Kisprózák

Messziről jött vissza...

21 éve... és még ma is elevenen él bennem az akkori rettegés. Mi lesz, ha elvesztem? Hogy élhetek nélküle?
Bölcsis volt még, nem volt hároméves sem. Aranyos, drága, tündérlelkű baba.
Első gyermekem, Szilvia elég nyűgös, nyugtalan, sírós kicsi volt, Danival azonban születésétől kezdve azt éreztem: ő nekem Szilvia után igazi kárpótlás. Persze imádtam mindkettőt, de azért ez volt az igazság.
Az orvos a szokásos mandulagyulladás mellett tüdőgyulladásra gyanakodott és hörghurutot diagnosztizált, antibiotikum-injekciót adott neki és gyógyszereket írt fel, valamint beutalta mellkasröntgenre. A nap hátralevő részét egészségügyi intézményekben töltöttük, s a lelettel még sikerült a délutáni rendelés vége előtt az orvosunkhoz is visszamennünk. Dani furcsán zihált, a kilégzés hosszabb ideig tartott, míg a belégzés kapkodó és sípoló volt. Sehol nem tették szóvá - én, a laikus azt gondoltam, ennyi orvos már csak tudná tán! - de ezek szerint semmi nem feltűnő senkinek... hörghurut, biztos. Pláne, hogy a röntgenlelet negatív volt!
Éjszaka kínlódtunk, Dani sírdogált, sípolt, a légzési nehézségei miatt nem tudott már inni sem... Folyamatosan töprengtem, mit csináljak? Miben vagyok hibás, mit nem tettem meg? Az előző napunk totálisan orvosi rendelőkben, orvosok előtt zajlott. Röntgenezték, aminek lelete negatív. Injekciót kapott, gyógyszereit megkapta - így tépelődtem.
Hajnalban le a nyilvános fülkéhez, hívni az orvost. Nem jött le a délelőtti rendelés előtt a sok beteg miatt, csak majd rendelés után - abszolút nem gondolta volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Azt hitte bizonyosan, egy túl aggodalmaskodó, "hisztiző" anyuka zaklatja a sok közül...
Mire a délelőtti rendelés után kijött, már nem volt eszméleténél Dani, és acetonszag terjengett körülötte. Ami a kiszáradás jele - ezt sem tudtam akkor még. Nem volt autó, nem volt nemhogy mobil, de vonalas telefon sem!
Nem tudom, hogy bírtam ki. Tök egyedül voltam, téli öltözet az alélt, tehetetlen gyerekre, pluszkellékek szatyorban, saját táskám, én meg 48 kiló, alapvetően, mindig is viccelődéseknek alapot adó, túl gyenge karokkal - de természetesen azonnali beutaló a kórházba. Az orvos elvihetett volna szerintem, nem tette... nem hívott mentőt sem, mert szerinte később ér ide, mintha én azonnal indulok. De siessek ám, mert "elveszítjük" a gyereket!
Hát nem látszott, hogy mire vagyok képes? Repülni és perceken belül sürgős segítséghez juttatni a gyereket biztosan nem! Utólag sem értem. Látszólag aggódott, előző nap is lényegében minden szokásosat megtett - most mégsem tett félre semmilyen hivatalos vagy nem hivatalos teendőjét, hogy mondjuk, ha látja az életveszélyt, elvigyen a klinikára... s ott ne kelljen vadidegen gyanánt órákat vesztegessek, míg egy csomó helyen rám nem kerül a sor a sípoló, eszméletlen gyerekkel!
Egy taxiig küszködtem drága csomagommal, de hogy mennyivel nehezebb egy alélt gyerek, mint egy ébren lévő, ezt nem hittem volna. És a gyermekklinikán még mindig küldözgettek órákig, ide-oda... esküszöm, nem tudom, hogy bírtam segítség nélkül! Fizikailag is, lelkileg is...
Hihetetlen, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem hallanák, hogy zihál, levegőért küzd az alélt gyerek! Az adminisztrációs, vizsgálódós, elmeséléses beszámolót, a szokásos tortúrát végig kell csinálni. Azt meg tapasztalatból tudtam, hogy nagyon nem kultiválják, ha a beteg vagy a hozzátartozó beleszól, netán diagnózist állít fel. Én csak érzékeltem, hogy nem stimmelnek a dolgok: egy tüdőgyulladással nem feltétlenül szoktak sípolni, levegőért zihálni - és képtelenségnek tartottam, hogy ezt nem veszik észre, vagy hogy ez szerintük természetes velejáró lenne!
Az első orvos, aki végre-valahára felfogta a problémát, megdöbbenve ordított rám, hogy "már rég itt kellene lennie ebben az állapotban, miért nem hozta hamarabb!?" Ez volt a legszebb, nagyon jólesett a lehordás, de legalább észrevette a bajt! És legalább felpördültek az események: azonnal az intenzívre, azonnal infúzió, Diaphyllin-injekció, lélegeztetőgép, szívmonitor és rányitott ablak - erre már szólni sem tudtam... Ruháit a kezembe nyomták, itt nem maradhatnak...
Jól benne voltunk a délutánban, mire el tudtam jönni, és megmondták, hogy itt nincs látogatás - ez akkor komoly volt - csak ablakon keresztül lehetett megnézni, és a telefont sem szívesen vették.
Étlen-szomjan és mint aki nem e földön jár, támolyogtam; azt sem tudtam, merre. Tisztán emlékszem, hogy felszálltam a villamosra, ahol elsötétedett minden. Mikor magamhoz tértem, ültem, és egy idős úr kérdezgetett, jól vagyok-e. Csak bólogattam, és rezzenetlen képemen folyamatosan folytak a könnyeim, végig az úton. Mint élő halott, önkéntelenül betámolyogtam a Szent Annára. Rég nem voltam már itt, utoljára 5 éve az édesapám gyászmiséjén. Őszintén szólva nem is volt tudatos szinte, csak a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság a hozzáértőkkel szemben, az önvád és a kegyetlen kérdések: miért? mit nem tettem meg?
Emlékszem, imádkozni akartam, de nem jöttek lestrapált agyamba a szavak. Csak ültem, már száraz szemekkel, zsibbadtan, kábán, fejemben egyre-másra zsibongtak-torlódtak a zsúfolt események. Úgy éreztem, üres vagyok, kiszakadt belőlem valami. Úristen, mi történt? Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg?
Azt ezt követő hetet nem kívánom senkinek. Természetesen visszaírtak táppénzről, mert a gyereket nem én ápolom. De ilyen idegállapotban dolgozni? Szabadságot vettem ki, hogy ne függjön a munkaidőtől semmi, és feldolgozhassam a tényállást a túlélésért - a gyerek szíve bármikor felmondhatja a szolgálatot, túlságosan igénybe lett véve a lélegzetért való állandó küzdelemben, a lázas, kiszáradt, eszméletvesztéses állapot bármikor legyőzhette volna, mire biztos helyre került.
Közben hétéves lányomat elvitte anyukám magához, hogy egyrészt az ne lássa rajtam ezt a megtépázott idegállapotot, ne ijedjen meg; másrészt tehermentesítsen engem.
Bennem zakatolt a belső ordítás, üvöltés, önvád, tehetetlenség. Furcsa, kétoldali érzés - harag az orvosok iránt, akik nem fedezték fel egy asztmaroham S.O.S.-jelzéseit és nem segítettek, akik tudtak volna; ugyanakkor alázat az orvosok iránt, akiknek most kezében van, akiktől függhet az élete.
A napi - maximálisan kettő - engedélyezett telefon - természetesen fülkéből - az intenzívre... borzalom volt. Reszketett a hangom, mindenem; lábamból kiszállt az erő, míg vártam, hogy szóljon egy illetékes a telefonba, a várakozás perceinek ideje maga volt a pokol. Mindig a tragédiától rettegtem. Mert napokig lebegett élet-halál közt a gyermekem. Mindennap azt mondták, hogy sajnos, még semmi sem biztos... Harmadik nap éjjele előtt mondták, hogy vízválasztó éj lesz. Ha ezt túléli - élni fog. Úristen, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?! Nagyon, nagyon nehéz volt...
Istenem, túléltük! Mondta az orvosa is, de én is tudom: messziről jött vissza hozzám, hozzánk...

Astma allergica. Amit csak felraktak neki (Bencard-teszt), mindenre 3-4 keresztesen allergiás.

Ezután még hatszor került befulladással kórházba úgy hatéves koráig. A bölcsiben és az oviban úgy rettegtek a felelősségtől, hogy ha a gyerek kettőt köhögött, már hívtak a telefonhoz a munkahelyemen...
Én viszont már kentem-vágtam a tüneteket, jeleket - kérdezés nélkül vittem azonnal, bármikor; állandó beutalónk volt a gyermekklinikára. Kőkemény évek voltak!
Nagyjából 16 éves koráig havonta kontroll, illetve panasz esetén azonnal menni - és állandó gyógyszerek úgy 20 éves koráig. Óvodásan, általános és középiskolásan is futás alól mentve volt, de próbálja meg valaki biztosra megígértetni a gyerekével, hogy márpedig nem fog rohangálni, nem fog focizni, mikor később annyira imádott volna! Hányszor volt, hogy bármi miatt is futni kellett, és olyankor nem az ígéret és a betegségtudat volt az első - és bizony befulladt. Hordta a zsebében, táskájában a kis asztmapumpát, Diaphyllint - együtt nőtt fel ezekkel.
Évekig hordtam úszni, azt lehetett, sőt javasolt volt. Kitanulmányozva betegsége korlátait, megtanítottam biciklizni, és futást vagy folyamatos terheléses dolgokat leszámítva végezhetett sportolást konkrét határokon belül. Több turnusban jártunk akupresszúrára - bizonyos pontok masszírozását végző masszőrhöz, s én meg is tanultam ezeket a pontokat és a módszert, hogy roham esetén tudjak segíteni, míg például orvoshoz jutunk.
Istenem, hány éjszaka üldögéltünk az erkélyen, akár nyáron, akár télen, beöltözve, miközben én az asztmapontjait masszíroztam, s közben ránk hajnalodott, mikorra érzékeltük, hogy elmúlt a sípolás.
Megszűnni most sem szűnt meg véglegesen a dolog, bár nagyjából kinőtte.

