2010. október 19., kedd

Juharfalevél


Az ember elfárad már a mindennapos hajnali keléstől és kevés alvásoktól. Pénteken már csak a péntek ténye élteti, és szombatra, ha szerencséje van, nem kell semmi miatt korán kelni.
Így nem csoda, hogy nem kapja el az embert minden ok nélkül az eufória pénteken hajnali 5-kor, de még a 7 órás indulásnál, a "szürkületi zónában" sem. Nem örül valahogy annak sem, ha a 40-50 perces autóbuszúton (volt már 70 is ugyanez) eltapossák és félrelökik az ülésekért folyó közelharcban az "oskolások" - elvégre biztos is, hogy kizárólag ők lehetnek jobban rászorulva azokra, és nyilván fáradtabbak, mint mi, akik már netán 20-30 (sőt több) éve nyomjuk, netán itt-ott egy csomó ragaszkodó, immáron most már sírig kitartó egészségügyi problémával ellátva...
Ámde szemléljük a dolgokat pozitívan. Sokkal jobb nekem, mint... és itt buzgón sorolni kezdek magamnak jó néhány tragédiába torkolló élethelyzetet, természeti vagy felelőtlen emberi mulasztások miatt bekövetkező katasztrófáknak kitett tömegeket, fiatalon vagy életük teljében gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket és elhunytakat... vagy a munkanélkülinek... vagy a hajléktalannak... vagy...
Mire majdnem beérek, bőven 8 előtt, már a Nap is feljött és megcsillan a csodálatos, hatalmas juharfa színes levelein, melyet már 13 éve csodálok meg minden ősszel. Fantasztikusan pazar látvány a fa napsütésben! Az őszi színek széles palettájából semmi sem hiányzik róla. Tökéletes.
Takarítónőnk hajnali 6 óta dolgozik, azóta szerintem már többször felsöprögette a munkahely előtti járdát a hulló levelektől. Talán ezért tűnik fel a járda közepén egy friss, harmatos, szabályosnál is szabályosabb, élénkvörös levél, melyre láthatóan még senki nem lépett rá, biciklivel sem mentek át rajta. Nincs szívem otthagyni, viszem magammal, be a helyemre. Részlegünkben én vagyok az első, s míg készülődöm, pakolgatok, kirakom magam elé a levelet, s aki látna ilyenkor, valószínűleg rájönne, hogy nem vagyok komplett: egyedül vigyorgok időről időre a juharlevélre...
Mikor jönnek kollégáim sorban, tekintetük ráesik a levélre, majd rám, s mindenkinek derűs lesz az arca és fecserészni kezd. Egyik férfiú felkapja, s vidáman harsogja: "Szkenneljük be?" Naná!
Valahogy mindjárt máshogy indul ez a munkanap... Egy kis piros levél mire képes!
És aztán a délelőtt folyamán még két levél érkezik hozzám azoktól, akik nem kizárólag egyhelyben ülősek.
Szintén különlegesek és szintén szépek... Nyilván, hogy beszkenneljük...
Utána pedig újság lapjai közé helyezve súlyozom le lexikonjaimmal, hogy maradandóbb legyen szépségük... De emlékeimben úgyis úgy marad meg, mint "mosolygós péntek juharlevéllel"...


2010. október 15., péntek

Megszöktek a szavak


Egymás arcát nézzük,
és csak hallgatunk,
mert hihetetlen mód
megszöktek a szavak,
de azért, mit hirtelen
szemedben meglátok,
úgy örülök, hogy nem,
mégsem vagyok vak.


2010. október 13., szerda

Ahogy várlak


Percenként harsan a megszokott szignál,
hangosbemondó szónokol szüntelen,
különös ez a csend mégis itt bennem,
különös... így, e zajos tömegben.

Érzem, ahogy lelkem elkülönül,
burkot emel körém saját világom,
egyedül vagyok az emberáradatban,
mert közeledő lényedhez formálódom.

Hoz a vonat, a percek vánszorognak,
késik öt percet, majd bemondják: tízet...
csendemet átszövi ólmos várakozás,
csak szívdobogásom érzi jöttödet.

Áll az idő velem, ahogy befut a vonat,
s már az embereket sem számolom,
meglátlak, és még hozzám sem érsz,
máris helyére kerül gondolat és érzés,
s rögtön köddé válik minden gondom, bajom.


2010. október 11., hétfő

Lepkeszárny


Törékeny lepke-
szárnyakon suhan tova
a nyár emléke.


Pille-varázs


Őszi napfényben
meseszép pille-varázs
lelket melenget.


2010. október 6., szerda

Haramia - 8. rész

Segít a cica!

Haramiának kedvelt percei közé tartozik az is, amikor mosunk. Ha kimegyek a fürdőszobába és felhajtom a mosógép tetejét, hogy előkészítsem az automatagép mosását, ő már ott is terem, s a padlóról ugrik fel egyenest a gép tetejének keskeny, műszerfali részére, ott egyensúlyát keresgetve rácsapódik a már kinyitott fedélre, minek következtében az rávágódik a kezemre-karomra. Egye fene, több is veszett Mohácsnál, mint egy-két kék folt!
De olyan is előfordult már, hogy nem sikerült a keskeny részre ugrania, vagy valamiképpen azt gondolta, még zárva van a fedél, tehát ugrás, és… landolás belül a forgódobban, a ruhák tetején. Nem lehetett rá haragudni, olyan rémülten nézett kifelé hatalmasra tágult, ártatlan borostyánszemeivel. Nem beszélve arról, hogy annyira gyönyörű, mikor meg van ijedve vagy bármi miatt izgatott, hogy egyszerűen meg kell zabálni!
A teregetés irányában is hatalmas ambíciót mutat. Ahogy nyitom a ruhaszárítót, már látszik rajta, hogy a nap fénypontja jött el. Kiszedem a gépből a mosott ruhákat egy nagy lavórba, és beállítom a szárító mellé. Előfordul, hogy nem kezdek a teregetéshez nyomban, hanem még teszek-veszek, telefon vagy csengő szól, vagy hasonlók. Mire visszamegyek a szárító mellé, Haramiám a tele lavór mosott ruhán fekszik kakaóscsiga formájában, a világ legtermészetesebb módján. Nagy-nagy valószínűséggel egyébként ilyenkor legtöbbször nyilvánvalóan sötét vagy fekete ruhák hevernek teregetésre várva a lavórban!
No mindegy, miután Haramiát letessékelem a cuccról, elkezdődik a teregetés szertartása. Mely úgy néz ki, hogy én felveszem a célirányos darabot, néhányszor kicsapkodom, minek következtében akár fel is sóhajthatnék, mert Haramia kimenekül, félve a haragos rongyoktól. Felterítés, közben Haramia visszaosonása, érdeklődő figyelme – és újabb rongyrázás, Haramia újabb kirohanása. És így tovább, minden egyes ruhadarabnál. A végén egészen belehergeli magát, és úgy gondolja, túl hamar vége lett az izgalmas mulatságnak. Vinném ki az üres lavórt a fürdőszobába, már természetesen benne honol a macska. Jó, legtöbbször ilyenkor hagyom, hadd pihenje ki a dinamikus fizikai megpróbáltatásokat.
Ha nem tanyázik bele a lavórba, akkor kétféle módon folytatja a játékot, illetve van egy harmadik, ami az előző kettőnek a garantált sikert jelentő keveréke. Az egyik abból áll, hogy padlóról felugrándozik a kinyitott és teleteregetett szárítóra. Ami még hagyján is, míg nagyjából a közepét célozza meg! Legfeljebb a ruhákon lesz még pár marék szőr, oda se neki. De ha nem a mértani közepet találja el röptében a 3 kilója – most már 3,80, hétévesen! –, akkor bizony előfordul, hogy az alkotmány hatalmas robajjal összecsuklik, rongyokat temetve maga alá. Én pedig szintén csuklok, mert az alattam lakó emlegeti az édesanyámat… Ilyenkor hatalmas sóhajjal felállítom a tákolmányt, és elkezdtem a ruhaneműt visszahelyezni eredeti állapotába.
Másik dolog, amit imád még teregetés közben és után csinálni: kiválasztja a legszimpatikusabb ruhaneműt, mely lóg a szárítóról, és hátsó lábaira állva két kézzel akkurátusan elkezdi felváltva beleaggatni a karmait, mintha csak kaparófa lenne, a rongyaink meg kizárólag ezt a célt szolgálnák! Ha oltári nagy szerencsénk van, akkor lehet, hogy csak egy törülköző az, vagy egy lepedő. Ha nincs annyira szerencsénk, akkor kötött pulcsi vagy az ünneplő blúzom… És ez az elfoglaltság persze mindaddig gyakran úrrá lesz rajta, ameddig a ruhák ki vannak teregetve. Tehát olykor nem is látom a műveletet, mert mondjuk, dolgozni vagyok – csak az eredményt. Micsoda boldogság és optimizmus egy átdolgozott nap után azzal foglalkozni, hogy horgolótűvel visszahúzgálni az ominózus szálakat a ruhanemű színéről a visszájára!
A legszebb azonban a két tevékenység ötvözése. Ráugrik a szárítóra – robaj, összedőlés, visszaállítás, újrateregetés. Közben, még félig sem teregetek vissza, már kezdődik a belekapaszkodás valamelyik szimpatikus ruhadarabba… odébb hessentem, megnyugszom, hogy valószínűleg most már más köti le a gondolatait vagy elmegy aludni. Nyilván, hogy nem, hanem a hátam mögött, a tévé tetejéről ugrik rá a szárítóra; s ha épp ott vagyok, talán még el tudom kapni a tákolmányt, hogy össze ne zuhanjon.
Jaj, és imádja Haramia, ha varrok! Ezt én nagyon kevéssé tudom értékelni, mert a tű, mint tudjuk, szúr. Haramia meg van győződve, hogy a varrás is direkt az ő szórakoztatására történik. Lázasan nyüzsög, mindenáron el akarja fogni az ide-oda surranó cérnát, mely hol le-, hol felbukkan a varrandó anyag körül. Számtalanszor el kellett vágnom az aktuális cérnát, mert ő félúton elcsípte és összegubancolta, illetve ami még gyakoribb: másodpercek töredéke alatt elrágja azt a cérnát, amivel épp varrok; s ezáltal én kezdhetem elölről, vaksizva a nagyon utált tűbefűzést!
Első évében azt gondoltam, hamarosan vége lesz majd ezeknek a cicás csínyeknek, ennek a fantasztikus aktivitásnak, dinamizmusnak, amit Haramia produkál. Ám ez nem bizonyult valósnak, mivel telnek az évek, és még mindig ilyen! Miközben ezeket írom, visszaemlékezve Haramia kiskorára, rádöbbenek, hogy már elmúlt 7 éves, és lényegében még mindig ilyen…


