett az első neve, még az oltási könyvébe is ez került: „Vaczak”.
Egyáltalán nem zavartatta magát. Semmiféle bánat vagy egykedvűség nem látszott rajta, nem bujdosott el – kíváncsian ment mindenhova, nézegette, szaglászta a dolgokat, tárgyakat; és elég hamar evett is pár falat konzervet és lefetyelt némi tejecskét. Meg voltam vele elégedve, milyen talpraesett macskám van. Ritának csak pozitív hírekkel tudtam szolgálni!
Sínen voltunk. Kisvacak felcsapott farokkal és magasra tartott fejecskével folyamatos felfedezőkörutakra indult, hogy meghódítsa új birodalmát…

Haramia - 1. rész

2010-10-06T19:56:00.000+02:00

Az elhatározás

A szülői kertes házból már hároméves lányunkkal panelbe költöztünk - innentől kezdve csaknem két évtizedig nem volt cicám. Sokáig nagyon hiányzott, de miután fiunk is megszületett és én elég hamar munkába álltam mindkét gyermek után; a sokfelé aprózódás, a több irányba való megfelelés igénye elterelte a figyelmemet a macskahiányomról.
Mivel fiam súlyos allergiás asztmássá vált egész picikortól kezdve - havonta kötöttünk ki ügyeleten, kórházban -, lányom pedig később szintén befulladós lett, így gondolatban sem jöhetett elő ez a téma; amúgy is sokan voltunk egy kétszobás lakásra ahhoz, hogy még cica is legyen velünk.
Viszont teltek az évek; örömökkel, gondokkal zsúfoltan, mozgalmasan, rengeteg munkával… s a gyerekek egyszer csak fölnőttek; én elváltam, lányom kiröpült, fiamnál állandó gyógyszerszedés mellett viszonylag élhetővé csendesedett az allergia.
Először nimfánk lett, ő 6 évig élt velünk; s ebben az időszakban volt aranyhörcsögünk is – így letesztelhettük fiam allergiáját tollra, szőrre… azt lehet mondani, ugyanannyi tünete volt velük élve, mint nélkülük. Így aztán szépen, lassan egyszer csak megérett bennem a gondolat: cicát szeretnék! Saját cicát, aki kicsit lazítaná, mentálisan könnyebbé tehetné napjaimat.
Nagyon sokat dolgoztam, sok éven keresztül szinte hétvégém sem volt. Elvállaltam mindent, mert muszáj volt a fennmaradásunk miatt, hiszen gyakorlatilag rajtam állt a lakásunk fenntartása és a két gyerekkel való megélhetés. Úgy gondoltam, jár nekem egy cica, „akit” szerethetek, kiszolgálhatok és én is szeretetet kaphatok tőle. Fiammal is megbeszéltem, nagyon pozitívan állt a dologhoz.
Azt is elhatároztam, hogy ha már ezt kigondoltam, akkor legyen olyan, amilyet én szeretnék. Tájékozódgattam - internetem még nem igazán volt, tehát újságokból, hirdetésekből – karthauzi, oroszkék, brit cicák felé kacsintgattam, de az árukat figyelembe véve úgy döntöttem: nagyon megfelel nekem egy cirmos házicica is…
Nem hinné senki el: majdnem másfél évig kerestem! Feltűnően kevés volt a cicakínálat, igazándiból nem is tudom, miért alakult ez akkor így. Felhívtam az Apróban, napilapokban megjelentetett számokat, ahol cicákat kínáltak: „már elvitték!” - volt a válasz.
Egy kolléganőm jelezte: anyósáéknál cicaáldás fog bekövetkezni, pár hét és megszületnek. De nekem cirmos kellene, mondtam – kolléganőm jelezte, hogy eddig még nem volt olyan alma ennek a macskának, amiben ne lett volna cirmos, nagy az esély, hogy most is így lesz, hisz’ ő maga, az anyacica is az…
Várva vártam a szülést, hiszen, ha jól belegondolunk, onnantól számítva is vagy 2-2,5 hónap, míg elhozhatom a cicát, mivel addig szopnia kell. Mikor megtörtént az esemény, kolléganőm bocsánatkérő, sajnálkozó mosollyal jelentette: „jaj, bocs, ne haragudj már; képzeld el, most először, hogy nem született egy cirmos sem, csak két fekete cica”, a feketéket meg most előre elígérték…