Azt mondják, a szenvedés, a fájdalom nemesíti az ember lelkét. Tudom, hogy ezáltal, ezután valóban másabb lettem, mint addig voltam. Empatikusabb, lélekelemzőbb, megértőbb, meditálóbb, türelmesebb, mélyebb hitű...
Talán ha büntetés volt nekem valamiért, ezt azért kihagytam volna... miért egy ártatlan gyermek? Örök kérdés, ami már rég nem kérdés, de nagyon sokszor eszembe jut, mikor arra gondolok, hogy mennyire porszem egy emberélet, milyen esendőek vagyunk, milyen apróságokon múlik sokszor akár tragédia is...

Apám, mint katolikus református

Apám debreceni református volt, anyám hithűséget szinte naponta gyakorló füzesgyarmati római katolikus családból származott. Mikor egymásra találtak, apám már elvált állapotot mondhatott magáénak, első házassága nagyon rövid idő alatt felbomlott. Ez a házasság ugyan nem egyházi úton történt, de mivel ő és első felesége reformátusok voltak, a katolikus egyház anyámmal, mint második feleséggel mégsem eskette össze, pedig apám is katolikus esküvőt szeretett volna… Ez anyámban életre szóló törést okozott, s még akkori, szülőfalujában gyerekkora óta, napi szinten ismerő gyóntatópapja is azt mondta, hogy nem, anyám ezt nem érdemli… Apám utánajárt, és megtudta, hogy mindenféle bizonyítékok előterjesztésével Rómánál érvénytelenítheti előző házasságát. Oka is volt, célja is, sőt bizonyítékai is lettek volna – mégsem tette. Ő nem az az ember volt, aki elkezd bárkit befeketíteni mindenféle bizonyítékok nyilvánosságra tárásával… annál is inkább, mert akkor már volt egy fia. Az én féltestvérem. Anyámnál ez a csalódás azt jelentette, hogy nem járt tovább templomba. Hite megmaradt, de csak Istenben. Az egyház iránt, sajnos, elvesztette. Mai napig sír, ha a televízióban misét közvetítenek, vagy ha meghall egy olyan régi egyházi éneket, amelyeket még ők is énekeltek annak idején ünnepről ünnepre… de a seb örök. Később megszülettünk – én, és másfél évvel később az öcsém. Apám – talán kárpótlásként anyámmal meg nem köthető, akár lehetséges katolikus templomi esküvője miatt, de talán mégis inkább saját érzései miatt – saját maga akarta és szerette volna úgy, hogy mindketten katolikusnak legyünk megkeresztelve. Úgy is lett. Apám, mindazok ellenére, ami történt, végig katolikusként élt. Neki az volt a vallás, az volt az igaz hit; s ezt számtalanszor elmondta nekünk, korunkhoz mért nyelvezeten. Rengeteget dolgozott, évekig tartott, hogy csak hétvégeken járt haza (s akkor még szombaton is munka volt!); villanyszerelőként időközönként változó telephelyeken dolgozott hét közben, s az az egy vasárnap pedig kellett arra, hogy az otthoni férfimunkákban is behozhassa, pótolhassa a lemaradásokat, illetve velünk, gyerekeivel is törődjön egy kicsit. Így aztán, ha amolyan ünnepi templomba járóként is, de mindig katolikus templomba járt. Legrégebbi templomi emlékem az, amikor a Szent Annába megyünk egy karácsonyi misére – apám, keresztanyám (anyám nővére) és mi, gyerekek. Mai napig látom, ahogy magas, délceg alakja térdet hajt, s közben hosszú, barna bőrkabátja koppan a templom kövezetén. Úgy mártotta ujjait a szentelt vízbe és vetett keresztet, úgy élt benne a misében végig, mintha oda született volna. Végső nagy betegségében az volt kívánsága, hogy katolikus temetése legyen. Remélte, hogy azért, mert református, nem tagadják meg ezt tőle, ha már katolikus esküvője nem lehetett. Ez a kívánsága teljesült, Istennek legyen hála… nyugodjék békében. 

Tanúság

Apai nagyanyám mély hitű, istenfélő, sokat tűrő és szenvedő, dolgos, egyszerű asszony volt. Vallása szerint református.
Kisebbik fiát, későbbi apámat kisfiú korában valami rejtélyes betegség támadta meg: előbb csak foltokban, majd teljesen elhullott addig szép, dús haja; s a sima fejbőr arról tanúskodott, hogy ez a dolog végleges. Nagyanyám vitte orvosokhoz, akik tanácstalanul tárták szét karjukat: „Asszonyom, sajnos, nem tudunk mit tenni, a fiának egyszerűen elhaltak a hajhagymái. Kopasz marad.”
Nagyanyám nem nyugodott bele… sírt és imádkozott folyton. Hitt és bízott.
Majd fogta magát és fiával együtt a Mária-búcsúkor elzarándokolt Máriapócsra. Nem volt ez akkoriban kis dolog, úgy nagyjából 80 éve! Napokig mentek gyalog vagy szekéren, hosszú, tömött menetben – sírva, énekelve, imádkozva; míg odaértek a kegyhelyhez, ahol tömegek tolongtak csodákra várva.
Nagyanyám alig tudott a kegykép közelébe férkőzni fiával… de mély meggyőződése és hite volt, hogy ha létezik segítség, csak Mária tud segíteni. Teljes szívével, lelke legmélyéből imádkozott, kért, könyörgött, a leghűbb alázattal.
Aztán hazajöttek, s életük folyt a megszokott mederben tovább. A Könnyező Szűznél tett látogatás is már emlékké szelídült a mindennapok sodrásában. Mígnem egyszer csak egyik este nagyanyám, mintha észrevett volna valamit – így szólt fiához:
– Gyere csak közelebb!
S ahogy végigsimította annak fejét, az már nem volt mindenhol fényesen sima! Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Minden kétséget kizáróan a fejbőr foltokban, apró, pici pelyhekkel volt tele! Nem akarta elhinni… de a napok teltek, és apám gyerekfején egyre kevesebb lett a pőre felület. Mikor elvitte az orvoshoz, az nem akart hinni a szemének. Ő még ilyet nem látott… ez, csoda, ilyen nincs, hihetetlen! A hajhagymák ezek szerint újra éltek és apámnak szépen, lassan újra kinőtt a haja. Élete végéig nem kezdett kopaszodni, bár szegény igen korán ment el az élők sorából, 61 évesen is – bár ősz, de – fantasztikusan erős, jó állású, dús haja volt!
Nagyanyám személyesen, könnybe lábadt szemekkel, mélységes hittel mesélte el ezt nekem is, nem is egyszer. Ő nem szépített, mindig igazat beszélt. Soha senki nem tudta volna kétségbe vonni szavait, aki egyszer is beszélt vele.
Egyébként családunk más tagjai is emlegették nemegyszer az esetet. Nem képzelet, nem csalás, nem ámítás – nagyanyám hatalmas, mély hite csodát tett.
Csodák pedig vannak, csak hinni kell bennük…

Elsőáldozásunk

Abban az időben, mikor mi voltunk elsőáldozó-korúak, még ez az esemény nem volt annyira nyilvánvalóan természetes. Mondhatnám azt is, titkolni kellett. Szüleim és keresztanyám mégis fontosnak tartották, így jelentkeztünk a Szent Annába hitoktatásra. Én 9 éves múltam, öcsém 8-at töltött. Nyizsnyánszky Lajos „pap bácsi” okított bennünket, akkoriban fekete hajú, nevetős, huncut szemű fiatal pap – az elmúlt években eltávozott közülünk, Isten nyugosztalja. Először kicsit „féltünk” az egésztől, azt hittük, olyan, mint az iskola… nagy számonkérések és vizsgák. De Lajos „pap bácsi” olyan élvezetesen okított, humorral fűszerezve minden óra anyagát, hogy ez a félelem rövid idő alatt elmúlt. Egyik padsorban a gyerekek ültek, másik padsorban a kísérők. Sokszor olyan poénosan igyekezett megértetni velünk néhány szentírás, olvasmány, vallási fogalmak vagy akár a katolikus templomi élet szabályait, velejáróit, hogy nemcsak a mi padsorunkból tört ki a nevetés… Sosem felejtem el, hogy ha kikérdezés volt, mindig azokat szólította, akik nem jelentkeztek. Én már rafináltabb voltam öcsémnél, és ezek alapján akkor is jelentkeztem, ha nem annyira óhajtottam volna szerepelni. Öcsém viszont szemét lesütve, „ménkőcsapástól” reszketve játszotta azt, hogy ő nincs is itt… mert nyilván ő sem akart kicsi létére felelni ennyi ember előtt, bár többnyire azért tudta a választ. Egyszer az volt a feladat, hogy valaki vállalja el a gyónó szerepét, s kint Lajos atyánál el kellett azt játszania, a megfelelő, megtanult szövegek segítségével. Nem voltam meggyőződve, hogy én ezt nagyon szeretném, így a fél padsorral együtt lelkesen jelentkeztem. Lajos atya körbejárt, pásztázva az arcokat. Öcsém szinte a paddal eggyé válva semmisült meg; logikus, hogy az atya őt választotta, s nem pedig azokat, akik a padból kiesve jelentkeztek erre a szerepre. Öcsém ki is ment, és „meggyónt” annak rendje-módja szerint, rólam viszont egy nagy kő esett le, hogy nem nekem kellett „felelnem”; egyúttal örültem, hogy én már ennyire fineszes vagyok, hogy rájöttem, miként lehet a szereplést kikerülni… 1966 tavaszán elsőáldoztunk. Nagy nap volt ez számunkra, afféle igazi ünnep. Úgy éreztük, ünnepelnek minket. Hogyne éreztük volna úgy, mikor tulajdonképpen mi ünnepeltük lelkünkben Isten jelenlétét…

Itt vannak a varjak!