Haramia - 7. rész

Rágcsálósdi

Haramia ki nem fogyott a meglepetések szerzéséből. Ő maga nem is sejthette, hogy az alvását leszámítva lényegében minden mozzanata megörökítésre méltó, ő úgy éli meg ezeket, hogy ez teljesen normális cicáéknál. Pedig nem, a cicák is éppúgy különböznek vérmérséklet, mozgékonyság, szelídség, mániák szempontjából egymástól, mint az emberek.
Emlékszem, akkor ősszel történt, amikor Haramia féléves körül lehetett, hogy vettem egy magnóval, rádióval kombinált CD-játszót. Úgy örültem neki, mert addig csak a számítógépben hallgathattam CD-t. Kis semmilyen, drótszerű antennája volt neki. Azt valahogy el kellett helyezni, lehetőleg felfelé, hogy normálisan szóljon a szerkentyű. Mintegy egyetlen napig volt meg az antenna! Míg másnap nem voltam a tett színhelyén, Haramia megoldotta a problémát: lerágta az antennát, kb. félig. Azóta sincs normális rádióm, minden alkalommal, ha muszáj lenne hallgatnom, rengeteget manipulálok a maradék antennával, míg valamit egyáltalán lehet hallani általa…
De még ennél is nagyobb baj volt az, amikor egy postai értesítőmet rágott meg, amit feledékeny módon kint hagytam a konyhaasztalon; ráadásul ebben az esetben én magam sem tudtam, mit kaphattam. S ezt követőleg a kínos magyarázkodás a postán, hogy bocsánat, de megette a macskám és egyebek… Hát, nem tudom kellőképpen visszaadni azt a megsemmisítő pillantást, mellyel kísérték ezt és a hasonló vallomásaimat ilyen esetekben. Aztán többször is „megevett” néhány befizetendő csekkemet, és nem volt válogatós: bizony megette a befizetett csekk igazolószelvényét is, amivel pedig később menni kellett bizonyítás céljából a közös képviselőhöz, mert ott elfelejtették könyvelni. Én égtem, de a közös képviselő is nagyon felvillanyozódott.
Ez a megevés nem szó szerint történt, csak éppen használhatatlanná tette a dokumentumokat. Meg is figyeltem: úgy történik a dolog, hogy két kezével letámasztja a sértegetni óhajtott papírdarabot, miközben szájába veszi annak elérhető részeit, és fejét oldalra – egyszer jobbra, aztán balra – kicsapva szaggatja fogaival fecnikké a papírt. Legyen az egy újság, egy levél, vagy éppen a még régifajta személyi igazolványom lapjai! A fejmozdulatok, amivel ezeket eszközli, büszkék és öntudatosak. Nyilván, hát nem csak úgy óvatosan, sunyizva kell ezeket csinálni, hanem felvállalva tetteinket, talán nem így van?
Akkoriban fiam még iskolába járt. Egyik este, mikor hazamentem, jelenti nekem, hogy roppant sajnálja, de nem tudja megtanulni a történelemleckét. Értetlenül néztem rá és már készültem a szülői dörgedelemre. Aztán megláttam a jelzett történelemkönyv aktuális leckéjét… enyhén szólva cafatokban állt az oldalpár. Szépen formált, többnyire lengő szalagcsíkokra szaggatta azt kedves kismacskánk, melyet aztán celluxszal próbálgattam a hátoldalán és a földön, heverőn, itt-ott talált, sikeresen leszaggatott darabokból összetákolni, hogy úgy félig olvasható legyen a maradvány.
Az újságok, és sajnos, nyitva felejtett könyvek is sokszor tanúsíthatták Haramia éles fogazata nyomát. És akkor hálát adhatok az égnek, hogy mondjuk, nem kölcsönbe kapott könyv volt a porondon!
Rengeteg fényképalbumom van, egyik hobbim a papírfotók albumba rakása. Mióta van digitális gépem, kevesebb a lehetőség, bár előfordul, hiszen azokból is szeretek néha papírképeket előhívatni. Lényeg, hogy ha elkezdem a fotók albumba pakolását, Haramiának természetesen azonnal ott kell teremnie, buzgó segítség gyanánt. Ami abból áll, hogy imádja nyalogatni a képeket, de ez még hagyján. A probléma az, amikor ezek sarkait is megevéssel-cakkozással tiszteli meg. De az ember megerősödik a terhek alatt, így hát legyintve veszi tudomásul: hál’ istennek, úgyis csak a miénk… mármint nemcsak a fotók, hanem a macska is.
Ha ajándékokat csomagolok, az kezdettől fogva Haramia aranypercei közé sorolhatók! Esküszöm, úgy veszi, hogy az direkt számára teremtett játékidő. Többet jelent, mint ezer darab plüssegér! Azonnal ott terem, és a csomagolópapírokat hatalmas ambícióval és ezer örömmel veszi kezelésbe. Mivel az ágyamon szoktam – mint legnagyobb felület – a csomagolásokat végezni, ezért egyértelmű, hogy Haramia, ha csupán rááll a csomagolópapírra, akkor az minimum behorpad, ha éppen ki nem lyukad… így az a rész dobandó. Kezdődik egy másikkal elölről… Haramiát közben sűrűn felkapom és lepozicionálom az ágy tetejéről, két-három lehajítás után kiterítem az újabb díszcsomagolót. Bal karommal már védekezem a felugrani szándékozó aktivistától, de közben a papír összegöndörödik. Imádom. Mikor végre odáig jutok, hogy az ajándékon netán már csak a csomagoló széleit kell celluxszal megerősítenem, akkor meg a celluxot lopkodja el, és mivel ilyenkor sűrűn van rá szükség, minden alkalom előtt ott kell hagyni mindent, és keresni égen-földön az ellopott és elfocizott celluxot. Nem egy eset volt, hogy míg én négykézláb mászkáltam a cellux után, addigra ő megette a már szinte készre becsomagolt ajándék sarkát!
Na, ilyenkor szoktam Haramia édesanyjára sűrűn gondolni, valamint Kleofást (a 17 éves teknőcöt mint háziállatot) gondolatban megkövetni az akváriumtakarítási nehéz percek okozta idegességem és türelmetlenségem miatt,  kissé előtérbe helyezve őt…


