Ez itt már a tél.
Érzem jéghideg szelét,
könyörtelen cibálja
a menekülő ősz
földig érő leplét.
Kopasz ágak jajgatnak a fákon,
s a varjak pár hét alatt
megszaporodtak.
A kíméletlen szél
harsogón metszi át fogamat,
s közvetít: nincs mit tenni,
hóra, zimankóra,
rideg hidegre,
jégre, szélre, télre
felkészülni, és...
nincs mese:
fogorvoshoz menni.
Ivartalanítás
Szerencsére elmondhatom, hogy Haramiával nem igazán kell orvoshoz járni a kötelezőkön kívül. A szemcseppet már több alkalommal macskacipelések nélkül is sikerült kiíratni az adott rendelőben nyilvántartott számítógépes kórlap alapján.
Volt viszont az életünkben egy olyan feleslegesen fájdalmas és meglehetősen megalázó esemény, amit maximálisan kitörölnék belőle, ha visszacsinálhatnánk. De az ember nem tudhatja előre, és bízik a hozzáértőkben...
Az orvos, akihez jártunk – illetve már két oltáson és általános vizsgálaton, féreghajtáson túl voltunk nála, valamint annak idején Rebivel, a nimfával két alkalommal –, az ivartalanítást forszírozó kérdéseimre azt válaszolta, hogy majd akkor jelentkezzünk, ha tüzel a macska. Az orvosok sem egyformák, nyilván kinek ez, kinek meg amaz a véleménye, meggyőződése. Én még életemben nem ivartalaníttattam macskát, hiszen a gyerekkori macskáim idejében ez még nem volt kialakult eljárás a ház körül tartott macskáknál. Így aztán, mivel az orvos azt az elvet vallotta, hogy jobb megvárni az első tüzelést, egyértelmű, hogy rábólintottam. Nem is ez lett volna a probléma...
Ritától tudtam, hogy testvére, Cincúr már 8 hónaposan elkezdett tüzelni. Haramiánál viszont akkor még sehol semmi nem volt, nyugodtan aludtunk – már amennyire egyébként a nyugodt alvás Haramia mellett elképzelhető.
Aztán, sosem felejtem el, következő év február közepe volt, Haramia 10 és fél hónapos, mikor jelentkeztek a szokásos tünetek. Gyerekkoromban a kinti bejárós cicáinknál az ilyesmik nem bent, szemünk előtt zajlottak, tehát jórészt szemtanúja ennek még nem voltam. Úgyhogy igencsak meglepődtem a hosszantartó áriákon, a csúcsosodó, billegtetett fenékkel való toporgáson. Sajnáltam szegény Haramiát, de aztán magunkat is, mert napokig alig tudtunk valamit aludni, ráadásul mindig attól rettegtem, hogy a panelház éjszakai csendjében esetleg lesznek, ahol nem tolerálják a macskaoperát; s és nagyon nem szerettem volna kivívni senkinek az ellenszenvét vagy rosszindulatát. Próbáltam elterelni a figyelmét játékkal, de nem igazán sikerült. Bizony, elég nehéz volt kivárni azt a pár napot az ivartalanítási előjegyzésig!
Az orvossal való elbeszélgetéskor határozottan arról volt szó, hogy ivarszervi eltávolítás lesz a műtét. Én is "készültem" ezekből már akkor, kifejezetten így is kértem, de a doki maga is ezt hangsúlyozta; nyilván mint laikusnak, próbálta – számomra teljesen egyértelműen – igazolni ennek a módszernek a helyességét; így teljes egyetértésben állapodtunk meg a műtét részleteiről, idejéről és tudnivalóiról.