Na jó, mindegy, hát ha már eddig vártam, várok én tovább is; egyszerűen nem igaz, hogy egyetlen cirmos cica sincs, aki rám várna – de persze nyilván nem hajkurásztam én azért éjjel-nappal, más gondja-baja is volt az embernek, ami életbevágóbb és fontosabb – csak ez számomra egy igen lényeges kívánsággá vált úgy mellékesen… (Azóta annyiszor láttam akár utcán is láthatólag kitett vagy elkóborolt cirmos kiscicákat – akkor meg, ahogy mondom, sehol semmi…)
Már több mint egy éve érdeklődgettem cicalehetőségek iránt, mikor egy új kolléganő érkezett hozzánk, aki mellém került. Egy hónapig alig beszéltünk köszönésen kívül, mert bár szimpatikusak voltunk egymásnak - mint utólag kölcsönösen bevallottuk -, de valahogy mindketten abba az embertípusba tartozunk, akik annyira zárkózottak, hogy csak akkor képesek megnyílni, ha a másik fél kezdeményezi az érdeklődést... a többiek hátunk mögött pusmogtak és vigyorogtak, hogy ezek egész nap ott ülnek egymás mellett és egy szót sem szólnak egymáshoz a kötelezőkön kívül…
Mígnem egyszer megtört a jég: Rita odajött hozzám a buszmegállóban, és megkérdezte alig hallható halk hangján, hogy nem szeretnék-e kiscicát, mert a szüleinél – épp április elsején, mikor máskor? - megszült egy terhesen nemrég befogadott gyönyörű, lompos farkú, sörényes fekete anyacica…
Ráharaptam azonnal:
- Milyenek a cicák?
- Két fekete és két… izé, cirmosnak látszó… - habozott Rita.
Akkor csak a cirmosra koncentráltam, később rájöttem, miért volt az „izé”. Rejtőzködő cirmokról van szó ugyanis. Alapjában véve barkaszínű – hamuszínű? - a macskusz, de a lábai, mellkasa és az arca jól láthatóan cirmos, az M betű is ott rajzolódik a homlokán, a testén viszont rejtőzködő sűrű, keskeny sávok sorjáznak, emiatt olyan, mintha a teste egyszínű lenne. Szürke cica… kék cica… hamvas cica… ezüst cica – szoktam a gondolatot.
A következő pár hónap azzal telt el, hogy szépen, lassan beszereztem mindent, ami a cicának kell. Nevetséges, de elsőnek rögtön egy 5 kg-os alommal állítottam haza… aztán jöttek sorban: alomtálca, kaparófa, edénykék, játékok, hordozó.
A két fekete testvért elajándékozták Rita szülei, a két „cirmost” pedig két és fél hónaposan Rita elhozta magához a panellakásába, hogy szokják meg a kertes ház kamrájához képest új helyet. Azt mondta, hogy ha nekem nem kellett volna a cica, megtartotta volna mindkettőt, ha nem sikerül megbízható gazdit találnia. Úgy érezte, neki elég lenne egy cica minden szempontból, így meg főleg, hogy tudja: a másik jó helyre kerül, jó gazdija lesz és szeretni fogják –nyugodt lélekkel válik meg tőle. Büszke voltam erre a bizalomra…
Elrendeltetett.
Úgy beszéltük meg, hogy pár hétig még legyen ott vele mindkét cica, testvérekként mégiscsak könnyebb megszokni a változást. Elég újdonság lesz az elhozandó cicának az, ha majd egyedül kell megszoknia egy másik lakást; ez így egy kis átmenet volt…
Lassan tudatosult bennem, hogy tényleg macskám lesz… és kicsit félve, aggódva, de izgatott örömmel vártam a napot…

Poros gondolatok

2010-10-06T19:50:00.000+02:00

Ha porból lettünk
s porrá leszünk,
emlékeink is azok lesznek,
vagy réges-rég porosodnak.
Hogy emlékezhessünk,
néha leporoljuk azokat,
s emlékeztetjük magunkat,
hogy porból lettünk,
míg csak porrá nem válunk,
emlékeinkkel együtt
egyszer elenyészünk...