Haramia - 6. rész

…és a számítógép

Haramia imádja már pici korától, ha otthon dolgozom a számítógépen. Illetve teljesen mindegy, hogy dolgozom-e vagy csak úgy internetezem, lényeg, hogy ott üljek. Azonnal jön és amíg el nem fárad, röpdös át a könyvkupacokon, polcokon, itt-ott dobbantva egyet, hogy új erővel tudjon rugaszkodni. Egy közbülső állomás a monitor teteje; akár a padlóról egyenest fel tud rá ugrani. Azt csodálom, hogy még működik…
Eleinte meglepődtem, később hozzászoktam, hogy kismacskám gumilabdaként szeli a távokat akár vízszintesben, akár függőleges irányban. Szerintem külön élvezi, hogy a monitor a lendülettől hangos nyikorgással ad hangot nemtetszésének, valamint ennek a műveletnek a során ide-oda leng is kissé a szerencsétlen műszaki tartozék. A monitoron néha van egy kis pihenő, ami alatt én is folytathatom a munkát. Van, hogy csak ül rajta egyiptomi macska pózában, és kifele mereng az ablakon. Van, hogy élénk mosakodásba kezd, időnként jókat forgolódva, ami cirka negyedóráig is eltart. Közben persze én abból állok ki, hogy a minduntalan lelógó cirmos farkát próbálom több-kevesebb toleranciával elhessegetni az útból, mivel időnként jó lenne látni is valamit a monitoron. Ezáltal persze megtakarékoskodom azt az időt, amit portörléssel töltenék ezen a területen… Nem is tudom, mi lenne szegény macskával, ha egyszer úgy döntenék, hogy lapmonitort vennék!
A faroklógáshoz tartozik még a mosakodás közbeni monitoringadozás, recsegés-ropogás kíséretében. Van, hogy ezt követően úgy dönt, hogy igenis, itt fogja aludni aktuális napszaki álmát, és habár rendesen lejt a monitor teteje, ezáltal egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes; őt ez nem érdekli, ha én épp itt ülök. Abba viszont bele sem merek gondolni, mi lehet a monitor belsejében, már ami a macskaszőrt illeti! Hiszen, mint tudjuk, a ferde tető sűrűn lyukacsos, ahol önmagában is beszáll tetemes mennyiségű por, de ha még az évek során felgyűlt macskaszőrmennyiségre is gondolok… ajaj, beszéljünk másról!
Baloldalt az asztalon tartom a kéziratokat, amikor pl. egy leendő könyv anyagát vinném a gépbe. Haramia nemes egyszerűséggel imád erre a kézirathalmazra ráugrani, akár a monitor tetejéről, akár a padlóról, de akár a vasalódeszkáról. Ez utóbbi nem azért áll állandóan nyitva, mert annyira imádok vasalni és sűrűn tenném, hanem azért, mert birkabőrrel letakarva egyik kedvenc macskapihenőhelyünk.
Na most, ettől a kéziratra ugrándozástól nem halad ám gyorsabban a meló! Tekintettel arra, hogy a papírmennyiség általában szanaszéjjel repked a levegőben a lendület következtében. És tegyük hozzá, van olyan szerző, aki a több száz oldalas kéziratát nem látta el oldalszámmal! Előfordult, hogy a nap hátralevő részében azzal töltöttem az időt, hogy a padlón ülve több-kevesebb sikerrel és egyre növekvő, reménytelen kétségbeeséssel próbálkoztam sorrendbe rakni a kéziratot. Mi több, szerencsétlenségemre Haramia ebben is megpróbált aktívan segíteni!
Az aktuális oldalt, amin dolgozom, egy ferdén álló kézirattartóra csipeszelem fel. Ezeket a csipeszeket is imádja rágicsálni Haramia, miközben dolgoznék. Időnként rettenetesen el van foglalva ezzel, és érdekes módon egyáltalán nem érdekli, hogy én szapora időközökben jelzem neki, hogy édesapja nem volt üveges és őmacskasága nem átlátszó; mindezt célzásként arra, hogy én közben tudnék esetleg haladni is, ha nem állna a kézirat elé.
Van, amikor isteni szerencse folytán a kéziratra ugrás következtében nem verődik le, mondjuk, ötven oldal, csak kettő, ami igazán szóra sem érdemes. Ám mire a kettőt ültömből felkapirgálom, Haramia végigterül az asztalon hagyott maradékon, ami valami csoda következtében nem zúgott le. Látványosan végignyúlik vagy átmegy kakaóscsigába, jelezve, hogy na, ő most itt és csakis itt szeretne megpihenni néhány órácskát. A munka sürgősségétől függ, hogy van-e szívem Haramiának ezt a tervét keresztülhúzni vagy sem.
Létezik egy olyan haramiás dolog, ami számítógépes működésemkor léphet fel: imád ugyanis keresztülfutni a billentyűzeten édes kis jószágom. Először, mondjuk, jobbról balra, majd ugyanez fordítva, és ezt ismételgeti számolatlanul.
Gondolom, az már ismerős sokak számára, amikor a macskák átsétálnak a billentyűkön, és ezáltal a képernyőn legjobb esetben furcsa, oda nem illő hieroglifák jelennek meg – hát istenem, fogja és kitörli az ember, ennyi szórakozása csak lehet tán annak az ártatlan jószágnak! De mikor olyat produkál, amit én készakarva sehogy sem tudok rekonstruálni? Nevezetesen például, hogy hogyan lehet ezt elérni: nyitva van internetezés közben egy rakás ablakom, interneten kívül is 4-5-6 program. Macska fogja, átlibben vagy rohan (teljesen mindegy) a taszteren, és a gazdadelikvens leesett állal, beavatkozásképtelenül nézi, hogy másodpercenként csukódnak befelé az ablakok, miközben lélegzetet venni is elfelejt. Meg sem kérdezi egyik program sem, hogy tényleg becsukódjon-e. Csukódnak – az összes. És mikor végigzár tizenakárhány ablakot, programokat; kilép magától a gép mindenből, kijelentkezik és kikapcsol. Ez nem mindig hasznos ám! Pláne, ha munkában van az ember, és mondjuk, fél napja nem mentett…
Mikor először láttam, azt hittem, nem vagyok normális, hiszen ez nem lehet, ilyen nincs! Szemem láttára zajlott, de szerintem senki nem hinné el, sőt, ha jobban belegondolok, én sem hiszem el! Ám azóta megismétlődött már, és azóta sem jöttem rá, hogyan történhet ilyesmi…