Sajnáltam szegény Haramiát és természetesen féltettem is nagyon. Péntekre szerveztem direkt a műtétet, így aznapra szabadságot vettem ki, utána pedig jött úgyis a hétvége, melyen szemmel tarthattam a lábadozót. A műtét napján már nem kapott enni, a délutáni időpont előtt pár órával pedig már a vizet is bevettem előle. Nem tudom, mennyire érdekelte a koplaltatás vagy hogy felfogta-e, mert annyira a tüzelésével volt elfoglalva, hogy szerintem se látott, se hallott; nem igazán volt soha egy "beles" macska, úgyhogy nem lepődtem volna meg, ha akkor sem eszik, ha van kint kaja. Viszont nyugtalan volt és sűrűn virnyogott, de ez kaja mellett is ugyanígy zajlott volna.
Elérkezett az idő. Furcsa volt látni, hogyan válik tehetetlen rongycicává hamvasszürke macskám, ahogy megkapta az altatóinjekciót... aztán kiküldtek a vizsgálóból, Haramia pedig bekerült a műtőbe.
Szűk félóra alatt lezajlott a műtét, és el is hozhattam a cicát. Az orvos elmondta, hogy nagyjából mi várható, hogyan fog ébredni, mikor adhatok neki vizet, mikor ételt stb. Nagy kő esett le akkor a szívemről: egy gonddal kevesebb...
Nyitott hordozóval tettem le Haramiát otthon, előre kitervelten alom- és vízközelbe. Éjszakáig nem is ébredt fel, már épp kezdtem aggódni, mikor egyszer csak észrevettem, hogy dülöngélve mászik kifelé a hordozóból. Hiába volt közel minden, kb. egy métert tehetett meg, mikor lábai összegabalyodtak, oldalára dőlve újra elaludt. Innentől kezdve egyre sűrűbb időszakonként tért magához, próbált jönni-menni. Az alom használatához is megvolt a jó szándék nála, de nem tudott belemászni, s mire segítettem volna, késő volt: mellépisilt – de hát ez legyen ilyenkor a legnagyobb probléma!
Aznap csak hajnal felé tudtam elaludni, mert ahogy ment kifele az altató hatása, egyre jobban beindult a cica, ha fel akart ugrani valahova és nem tudott, én segítettem, de már indult is lefelé... és persze egyszer-kétszer a hányás is rájött, de ez nem volt gond, hiszen nem nagyon volt, ami kijöjjön.
Másnap még igen gyenge volt, de már reggel ivott keveset. Pár napig még nem igazán sikerültek az ugrások, amit persze senki nem várt el tőle, csak ő, a folyton röpködő, ugróbajnok Haramia ezt nem igazán hitte és fogadta el... Dél körül kedvenc kajájával, Shebával próbáltam rávenni az evésre, és pár falatot evett is; ennek úgy örültem, mintha nyertünk volna a lottón.
Hétfőtől pedig már cicabaja sem volt, nyugodtan mentem dolgozni. Műtét után 10 nappal varratszedésre vittem, ez nagyon nem tetszett neki, ő ugyanis soha nem fektethető hanyatt, nem szereti a kiszolgáltatott testhelyzetet. Ölben, karban sem kultiválta soha a hanyatt fekvést. Így aztán két kézzel fogtam két-két végtagját, míg pár másodperc alatt végzett a doki.
Készen voltunk, túléltük. Álmomban sem gondoltam, hittem volna azonban, hogy nem csak ennyi volt, és bizony, teljesen feleslegesen Haramiának egy idő után újra műtétre kellett mennie...