De a közte lévő kis időben
port szemembe senki se hintsen,
és vigyáznom kell,
én se verjek fel nagy port,
bárki porrá törne-zúzna
életemben.

Szerelem a Hargiták alatt

2010-10-06T19:47:00.000+02:00

Ezüst gyöngycseppeket szór szerteszét körben
az Ivó patak kristálytiszta vize.
Madarasi-Hargitának olvadt hósapkája
nyárelőre elenyészik benne.

Zúgó közelében székely leány fürdik,
fekete haján a víz fénylőn sziporkázik.
Üde életöröm, s a mesés természet
képeslapra illő idillben pompázik.

Lent a pataknál zavartalan a csend,
csak a madarak trilláznak önfeledt,
gyönyörű dalokat a világ örömére,
minden, ami él, boldogságot sejtet.

Kíváncsi őzikék a sziklafal oldalán
félelem nélkül megállnak egy percre,
a kis patak vizéhez kecsesen lépdelve
szomjukat oltják, s nem mennek messzire.

Szökevény fiúnak szenvedés a sorsa,
ezt a csodát, mit lát, nem felejti soha.
Néhány hétig tart a szépséges szerelem,
elveszíti a lányt, hisz szöknie kell újra.

Kegyetlen a rendszer, a hetvenes évek
nem hoztak nyugalmat ott a székely népnek.
Ostoba hatalom, értelmetlen törvény,
agymosás, félelem jutott az embernek.

Ki magyarnak született, Székelyföldön élne,
nem ura sorsának, ha lázad, börtön várja,
emberi jogával élne - hogyha lenne -,
ám sokéves szenvedés, büntetés az ára.

Évtizedek telnek, a fiú híres lett külhonban,
szeretik, becsülik, ámde boldogtalan...
ha koncertkörútjain kiáll a színpadra,
hegedűje folyton szerelmét siratja.

Kezében fáj, zeng, zokog a hegedű,
hiába siker, tapsvihar, szabadság,
hiába szerető közönség, gazdagság,
álmaiban hívja-várja Székelyország.

Ott szeretne lenni, szerelmét meglelni,
mert a lány szívét, szépségét nem pótolja semmi.
A lány sem felejthet, hogyan is tehetné,
fia lett, nem lehet apját felejteni...

Hírzárlat és terror - évtizedeken át,
a reménytelenségben mindkettő párt talált.
A sors bizony rejtett, s kifürkészhetetlen,
ám érzések nem múlnak kilométereken.

Mikor a bús férfit elhagyta asszonya,
a boldogtalan nő jó férjét temette.
Húsz év alatt mindkettő a távolit vágyta,
már rendszer, tilalom sem tehetnek keresztbe.

Férfiban a honvágy diadalmaskodik,
Székelyföld mágnesként vonzza testét-lelkét,
a Hargiták alatti tiszta Ivó-patak
megőrizte örök szerelmük erejét.

(I. F. előkészületben lévő regénye ihletésére)

Veled fájok

2010-10-06T19:43:00.000+02:00

Kérdések ébrednek
szüntelen lelkedben,
volt-e jogod hozzá:
tebenned rend legyen.
Mást nem érdekelt,
te mennyit kínlódtál,
saját örömüknek
jó alanya voltál.

Hogy tudtál volna
tökéletest tenni?
Ha semmi nem változik,
hogy lehet örülni?
Mindig a félelem,
meg az idegesség,
a kilátástalanság,
s örökös feszültség.

Bizonytalan lettél,
neked szív is jutott,
sajnálni kezded azt,
ki annyiszor megbántott.
Most tudom, valami
szívedet facsarja...
sok idő kell még, míg
ember ezt megszokja.

Tökéletes boldog
semmiképp sem lehetsz,
közös kincseteket
szét nem téphetitek.
Nem más ez, kicsim,
lelkednek sóhaja,
lelkiismeretednek
rendületlen hangja.

Valami más lesz

2010-10-06T19:41:00.000+02:00

Hát te is, kicsim...
több éve foggal-körömmel
próbálod rejteni a gyötrődést,
hogy csalódtál, eleinte
tán szégyellted, s nem mutattad
a szenvedést.

