Fátyolosan omló tavaszi fák,
pazar, friss virágok, hajtások,
pattanó rügyek, a győztesen és
érzékien sziporkázó tavasz,
az ébredés, az illatok és fények
lelkekben ezer meg ezer
hangot pendítenek.
Mi tengernyi szépség,
amint szertenézek!
Káprázatos minden,
mi szememhez téved.
És ha te mindezt velem együtt látod,
csakis akkor születnek a színek.
Hova merül el szép szemed,
az érett borostyán?
Ugyan mit látsz, mit gondolsz éppen,
tán kismadár kelleti magát
ott a fán?
Ásítasz nagyot, mintha épp
unatkoznál,
rám nézel, mit beszélek én,
tán nem tudom, hogy egészen mélyen
ott lapul benned egy apró
vérbeli oroszlán?
Lidércálom, értetlen néma
sötétség.
Hideg szelek, néma kövek,
végtelenség.
Magam vagyok zilált kétségek közé gyűrve,
hiába kutatok túlélést, értést remélve,
nem lát senki,
minden idegen,
s távol, mint az ég.
Biztos pont nem létezik,
ingatag a világ.
Egy lélek sem közelít, kihuny
az utolsó láng.
Szememből elhal a dioptria, vakon küzdök
valós és vélt árnyak ellen, képzelt szemöldök
húzódik össze,
s már olyan vagyok, mint
kiszáradt fán az ág.
Szürke fellegeket terelget a szél,
még csupán a naptár ír áprilist,
ám csak bennünket tréfál meg a tél,
a természet illata árasztja a frisst.
Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt,
hó alól merészkedik a tulipán,
a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt
napokat, heteket, de végzete, lám
utoléri lassan. Már csordul az eresz
s cikázva érkeztek az első fecskék,
a kabátoknak is gyorsan melegük lesz,
hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.