Haramia - 5. rész

A szekrényhóbort

Amióta Haramia hozzám került, lassan tudomásul kellett vennem, hogy meg kell gondolni minden egyes ajtónyitást. Bármilyen ajtónak a nyitását. Ha például szükségem volt a szekrényből valamire, nem csak úgy, hűbelebalázs módjára és szabad emberhez méltóan nyithattam is azonnal, hanem előtte tanácsos volt alaposan végiggondolnom, nem akarok-e onnan pár perc múlva még valamit, és inkább mindent egyszerre kiszedni, illetve berakni.
Mert ha a szóban forgó szekrény ruhásszekrény szerepet töltött be, akkor Haramia, bárhol volt is addig, az első neszre azonnal rohant, és mire egyáltalán lélegzethez jutottam volna, már bent is termett. Onnan pedig ember legyen a talpán, aki negyedórán belül elő tudta szedni. Na jó, meg vannak dübbentve rendesen a szekrényeim, szó mi szó. De nap mint nap ott tartottam, hogy deréktól fölfelé bent vagyok a szekrényben, fejemmel a ruhák között, és mindkét kézzel hadonászok a cuccok között macska után – ámbátor teljesen eredménytelenül.
Haramia imádott – és mai napig is – a vállfás cuccokra másodperc töredéke alatt felmászni, mint más normális macska a fára. És ugye, mivel a ruhák szekrény belseje felőli oldalát nem látom, még csak elképzelésem sem lehet, vajon melyik mögött és milyen magasságban tapogatózzak, sűrűn emlegetve a jó édesanyját neki.
Előfordult, hogy sietnem kellett volna, már eléggé késésben voltam, és Haramia szokás szerint eltűnt a szekrényben. Kivettem, ami kellett, tettem pár eredménytelen karcsapást jobbról, balról, középen, fent és lent; sehol semmi – így nagyot sóhajtva nyitva hagytam a szekrényajtót, mely ugyan épületes látványt nyújtott, ám nem volt más hátra, mint érzékeny búcsút véve a kis átkozottól, mentem a dolgomra. Ilyen esetekben este hazatérve a szekrény alján, illetve a tartórúd s egyben a ruhák tetején találtam meg kakaóscsigaként. Szerintem ha ki-kijött is napközben dolgát végezni, utána minden további nélkül visszament, úgy fogva fel, hogy az az ő biztonságos helye. S mikor ilyen esetekben elcsíptem, még ő nyaffantott méltatlankodva, a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül.
Na most, akinek van macskája, tudja, hogy a macskaszőrös ruhák szinte takaríthatatlanok. Letakarítható perpillanat, legalábbis úgy látod. Vizes szivacs, szőrszedő henger vagy kefe, ilyenek. De amint kilépsz az utcára nappali világosságba, valahogy mégis tele vagy macskaszőrrel, és nem győzöd lépten-nyomon sepregetni magad, miközben kínos zavarban igyekszel fesztelenséget varázsolni az arcodra. Van két fekete szövetkabátom, amelyeket 2 év különbséggel időszámításunk, azaz Haramia előtt vettem – hát, elmondanám, hogy nem túl sokat voltak hordva emiatt. Hordtam 1-2 szezonban, minden áldott reggel alapos takarításnak alávetve és emiatt hajnalban 10 perccel korábban kelést bekalkulálva, de mivel mindezek ellenére már mások is sűrűn elámuldoztak szőrös kabátjaimon és ennek hangot is adtak, egy idő után meguntam azt, hogy mindenki az én kabátomat csodálja, inkább elővettem a sokkal régebbi, ám nem fekete  felöltőket.
Volt pár alkalom, amikor koncertre vagy bármilyen „emelkedett jellegű” programra öltöztem volna, és úgy vettem elő alkalmi blúzt a szekrényből, hogy Haramia anyukája biztos csuklott valahol… ugyanis a selyemblúzon határozott barkamancs-karmocskák nyomai - kisebb-nagyobb lyukak, körülöttük összehúzott szálakkal – díszelegtek, mert biztosan azon is felkúszott már néhányszor a ruhák tetejére. A kötött cuccoknak ugyanebben a munkában kihuzigálta a szálait az ügyes kiscica; roppant vigyázott, nehogy maradjon egy ép ruhadarabom, ezért szinte mindent leamortizált a drága.
Egy alkalommal úgy mentem haza este, fáradtan, hogy határozottan emlékeztem: nem maradt Haramia a szekrényben, mégis 10 cm-re nyitva állt az ajtó. Míg rá nem jöttem, hogy tappancsával simán ki tudja nyitni az ajtót, annyira legalábbis, hogy vékony hengerteste becikkanjon rajta és ott zavartalanul randalírozhasson tovább, míg meg nem találja békés, zavartalan nyugvóhelyét. Ez alkalommal keresni kezdtem Haramiát a szekrényben, s mikor kinyitottam ajtaját, a vérem is meghűlt: egy hatalmas rongykupac volt az egész szekrénybelső – leszakadt ugyanis a tartórúd! (Biztos megunta odafent nyilván.) S a turkálókból ismerősnek tűnő halmaz legtetején békésen, minden izgalom nélkül hunyorogva, nyújtózkodva ébredezett drága kiscicám! Egyszóval, éjszakába hajlóan megvolt az aznap esti program.
Tehát minél ritkább szekrényajtónyitás – ez volt a cél. De ha már muszáj kinyitni, saját érdekemben előtte tanácsos a szobaajtót bezárni, ha mondjuk, Haramia kint tartózkodik, netán inkább kivinni őmacskaságát és úgy csukni be a szobaajtót.
Ugyanez vonatkozott az előszobai beépített akasztós szekrényre is, ahol a kabátok zsúfolódtak. Ennek ráadásul felső akasztós része is van, a plafonig érve, és köztük nincs elválasztó polc. Ez az ajtó mágnesesen csukható, Haramia ezt könnyen megtanulta kinyitogatni. El lehet képzelni, mekkora örömet okozott neki, ha ide bejutott, hiszen nemcsak egy normál szekrény magasságán belül randalírozhatott, hanem plusz egy „emeletnyin”, amit mi is csak székre állva érünk el. Mikor ezt kitapasztalta, hogy ha oda, a „mennyekbe” feljut, egy ottani kabát válláról nyugodtan szemünkbe lehet röhögni – hiszen nekünk mindenféle manipulációra szükségünk van ahhoz, hogy felálljunk valamire, amiről esetleg elérjük –, ezt a lehetőséget égre-földre igyekezett kihasználni. Ugyanis mire a fáradt kétlábú beszerzett egy alkalmatosságot, felmászott rá és nyúlt volna a macskáért, akkor ő, hipp-hopp, már lent is termett az alsó részben, s ha jó napja volt, ezt egymás után többször is végigjátszhatta…


Haramia - 4. rész

Hipermacska

Haramiát egy percig nem illethette – és ma sem – az a vád, hogy unatkozni hagyja az embert. Elgondolkodtató, mi minden eszébe nem jut egy ilyen kis vacaknak!
A virágok gyilkolászása külön téma.
Voltak a nagycserepesek, melyeknél a növény mellé Haramia minden további nélkül befért, és ügyesen elkezdett barkamancsaival kapirgálni. Néha néztem: de furcsán áll ez a virág! Merthogy már csaknem derékszögben kihajlott. Jé, és mi ez a fekete földkupac alatta? Meg az asztalon, szőnyegen, polcokon? Meg az ezer csibir-csöbrön, könyveken, billentyűzeten? Hármat lehet találni – valaki kitúrta.
De volt, hogy a monitorról felállva hátsó lábaira, elérte egy polcon levő futó szárainak alsó részét. Még néhány kis ugrás, s a futó szárai már cafatokban lógva szálltak a monitorra… Haramia meg jól végezve dolgát, félreült fáradtan mosakodni!
Volt ám, hogy kaktusz dőlt ki. Kicsi, nagy – mindegy… Hogy csinálta, nem tudni, mivel nagyon szúrt a szerencsétlen növény… Munkából hazajövet fogadott már szőnyeg közepén széttört fehér kerámiakaspó, „többvakondnyi” földtúrás enyhén szétkaparva a szőnyegpadlón, a  növény belőle ízekre szaggatva. Csak jelzem, hogy a fehér kerámiakaspó mennyezeti kampón lógó makramé virágtartóban honolt a növénnyel. Minimum egy méter volt bárhonnan a megközelítése. De mivel Kleofás nevű teknősünk az akváriumból nem lehetett a tettes, más meg nem volt otthon – senki más nem követhette el a jeles cselekedetet, mint Haramia!
Mára egyetlen virágom van, ami úgy-ahogy túlél. Egy futó a legeslegfelső polcon, de csak nevében futó. Képtelen sokáig futni…
Ahogy cicám lett itthon, rögvest felismertem, hogy ezentúl nem lesznek tárva-nyitva tartott ablakok. Bár ezt már Rebi, a nimfánk idején is észben tartottuk, mivel ő naponta ki volt engedve, mikor hazaértünk. Kikötöttem az ablakokat – csak annyira nyílhassanak ki, hogy a cica feje semmilyen módon ne férhessen ki. A nagyszobában, ahol főleg tartózkodunk, gondoltam, én balga, hogy elegendő a külső szúnyoghálós ajtó ahhoz, hogy az erkélyajtót ki lehessen tárni rendesen. Ahogy én azt elképzeltem!
Nem, dehogy lehetett! Haramia hamar rájött, hogy a karmai gyönyörűen beilleszkednek a szúnyogháló réseibe, sőt, mi több, még össze is húzódnak a szálai a súlya által, úgyhogy másodpercek töredéke alatt, mint a villám, hussant fel annak tetejéig. Ott pedig felfedezte, hogy feljut a nyitott erkélyajtó tetejére, onnan pedig újra kiköthet a szekrénysor tetején! Hurrá, kezdődött újra a létrázásos cicavadászat! Amúgy is iszonyú boldog voltam, hiszen ezek után a szúnyogháló csak dísznek volt használható, a rendeltetését nem tölthette be – a borsónyi réseken röhögve járkálhatnak a szúnyogok ki, de leginkább be…
Haramia imádja a vízzel való játékot, pici korától kezdve. Minden alkalmat megragad, hogy a mosdó vagy mosogató környékére juthasson, és előszeretettel onnan iszik, ha netán nincs jól elzárva a csap, így legalább biztosra vehettem, hogy igen, iszik a macska – mivel a saját vizestálkájából nem igazán láttam ilyesmit.
Van, hogy kicsit meg is nyitom neki, hogy hajszálvékony sugárban folyjon inkább a víz, s miután szomját oltotta, előszeretettel elüldögél még a mosdóban, paskolgatva a vizet, rázogatva a bundáját.
Nagy örömmel jár utánam mai napig a fürdőszobába akkor is, ha fürdök. Eleinte frászt kaptam, mikor felugrott a kád szélére és ott balettozott. Gondoltam, egyszer belecsúszik és nemigen fog többet kád szélén sasszézni. Hát, tévedtem. Belezúgott kétszer is, érdekes volt, mert ugyanazzal a lendülettel már ki is pattant belőle. Meglepő látvány volt az ázott cica, olyan mulatságos, hogy nem lehetett nem kacagni tőle. Ám úgy láttam, ezt nem veszi jó néven! A cicák meg is tudnak sértődni. Félreszaladt, leült egy sarokban és órák hosszáig mosdott, rám sem hederítve. Meg akartam törölgetni, de megsemmisítő tekintettel hagyott faképnél. Szerencsére kánikula volt, úgyhogy meg nem igazán fázhatott, de a kinevetést zokon vette. Egy-két napig nem, utána viszont ugyanúgy jött a kád szélére lavírozni.
Haramia beköltözéséig legalább 10 éve működött nálunk egy szobai szökőkút. Egyrészt esztétikus volt, másrészt pedig párásította a panel száraz levegőjét, és egész illóolajkészletem volt itthon, amelyekből pár cseppnyit a vizéhez hozzáadva kellemes illat terjengett a lakásban.
Haramia természetesen hamar felfedezte. Nem örültem neki, hogy előszeretettel abból iszik, többhetes állott víz, illóolajjal megáldva, de akárhányszor próbáltuk távol tartani, mégis lépten-nyomon ott kötött ki. Ami végül is a szökőkút megszüntetése mellett döntött, az még emellett az a tény, hogy előszeretettel kanalazta ki barkamancsaival az ott levő kagylókat, apró kis kindertojás-figurákat, amivel díszítettük a zeolitkövek felszínét; s mikor azok elfogytak, magát a zeolitot úgy kapirgálta szét, mintha az alomban rugdalózna! Na meg aztán paskolta a vízsugarat, amely művelet ezáltal terjedelmes tócsákat varázsolt mindenhova egyméteres körzetben. Így felvált a kisasztal felső rétege, valamint a mellette lévő polcos kisszekrény oldalán a külső réteg is puffadni kezdett az állandó nedvességtől. A szökőkút peremén díszként szolgáló, futónövényt utánzó műanyagdíszt első körben lealázta, nem csoda, hiszen útban volt neki! Azt naponta többször a szoba túlsó sarkában találtuk meg, eleinte még egyben, majd több részletben.
Szóval a szökőkút már semmilyen szempontból nem tölthette be azt a szerepet, amit 10 hosszú éven át igen… Kis égedelem-macskám gondoskodott róla is – nyugdíjba ment. Mit nekünk függöny, bútorok, kaspók, virágok és egyebek likvidálása után? Az ember alkalmazkodjon, hát nem?
Kleofás, a teknősbéka is nagy elismerést érdemel, hogy mind ez idáig megúszta szívinfarktus nélkül. Haramia nem nagyon tudott belenyugodni, hogy egy nagy, átlátszó dobozban valami zöld mozog. Ráadásul vízben, amiből ő ihatna is! Az első egy-két évben mindennapos lebeszélés kellett hozzá, hogy végre hozzászokjon és ne legyen már annyira érdekes a látvány.
Mert volt, hogy beugrott az akváriumba, s onnan ugyanazzal a lendülettel ki, mert megijedt a váratlanul hátraszaltót végző teknőstől… közben persze ázott elfele minden a környéken a sűrűn kiloccsanó, néha enyhén algás, nem is feltétlenül kristálytiszta víztől…
Ha más nem izgatta fel, a fűtőszálat és a vízhőmérőt rögzítő csipeszeket rágicsálta az akvárium szélén. Melynek következtében azok sem látták el funkciójukat, tehát elmozdultak a szerkentyűk: hőmérő bele a vízbe, Kleofás ijedelmére; fűtőszál ki a vízből, ám továbbra is fűtődve a hő következtében felmelegedett üveg a felcsapódó hűvösebb víztől megrepedt… szerencse, hogy hamar észrevettük, mert ha az üvegdarabok szétesve a vízbe kerülnek, akkor jaj szegény Kleofásnak…
És ez még mindig csak egy részlet volt Haramia életéről…