Nem tudom, kicsim,
mi vár majd rád,
ha változtatsz, az nem lesz egyszerű...
az emberekre hatni jobb reményekért
inkább keresztet jelent,
mint lenne könnyű.

A csoda három nap, de
a terheket te viszed tovább,
mély vízbe ugrasz most,
s ki tudja, mi vár rád...
A jelen véget ér, valami más
lesz a folytatás,
s nem akadályozhatlak.
De az ember haláláig
szülő marad... meglásd.

Én ismerem ezt, hidd el.
Nekem a háttérben marad
csak az értés és a féltés.
Mert ki próbálta, csak az értheti meg,
min most változtathatsz:
hogy társi szeretet helyett
minden napod régóta túlélés.

Zöld

2010-10-05T21:50:00.000+02:00

Tavaszi zsenge
harmatos, friss füvecske
zölden lélegzik.

Remény színe zöld...
kicsiny tó hullámain
zöldes fény játszik.

Az én színem zöld...
fák lombja, erdők, hegyek
természet színe.

Az én szemem zöld...
zöld levelek közt bujkál
nyár ígérete.

Préselve őrzöm:
négylevelű lóhere
szerencse zöldje.

Ó, jaj, istenem,
a zöld fátyol szememről
bár messze menne!

Köszöntő

2010-10-05T21:46:00.000+02:00

Kívánok neked pihentető álmot,
benne teljesüljön minden kívánságod.
Mit éjjel megálmodsz, valóra válhasson,
hajnali napsugár boldogságot szórjon.
Tegye fényessé komorabb perceid,
váljanak köddé örök félelmeid.
Érjen szerencse is, légy vidám, sikeres,
Szeressenek téged, és te is szerethess.

Itt vagy

2010-10-05T21:43:00.000+02:00

Ahogy eldobom e sima kavicsot,
érzem, messze hajítom magamtól
minden bánatom,
pillanat törtrésze alatt egészen
más előjelt vesz minden, hófehérre
tisztul hangulatom.
Hangok frissülnek, színek élénkülnek,
mondatok terelgetik szó-gyermekeiket,
napsugár játszik arcomon,
mert itt vagy, kedves, mostantól
nincs más, kulcs nélkül is magadnál
őrzöd minden álmom.

Fehér bot

2010-10-05T21:35:00.000+02:00

Tudod, kedves,
mostanában időnként
kétségbeesem...
mert - bár néha nem látok,
a találgatás nem azonos
a bizonyossággal, de -
szemem világát
talán elveszthetem.
Most tiltakozom
természetesen,
s nem hihetem el,
nem is érezhetem
ennek tömény, izzó súlyát,
nem foghatom fel igazán
a tehetetlenség valóságát.
Bízni és hinni
már-már kötelesség,
minden esélyt megadni
s megragadni késztet
a reménység.

És fontos a tudat,
hogy ha mégis, mégis...
fehér botom majd
kezemből elejtem,
szavak nélkül biztatsz életre,
s támaszul erősen
megfogod a kezem.

Különös szálak

2010-10-05T21:29:00.001+02:00

Gyakran úgy elcsodálkozom,
mennyi s milyen apróságokon
múlt az, hogy velem vagy.
Oly különös szálakat göngyölít
az élet, s minden láncszem tisztán
passzol, réseket nem hagy.
Utólag talán már látható,
de előre ki nem számítható:
itt minden összefügg...
hogy annyi meddő idő után
egymást elhittük.
Ám szerintem az egek ura is
elcsodálkozna...
mert az, hogy találkoztunk,
akár lehetetlen is
lehetett volna.

Négy év emlékére - neked

2010-10-05T21:25:00.000+02:00

Négy év telt el, s mi még
mindig borzongva emlékezünk
a kezdetekre,
amikor még ésszel fel nem fogtuk,
akár tagadhattuk volna, hisz nem értettük,
mi ez és mi végre...

Csak valami megfejthetetlen,
gyöngéden erős ösztönnel kerestük
a másikat magunkban,
mert nem akartuk, hogy életünk
elmúljon csak úgy, a másik nélkül, máshol vagy
az égi csillagokban...