Pár hete még sehol sem voltak, most viszont ha kilépek az utcára, minduntalan látom őket.
Szép, fás-ligetes lakótelep a miénk, itt még téli estéken is a feketerigók hangjára jön hazafelé az ember. Tavasszal, nyáron szinte párméterenként elmaradhatatlan kellékei a fáknak, a széles útnak. Legsűrűbben ezekben az évszakokban párban fordulnak elő. Verebek mindig vannak, cinkéket, pacsirtákat is lehet látni. Az iskolák, óvodák udvarán - van belőlük jónéhány - madáretetők díszítik a fákat; de egyéni akciókkal is találkozom, amelyeket valószínűleg egy-egy jószándékú lakó barkácsolt fel a fákra.
A sétány, ami a házunktól a buszmegállóig vezet, tele van madarakkal; hiszen hál' istennek, úgy övezik a hatalmas platánok, tölgyek, nyárfák az utat, hogy lombjaik szinte sátorként borulnak a macskaköves út fölé. Ez a tény nyáron kifejezetten jólesik a kánikulai munkanap végén hazafelé vánszorgó embernek.
Egy időben, míg Rebeka, a nimfánk élt, az ő madáreleségéből az ablakpárkányomra is szórtam rendszeresen, valamint szárazkenyér-morzsát, szalonnabőrt is... nem bántam, hogy néz ki a párkány, nagyon szerettem, ha hajnalokon-reggeleken arra támolyogtam ki a konyhába, hogy serényen kopog a fém ablakpárkány. Hányszor lestem meg a kis szapora csőröket az éber, figyelő gombszemekkel! A feketerigók meg egészen szelídek nálunk. Imádom az éneküket, még akkor is, ha nyári hajnalokon már 3-4 órakor elkezdenek zengedezni kórushangverseny gyanánt a verebekkel szárnyöltve az erkély körül, de olyannyira harsányan, hogy aludni sem lehet tőlük.
A macskáimnak is van ilyenkor recegtetnivaló, hiszen reszketve, feszülő izmokkal, ugrásra készen lesik - az ablak mögül - az éneklő szárnyasokat...
Most őszutó van, s megérkeztek a varjak. Míg reggelente várom a buszt, ilyenkor, novemberben néha tényleg nincs mit nézni a szürke tájon, a varjak mégis örök látványosságul szolgálnak. Elnézem komoly fegyverként szolgáló markáns csőrüket: na, annak a kukacnak sem szeretnék a helyébe lenni a föld alatt akárhány centire, akit kiszemel magának az ébenfekete madár.
Olyan mélybársony éjfekete a tollazatuk színe, mint a fekete macskák bundája. Külön megcsodálom egyik-másik dús, divatosan punkos frizuráját is.
Ami külön elgondolkodásra késztet, az a szívós, tiszteletreméltó szuverenitásuk. Hogy legyen akármilyen hideg, legyen bármennyire reménytelennek látszó az élelemkeresés - ők a túlélés mesterei. Nem szenvednek - legalábbis látványosan biztos, hogy nem - tűrnek, élnek, vannak - túlélnek. Függetlenek, edzettek, önállóak. Ez a szuverenitás csodálatos számomra, s egyfajta példa is. Hogy bármilyen nehéz, élnünk kell, míg lehet, nem szabad feladni, míg vagyunk...

Tündérvirág

A kis portulácska csak úgy előbújt a dolgozóm bejárati ajtajánál. Egyszer csak - lett, a semmiből. Két díszkőburkolat között, egy ereszcsatorna előtt... Kész csoda, hogy - már két hét óta - még nem lépett rá senki, nem raktak rá semmit, nem sodorták el, nem tépték ki gyomként.
Múlt héten kihozta első virágát, felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem! Akkor, sajnos, nem volt nálam gép és hétvége következett... hétfőre meg elhervadt az első virágocska. De azért minden reggel felvidított a látványa, virágtalanul is. Szívós, ragaszkodó kis élet... a kő hátán is megél. Igazán példát vehetek róla.
Péntek reggelre három apró kis bimbót láttam rajta! Na, gondoltam, megint hétvégére fog kinyitni... pedig most itt van a fényképezőm is, mert délután kiállításra megyek... nem baj, ebédszünetben lefotózom majd bimbósan, addigra több fény éri majd. Azért így is elég volt jelenléte, a tudat, hogy Ő itt van, mintha arra várna, hogy szebbé tehesse reggeleimet. És széles vigyorral léptem be oda, ahova néha olyan rezignáltan, fáradtan, nehéz szívvel megyek, mintha nem szeretnék...
És mit ad Isten, amikor ebédszünetben - rögtön azután, hogy a "normálisak" elmentek ebédelni - direkt Őérte, Őt megnézni és lefotózni kiléptem az ajtón: mindhárom csodálatos ciklámenszínű virága teljes pompájában mosolygott rám! Belekönnyeztem, ahogy visszamosolyogtam rá...
Te tündér kis élet, köszönöm, hogy vagy, bármeddig is... és segítesz könnyebbé varázsolni a taposómalmot, bearanyozni a hétköznapjaimat.

Loreena

A napok óta tartó folyamatos esőzés alatt még reménykedtünk... gyönge, sűrű szitálást időnként erősödő zuhé tarkított, s az egybefüggő hamuszürke ég túl sok biztatást nem ígért. A szakadó áldás már útközben bokáig ért, ahogy futottunk a Nyugatinál a 26-os buszhoz. Felszállva, szétnézve egyértelmű volt: itt mindenki oda igyekszik. Állig húzott, többrétegű ruházatra esőkabátba gyömöszölt emberek, eltökélt, nyugodt arcok, puffadtra tömött, túléléshez nélkülözhetetlen nejlonszatyrok - így zötykölődött a busz. Az ablakokon ki sem lehetett látni, itt-ott kérdések hangzottak: "Itt kell leszállni?"
Izgulni felesleges: majd ott szállunk le, ahol mindenki...
Hosszú, tömött sorok tódultak a Margitszigeten a szabadtéri felé. Semmi idegesség, csendes, fegyelmezett beszélgetés és vidámság jellemezte az embereket, akik hosszú hetek, hónapok óta készültek erre az estére.
Míg a jegyellenőrzésig áztunk, féltve rejtegettük az eső elől értékes belépőinket. Fedett rész alá érve még sokáig ácsorogtunk, hangosbemondón közölték időnként: Ferihegy jóslata szerint félórán belül csillapszik annyira az eső, hogy talán elkezdhető lesz a koncert... A koncert, melyet Loreena nagyon szeretne megtartani, s köszöni a közönség kitartását; a koncert, melyet párezer ember annyira várt. Félóra - mintha tényleg csillapodott volna az égi áldás, s a rendezők megnyitották az utat...
Ekkor, mintha utolsó erejét is beleadná, újra szakadni kezdett őrülten az eső... Mire székünkhöz értünk, esőkabát ide vagy oda, már pacalra áztunk - így ültünk le, s pillanatnyilag szinte hihetetlennek látszott, hogy itt ma még valóban koncert lesz. 10 percnyi szakadó esőzés mellett a legnagyobb természetességgel előperdültek Loreenáék, s egy kedves, dallamos "Jó estét!" után felcsendült a zene. Valóban hihetetlen volt. Az emberek esőtől, hidegtől megfeszített izmai, minél kisebb helyen elférni szándékozó, összébb zsugorított testrészei apránként kezdtek elernyedni. Az örömhormonok működni kezdtek, a szemek talán már valamit látni is tudtak az ömlő eső ellenére; egyszeriben nem számított, mennyire zuhog, zuhog-e egyáltalán...
Loreena istenáldotta, kristálytiszta hangja fenségesen zengte be a szigetet - ő is, zenészei is tökéleteset nyújtottak... S talán boszorkány ez a nő? Vagy csak esőisten könyörült meg az egyet akaró, mindenre elszánt közönségen? Az első 3 szám után elállt az eső! Teljesen. Bár elázás szempontjából szinte mindegy volt - ezen már mindenki túljutott -, ám azért nem volt hátrány és senki nem sírta vissza a nedves természeti jelenséget...
Kapucninkat hátrahajítva egyre növekvő lelkesedéssel vetettük magunkat a koncert hangulatába. A számok között vörösre tapsoltuk tenyerünket, széles mosoly, ragyogó öröm áradt az arcokról - de a számok alatt csend volt és odafigyelés... nem csápolt, üvöltözött a közönség, mégis érezhető volt az, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk mind, akik ezt a gyönyörűséget itt és most átéljük.
Ilyen nincs, ez maga a csoda! Eltűntek a hétköznapok: küzdelmek, fáradtság, keserűség, csalódások, gond, nyűg, bajok... csak Loreena volt, a varázslatos tündekirálylány ékszerhangjával és társai - tökéletes összhangban; a zene, a szavakkal szinte ki nem fejezhető szépség; a dallam, az élet, az öröm - mindez számunkra már-már eufóriával határosan. Csak a gyermekek tudnak ilyen fokozaton örülni. Ilyen szempontból itt mindannyian azokká változtunk vissza. Valóban, fizikailag is átélhető volt a lélek emelkedése...
Pedig nem volt hatásvadászat, nem volt füstfelhő és fantasztikus fénytrükkök - a színpad mögött sejtelmesen megvilágított, hatalmas margitszigeti fák, az erdő olyan kitűnően természetes hátteret szolgáltattak, amely nagyszerűen illett ehhez a zenéhez és Loreenához.
A dalokat, melyeket eddig csak hanghordozókról hallhattam, így élőben hallani - hihetetlen, de - technikailag is szuper minőségben lehetett. Mintha a legtökéletesebb CD-jüket hallgatnám...
Voltak számok, melyeknél alig lehetett ülve maradni... s voltak számok, melyeknél annyira erős volt az öröm- és szépségérzet, hogy már-már alig volt elviselhető, így szinte a sírás kerülgette az embert - hiszen valahol, valahogyan ki kell jönnie az érzéseknek a lélekből...
S még valami: jól érezhető volt, hogy Loreenának és társainak ez nem kötelesség; a legnagyobb örömmel nyújtották a tőlük telhető legnagyszerűbbet.
Azt hiszem, kivételesen szerencsés vagyok, hogy e csodát átélhettem, és részese lehettem. Még annál is szerencsésebb: hiszen az egészet együtt éltem át valakivel, aki fontos nekem - s ha lehet még fokozni a fent leírtak általi érzéseket, akkor az a tény, hogy első számtól kezdve önkéntelenül egymás jéghideg, vizes kezét szorongattuk szavak nélkül és lélegzet-visszafojtva, akkor azt hiszem, mindent elmondtam.