Haramia - 3. rész

...melyben fény derül a név eredetére

Az élet füstszínű macskámmal teljesen megváltozott. Valahogy ahhoz hasonlítanám (csak kicsiben), ahogy az embernél egy gyermekszületés után mennyire megváltozik az életrend, a hétköznapi rituálék, az időbeosztás, a fontossági sorrend és még sorolhatnám.
Első éjszakánk mindenre jó volt, csak alvásra nem. Én is csak kísérletezgettem még, hogy hogyan lenne praktikus. Mivel Rita azt mondta, hogy a cicák a kosárban alszanak, így mindenesetre a nyitott kosarat kibéleltem és az ágyam mellé állítottam; gondolván naivan, hogy majd így szépen elalszunk egymáshoz közel.
Kis vacak macskám nem úgy gondolta. Villanyoltás után hosszasan ténfergett, zajolt, szöszmötölt, néha nyavíkolt is – szerintem kereste a helyét. Az ágyra minduntalan felugrott, reméltem, hogy itt majd megnyugszik, és talán aludni is fog, de csak keresztül-kasul mászkált, elsősorban a fejem körül. Mivel én hason szeretek aludni, ezért rátelepedett a fejemre hatalmas dorombolással, és „ette” a hajamat. Lehet, hogy léteznek emberek, akik így tudnak aludni, én nem annyira… Ráadásul pár perc után újra csapott pár kört és újra a fejemre telepedett. Valahányszor eljutottam a félálomig, mindig hatalmas dorombolásra és fejem körüli keringőzésre ébredtem, néha-néha koppant a fejem a cicafej döfölésétől.
Mikor elmeséltem Ritának, hogy mi volt, csak nevetett és csodálkozott. Arra gondolt, hogy szerinte elképzelhető, hogy - mivel az anyja volt fekete s az én hajam is sötét - valahogy a fejemet az anyjával azonosította…
Ez még jónéhány éjszakán át így zajlott – egyszerűen nem lehetett tőle aludni. Úgyhogy mikor már támolyogtam a kialvatlanságtól, akkor gondoltam egyet: mivel az almosa, a kajái és vize is az előszobában vannak, kiteszem oda a kosarát, s ha az nem felelne meg, még mindig van ott egy cipősszekrény és egy kisasztal, ahol alhat, ha ott jobban tetszik neki, valamint bemehet a fürdőszobába is onnan… a bútordarabokra és a mosógépre mindenesetre puha ruhadarabokat pakoltam. Tehát amikor már villanyoltás következett – kizártam a cicát.
Eleinte nem tetszett neki, az én szívem is majd’ megszakadt, de csak 1-2 éjszaka kezdődött nyávogással, mikor is ő ezt nem találta helyesnek. Roppant sajnáltam, de gondoltam: kitartónak kell lennem, mert így a végén munka közben fogok elaludni nappal, ez így nem mehet tovább.
Szerencsére egy kis ideig tartó nyávogás után csend lett. És csodák csodája – egész éjjel nyugalom volt! Viszont ez csak addig tartott, míg valami zajt nem hallott bentről. Tehát nem lehetett még ezután netán tévézni, vagy villanyt gyújtani, mert akkor nagyon aktívan újra eltökélte magát, hogy véget vet a száműzetésnek. A reggeli óracsörgésig rendben ment minden, akkor kimentem, s láttam, hogy szépen kakaóscsigát játszik a kosarában, melyet közvetlen az ajtó elé raktam, ám később egyre többször találkoztam vele a fürdőszobában, amikor is vagy a mosógép tetejére terített cicatörölközőn, vagy a kádba saját maga által belehúzott törölközőinken karikásodott.
Tehát az alvás néhány heti álmatlanság után megoldódott.
Még az első héten elvittem a hozzánk közeli lakótelepi állatorvoshoz; jártunk már itt a nimfánkkal is. Lejelentkeztünk, kaptunk oltási könyvet, melybe még a Vaczak nevet diktáltuk. Megvizsgálta a cicát, kapott féreghajtót és megkapta első oltását is. Az orvosnál Vackunk a teljes megsemmisülést játszotta el. Azaz majdnem megoldotta a nagy kérdést: hogyan váljunk eggyé a fémasztallal…
Na, és a nappalok! Voltak időszakok, amelyeknek azt a címet adhatnánk, hogy Ámokfutás. Alcím: A füstszínű rém.
Ha nem voltunk otthon, akkor szerintem nagyjából aludt, szerencsére, mert így is sűrűn előfordult, hogy valami eltört, elrontott, megrágott dolog fogadott bennünket…
Ha otthon voltunk, pl. hétvégén, nem volt egy perc nyugalom. Folyamatosan rohangált, de nem csak a padlón, sőt, leginkább nem ott, hanem a lakás magasságának kb. középső részén. A bútorok tetején keresztbe-kasul. Röppent polcról asztalra, ágyról komódra, onnan puffra, dohányzóasztalra, majd át a tévére, onnan a másfél méterre lévő vasalódeszkára, és ezt így, órákig! Közben természetesen repkedtek a tárgyak a nyomában. Ez azzal járt, hogy nem volt elég annyi, hogy időnként járok egy kört, összeszedem a cuccot és visszateszem a helyére, ugyanis lehetséges, hogy eltört vázák, kaspók, cserép, kerámia dísztárgyak díszelegtek a nyomában.
Fiammal időnként egymást gyanúsítva kerestük a tettest valamely káresemény után, egyre többször döbbentünk rá, hogy ki más lehetett, mint „a haramia”. Így emlegettük a kis Vacak macskát, egyelőre még csak köznév gyanánt. Ki randalírozott a fürdőszobában, hogy a kádban és a mosdóban találtunk mindent a polcokról? Ki más, mint „a haramia”. És még jól is jártunk, ha nem voltunk otthon, mert legalább nem hallottuk, ahogy óriási zajjal folyamatosan csörömpölve potyog egy-egy sorozat piperecucc, fogmosóapparát és egyéb cuccok a mosdóba, kádba…
Akkoriban még az erkélyes falon az ajtónál hosszú függöny lógott. Pár hétig kibírtam. Ugyanis „a haramia” már az első napokban felfedezte, és úgy kufírcolt felfelé rajta egészen a karnisig, hogy ihaj. Aztán meg ott nyávogott, mert lefelé már nem tudott mászni. Nekem kellett szobalétrára állnom és leszednem, jó esetben – mert legtöbbször, míg én másztam, ő rájött, hogy át tud ugrani onnan a gardróbos szekrénysor tetejére, s akkor hiába másztam. Megtörtént, hogy „a haramia” a szekrény tetején figyelte, hogy hova hurcolom a létrát, kivárta, míg felcihelődök rá, utána kecsesen és sebesen, mint a villám, átrohant a szekrénytető másik oldalára. Ha bedühödtem, hogy „na, ebből elég, úgy jössz le, ahogy akarsz” és unott képpel leültem bármit csinálni, akkor azonnal elkezdett keservesen nyávogni. Egy ilyennél megkérdezte fiam, hogy miért hurcolom a létrát. Mondom, mert „a haramia” fent szambázik a szekrénysor tetején. Mondja a fiam, hogy akkor ő feláll egy székre az egyik végénél, és megpróbálja nem odaengedni „a haramiát”, hanem tereli felém és kapjam el… addig-addig társalogtunk a haramiáról, hogy megkérdeztem fiamtól: szerinted mikor mondjuk neki azt, hogy Vacak? Hát sosem. És szerinted hogy is hívjuk mi ezt a macskát? Hát, hogy „A haramia”. Nahát, látod, akkor ez a neve. Haramia. Kész! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Volt akkoriban a szekrény tetején egy kiszuperált akvárium. Annyi baja volt, hogy ki kellett cserélni, mert volt egy repedés az egyik oldalán, s nem akartuk, hogy használat közben egyszer csak szétreccsenjen és kiömöljön belőle a víz. Na, egy ilyen szekrénytetős kaland alkalmából valahogy annyira érdeklődött a cica az akvárium iránt, hogy hogyhogy nem, éktelen keserves nyávogásra mentünk be: Haramia ott ült az akváriumban, és egyetlen háromszög alakú száj volt az arca, úgy ordított! Mi meg jól kinevettük, de onnan már legalább egyetlen létraakció segítségével ki tudtuk varázsolni.
Miután úgy ezredjére mászott fel a függönyön, feltettem magamnak a kérdést, hogy lényegében mi a francnak nekem függöny? Tényleg létszükséglet ez nekem? Dehogy, ez teljes mértékben egy felesleges flanc. Úgyhogy, mivel kétszárnyú volt a függöny, az egyik felét meghagytam, ami a radiátorig ért, a másik felét az erkélyajtós résznél egyszerűen leszedtem. Kevesebbet kell kínlódni függönymosás esetén a le- és felrakásnál…
Ez még csak a kezdet. A következő részben folytatódnak Haramia kicsit sem unalmas szórakozásai…