És volt kishitűség, bátortalanság,
bár éreztük sokszor, annyira sokféle
dolog, mi összevág,
meg azt is, hogy a másik számunkra
mégsem magunk ismétlődése,
hanem egy új világ,

mely remegő lélekkel keresi társlelkét
vagy lelki társát... rejtett titkait felfedezni,
perceiben élni,
mennyire kellett a szív mélyen elásott
varázsládikójából a bizalom kincseit
elővarázsolni...

S végre hittünk, hinni mertünk,
rég elsírt könnyeinkből közösen építettünk
mesés üvegpalotát...
Lásd, kedves, azóta is ép az üvegvár,
ott őrizzük a négy év minden tündöklő mosolyát,
csillag-pillanatát.

Cseresznyevirág

2010-10-05T21:20:00.000+02:00

Már annyit vártam rád,
homlokomra az idő
bárányfelhőnek tűnő
redőket rág...
Már annyit vártam rád,
hogy elszáradt hajamon
az örök szépségű
cseresznyevirág.

Nyári est

2010-10-05T21:17:00.000+02:00

Nyári alkony után
bandukolok csendben,
lábam köré puhul az est
lomhán és melegen.
Sötét ágakon túl
a Hold is fogyni kezdett,
nem "nagyképű" ma már,
így tán szerényebb lett.

Rigó trillája szól,
dalban felel párja,
odébb sok esti madárnak
zeng csodás vokálja.
Itt-ott tücsök cirpel -
mily békés nyári est! -
nyugalom, mit áhít a fáradt
lélek és test.

Kerítéscölöpről
néz rám kecses macska,
hangtalan a kavics, puhán
huppan le az útra.
Átszalad előttem
a bokrokon túlra,
előbb volt - most nincs
holdfényben kelt árnya.

Lámpa fénykörében
lepkék és szúnyogok
vígan éledeznek s járnak
derűs rovartáncot.
Hazakísért árnyam,
s Hold fénye hajamon,
csillag szórjon hűsebb álmot,
a mától elbúcsúzom.

Élj sokáig, anyám

2010-10-05T21:14:00.000+02:00

Anyja vagy "Annya"? -
első szavunk ez volt, így hívtunk
öcsémmel téged, anyu.
Majd változott a kép, kiskorunk
elmúlt lassan, s ahogy unokák becéznek,
úgy maradt rajtad: Mamu.

Csak a szomszéd megyét láttad
hetvenkilenc éved alatt, soha
semmit nem pihentél,
magadért s kényelmedért
oly keveset vártál, érte apró
szikrányit sem tettél.

Nem lényeges, nem fontos,
mondtad mindig, majd csak
lesz veled is valahogy...
Te nem rovod fel, szegény,
hogy háttérbe szorulsz, pedig
az erőd csak egyre fogy.

Hálát vagy viszonzást
semmilyen jótettért sohasem vársz,
csak adsz, mindig adsz,
fullánkot sem szúrsz és
nem alázod meg azt, kinek ingyen
szeretetet osztasz.

Ha bántottak szóval,
csak hallgattál mélyen... úgy tűnt,
meg sem érint, pedig fájt
sok minden, tudom, de te
tökélyre vitted a kenyérrel
való visszadobást.

Te erre hivattál, s e világ
mennyivel reményteljesebb, másabb,
különb, jobb lehetne,
ha a te szívedből egy kevéssel
több születhetne, ha az önzés helyét
a szeretet tölthetné be.

Azt érzed

2010-10-05T21:11:00.000+02:00

Néha úgy érzem,
kemény vagyok, mint a szikla,
engem már nem fog sodromból kihozni
csalódás vagy vízből szikra.
Szokás kérdése,
hiszen sűrűn nyílhat életünk
forgó színpadán a pofonosláda,
nem akarunk, csak kerülünk
ide-oda, gyors egymásutánba',
csöbörből vödörbe,
gondból problémába.
Már ünnepnek számít,
ha egy napon épp
szépen szólnak hozzád,
megköszönöd, ha éji utcán
duhaj hősök nem támadnak rád,
nem dől össze hit és remény,
bűnbaknak sem kiáltanak,
s nem vagy elején vagy végén
semmilyen listának,
nem vertek át és nem tettek balekké,
nem törték álmaid alapjában ketté,
csak teszed a dolgod, s a
legvégén a napnak
azt érzed, meg kell köszönnöd azt,
hogy élni hagytak.