Égi ajándék

Szinte érzékelhető, ahogy a tél lassan, fokozatosan átfordul a tavaszba. Reggel még markáns hideg van, felfér szinte minden, amit a múlt hónapban viseltünk. A pillekönnyű ál-sál alatt meg-megborzongok, míg reggel 7 órakor várom a buszt.
Aztán egész nap ablak nélküli zárt hely, munka - az ember azt sem tudná meg, ha hirtelen kánikulára váltana az időjárás. Valaki szól, hogy süt a nap... kitolongunk az ajtóig. Valóban aranyfény árasztja el az udvart, utcát, s az égen élvezet nézegetni a színes, változatos formájú felhőket. És az illat... az hamisítatlan tavaszi. Belélegezzük, mélyen, sokszor. Szinte érzem, ahogy tágul a tüdőm, s új energiával telnek meg a sejtek...
Dolgozunk tovább, míg egy ügyfél vizes ruházattal perdül beljebb - esik az eső! Nahát, hisz alig 1 órája csodáltuk a friss, tavaszi napsütést... újra csak kisomfordálunk páran megnézni ezt a hirtelen időjárás-változást - tényleg, esik! Nem zuhog, csendes eső pereg szinte egykedvűen, s a Nap, mintha mi sem történt volna, tovább süt... ahogy ott állok, nem hiszek a szememnek: az esőbe - ritkán, de nagyszeműen - hó is vegyül! Meresztem a szemem, mielőtt mondanám bárkinek is - de kétségkívül, ez hó! Bár bizonygatni nem tudnám annak, aki 5 perccel később állna meg mellettem, hisz a hópelyheknek, amint földet érnek, azonnal véget is ér életük, elvegyülve a komótosan csepergő esővel...
A Nap még mindig süt, a felhőknek sikerül úgy kúszniuk az égen, hogy nem takarják be egy percre sem. Milyen érdekes... Ilyenkor szokott szivárvány lenni, legalábbis nyáron. Megszokottan körbenézek, keresem, de sajnos, nem észlelem a csodás jelenséget...
Egy óra még a munkaidő végéig. Akkor kimegyek, s ahogy várom a buszt, csak a nedves járdák jelzik, hogy itt nemrégiben bármiféle csapadék is láttatta magát. A buszvárás perceiben két kis fehér kuvaszkölyköt szoktam kerítésen keresztül boldogítani, meg főleg ők, engem. Úgy 4 hete kerülhettek ide, alig voltak nagyobbak, mint a maine coon macskám... Gyönyörűek, játékosak, életteliek... kerítésen keresztül cirókálják odatartott kezem fejét, s örömükben összevissza rohangálnak. Már megismernek, hisz mindig viszek nekik valamit. Nincs kutyám, de szándékosan hordok magammal mindig egy zacskó jutalomfalatot, s kínálom őket, élvezettel kihasználva a várakozás perceit. Azelőtt mindig olyan hosszúnak tűntek a percek, míg megérkezett a busz, most meg repül az idő, és csodák csodája, milyen pontosan jár...
Negyven perc az út, míg leszállok a város másik végén. Alig 2 hete ilyenkor már sötét volt. Mostanában még épp a naplementében gyönyörködhetek a négyemeletes lakópark végénél - sokszor fáj a szívem ilyenkor, hiszen fotózáshoz illő a természeti szépség, csak éppen nem mindig tudom magammal cipelni a fényképezőgépet.
A lakótelep túlsó végén lakom, ráérősen ballagok, most semmi sürgős dolgom nincs, a boltok most még megvárnak.
Nagyjából 20 percet töltök el a napi bevásárlással, ennyi idő a napszak látványos változásához ebben az időszakban épp elég. Sötétedik is, ahogy nyugat felé nézek, még éppen látni a naplemente utolsó gyönyörű képét, a narancssárgán átúszó lila csíkfellegekkel... ám, ahogy megyek házunk felé, szemben egy sötétkékes-szürke felhő mögül valami különös, élénksárga, határozott karéj kúszik egyre feljebb. Szándékosan lassan megyek, sőt, meg is állok néha, ráérősen matatva cuccaim között... mi lehet az? A Nap nem lehet, az amarra van, s nyugodni készül épp... a Hold meg... nem itt szokott állni... vagy most igen? Különben is, de rég láttam már a Holdat, mostanában mindig borús az idő...
A karéj egyre teljesebb formát ölt, s ezzel együtt rájövök: az, amit látok magam előtt, valóban a Hold! Nagyon közel lehet a Földhöz, ritkán szokott ilyen hatalmas lenni! És micsoda szerencse, hogy láthatom: épp telehold van! Már fele ki is csusszant a felhő mögül, de már jól látható, hogy ez bizony teljesen tele van, telehold van, nem vitás!
Annyira gyönyörű, annyira lélegzetelállítóan szép és monumentális a vizuális élmény, hogy figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegezzek, mert most már nem ártana némi levegőhöz is jutnom...
Még téblábolok pár percig, hogy minél tovább szívhassam magamba ezt a látványt, ezt a különlegesen csodás, hatalmas égi ajándékot; s közben nem értem, más emberek hogyan rohannak tovább, hogyan létezik, hogy ezt senki nem látja?
Vagy velem van a gond, én vagyok csak, akire a mások szerinti mindennapos "semmiség" ilyen hatással van? Most mindenesetre úgy tűnik...
Nekem ez a mai nap fantasztikus ajándék volt a természettől. Érhetett napközben bosszúság, lehettem szomorú, fáradt - mindez eltörpült ennyi csoda mellett. Úgy érzem, nemhiába keltem fel ma... csodák részesévé váltam.
S ezeket a csodákat, a mai nap örömeit megköszönöm... s elültetem lelkemben.

Csillámkák

Baljós pillanatban került nem megfelelő helyre. Félt is. Reszketve tette az első lépéseket... habozott. Nem tiltakoztak ellene, ezért felbátorodott. Adott magából, gondolt rájuk, túlzott gondossággal válogatta az általa lelkesen összegyűjtött csillámpillanatokat, időt szánt... hogy szépet és jót adhasson.
Kincsecskéi ugyan főleg csak számára értékek, hiszen bármelyikre ránézve csakis neki jelentenek a látványon kívül mást is, de azért buzdították a közel-távol mellette levők, és már akkor is megsimogatták örömpelyhekkel, mikor még bicskával farigcsált... és vadidegenek, más értő tájakon fényes csillaghullással fejezték ki tetszésüket; érdek nélkül, hiszen ők ezáltal nem kerültek előrébb és magasabbra – mindezek valahogy adtak neki egy kis bátorságot ahhoz, hogy megmutathassa másoknak is féltve őrzött csillámkáit.
Itt sem zavarták el, így lassan kezdte szinte jól érezni magát. Sőt, hasonlókkal viszonozták kincsecskéit direkt neki címezve, és figyeltek rá. Már valóban örült, hogy idejött, szinte azt remélhette, hogy ha nincs ott egy ideig, még talán hiányozhatnak is kincsecskéi az ottlevőknek...
De beigazolódott a baljós pillanat sejtelme. Jött valaki, aki a régi idők jogán saját képzelt trónusáról toronymagasságból szemlélhette és bírálhatta, valahol a kifogásolás és az ócsárlás között, szégyenérzet és visszafogottság nélkül a kincsecskehozókat.
Pedig megfelelő alázat nélkül művészet sincs... ez az alapszabály őrá is vonatkozik, csak ő nem tudja. Itt alázatnak nyoma sem volt, és nem szivárványok jöttek abból a magasságból, hanem villámok. Az egyszerű csillámkák nem élhették túl.
De rájuk is virrad új nap. Meglesz a helyük. Ha máshol nem, gazdájuk és a közelállók szívében.