Haramia - 2. rész

Megmacskásodás

Ritával ugyanazon a lakótelepen laktunk, nem túl messze egymástól – egyik szombat délutánra áthívott, hogy menjek át és válasszam ki a cicát. Még nem kell elhozni, hadd szokja még a panellevegőt – csak mégis… ő is szeretné tudni, melyik cicától kell lélekben búcsúznia és melyiket mondhatja magáénak…
Elmentem. A két kiscica egy kosárfekvőkében aludt épp. Melléjük guggoltunk, úgy néztük őket. Látszatra két teljesen egyforma cica aludt egymás kanyarulatában.
Rita elmondta még régebben, hogy újszülött korukban az egész alom influenzás lett, és az ő édesanyja úgy vitte el mind a négy cicát anyjostul az állatorvoshoz, ahol már nem is tudom, 2 vagy 3 alkalommal jártak és kaptak injekciókat… erről is beszélgettünk, meg arról, hogy mindkettő lány, tehát ilyen szempontból is mindegy, melyikre esik a választásom.
Halk beszélgetésünkre egyszer csak feleszmélt az elevenebbik, rám nézett borostyánszínű szemével… talán, ha a másik ébred fel először… ki tudja, min múlik ez!
Borostyánszeműnek hosszúkás oroszlánképe volt, kis vékony testű cicatípus. Kiugrott a kosárból és látszólag fittyet hányva ránk, minden további nélkül elkezdett jönni-menni, futkározni a lakásban, kikaparni a virágföldet, paskolgatni az asztalra tett bögrét… Rita nem győzött ugrálni utána, hogy „jaj, cica, ezt ne! Jaj, cica, azt se!”
Lassan felébredt és előmászott a másik is, láthatóan sokkal nyugodtabb és feltűnően kisebb cica. Gyönyörű zöld szemével higgadtan nézegette hiperaktív tesóját.
Kérdeztem Ritát, mégis, melyik áll az ő szívéhez közelebb; hát mégiscsak ő az eredeti gazdi, talán jobban kialakult már nála valami vonzalom, nehogy elhappoljam a szívének kedvesebb cicát – de azt mondta, neki teljesen mindegy… egyformán szereti őket.
Így aztán a borostyánszeműt választottam. Nem is tudom, miért. Talán mert olyan életrevaló volt, pimasz, igazi rosszcsont jószág; nagyobb is, és olyan gyönyörű az a borostyánszem! Nem mintha az a zöld nem lett volna gyönyörű…
Megbeszéltük, hogy két hét múlva hozom el a cicát. Azalatt beszereztem a még hiányzó dolgokat, apróságokat, kajaféléket – száraztápot és tálkás konzerveket.
Lassan telt az idő, mi tagadás, izgatott voltam… tudtam, hogy megváltozik minden, mostantól kezdve megszelídítek egy kis lényt, akiért felelősséggel tartozom, remélhetőleg hosszú éveken át. Ráadásul a rokonok nem nézték jó szemmel a „hülyeségemet”, meg voltak győződve, hogy nem vagyok normális, tehát nem könnyítették meg a dolgomat. Ám ismertek már, tudták, hogy úgysem tudnak lebeszélni…
Néha el is bizonytalanodtam, tényleg nem bolondság-e ez, hiszen alig vagyok itthon… meg annyi mindenre kell gondolni – ezentúl nem tárhatom ki az ablakokat, gondoskodni kell a biztonságról; fogalmam sincs, mi mindenben tehet kárt egy ilyen eleven jószág; nem mehetek el üdülni soha többet, még ha alkalmam adódna sem? Szóval időnként kicsit elbátortalanodtam, de nem arról vagyok híres, hogy ha elhatározok valamit, visszalépek.
Eljött a nap. Üres hordozóval, nagy várakozással teli izgalommal mentem át Ritához. Egy jó ideig csak beszélgettünk és néztük a játszadozó cicákat. Az „enyém” többször is odajött a hordozóhoz és megszaglászta…
Közvetlen indulás előtt egy ilyen szaglászásnál, hirtelen raktuk a hordozóba; tudtuk, ez nem lesz olyan egyszerű senkinek… Ritának csak egy kicsit lábadt könnybe a szeme, de mosolyogva köszönt el tőlünk; mondta, hogy majd este felhív, mi újság a cicával, és búcsúzóul berakta a hordozóba borostyánszemű kedvenc, sárga pingponglabdáját… én meg fogtam a hordozót, benne élénken nyávogó új kis társammal, és elindultunk a lakótelep túlsó része felé.
Most már tudom ám, hogy nagy hiba volt fedeles, kosárszerű hordozót venni. Egyrészt egy izmos, erős, szabadulni akaró kiscica minden további nélkül ki tudja tolni a szíjjal rákapcsolt tetejét, és ki is szökik, amilyen energia van benne… ha nem figyel a kezdő gazdi. Mikor ez tudatosult bennem, a bajokat megelőzendő, hónom alá csaptam az egészet, a másik kezemmel meg igyekeztem odaszorítani a fedelét a kosárhoz. Ez azt eredményezte, hogy a kiscica a réseken át hadakozott barkamancsaival a szabadulásért: mire hazaértünk, a jobb kezemből több forrásból szakadt a vér… végigcsepegtettük a lépcsőt, a folyosót, a liftet, kezem feje égett – de nem volt más megoldás, ha eleresztem a tetejét, a macsek meglóg!
Az előszobába érve kikapcsoltam a hordozó szíját. Tovább semmi problémája és menekülési szándéka nem volt a kis fityfirittynek! Barkaszínű macskám kiugrott és hihetetlen, de egyből otthon érezte magát. Szándékosan előkészítettem tejet, vizet, tálkás konzervet már és az almozó is reggel óta beüzemelve várta használóját. Miután gyorsan megmostam véresre karmolt kezemet és sebtiben körbetekertem egy tiszta konyharuhával; fogtam a cicát és legelőször is beleraktam az alomtálba, ahol a tappancsával megkapirgáltam az almot. Kiperdült, előbb úgy döntött: megszagolja a tálak tartalmát, majd visszaugrott az alomba és minden további nélkül lerendezte a kisdolgát. Nagyon büszke voltam rá!
Fiam előjött szobájából, és elkezdte simogatni a kiscicát. Dicsérte, milyen szép szeme van, és milyen kis vacak… Ez lett az első neve, még az oltási könyvébe is ez került: „Vaczak”.
Egyáltalán nem zavartatta magát. Semmiféle bánat vagy egykedvűség nem látszott rajta, nem bujdosott el – kíváncsian ment mindenhova, nézegette, szaglászta a dolgokat, tárgyakat; és elég hamar evett is pár falat konzervet és lefetyelt némi tejecskét. Meg voltam vele elégedve, milyen talpraesett macskám van. Ritának csak pozitív hírekkel tudtam szolgálni!
Sínen voltunk. Kisvacak felcsapott farokkal és magasra tartott fejecskével folyamatos felfedezőkörutakra indult, hogy meghódítsa új birodalmát…