A zene csodája

2010-10-05T21:01:00.000+02:00

Hogyan is mondhatnám el,
a lélek virágai mily hálás-gyöngéden
hajladoznak a dallamtengerben?
Hogyan mesélhetnék arról,
a szárnyaló dallam miként
simogatja szét balzsamát fájó,
tépett sebeken?
Hogyan kelt reményt, ha az már
búcsút intett,
hogyan vigasztal, ha a lét már
hinni sem enged.

A zene csoda!
Legyőz parányságot, s közben
égig emel,
hitet újít, szépít, szívekhez
repít el,
kivasal sok gyűrött, megviselt
ideget,
ölelve átfog, ringat és
melenget.

A zene égi csoda, csak hallgasd
és éltet,
dallamok teremtenek benned
életkedvet.
A zene virágoskert, álom és
tünemény,
átélés, megélés, túlélés,
hit, remény.

Társam vagy, kedves, s lásd,
mi együtt éljük tisztán
zenéinket,
tudod, a dallamokkal még
erősebb az érzés,
mennyire szeretlek.

Mirci - 4. rész

2010-10-05T20:54:00.000+02:00

Medve és Leó

A kiscicáknak egyre szűkebb volt a hely, ahol mocoroghatnak. Eljött az idő, hogy már kevés lett a doboz. A kicsik térre vágytak, s ágaskodtak a doboz oldalának tetejére... s előbb-utóbb sikerült átbucskázni rajta.
Nagy meglepődés volt, amikor az első bukfenc megtörtént... Leó volt az illetékes, természetesen. Felhúzódzkodott a doboz szélére, hatalmas kék kockaszemekkel körülnézett, hallottam, ahogy koporcolnak a pici lábak a kartondoboz oldalán... nagy kár, hogy nem volt akkor még megfelelő fényképezőgép, érdemes lett volna megörökíteni ezeket a pillanatokat. Aztán egyszer csak átfordult a súlypont a doboz széle fölött, s erre nem készült föl a tigrincs... hupp, máris a doboz köré tett rongyon kötött ki. Felvettem, egy maroknyi volt az egész cica... tündéri kis bolyhos, apró, szuszmogós lény. Szívem fölé tettem, ahol négy lábbal kapaszkodott a pulóverembe, kis szíve szaporán vert; kétségbeesett, nem tudván, mi lesz most ővele... Hát mi lett volna: megkezdődött a kinti élet!
Mirci eleinte ideges volt, mikor a kiscicák beindultak, állandó figyelemmel kísérte őket. Nemegyszer láttuk, hogy ha túlmerészkedett valamelyik bátor kis felfedező a Mirci által szabott határon, foga közé kapva annak nyakszirtjén a bőrt, visszacipelte a doboz közelébe...
Ahogy cseperedtek, látszott a különbség Medve és az anyja között. Bár mindkettő fekete és nőstény, Medve kicsit valóban robusztusabb cica az anyjánál, s a bundája is más jellegű: míg Mirci kecses és filigrán, a bundája selymes, hosszabb szőrzetű; Medve erősebb testalkatú, kicsit görbe, Mirciénél vaskosabb lábakkal, a bundája pedig rövidebb szálú, tömöttebb. S még egy jellegzetes különbség volt köztük: Mircinek világossárga, hatalmas holdszempár tekintett ki háromszög alakú, elegáns kis arcából; Medvének kisebb, kerekebb formájú, narancssárga szeme volt, ugyancsak kerekebb arcban. A járása tényleg medvés volt, meg valahogy az egész feje is, véletlenül sem neveztük soha máshogyan, mint a "medve" szó valamelyik változataként.
Leó értelmes, Bandi-féle mézsárga szemeit és csodás izomzatát nem győztük csodálni. Nyugodtan lehetett masszírozni némi erővel is akár, dorombolva tűrte. Leó mindenben elöl volt, ő volt a legbátrabb, ő csinált mindent elsőre. Medve némi habozással és kevesebb sikerrel, de többnyire követte bátyját.