Ida, a szárnyas

Anyám, mikor egyedül maradt régi kis házában, néha tavaszonként vett egy-egy csapat kiskacsát, kiscsirkét - így aztán jól megvolt a programja az aktuális baromficsapat felnevelésével. Na, nem mintha amúgy unatkozott volna, hisz egy öreg ház körül folyton van tennivaló, nem is kevés.
Ráadásul akkoriban nyaranként el volt látva az unokákkal... hiszen ugye, a szülők dolgoztak, leszámítva a váltva kivett szabadságokat, viszont a nyári szünet sokkal hosszabb volt, s anyám áldozatkészen felvállalta mint a négy unokáját...
Jó dolguk volt ám a ház körül élő állatoknak! A kiscsirkékre, kiskacsákra mindig volt kellő létszámú jelentkező, aki segített az etetésükben, itatásokban. A gyerekek egyenként kiszedegették őket meleg fészkükből az újságpapírral leterített ócska pokrócra, mely fölött égett az infralámpa - bizony, nagy szükségük van a melegre ezeknek a kis jószágoknak! -, hogy aztán végignézzék, ahogy örömmel, nagy sipogással vetik magukat a kis pihe-puha szárnyasok a reszelt főtt tojás, dara, vágott csalán közé. Megtöltötték vízzel soklyukú itatóikat, s ámulva nézték, hogy azok milyen hamar megtanulják, hol és hogyan kell inni, és tudják, hogy akár hat csibe vagy kacsa is ihat egyszerre egy ilyen edénynél. Mikor letelt az etetésnyi idő, akkor a gyerekek óvatosan visszapakolgatták a csöppségeket a bélelt kosárba, közben mindegyiknek kijárt egy-egy alapos simogatás... Majd a kosarat letakarva, folyamatosan halkuló és ritkuló csipogás után csend lett.
Lányom volt a legnagyobb unoka, ő különösen imádta istápolni a kiscsirkéket. Mivel öcsém két lánya kisebb volt, ők a kisebbek szemével néztek a "nagyra", s annak nyilván tekintélye volt a néhány év előny miatt, fiam pedig alapból nagyon érzékeny, jólelkű volt már babaként is, s a három lány között alkalma sem volt nagyon rossznak lenni, így mindannyian szívesen dédelgették, simogatták a kis jószágokat. Mikor azok már nem szorultak annyira a kosár védelmére, akkor is rendszeresen ölben tartották valamelyik csirkét, és órákig elsimogatták, akár egy macskát. Úgy dominóztak, úgy kártyáztak, úgy ország-városoztak, hogy mindnek az ölében volt egy-egy csirke... Azt lehet mondani, a csirkék ehhez teljes mértékben hozzá is szoktak.
Már süldő korban voltak az aktuális csapat tagjai, amikor sajnos, véget ért a nyár és a rendszeres baromfiistápolásról le kellett mondaniuk az unokáknak. Azt lehet mondani, minden csirkének neve volt, messziről megismerték őket akár külsejükről, akár hangjukról is, és néven nevezték valamennyit. Ezentúl a szárnyasok csak heti egy alkalommal részesülhettek a fenti élményekben, de anyám elmesélte, hogy ha leguggol valamiért, valamelyik csirke máris az ölében van...
Teltek az évek, egyik nyár jött a másik után, a csirkék nagy részéből természetesen tyúk, illetve vasárnapi ebéd lett... mely utóbbi tényt lányomnak nem reklámoztuk - anyámnak is nagyon nehezére esett, a szomszéddal vágatta le őket... -, mert ha a lány megtudta, akkor név szerint kérdezte, hogy kit főztek meg... s megsiratta szegény csirkét, és nem volt hajlandó belőle enni...
A két legkedvesebb tyúkocska - Ida és Borostyán - évekig megmaradt, anyám viszonylag könnyen bele is törődött már szinte az elején, hogy azokat végképp nem szabad bántani, azok maximum végelgyengülésben mehetnek át a túlvilágra. Ő maga sem tudta volna levágni őket... hisz olyanok voltak, mint a kutya vagy a macska. Mentek utána a kertben, ha ott dolgozott, de kísérték egyébként mindenhova. Ha csengettek, anyámmal együtt ők is szaladtak kárálva a kapuhoz, és ha búcsúzott a vendég, ugyanezzel a szertartással kísérték ki. A gyerekek minden szünetben továbbra is ölbevették, néven nevezték, simogatták őket, s ha nem láttam volna, nem hiszem el, mennyire máshogy viselkedtek ezek a tyúkok, mint amúgy egyébként az átlag-baromfiaknál megszokhattuk. Teljesen emberiek, szocializáltak lettek... még a házba is bejártak, anyám fáskosarat tartott fent nekik a konyha sarkában... télen oda "ültek el"...
Lehetett velük beszélgetni is. Lányom órákig tudott velük párbeszédet folytatni, a tyúkok ilyenkor fura, éneklős hangon kárálva mondták a magukét, de mindig megvárták lányom mondandóját... Ugyanakkor néha anyámat is elkaptam, hogy odaszól valamit Idának, s Ida fejét rázva, éneklős kárálással válaszolt...
Borostyán valami betegségben pusztult el 4-5 évesen, mély gyász ülepedett egy időre a gyerekekre, anyámra is. De Idát, az utolsót még évekig istápolgatták, kényeztették, státusza volt a családban. Idával nem lehetett akárhogy bánni, beszélni, netán kikergetni a házból! Ida minden ház körüli cselekményben részt vett, legyen az meszelés, kamratakarítás, kertásás, vendégség - semmiből nem maradt ki, mindent hangosan véleményezett... Ha anyám az utcai virágágyást tette rendbe, Ida bizton kint lehetett mellette, nem fordulhatott volna elő, hogy elkóricál, vagy netán kifut a forgalmas úttestre. Anyám gyomláló keze mellett csipegetett, elcsípve egy-egy gilisztát, időnként kottyantva egyet-kettőt. Ida jelenléte az állandóságot, nyugalmat jelentette.
Aztán egy reggel - bizony, már lehetett tízéves is - nem ébredt föl többet, úgy találta meg anyám, mozdulatlanul. Szépen, csendben, bárminemű gond okozása nélkül, életéhez méltóan ment el... A kert végében, Hosszúkás és Kicsi nevű hű kutyáink; Mirci, Medve, Leó, Bandi, Marci, Kiciri, Pöszörő, Fancsika nevű cicáink és Borostyán mellé lett temetve.
Gyerekeink már rég felnőttek, de Ida neve a mai napig is fogalom.

(A fotó egy 2010-beli "Idát" ábrázol, a történet ideje viszont: az 1990-es évek)

Ancsa, a vizsla

Éveken keresztül jól ismertem egy vizslát. Annál a régi, roskadozó kertes háznál élt, ahol munkából eljövet buszra szoktam várni. Ancsának hívták gazdái, egy idős házaspár. A vizsla mindig érzékelte az időt, amikor megyek és már az ócska, tyúkketreces kapu mögött ülve várt. Már akkor meglátott, mikor még az út túloldalán jártam, hangos csaholásba kezdett, rövidre vágott farkincája csak úgy paskolta a tárgyakat, amikhez hozzáért...
Kicsit elkényeztettem. Napközben mindig eszembe jutott Ancsa, s hogy mit is fogok neki adni buszvárás közben. Nem akartam csalódást látni arcán, és elképzelhetetlennek találtam, hogy ne legyen nálam semmi. Valami maradékot, vagy némi csokit pillanatok alatt eltüntetett, s engedte, hogy az ajtó melletti kerítésnél, ahol simán befért a karom, simogassam szép, tejcsoki színű sima fejét, közben összevissza nyalt, és minden bizonnyal fejemig ugrált volna, ha nincs köztünk a rozoga kerítés.
A kerítés kb. egyidős lehetett a házzal, minimum múlt század eleji... Korhadt, töredezett, szedett-vedett lécdarabok düledeztek, s látszott, hogy néhány évtizedenként egy-egy összekötő fadarabbal időnként toldták-foldták a tákolmányt... ha nekidőlt volna egy ember, szerintem simán bedől...
Így aztán nem lehetett csodálkozni, hogy időnként Ancsa kijutott a kerítésen... néha kívül várt, olyankor egy kis kényeztetés, fejem búbjáig ugrálás után becsengettem a házba, hogy mire a busz megérkezik, ne hagyjam az utcán magára a kutyust. Bár tudtam, hogy vissza tud menni, ha akar. De biztos, ami biztos... Ilyenkor beszélgettem az öregekkel, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik Ancsát.
Néha láttam, mikor a kertben szöszmötölgetett vagy egyik, vagy másik – s természetesen Ancsa is ott fontoskodott körülöttük -, hogy úgy beszélgettek a kutyával, mintha ember volna. A néni így panaszkodott neki: "Tudod, Ancsa, már nem hajlik a derekam. Nem bírunk a papával ezzel a kerttel... látod, kihúzom a gazt, holnapra visszanő..."
Vagy a papa, akinek megviselt, fájó dereka csaknem derékszögben görnyedt, szőlőkapálgatás közben felnézve a sötétlő égre, bólogatva így szólt Ancsához: "Látod, Ancsa, jön az üdő! Ha arrúl jön, az mindig feljön!"
Ancsa nem vitatkozott – ha feljön, feljön. Őt úgyis beeresztik, ha esik vagy ha fázik...
Egyik alkalommal, egy korán sötétedő, késő őszvégi napon a szokott időben mentem a buszmegállóhoz, Ancsa ott téblábolt kívül a kapun. Kicsit tovább tartott a sötétben a maradék keresése a szatyromban, vagy a busz jött korábban, nem tudom, de egyszer csak begördült a busz... Ancsának még épp odavetettem a megmaradt két szelet parizert a fél kiflivel, odakiáltottam egy "Szia, Ancsá!"-t, és felrohantam a buszra.
Kötelességtudóan mutattam a bérletemet a sofőrnek és közben a busz is elindult, így a lendülettől élénken masíroztam a busz belseje felé, remélve, hogy nem esek el a nagy sietségben. Ekkor befékezett a busz - még át is villant rajtam, hogy "úristen, csak nem Ancsa szaladt a busz elé?" -, s hallom a hangszóróból: "A kutyás hölgyet megkérem, hogy szálljon le!"
Én még pár pillanatig laza nyugalommal nézegettem szét a buszon, meg is jegyeztem magamban, hogy "hú, megint milyen sokan vagyunk"... el se tudtam képzelni, hogy ez a felhívás esetleg nekem szól. Aztán visszafordulva... megláttam Ancsát közvetlen mögöttem állni a buszon... Borostyánszemeivel enyhe nehezteléssel nézett rám: "egész délután várlak, és csak ennyi időt szánsz rám?"...
Éreztem, hogy gyúl lángra az arcom úgy körülbelül hatvan szempár kereszttüzében, ám amennyire tőlem tellett, könnyedén lelibegtem a buszról, nyomomban Ancsával. Mintha mi különben is, direkt így akartuk volna...
Mivel már csaknem fél megállónyit eltávolodtunk a háztól, visszasétáltunk. Közben megbeszéltük a dolgot Ancsával, mintha mi sem történt volna; s odaadtam neki vigasztalásként még ebédem maradékát is, egy lekváros linzert. Hazaérve becsöngettünk az öregekhez... nem számoltam be nekik a történtekről, csak kedvesen - mint már annyiszor - újra megjegyeztem, hogy Ancsa érdekében csinálni kellene valamit a kerítéssel... Ancsa nem nagyon helyeselt, de feltételezem, ő sem mesélte el este gazdáinak a buszkalandot...