Orvosnál
Még lényegében csak Haramia hozzám kerülését, természetének bemutatását ecseteltem az eddigi részekben. Nem volt szó viszont füstszínű macskámról egészségügyi szempontból.Azt tudom, hogy Haramia valahonnan elkóborolt anyjának nagy szerencséje volt, hogy kis idővel a szülés előtt állatszerető, lelkiismeretes emberek fogadták be – s valljuk be, hogy egyáltalán valaki befogadta! A befogadó család eredetileg nem szándékozott nemhogy egy, de öt macskát tartani egyáltalán, a helyzet csak egyszerűen így adódott. Azt hiszem, Haramia anyjának kivételes szépsége is segített a befogadási döntésben. De még ez esetben sem hiszem, hogy sokan megtették volna azt, amit Rita anyukája tett: amikor betegség tüneteit észlelte a macskacsaládon, dobozba rakta az egész almot anyjostul, és elgyalogolt velük párszáz méterre egy állatorvoshoz. Aki aztán diagnosztizálta a párhetes alom és anyjuk baját: macskainfluenzások lettek! A család előtt is titkolva súlyos pénzeket fizetett ki a ház asszonya, míg mind az öt cicát helyrehozták az influenzából injekciókkal, úgy, hogy nem csak egy alkalommal cipelte el őket...Talán ebből a betegségből maradt vissza az a dolog, hogy Haramia és Cincúr, a Ritánál maradt másik füstszínű cica hajlamos a visszatérő kötőhártya-gyulladásra. (A másik két, fekete cicatestvérnél is elképzelhető, hogy így van, de az ő életútjukat nem kísérhettük nyomon.) Így szinte minden év telén-kora tavaszán ez a műsor megy nálunk: Tiacil szemcseppezés napi három alkalommal, míg a szemcsepp el nem fogy, nagyjából másfél-két hétig tartóan. Ez épp elég idő arra, hogy rendbe jöjjenek a gyönyörűszép borostyánszemek, ha szerencsénk van, akkor egy teljes évre!Ugyanis a szemcseppezés Haramiánál felér emelkedőn való többszáz méter lefutásával. Volt olyan kezelésünk, ami eredménytelenséggel zárult és kezdhettük elölről, új szemcseppel, mert képtelenség volt neki rendszeresen és normálisan cseppenteni. Azért ez egyedül nem kis dolog; aki próbálta, tudja, miről beszélek! Ha Haramia meglátja, mire készülök, úgy elbújik, hogy ember nincs, aki meg tudná találni, vagy olyan helyre, hogy lehetetlen előszedni! Ha mégis elcsípem olyankor, amikor már tudja, mi vár rá, akkor számíthatok szó szerint vérre menő védekezésre, hadakozásra; csak négy lába van, de olyankor többnek tűnik! Rúg-vág-karmol-üt-harap, ami tetszik. Egyszerűen, küzd az életéért! S mikor már több sebből vérzik a gazdi, akkor feladja, elengedi – s illa-berek, nagyjából a nap hátralevő részében nem is látom a macskuszt. Így aztán, ha már észrevette Haramia, hogy szemcseppezés következik, akkor inkább nem is próbálkozom.A bevált módszer nálunk a következő: minden esetben alváshelyzetet választok (mármint nyilván a cicáét), mégpedig derékmagasságban – ez nálunk egy imádott alvóhely, a vaskos pokróccal leterített vasalódeszka –, hogy mögé tudjak állni, és a tolatását saját törzsemmel megakadályozni, mivel az embernek minimum mindkét kezére szüksége van! Ja, és ne egy szál bikiniben végezzük a harci feladatot, mert egy hátsó lábbal aktívan rugdosó macska maradandó sérüléseket tud okozni!Tehát alszik a gazfickó, én lecsavart kupakú szemcseppet fogok jobb kezemben, ugyanakkor két kézzel vastag frottírtörölközőt tartva észrevétlenül mögé osonok, s innentől villámgyorsan kell cselekedni: törölköző macskára, nyakánál tartom bal kézzel a fekvő cicával együtt; határozottan, de ugyanabban a pillanatban ugyancsak bal kezem alsó három ujjával felemelem az állát, bal kéz hüvelykujjával homloka bőrének