Ott laktam én fent,
legalább száz évig,
nem volt semmi gond rám,
hisz' aludtam végig.
Elkerült háború,
elkerült az ínség,
mert hát elaltatott
az a gonosz vénség.
Hibernáltak engem,
s nem volt reménységem,
hogy valaha valaki is
segíthet majd nekem.
A toronyszobában
oly mélyen aludtam,
észre sem vehettem,
egy századot suhantam.
Nem is értem, hogyan
lett vége száz évnek,
s a várkastély is
megmaradt egésznek.
Benőtte rendesen
a folyondár és indák,
a burjánzó gaztól az
útról nem láthatták.
Próbálok most ez új
világhoz passzolni,
száztizenhat évemet
mélyen eltemetni.
Kérek szakadt farmert,
topot, szemfestéket,
beilleszkedek majd, és...
várom hercegemet...