A kis fakopáncs

Nyári délután - várva a buszt, gondolkodom mindenfélén... a meleg elviselhető itt, fás-bokros park szélén. Agysejtjeim mára már megtették magukét, fásult, fáradtan nyomott vagyok.
Ez ólmos, zsibbadt hangulatba egyszerre mint derült égből villám, feketerigó nagyságú, élénk, fürge kis madár csap le rám... Teste fekete-fehér mintázatú, s később felfogom, hogy tarkóján és talán szárnyvégénél piros foltok pompáznak rajta...
Meghökkenten áll el lélegzetem, még nem döntöttem: féljek-e vagy sem – ő viszont blúzomba vájva erős karmait, felfelé gyalogol képzeletbeli létráján, melynek fokait mi más alkotná, mint a bőröm... minden karomnyoma után felszisszenek, de az eset oly spontán és különleges, hogy csak nézem ámulva... levegőm visszafojtva... Ügyesen és szinte bizalmasan, szempillantás alatt átröppen meztelen karomra, függőleges irányban gyorsan s biztosan halad rajta...
Okos szeméből nem derül ki számomra, mi ez az egész kitüntetés, ez a szokatlanul bátor, hihetetlen merészség... annyira azért nem mindennapi dolog, hogy városban, út mellett, bármilyen barátságos is a megálló mögötti kis liget – fakopáncsok szálljanak az emberre... fürgén áttipegve vállamon úgy dönt, hogy most elköszön... még megcsippenti fülbevalóm, s nem mondom, hogy nem sikkantok fel... majd a közeli fatörzsre száll. Farkával támasztva testét még rámnéz, mintha kérdezné: "Ugye, nem baj, hogy kíváncsi voltam? Ugye, már nem olyan ez a nap, mint a többi?"
Nézzük egymást, nyomait dörgölöm... karmaitól s csőrétől még ég a bőröm. Majd felhangzik egy jellegzetes hang: csőre alatt koppan a kéreg, s előbb-utóbb nem lesz hasztalan a kopácsolás, szorul odabent a féreg...
Közben látszik buszom a kanyarnál... Kis fakopáncs, ég áldjon, és... köszönöm neked ezt a pár pillanatot. Bár néhol vér folyik karmaid nyomán, mégis bearanyoztad számomra ezt a napot...

Megcsináltad...

Délibáb teljesítménytúra... benevezel.
Gyakorlottnak nem nagy táv - csak huszonegy kilométer... öt óra szintidővel -, de kezdőnek azért már valami, mely gondolaton az elején némi szorongással már túl is lép az ember.
Talán nagy fájba vágtad a fejszéd? Meglehet. Mindegy: "A kocka el van vetve". Pólódra tűzöd a színes sorszámot, veszed a térképet s a szalmakalapot, hátadra kapod a hátizsákod, "sok sikert kívánok!" - mondják, s indulás - kilométerek sora vár rád.
Most éppen a nagy pusztaság - a Hortobágy - hol még egyetlen árva fa is ritkán kínálja árnyékát.
Öröm, lelkesedés az út elején, mi átjárja a testet-lelket, s a végtelen szabadság érzése adja meg a lendületet, s rajongó gyermeklélekkel hiszed, menni fog, s ez végig így lesz! Hogy is lenne máshogy, hiszen a kilenclyukú híd a legelső útszakasz, a maga fenséges, nagyszerű látványával, s az alatta csobogó Hortobágy folyóval!
Szikrázó verőfény és színes felhőcsíkok váltják egymást, s a Nap - hál' istennek - órákra felhő mögé búj', mi balzsam a testnek: időnként enyhe szél fúj...
Félúton magadban kicsit pánikolsz: bírod-e végig majd ezt az iramot? Sík a terep, de nem könnyű az út: elmúlt esők sáros talaját végigszántó traktorok nyomait rücskösre szárította a nap, s ha nem figyelsz, bokád bánhatja... hisz fű és gaz fedi a barázdált lyukakat...
Majd eltereli figyelmed a táj szépsége: szürkemarhacsordák, pusztai virágok a repkedő lepkékkel, birkanyáj, nádtetős házikók, gémeskutak s itt-ott felbukkanó "kékszoknyás" csikósok... megannyi nem mindennapi látvány, melyek fényképezésre késztetnek... Egy pompás fotóalany: hatalmas lódarázs cirógatja a cickafark virágját... ha csendben maradsz, hallod a bogarak folyamatos, aláfestő, megnyugtatóan zümmögő zúgását...
Itt-ott erek, tavacskák, patakok, rajtuk kis fahidak, a korlátjuknál megállsz pár percre, hogy magadba idd a békalencsék és tavirózsák szépséges látványát...
Az út mentén egy szegény, laposra kimúlt siklót is látni - vajon mi üthette el szegényt itt, hol még "madár sem jár"?
Négy kilométerenként megkönnyebbülve, s némi büszkeséggel eltöltve nyújtod az ellenőrzőpontok pecsétjei alá papírod. Leülni nem szabad és megállni is kár, félő, hogy utána izmaid nem engedelmeskednének, ha utadat folytatnád...
Nem is tudod, éhes vagy-e, vagy inkább szomjas, érdemes-e levenni hátizsákodat - sosem hitted volna, hogy képes vagy melegedett vizet inni - s az jól is eshet... - a forró nap alatt. Apró paradicsomot majszolsz, mely frissít és felüdít... talán könnyebbé teszi az egyre nehezebben fogyni akaró kilométereket.
"Lépjünk ki, hogy tartsuk a szintidőt" - mondod magadnak...
Apróságok válnak jelentőségteljessé, az igényszint alacsony, a tűrőképesség megnő... miért máskor panaszkodsz, itt annak többszöröse is hallgatásra bír; a cél, az eredmény a fontos... s a túlélés, a táv legyőzése. Az inad remeg, izmaid fájnak, beégnek, vág az átizzadt hátizsák... s ha valamiért leveszed mégis, pólód tiszta víz, s a kellemes szél, ha érint, szinte fázik a hát. Lábszáradnak már félúttól nincs bőrszíne... vastagon ül rajta a por... ugyan, kit érdekel?
Beérsz. Pontban tizenhárom perccel az öt óra letelte előtt. Rákönyökölsz az utolsó kilométerjelzőre, fáradt diadallal, mely csak magadnak szól... És elhiheti bárki - te már tudod -, a fizikum, erőnlét, rutin valóban (nyilvánvalóan) fontos. De tapasztalt túrázók is mondják, s te is úgy láttad, hogy bármily hihetetlen is, de a lelki hozzáállás legalább olyan lényeges ahhoz, hogy végig tudd csinálni, mint az erő és fizikai állóképesség - az egészen biztos.
Felkapsz egy ásványvízzel telt műanyag poharat, tartalma nem hideg, de pompás érzés meginni az italt... közben megkapod az elismerő oklevelet és a kitűzőt, s hozzá kézfogást, gratulát - értékesebb ez most bármily másféle jutalomnál... s valami szorítja a torkod. Valami nagyszerű, valami felemelő érzés. Mert megcsináltad... pedig neked csak lelki hozzáállásod volt...

Juharfalevél

Az ember elfárad már a mindennapos hajnali keléstől és kevés alvásoktól. Pénteken már csak a péntek ténye élteti, és szombatra, ha szerencséje van, nem kell semmi miatt korán kelni.
Így nem csoda, hogy nem kapja el az embert minden ok nélkül az eufória pénteken hajnali 5-kor, de még a 7 órás indulásnál, a "szürkületi zónában" sem. Nem örül valahogy annak sem, ha a 40-50 perces autóbuszúton (volt már 70 is ugyanez) eltapossák és félrelökik az ülésekért folyó közelharcban az "oskolások" - elvégre biztos is, hogy kizárólag ők lehetnek jobban rászorulva azokra, és nyilván fáradtabbak, mint mi, akik már netán 20-30 (sőt több) éve nyomjuk, netán itt-ott egy csomó ragaszkodó, immáron most már sírig kitartó egészségügyi problémával ellátva...
Ámde szemléljük a dolgokat pozitívan. Sokkal jobb nekem, mint... és itt buzgón sorolni kezdek magamnak jó néhány tragédiába torkolló élethelyzetet, természeti vagy felelőtlen emberi mulasztások miatt bekövetkező katasztrófáknak kitett tömegeket, fiatalon vagy életük teljében gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket és elhunytakat... vagy a munkanélkülinek... vagy a hajléktalannak... vagy...
Mire majdnem beérek, bőven 8 előtt, már a Nap is feljött és megcsillan a csodálatos, hatalmas juharfa színes levelein, melyet már 13 éve csodálok meg minden ősszel. Fantasztikusan pazar látvány a fa napsütésben! Az őszi színek széles palettájából semmi sem hiányzik róla. Tökéletes.
Takarítónőnk hajnali 6 óta dolgozik, azóta szerintem már többször felsöprögette a munkahely előtti járdát a hulló levelektől. Talán ezért tűnik fel a járda közepén egy friss, harmatos, szabályosnál is szabályosabb, élénkvörös levél, melyre láthatóan még senki nem lépett rá, biciklivel sem mentek át rajta. Nincs szívem otthagyni, viszem magammal, be a helyemre. Részlegünkben én vagyok az első, s míg készülődöm, pakolgatok, kirakom magam elé a levelet, s aki látna ilyenkor, valószínűleg rájönne, hogy nem vagyok komplett: egyedül vigyorgok időről időre a juharlevélre...
Mikor jönnek kollégáim sorban, tekintetük ráesik a levélre, majd rám, s mindenkinek derűs lesz az arca és fecserészni kezd. Egyik férfiú felkapja, s vidáman harsogja: "Szkenneljük be?" Naná!
Valahogy mindjárt máshogy indul ez a munkanap... Egy kis piros levél mire képes!
És aztán a délelőtt folyamán még két levél érkezik hozzám azoktól, akik nem kizárólag egyhelyben ülősek.
Szintén különlegesek és szintén szépek... Nyilván, hogy beszkenneljük...
Utána pedig újság lapjai közé helyezve súlyozom le lexikonjaimmal, hogy maradandóbb legyen szépségük... De emlékeimben úgyis úgy marad meg, mint "mosolygós péntek juharlevéllel"...