felfelé húzásával egyik szemhéja emelése, jobb kézzel a már fölötte lefelé tartott fiolából cseppentés; majd ugyanez a másik szeménél. Ha valamelyik szeménél nem sikerült tökéletesen és még nem fogta fel teljesen a cica a dolgot, akkor lehetséges ismételni. És a szerencsétlen cseppentő személy természetesen közben testével szorosan simuljon a cica mögé, hogy annak eszébe se jusson hátrafelé menekülni!Mindenesetre ez csak leírva ilyen hosszadalmas, egyébként az egész művelet, ha sikerül álmában és megfelelő helyen meglepni, pár másodperc! Roppant jó érzés, mikor sikerül, főleg, miután már, mondjuk, a harmadik napnál tartunk, és még mindig sikerül!Haramia 3,5 hónaposan került hozzám, 5 nap múlva vittem el a közeli állatorvoshoz, aki átvizsgálta, és cicám akkor kapta meg első kombinált oltását, valamint a féreghajtót. A következőt pedig erre egy hónapra. Az orvosnál nem viaskodott, fülét lesunyva, szemét szinte teljesen behunyva állta az orvos vizsgálatát; érezhető volt, hogy retteg, de a másik fél határozottsága miatt nem is próbált menekülni vagy védekezni. Helyette inkább azt játszotta, hogy "nem, ő nincs is", és szinte belesüllyedt a fémasztalba...A második oltásnál, majdnem 5 hónaposan azért már tudta, miről van szó már akkor, mikor a hordozóba nagy nehezen bevarázsoltam, és egész úton keservesen nyávogott. A dokinál aztán kivettem a hordozóból. Reszketett, eggyé vált az asztallal, és amikor megtörtént az általános vizsgálat, meglett az oltás; hipp-hopp, azt láttuk, hogy a vizsgálóasztal, bizony, egy maréknyi nyúlbogyóval lett gazdagabb! Még szerencse, hogy Haramia mindig is – azóta is – ilyeneket produkál, mert nem volt sok gondja az orvosnak vele, úgy is mondhatnám, nem sokat cicózott: felvette a kukát és papírtörlővel beleseperte...
Mindig bosszantott,hogy csepp a tenyerem,háromszor markolom ésújra teszem-veszem,mit más egyszerre.S az is, hogy karomoly erőtlen gyenge,hiába cipekedtem mindigsóhajtozó karácsonyfaként,hogy ettől kiizmosodtam,ember ne higgye.Nem mondhatnám,hogy helyettem más cipel,és azt sem, hogy autót tolalám, ha küzdök bármivel.Ha így lenne, tán azt hinném,agyon vagyok kényeztetve,s hogy szavam sem lehetne,erről meg lennék győződve.
Társaságban, mégis kettencsak bandukoltunkegymás mellett némán,azon az állatkerti sétánmagadtól - mint később mondtad -,nem is mertél volna szólni hozzám.Bár mikor elemet cseréltem gépemben,te voltál egyedül, ki megvártál.És az is csak te voltál, ki utánam szóltál,mikor tovább indultam, mert márfeladtam, hogy fotózhatóközelségbe jöjjön az oroszlán...Aztán vendéglőbe indult a társaságnagy része, s te elbúcsúztál.Akkor még nem értettem,mitől lett borongós a kedvem,hogy te nem jössz velünk...csak álltunk saját zebráink előtt,s mi ketten egymásra visszanéztünk...Mégis meg voltam győződve,hogy szívtájékon sajgást csak én,s nem mindketten érzünk.
Szombatonkénthalasztást és levegőt kapok,lélekmentő árnyak sodródnak felém,félelmeim elcsendesülnek.Szombatonkéntlidércből lassan átváltozom,feketéből fehér lesz, s a sárból krém,mely balzsama a szívverésnek.Szombatonkéntbezárok minden rést és kaput,csak szív-ablakokon áradhat a fény,enyém a világ s én végre élek.Szombatonkéntterheimtől megszabadulok,kevés időre feltámad a remény,színeket s álmokat remélek.Szombatonkéntrád is egész másképp gondolok,és szebb is szememben minden teremtmény,messze még a hétfő - nem félek...
Miért van, hogy nehezen szerzett
benső békénk mellé hívatlan vendégként,
fogadatlan prókátorként
társul a balsejtelem?
