Megpihen a mosoly

Régmúlt nyarakról emlékezetes ez a
napozószék, mely hever az udvaron,
virágillat terjeng... A nő megpihen,
s gondjait száműzve úgy dönt, "most
forogjon a világ kicsit nélkülem".

Rövid idő alatt több emberélet is
átszalad a fején, kiknek e kerthez
köze volt a múltban; s a méhek dongása,
a cirógató napfény jótékony hatása
szépen, lassan álomba ringatja.

Álmodja a múltat, gondtalan kiskorát,
látja e székben ülni kedves nagymamáját.
Örül, hogy édesanyjának ölébe ülhet,
s úgy hallgathatja a meghitt meséket...
tarka virágok díszítik az emlékeket.

Az ilyen perceket illik megbecsülni,
az ember életét színesebbé tenni.
Rejtett emlékeink szomorkásak talán,
az álmok szépítik a jelent, a lelket,
a mosoly olyan lesz, mint a szivárvány.

Esély sincs

Eleve vesztesként versengeni
nem igazán az én esetem.
Sorra megteszem, mert elvárják,
úgy érzem, de nem szeretem.
"A részvétel a fontos" fülembe cseng,
így hát mi tőlem telik, megteszem.

De a végeredményekre igazából
oda sem kell figyelnem, hiszen
nincs tétje a dolognak, mert
jól tudom és rég ismerem,
hogy bárhol is csak szökőévente
lehetséges némi esélyem.

Versengés

Van versengés, mely egészséges,
többet kihozni emberből képes,
mely inspirálja, motiválja
résztvevőit.

Ám van, ahol nem jóindulat
a fő mozgató, ahol - bár egy íze
nem kívánja, mégis - megmutatja,
"csakazértis"!

Lelkiismeret bugyra

Vétkeimből már csak
én csinálok ügyet,
vakon kerültem
lelkiismeretem
bugyrába, ahol mint
kihunyt csillag, sírva
tengődöm befalazva.

Ily keserves létben
elvennéd-e tőlem
még annak a mámorát is,
hogy kávémat szürcsölgetem?
S miért fáj az valakinek,
hogy ezt a lepusztult trombitát
kölcsönvettem?

Megadott szavak:

kerültem, csillag, vétkeimből, vakon, elvennéd, mámorát, befalazva, szürcsölgettem, valakinek, trombitát

Domboldalon -- pundurkák

Erdő szélén halad

sebes kis patak,

túl domboldal

zöldje vár.

**

Soha nem ér véget

a domboldalon

sétánk. Körbe

keringünk.

**

Várak és várromok...

Sok-sok domboldal

koronaként

viseli.

**

Domboldalon játszik

fény és az árnyék.

Csak felére

süt a nap.

Felüdülés -- tankák

A természet az

igazi felüdülés.

Érzem, minden sejt

megmártózik az üde,

mámoros levegőben.

**

Bágyatag lélek,

megfáradt porhüvely. Úgy

kellene némi

frissülés, mint éhesnek

egy finom falat kenyér.

**

Egy pattanó rügy,

egy színes pillangó, mely

virágra röppen,

harmatcsepp, mely kezemre

hull... nekem felüdülés.

A költő feladata

Az írói vénát, kinek megadatott,
tilos eltékozolni,
ha már van, nem szabad
kárba veszni hagyni.

Költő, biztass, adj erőt azoknak,
kik már elvesztették a reményt,
s hadd nyugodhassanak meg mások,
kik már nem látnak maguk előtt fényt.

Írd meg véleményed, talán
hatni tudsz másokra,
kiabálj vagy suttogj halkan,
ha egy lélek is befogadja.

Legyen gyógyszer minden szavad
mások kínjaira,
nem tudhatod, nem nyújtsz-e vigaszt
az ő fájdalmaikra.

Ne tartsd vissza, ami felgyűlt,
jobban érzed magad te is,
ha majd látod, minden szavad
célba talál másoknál is.