Sokat játszottunk velük, a madzagon húzgálós dolgokat imádták, s előbb-utóbb birkózásba csapott a dolog. Később megkezdődött a berendezés amortizálása... rohangálás ungon-berken keresztül, még a falra szerelt könyvespolcokat sem kímélték. Hát igen, néhány váza, bögre, dísztárgy látta kárát a cicák aktív testmozgásának. Teljesen belejöttünk, mit hova NEM szabad tenni, vagy ha mégis odatettük, hát rátudtunk a dologra. Virágféle csak kaktusz maradhatott meg, hiszen sorban végeztek – természetesen játékból – a többivel... ha nem a cicák lökték le a virágcserepeket, akkor valószínűleg önálló életet éltek a növények és leestek maguktól... Erre gondoltam, mikor néhányszor, hazaérve egy halom föld és széttört cserepek fogadtak a szőnyeg közepén, valamint egyidejűleg alvó, ártatlan cicák...
Ők is hamar megtanulták, hova NEM szabad menni. Pl. a sparhelt lapja, a cserépkályha vasajtaja, kályhából frissen kikapart salak bármilyen csábító, azokkal nem jó kezdeni...
Sokszor szedtem le tehetetlenül lógó kiscicát a függönyökről. Érdekes, ezekbe hiába akadtak bele többször is, mindenek ellenére a függöny a későbbiekben mégsem tartozott az elkerülendő dolgok közé.
Egyszer, süldő macska korukban kergetőzés közben Leó már majdnem utolérte Medvét és rávetette magát, s az útnak is vége szakadt: elzárta az ablak. Mit lehetett tenni, Medve sem hagyhatta, hogy legyőzzék, s egy lehetőség volt kilátásban: felrohant a függönyre. Ez még nem lett volna baj, de... Leó viszont utána! A súly a lendület miatt erőteljesnek tűnt a majd' százéves házfalba szerelt karnis számára - fogta magát, leszakadt! Szerencse, hogy a cicákra csak a függöny borult rá, és az is mázli, hogy otthon voltam, így a csapdába szorult, áldott jó kiscicákat ki tudtam halászni a leszakadt karnissal jól lerögzített függöny alól.
Nemegyszer előfordult, hogy a reggeli, sürgős készülődésem közepette nem vettem észre, hogy a nyitott szekrénybe beosont valamelyik cica, s ha véletlenül elmaradt az indulás előtti létszámellenőrzés, hát mi tagadás, be lett hajtva rá az ajtó... bizony, azt a szemrehányást, amikor hazaérkezve meghallottam a panaszos nyávogást és kieresztettem! Megjegyzem, volt néhány ilyen alkalom, s a több órás kényszerű szekrényben-lét után soha nem volt "bepisi" vagy "bekaki"... ezért nem győztem csodálni őket; viszont egy jó darabig érezhettem a sértettséget. Nagyon jól értenek hozzá a sértődött cicák, hogy hogyan kell levegőnek nézni a személyzetet!
Néha Mirci is csatlakozott játék közben hozzájuk, olyan jó volt nézni, amikor hárman együtt csatároztak. Aztán érdekes volt látni, hogy bár a süldő cicák már ugyanazt az ételt ették, mint anyjuk, még naponta egyszer-kétszer mindig visszajártak szopni anyjukra, s ezt szintén nagyon sajnálom, hogy nem lehetett még akkor megörökíteni, hiszen a két "kiscica" már majd' akkora volt, mint anyjuk!
Nagyon szép időszak volt ez életemben...
Mirci odakerülése után 14 évig laktam még otthon, csaknem ez időtartam végéig voltak cicáink, s ők megszépítették minden otthon töltött percemet. Így, velük és mellettük váltam felnőtté. Megtanultam a felelősséget, a gondoskodást; kölcsönösen rengeteg szeretetet, örömet adtunk egymásnak. Rendkívül fontos és meghatározó élményeim közé tartozik a cicákkal való élet és kapcsolat, hiszek benne, hogy aki így nő fel, lelkiekben olyan többletet kap az élettől, melyek más módon nem igazán, nem ugyanúgy pótolhatóak.