Miért, hogy néha a felszabadult
öröm, jó érzés vagy szerelem
mellett ott van a nyugtalanság
vagy a fémízű félelem?
Miért nem lehet tartósan élni
boldog biztonságot, nyugalmat?
Miért, hogy elmúlhat sok apró csoda
vagy derűs boldogság okozta pillanat?
Miért, hogy valami hiányzik mindenből,
egy aprócska gesztus, mimika,
egy-két szó, mozdulat, mozzanat?
A háttérben mindig ott vannak
a feltételek, ellentmondások,
meg nem értés, gátak és határok,
megannyi kőkemény akadály,
hogy nem elég a tökéletes békéhez
a tiszta, jó érzés és készség, mert
mindig van valami, ami semmi perc alatt
kegyelem nélkül mindent felülbírál.
Jó, hogy sűrűn vársz rám,még ha nem is kérem,jó, hogyha figyelsz is,mert néha elfelejtemmagam s a napot islegmélyembe rejtem,ha nem hívsz és nem szólítsz,árnyékban létezem.S mire szabadulnékmagam börtönéből,ha nem várnál, nem lennékdarab a szívedből,nem merítnék erőtszemed tengeréből,ha nem figyelnél így rám,félnék az élettől.
Konok kitartással küzdellenem a szél,fogszorítva feszülök neki,bár távoli még a cél.Arcizmaim gyűrötten feszülnek,képem, mint vörös-ráncosra sírtújszülött-arc...ha néznék, sem látok,szememet hasítja tömérdekszúrós karc.Belőlük időnként a viharádázul néhány könnyet sodor,ám langyuk hihetetlengyorsan illan arcomról.Hajam dühödten, száz kézzeltépi, cibálja, s úgy tűnik,boldog, ha bánthat...Pedig győznöm kell!Behúzom nyakam, feszítemminden mérkőző porcikámat.Nekidöntöm magam, nyervepercenként újabb s még újabbmétereket,néha szinte szárnyára kap,hogy aztán kacagva vágjon földhöze zord természet...Itt ember, ha gyenge, s beteg,biztosan nem uralkodhat,engem is egyre inkábbapróra aláz a porszem-tudat.Szélvihar, szilaj égi elemek,ne bántsatok!Nincs értelme úgysem...nem látjátok, milyenkicsiny vagyok?
Álmomban akár még futhatok is -nem érzem a térdembe hasító villámot,az ütemesen kattogó, kellemetlen recsegést,a kapkodó légszomjat, s a szapora szívverésta bordáim mögött...Álmomban akár darázsfészekbeívelek a bordásfalon, térdem beakasztvalelógok, majd könnyen átfordulok,s nem érzem, hogy az idegek jajgatnaka csigolyák között...Álmomban sokszor feleléstől félek,néha még siratom és magyarázomigaztalannak tartott első négyesemet,s megkönnyebbülve ébredekrémálmaim fölött.Pedig... kattog a térdemrecseg a vállam,nem fókuszál a szememés becsíp a hátam,a busz is elmegy,mert futni sem tudok,és rég nem a négyes már,mi úgy fáj és siratok.
Arcom előtt a virágözön,s a gyertyatenger összefolyt,míg sírok között bóklászvakerestem egy régi mosolyt.Mélázgatva szeltem átgondolatban évtizedeket,miközben szemem előttezer mécses lángja égett,sziporkázva, fényesen,mint emlékeimnek díszlet...Sokára találtam meg sírod,de annál hamarabbazt a réges-régi hangot...Mindig szeretted az ősz színeit,s ahol most pihensz, mindentaranylevelek tömege borít...Míg kerestelek, átéltemmennyi közös élményt éssírós-nevetős kalandot,mely már a múlt... s eszembee pörgő világban, hiába,ritkábban jut...Könnyekkel sír a gyertyaláng,lassan indulok. Lábam alattaranylevelekkel borítvakanyarog a temetői út.