Haramia - 1. rész

Az elhatározás

A szülői kertes házból már hároméves lányunkkal panelbe költöztünk - innentől kezdve csaknem két évtizedig nem volt cicám. Sokáig nagyon hiányzott, de miután fiunk is megszületett és én elég hamar munkába álltam mindkét gyermek után; a sokfelé aprózódás, a több irányba való megfelelés igénye elterelte a figyelmemet a macskahiányomról.
Mivel fiam súlyos allergiás asztmássá vált egész picikortól kezdve - havonta kötöttünk ki ügyeleten, kórházban -, lányom pedig később szintén befulladós lett, így gondolatban sem jöhetett elő ez a téma; amúgy is sokan voltunk egy kétszobás lakásra ahhoz, hogy még cica is legyen velünk.
Viszont teltek az évek; örömökkel, gondokkal zsúfoltan, mozgalmasan, rengeteg munkával… s a gyerekek egyszer csak fölnőttek; én elváltam, lányom kiröpült, fiamnál állandó gyógyszerszedés mellett viszonylag élhetővé csendesedett az allergia.
Először nimfánk lett, ő 6 évig élt velünk; s ebben az időszakban volt aranyhörcsögünk is – így letesztelhettük fiam allergiáját tollra, szőrre… azt lehet mondani, ugyanannyi tünete volt velük élve, mint nélkülük. Így aztán szépen, lassan egyszer csak megérett bennem a gondolat: cicát szeretnék! Saját cicát, aki kicsit lazítaná, mentálisan könnyebbé tehetné napjaimat.
Nagyon sokat dolgoztam, sok éven keresztül szinte hétvégém sem volt. Elvállaltam mindent, mert muszáj volt a fennmaradásunk miatt, hiszen gyakorlatilag rajtam állt a lakásunk fenntartása és a két gyerekkel való megélhetés. Úgy gondoltam, jár nekem egy cica, „akit” szerethetek, kiszolgálhatok és én is szeretetet kaphatok tőle. Fiammal is megbeszéltem, nagyon pozitívan állt a dologhoz.
Azt is elhatároztam, hogy ha már ezt kigondoltam, akkor legyen olyan, amilyet én szeretnék. Tájékozódgattam - internetem még nem igazán volt, tehát újságokból, hirdetésekből – karthauzi, oroszkék, brit cicák felé kacsintgattam, de az árukat figyelembe véve úgy döntöttem: nagyon megfelel nekem egy cirmos házicica is…
Nem hinné senki el: majdnem másfél évig kerestem! Feltűnően kevés volt a cicakínálat, igazándiból nem is tudom, miért alakult ez akkor így. Felhívtam az Apróban, napilapokban megjelentetett számokat, ahol cicákat kínáltak: „már elvitték!” - volt a válasz.
Egy kolléganőm jelezte: anyósáéknál cicaáldás fog bekövetkezni, pár hét és megszületnek. De nekem cirmos kellene, mondtam – kolléganőm jelezte, hogy eddig még nem volt olyan alma ennek a macskának, amiben ne lett volna cirmos, nagy az esély, hogy most is így lesz, hisz’ ő maga, az anyacica is az…
Várva vártam a szülést, hiszen, ha jól belegondolunk, onnantól számítva is vagy 2-2,5 hónap, míg elhozhatom a cicát, mivel addig szopnia kell. Mikor megtörtént az esemény, kolléganőm bocsánatkérő, sajnálkozó mosollyal jelentette: „jaj, bocs, ne haragudj már; képzeld el, most először, hogy nem született egy cirmos sem, csak két fekete cica”, a feketéket meg most előre elígérték…
Na jó, mindegy, hát ha már eddig vártam, várok én tovább is; egyszerűen nem igaz, hogy egyetlen cirmos cica sincs, aki rám várna – de persze nyilván nem hajkurásztam én azért éjjel-nappal, más gondja-baja is volt az embernek, ami életbevágóbb és fontosabb – csak ez számomra egy igen lényeges kívánsággá vált úgy mellékesen… (Azóta annyiszor láttam akár utcán is láthatólag kitett vagy elkóborolt cirmos kiscicákat – akkor meg, ahogy mondom, sehol semmi…)
Már több mint egy éve érdeklődgettem cicalehetőségek iránt, mikor egy új kolléganő érkezett hozzánk, aki mellém került. Egy hónapig alig beszéltünk köszönésen kívül, mert bár szimpatikusak voltunk egymásnak - mint utólag kölcsönösen bevallottuk -, de valahogy mindketten abba az embertípusba tartozunk, akik annyira zárkózottak, hogy csak akkor képesek megnyílni, ha a másik fél kezdeményezi az érdeklődést... a többiek hátunk mögött pusmogtak és vigyorogtak, hogy ezek egész nap ott ülnek egymás mellett és egy szót sem szólnak egymáshoz a kötelezőkön kívül…
Mígnem egyszer megtört a jég: Rita odajött hozzám a buszmegállóban, és megkérdezte alig hallható halk hangján, hogy nem szeretnék-e kiscicát, mert a szüleinél – épp április elsején, mikor máskor? - megszült egy terhesen nemrég befogadott gyönyörű, lompos farkú, sörényes fekete anyacica…
Ráharaptam azonnal:
- Milyenek a cicák?
- Két fekete és két… izé, cirmosnak látszó… - habozott Rita.
Akkor csak a cirmosra koncentráltam, később rájöttem, miért volt az „izé”. Rejtőzködő cirmokról van szó ugyanis. Alapjában véve barkaszínű – hamuszínű? - a macskusz, de a lábai, mellkasa és az arca jól láthatóan cirmos, az M betű is ott rajzolódik a homlokán, a testén viszont rejtőzködő sűrű, keskeny sávok sorjáznak, emiatt olyan, mintha a teste egyszínű lenne. Szürke cica… kék cica… hamvas cica… ezüst cica – szoktam a gondolatot.
A következő pár hónap azzal telt el, hogy szépen, lassan beszereztem mindent, ami a cicának kell. Nevetséges, de elsőnek rögtön egy 5 kg-os alommal állítottam haza… aztán jöttek sorban: alomtálca, kaparófa, edénykék, játékok, hordozó.
A két fekete testvért elajándékozták Rita szülei, a két „cirmost” pedig két és fél hónaposan Rita elhozta magához a panellakásába, hogy szokják meg a kertes ház kamrájához képest új helyet. Azt mondta, hogy ha nekem nem kellett volna a cica, megtartotta volna mindkettőt, ha nem sikerül megbízható gazdit találnia. Úgy érezte, neki elég lenne egy cica minden szempontból, így meg főleg, hogy tudja: a másik jó helyre kerül, jó gazdija lesz és szeretni fogják –nyugodt lélekkel válik meg tőle. Büszke voltam erre a bizalomra…
Elrendeltetett.
Úgy beszéltük meg, hogy pár hétig még legyen ott vele mindkét cica, testvérekként mégiscsak könnyebb megszokni a változást. Elég újdonság lesz az elhozandó cicának az, ha majd egyedül kell megszoknia egy másik lakást; ez így egy kis átmenet volt…
Lassan tudatosult bennem, hogy tényleg macskám lesz… és kicsit félve, aggódva, de izgatott örömmel vártam a napot…


Poros gondolatok


Ha porból lettünk
s porrá leszünk,
emlékeink is azok lesznek,
vagy réges-rég porosodnak.
Hogy emlékezhessünk,
néha leporoljuk azokat,
s emlékeztetjük magunkat,
hogy porból lettünk,
míg csak porrá nem válunk,
emlékeinkkel együtt
egyszer elenyészünk...

De a közte lévő kis időben
port szemembe senki se hintsen,
és vigyáznom kell,
én se verjek fel nagy port,
bárki porrá törne-zúzna
életemben.


Szerelem a Hargiták alatt


Ezüst gyöngycseppeket szór szerteszét körben
az Ivó patak kristálytiszta vize.
Madarasi-Hargitának olvadt hósapkája
nyárelőre elenyészik benne.

Zúgó közelében székely leány fürdik,
fekete haján a víz fénylőn sziporkázik.
Üde életöröm, s a mesés természet
képeslapra illő idillben pompázik.

Lent a pataknál zavartalan a csend,
csak a madarak trilláznak önfeledt,
gyönyörű dalokat a világ örömére,
minden, ami él, boldogságot sejtet.