Ennyit ér az ember? - 1.

Igazságtalan az élet…

Ha az ember már közel 36 éve folyamatosan dolgozik, ebből 13,5 éve élete második munkahelyén, ahova az elsőből (22,5 év lehúzva!) hívták át annak utolsó 1-2 évén keresztül, ráadásul nemcsak maga szerint tesz meg mindent, hanem a visszajelzések is azt láttatják: van értelme, mert jól csinálja; van látszata, mert szebb és jobb lesz a végeredmény; mert minden percben szükség van az ember munkájára; és mert többféle munka is van, amit egyedül csak ő tud a cégnél elvégezni – akkor joggal eshet abba a téveszmébe, hogy ő, igenis, itt kell. Annyira sokat sem keres, hogy emiatt úgy gondolná, az ő költségei miatt megy csődbe a cég, tehát pláne.
Ettől függetlenül, talán, mert soha életemben nem vittem túlzásba a magamba vetett önbizalmat, mindig összeszorult a gyomrom, minden reggel. És a hosszas buszúton mindig eszembe villant: talán ma megyek utoljára azelőtt, hogy elküldenek? Hogy erre miért kellett gondolnom? Hát azért, mert voltak előttem is, akik jól dolgoztak, mégis el lettek bocsátva. Mindig is elég nagy volt nálunk a jövés-menés, de elsősorban az irodai alkalmazottak térfelén. A szakmai állandóság emberei maradtak csupán... mi, nyomdászok. Emiatt már az ember néha majdnem akár biztonságban is érezhette volna magát... Utóbbi években viszont nagy volt a mozgás szakmai téren is. Legyen akármilyen jó szakember, akármilyen szorgalmas; ha sokat keres, azért, ha keveset keres – nem tudjuk, miért, de – el lehetett küldve. A sok következetlenség felemésztette csekély önbizalmamat nekem is.
Teljesítettem mindig minden irreális követelményt is. Volt, hogy munkaidő utáni bejelentett időpontra, hivatalos ügyet halasztottam, mert fentről úgy kívánták, hogy „márpedig ennek ma meg kell lenni”. Számtalanszor volt, hogy dugába dőltek estéim, programjaim, mert utolsó percben úgy óhajtották, hogy valami nagyon sürgős (és már nem is mérgelődtem, mikor közben hetek múlva még mindig ott állt azonmód az anyag: nem ment nyomdába a cucc, annyira sürgős volt!)... Volt, hogy péntek délután szóltak, hogy szombat kora reggel már menjek is olyan program szervezőirodájába ténykedni, amihez a munkámnak abszolút semmi köze. Volt, hogy túlóráztam késő estig olyan ügyben, amihez szintén nem volt köze a munkámnak. Volt, hogy este 9-kor kaptam vezéri telefont, hogy másnap a több busszal megközelíthető raktárunkban kezdjem a munkát – mondanom sem kell, nem volt köze ahhoz a munkához, amihez felvettek, csomagszállítókat kellett írni, viszont este 8-ig maradva! – vezetői, illetve cégérdekek voltak ezek valamilyen szinten. Akkor elő a térkép és a menetrend, hogy hogyan is jutok én ki oda reggel 8-ra. Hát úgy, hogy fél 5-kor keltem és fél 7-kor indultam... Volt, hogy 4-5 méteres karácsonyfát díszítettünk hárman, kijelölt szerencsétlenek a Bartók Teremben (csak a másik kettő új, huszonéves dolgozó volt ám!), és mindezt reggel tudtam meg, mikor bementem tördelni az aktuális melót, hányingerrel, hasfájással... előtte arra gondoltam: csak ezt a napot bírjam még ki... Hát kibírtam. Késő délutánig létráztam a díszekkel bakancsban a dögmeleg színházteremben, és hullára elfáradtam, rosszul voltam étlen-szomjan délután 5-re, ám „szinte kötelező” volt visszamenni a cég által szervezett esti gyerekműsorra mint közönség... Volt, hogy hiába voltak tördelnivalóim sorba rakva, decemberben napokig csak csomagolni kellett a megrendelői lista szerint – estére vörösre volt vagdalva a papír által mindkét kezem, jajgatva tudtam megmosni... Volt, hogy hiába volt gépi korrektúráznivalóm, az év utolsó munkanapján befogtak hármónkat kitakarítani az egész házat, ablakmosással, budipucolással, szemételtakarítással, bútortisztítással – nyilván a másik kettő friss, üde huszonéves volt, míg én középkorú, aki viszont még addig nem jutott, hogy otthon is nagytakarítson 2 nap híján szentestére, míg a huszonéveseknek otthon megcsinálta a mamája... Volt, hogy hajnali 6-ra kellett menni a város túlsó végére, hogy órákig szendvicset csináljunk és a közeli főiskolán könyvtári bemutatónapot tartsunk, előadások mellett; s másodmagammal csináltam a büfét egész nap a meghívott nagy létszámú vendégeknek – eleve nem vagyok alkalmas egész napos álló fizikai munkára, de szó nélkül csináltam, s mikor hazaértem, szinte elájultam a fáradtságtól és a gerinc- és – ne szégyelljem – aranyérfájdalmaimtól. Volt, hogy munkaidő utánra régi kolléganőmmel dumatalálkozó volt megbeszélve, de átvertem szerencsétlent, mert utolsó percben adminisztratív melóra köteleztek párónkat, ami betartott este 7-ig... és még nem volt mobiltelefon, hogy szólni tudtam volna az ismerősömnek: ne várjon. Volt, hogy az egész irodában ketten tartottuk hónapokig a frontot, mert valahogy előzőleg mindenki vagy felmondott, vagy épp elküldték őket. Saját munkámhoz nem fértem hozzá, egész nap a telefont kezeltem és az ügyfeleket fogadtam, társnőmmel együtt. Ő hamarabb ki lett hajítva, mint én...
Mindeközben tönkrement a szemem, mert a plafonon 1-2 potlámpa a fényforrás, ami a látáshoz egy vicc. Először szemfenékgyulladásom lett, amit nem is lehetett rendesen kikezelni... többféle szemüveg kellett... Aztán pedig jött a másodlagos glaucoma, talán köze van az előzőleg említetthez, nem tudom; de tény, hogy a szemszárazság miatti magas szemnyomás következtében hetekig nem láttam, csak lüktető fényességet, mire végre szabadságom alatt orvoshoz tudtam menni. Miközben anginásan több nyáron 38–40 fokban dolgoztam le a 9 órát, mert nem volt nemhogy klíma, de ventilátor sem, sőt semmilyen sötételő miazma.
Volt, hogy félévekig nem volt takarító, és én plusz még valaki hordtuk ki a szemeteket mindenhonnan, mosogattuk el a vendégek után a cuccokat, mostuk fel a padlót... de a munkám hogyhogy még nincs kész??
Volt, hogy értelmetlen beiskolázásnak lettem áldozata uniós cégérdek miatt, és 4 hónapig azt nyögtem heti 2-3 alkalommal, elengedve 1,5 órával korábban, este negyed 8-ig. Az egyik heti nap a péntek volt, amikor már nincs élő dolgozó ember, aki ki ne lenne purcanva és ne várná lélekszakadva a hétvégét... mindezt ugyanabban az évben, amikor vállam tört és még évekig nem lépte túl az 50%-os javulást, valamint unokám született és ott is sűrűn helyt kellett állnom...
Számtalanszor napokig írtuk a karácsonyi képeslapokat az ügyfeleknek, cégtulajdonosoknak, megrendelőknek. Illetve csomagoltuk az aktuális reprezentációs ajándékokat, több ezret; vagy sportprogramra érmeket fűztünk szalagra, gémkapcsokat négyesével össze, illetve internetre vittük fel az adatokat rehabilitációs segéderőként. Vagy ami nemrég volt: vasárnap kellett bemenni a céghez 5,5 órás tanfolyamra – alapszintű újraélesztés (BLS) és automata külső defibrillátor (AED) – nem arról van szó, hogy nem volt hasznos a tanfolyam, na de könyörgöm: vasárnap?? Reggel 8-ra, ami nekem 5 órai kelést jelent, s óriási buktát a fehér hollóként járó buszokkal, így a saját hétköznap megszokott buszom a szokott időben dehogyis ment, úgyhogy utaztam összesen 2 különböző busszal, ezzel elértem félútig, ezután pedig kb. 3 km-t gyalogoltam, míg az utolsó megállónyi résznél utolért egy autós kollégám, felvett, s így estem be 8-ra...
Volt, hogy egész évben nem tudtam kivenni a szabadságom 2/3-át, mert annyi meló volt, hogy nem engedték. Egész nyáron bent hajtottam közel 40 fokban... a végén kifizették ugyan a szabadságot, az se jött rosszul, de azért a pihenés valamikor azért nem ártott volna.
A cégvezetés bármelyik családtagja jött bármilyen munkával – félre kellett dobni mindent, és csináltam, készséggel, legyen az nagyon sokszor szakdolgozat, hivatalos levél, listák tömkelege, statisztika, vagy akár magánlevél. Volt, hogy az aktuális könyvbe kottázni kellett – mi sem természetesebb, elvégre én tanultam zenét. Volt, hogy rajzolni – hát az is természetes, hisz valamennyire tudok. A telefont, ha már a titkárnő egyet felvett, muszáj volt a következőt sorra felvennünk. Ha oroszul szólalt meg benne az illető, egyértelmű volt, hogy kommunikálok vele oroszul. Holott baromi régen volt már az az orosz érettségi, még ha anno ragadt is rám, mert szerettem a nyelveket. Ha ügyfél jött tiszteletpéldányaiért, kaptam magam és rendeztem, adminisztráltam a dolgot, ha épp hiányzott az a valaki, akinek esetleg ez lett volna a dolga.
Az első években háromnegyed órára volt szabva az ebédidő, és akkor is, hogy nem ebédeltem... mert nem. Tehát bent kellett lenni 8 és 3/4 órát minimum. És miért ebédeltem volna, mikor se hűtő, ám 40 fok, se mikró, a reggel megvett parizer zöld lett délre, pár kekszen kívül éveken keresztül estig semmit nem ettem, azt is kiizzadtam... Könnyű volt tartani az 50 kilómat; s a 9 óra majd mindennap megvolt étlen-szomjan, és nyilván, mi mást csináltam volna az „ebédszünetben”, mint dolgoztam?
Az aktuális korrektor finoman szólva is nagyon figyelmetlenül dolgozott, és bár nem az én saram lett volna, ha úgy tördelem be a könyvet, mivel nem az én dolgom volt akkor a korrektúra, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy szart adjak ki a kezem alól… úgyhogy hazavittem pl. az egész Párizsi Notre-Dame-ot (külsősök szedték, tele hibával), és magánban még egyszer megolvastam utána, duplaannyi hibát találva még benne, mint amennyit a hivatalos korrektor talált! Lojális és toleráns voltam, nem mondtam meg, ne kerüljön bajba a kolléganő, sőt még neki se lehetett okulásaképpen, mert az önérzete és sértődékenysége nem ismert határt. És ezt nagyon sokszor eljátszottam: csomó otthoni ingyenolvasás a beteg szememmel a napi robot után, hogy hibátlanul mehessen ki a könyv... én, az idióta mártír őslény.
És mindig megcsináltam a munkám, pedig néha halmozódtak rendesen. Az iskolaújságokkal majd 10 évig szívtam, mivel – főleg az egyik iskola – cetlinként, ficnifecninként hajította ide, azt se tudtam, ki kivel van, és csináljak minden alkalommal szarból aranyat, írjam át, fogalmazzam át, olvassam egyáltalán ki, a gyerekrajzokat erősítsem meg, keressek képeket, díszítéseket az üres helyekre... Na, ott szedéstől, szerkesztéstől, képfeldolgozástól, tördeléstől, tipográfiától, korrektúrától (magam után) kezdve mindent én csináltam, lóhalálában; mivel már akkor késő volt, mikor hozták... és akkor ráadásul fogjam össze az embereket, akiket muszáj volt bevonni a munkába, és vegyem is rá őket, hogy mozgás, mozgás. Telefon jobbra-balra, iskolába menés a kapcsolattartás miatt, hoztam-vittem a cuccot, egyeztetés, korrektúra oda, ottani korrektúra vissza, javítás, egyezkedés, vitatkozás... esetenként oldalak beszúrása, azaz áttördelés a végtelenségig, de maradjon is minden eddigi is! – oldjam meg, de hamar! S aztán végigkísérni, míg a nyomás megy, egészen addig, míg el nem vitték a kötegeket az iskolákba. Mindenért szólni, noszogatni, holott ez már abszolút nem az én feladatom lett volna, de a kutya sem törődött velem; viszont a kapcsolattartókat meg sajnáltam; így csináltam, néha még itthon is. Ha hiányzott anyag belőle, megoldottam. „Csináltam” bele! Volt, hogy észre sem vették, meg sem köszönték... 10 évig minden egyes iskolaújság után úgy éreztem magam, mint aki 40 mázsa szenet behordott... szerintem éveket vett el az életemből.
Sokszor éreztem, hogy nem bírom; lemerültem, mint a laposelem. Mégis csináltam, honorálás, vállveregetés nélkül. Megszokták, hogy megoldom. Mivel maximalista vagyok – jól.
Aztán elküldték a korrektort. Lett másik, jobb, mint az előző, sokkal. De őt is elküldték egy idő után, költségcsökkentés címén, hisz én úgyis korrektor is vagyok... Az más kérdés, hogy mivel ez totál nyakamba zúdult, a tördelés lassan a felvett sok új tördelő nyakába szakadt... idő után persze már nem maradtak ők se olyan sokan...
Biztos, hogy tudnám még sorolni...
És akkor május 19-én, du. 16 óra után szóltak, hogy menjek fel, fent beszélni óhajtanak velem. Rosszat sejtettem: nem szoktak engem „csak úgy” hívni... Sejtésem bevált. Elküldtek...
Harmadmagammal megyünk, mindőnk fél évszázadon felüli. Mindegyikünknek olyan a munkája, hogy rajta kívül senki nem tudja jelenleg a cégnél megcsinálni...
Szóbeli indok: rosszul megy a piac, nincs kereslet, nekünk meg sok a költségünk. Amúgy persze baromi jól dolgozunk.
Másnap délben írásbeli felmondásban indok: átszerveződés történik, s ott nincs szükség az én munkahelyemre, s mint ilyen, megszűnik...
Eddig a tények voltak, az érzéseimről legközelebb...