Kíváncsi őzikék a sziklafal oldalán
félelem nélkül megállnak egy percre,
a kis patak vizéhez kecsesen lépdelve
szomjukat oltják, s nem mennek messzire.

Szökevény fiúnak szenvedés a sorsa,
ezt a csodát, mit lát, nem felejti soha.
Néhány hétig tart a szépséges szerelem,
elveszíti a lányt, hisz szöknie kell újra.

Kegyetlen a rendszer, a hetvenes évek
nem hoztak nyugalmat ott a székely népnek.
Ostoba hatalom, értelmetlen törvény,
agymosás, félelem jutott az embernek.

Ki magyarnak született, Székelyföldön élne,
nem ura sorsának, ha lázad, börtön várja,
emberi jogával élne - hogyha lenne -,
ám sokéves szenvedés, büntetés az ára.

Évtizedek telnek, a fiú híres lett külhonban,
szeretik, becsülik, ámde boldogtalan...
ha koncertkörútjain kiáll a színpadra,
hegedűje folyton szerelmét siratja.

Kezében fáj, zeng, zokog a hegedű,
hiába siker, tapsvihar, szabadság,
hiába szerető közönség, gazdagság,
álmaiban hívja-várja Székelyország.

Ott szeretne lenni, szerelmét meglelni,
mert a lány szívét, szépségét nem pótolja semmi.
A lány sem felejthet, hogyan is tehetné,
fia lett, nem lehet apját felejteni...

Hírzárlat és terror - évtizedeken át,
a reménytelenségben mindkettő párt talált.
A sors bizony rejtett, s kifürkészhetetlen,
ám érzések nem múlnak kilométereken.

Mikor a bús férfit elhagyta asszonya,
a boldogtalan nő jó férjét temette.
Húsz év alatt mindkettő a távolit vágyta,
már rendszer, tilalom sem tehetnek keresztbe.

Férfiban a honvágy diadalmaskodik,
Székelyföld mágnesként vonzza testét-lelkét,
a Hargiták alatti tiszta Ivó-patak
megőrizte örök szerelmük erejét.

(I. F. előkészületben lévő regénye ihletésére)


Veled fájok


Kérdések ébrednek
szüntelen lelkedben,
volt-e jogod hozzá:
tebenned rend legyen.
Mást nem érdekelt,
te mennyit kínlódtál,
saját örömüknek
jó alanya voltál.

Hogy tudtál volna
tökéletest tenni?
Ha semmi nem változik,
hogy lehet örülni?
Mindig a félelem,
meg az idegesség,
a kilátástalanság,
s örökös feszültség.

Bizonytalan lettél,
neked szív is jutott,
sajnálni kezded azt,
ki annyiszor megbántott.
Most tudom, valami
szívedet facsarja...
sok idő kell még, míg
ember ezt megszokja.

Tökéletes boldog
semmiképp sem lehetsz,
közös kincseteket
szét nem téphetitek.
Nem más ez, kicsim,
lelkednek sóhaja,
lelkiismeretednek
rendületlen hangja.


Valami más lesz


Hát te is, kicsim...
több éve foggal-körömmel
próbálod rejteni a gyötrődést,
hogy csalódtál, eleinte
tán szégyellted, s nem mutattad
a szenvedést.

Nem tudom, kicsim,
mi vár majd rád,
ha változtatsz, az nem lesz egyszerű...
az emberekre hatni jobb reményekért
inkább keresztet jelent,
mint lenne könnyű.

A csoda három nap, de
a terheket te viszed tovább,
mély vízbe ugrasz most,
s ki tudja, mi vár rád...
A jelen véget ér, valami más
lesz a folytatás,
s nem akadályozhatlak.
De az ember haláláig
szülő marad... meglásd.

Én ismerem ezt, hidd el.
Nekem a háttérben marad
csak az értés és a féltés.
Mert ki próbálta, csak az értheti meg,
min most változtathatsz:
hogy társi szeretet helyett
minden napod régóta túlélés.


2010. október 5., kedd

Zöld


Tavaszi zsenge
harmatos, friss füvecske
zölden lélegzik.

Remény színe zöld...
kicsiny tó hullámain
zöldes fény játszik.

Az én színem zöld...
fák lombja, erdők, hegyek
természet színe.

Az én szemem zöld...
zöld levelek közt bujkál
nyár ígérete.

Préselve őrzöm:
négylevelű lóhere
szerencse zöldje.

Ó, jaj, istenem,
a zöld fátyol szememről
bár messze menne!


Köszöntő


Kívánok neked pihentető álmot,
benne teljesüljön minden kívánságod.
Mit éjjel megálmodsz, valóra válhasson,
hajnali napsugár boldogságot szórjon.
Tegye fényessé komorabb perceid,
váljanak köddé örök félelmeid.
Érjen szerencse is, légy vidám, sikeres,
Szeressenek téged, és te is szerethess.


Itt vagy


Ahogy eldobom e sima kavicsot,
érzem, messze hajítom magamtól
minden bánatom,
pillanat törtrésze alatt egészen
más előjelt vesz minden, hófehérre
tisztul hangulatom.
Hangok frissülnek, színek élénkülnek,
mondatok terelgetik szó-gyermekeiket,
napsugár játszik arcomon,
mert itt vagy, kedves, mostantól
nincs más, kulcs nélkül is magadnál
őrzöd minden álmom.


Fehér bot


Tudod, kedves,
mostanában időnként
kétségbeesem...
mert - bár néha nem látok,
a találgatás nem azonos
a bizonyossággal, de -
szemem világát
talán elveszthetem.
Most tiltakozom
természetesen,
s nem hihetem el,
nem is érezhetem
ennek tömény, izzó súlyát,
nem foghatom fel igazán
a tehetetlenség valóságát.
Bízni és hinni
már-már kötelesség,
minden esélyt megadni
s megragadni késztet
a reménység.

És fontos a tudat,
hogy ha mégis, mégis...
fehér botom majd
kezemből elejtem,
szavak nélkül biztatsz életre,
s támaszul erősen
megfogod a kezem.


Különös szálak


Gyakran úgy elcsodálkozom,
mennyi s milyen apróságokon
múlt az, hogy velem vagy.
Oly különös szálakat göngyölít
az élet, s minden láncszem tisztán
passzol, réseket nem hagy.
Utólag talán már látható,
de előre ki nem számítható:
itt minden összefügg...
hogy annyi meddő idő után
egymást elhittük.
Ám szerintem az egek ura is
elcsodálkozna...
mert az, hogy találkoztunk,
akár lehetetlen is
lehetett volna.


Négy év emlékére - neked


Négy év telt el, s mi még
mindig borzongva emlékezünk
a kezdetekre,
amikor még ésszel fel nem fogtuk,
akár tagadhattuk volna, hisz nem értettük,
mi ez és mi végre...

Csak valami megfejthetetlen,
gyöngéden erős ösztönnel kerestük
a másikat magunkban,
mert nem akartuk, hogy életünk
elmúljon csak úgy, a másik nélkül, máshol vagy
az égi csillagokban...

És volt kishitűség, bátortalanság,
bár éreztük sokszor, annyira sokféle
dolog, mi összevág,
meg azt is, hogy a másik számunkra
mégsem magunk ismétlődése,
hanem egy új világ,

mely remegő lélekkel keresi társlelkét
vagy lelki társát... rejtett titkait felfedezni,
perceiben élni,
mennyire kellett a szív mélyen elásott
varázsládikójából a bizalom kincseit
elővarázsolni...

S végre hittünk, hinni mertünk,
rég elsírt könnyeinkből közösen építettünk
mesés üvegpalotát...
Lásd, kedves, azóta is ép az üvegvár,
ott őrizzük a négy év minden tündöklő mosolyát,
csillag-pillanatát.


Cseresznyevirág


Már annyit vártam rád,
homlokomra az idő
bárányfelhőnek tűnő
redőket rág...
Már annyit vártam rád,
hogy elszáradt hajamon
az örök szépségű
cseresznyevirág.


Nyári est


Nyári alkony után
bandukolok csendben,
lábam köré puhul az est
lomhán és melegen.
Sötét ágakon túl
a Hold is fogyni kezdett,
nem "nagyképű" ma már,
így tán szerényebb lett.

Rigó trillája szól,
dalban felel párja,
odébb sok esti madárnak
zeng csodás vokálja.
Itt-ott tücsök cirpel -
mily békés nyári est! -
nyugalom, mit áhít a fáradt
lélek és test.

Kerítéscölöpről
néz rám kecses macska,
hangtalan a kavics, puhán
huppan le az útra.
Átszalad előttem
a bokrokon túlra,
előbb volt - most nincs
holdfényben kelt árnya.

Lámpa fénykörében
lepkék és szúnyogok
vígan éledeznek s járnak
derűs rovartáncot.
Hazakísért árnyam,
s Hold fénye hajamon,
csillag szórjon hűsebb álmot,
a mától elbúcsúzom.