Ennyit ér az ember? – 2.

Mentális zűrzavar és emlékek

Mikor megkaptam az „elbocsátó, szép üzenet”-et 2011. május 19-én, munkaidő vége előtt félórával felhívatva az egyszemélyes vezetőséghez, megvallom őszintén, egy darabig egyáltalán nem tudtam szóhoz jutni. Néztem ki a fejemből, egyenest a szemébe az elbocsátónak, miközben ezernyi érzés kavargott bennem. Nagyon fegyelmezett benyomást kelthettem, mert nem kínált papír zsebkendőt, nem mondta, hogy nyugodjak meg és társai, hanem a „rossz hír: felmondás” – bejelentése után rám nézett, talán ellenőrizve, hogy hogy viselem, aztán tények szerint sorolta, mennyi a felmondási idő, mennyi a végkielégítés, és kétféle megoldás van: rendes felmondás és közös megegyezéses. Utóbbinál szűk nettó egyhavival több összeg lett kínálva, viszont ahhoz az kellett volna, hogy másnap már egy új munkahelyen tudjak kezdeni, ahol természetesen tárt karokkal csak engem várnak. Mivel ez így abszolút képtelenség, nyilván nekem sem érte meg azt, hogy ne toljam ki 2 hónappal a munkaügyi központ meglátogatását azzal, hogy azt választom: nyugodtan rúgjon csak ki. De akkori felfogóképességem számlájára írva ezt sem tudtam azonnal eldönteni, csak másnapra.
Valamint közlésre került, hogy rajtam kívül még két embernek – összcégen belül most 10-nek – kell mennie. Talán nem véletlen, hogy mi ott hárman mind az 5. x felett vagyunk...
Mikor helyemre mentem, akkor tudtam meg, hogy én már a másodikként lettem hívatva, és utánam még ment egy gyanútlan ember a „szép üzenet” meghallgatására.
A többiek kérdezgettek tőlem ezt-azt, s már éreztem, hogy sokáig nem lehet visszatartani a kitörést; de szerencsére munkaidő vége felé járt, így csendben, kínkeservesen erőltetve visszafogtam magam. És mivel a szemüvegem tavalytól nem használható, újat nem tudtam még – ezentúl meg pláne… – csináltatni, így napszemüvegben járok, hogy legalább a fény ne okozzon fizikai fájdalmakat; egyúttal rájöttem, milyen szuper előnye is van: ha a hosszú hazaút alatt rájön az emberre a bőgés, nem látszik. A buszon ájult hőség volt, de csodálkozva észleltem, hogy bár nagyon érzékeny vagyok rá, most szinte nem is érdekelt.
Járt az agyam, folyamatosan. Úristen, mi lesz most?! Hogy mondom el akár a legközelebb állóknak, hiszen én jelenleg képtelen vagyok beszélni – holott valakinek nagyon el kéne, mert ezt nem tudom sokáig egyedül cipelni!
Még vásárolnom is kellett, sőt, füvet szedni sem felejtettem el a macskámnak... kitartás!
Aztán végre felértem, és míg a három zárral bíbelődtem, már nyüszítettem, mint a kutya. Végre, végre, magamban lehettem! Még kötelességszerűen berámoltam a hűtőbe és elpakoltam, de zihálva, zokogva; magamon érezve a macskáim csodálkozó tekintetét. Kiraktam a kajájukat, kicseréltem a vizüket, aztán innentől kezdve csak bömböltem. Mivel másnap is menni kellett dolgozni, úgy éreztem, ennek valahogy ki kell jönnie, mert különben iszonyat munkanapom lesz.
Pár óra elteltével ki mást, mint szegény anyámat hívtam fel. Megpróbáltam türtőztetni magam, de már az első szavaknál úgy ordítottam, mint egy gyerek. Pár nap múlva nagynénémtől hallottam, hogy anyám szerint így sírni gyerekkoromban hallott utoljára...
Éjfélig böngésztem a netet, utánanéztem az adatoknak, jól vannak-e kiszámolva, mert legalább ami jár, az járjon... még későn hazatérő fiamnak is elmeséltem aztán – már csendesebben, mint anyámnak –, aki ugye, már sokat járt a munkaügyi központba és volt már többször hasonló helyzetben; nagyon megütődött. Hozzászokott, hogy az ő anyja mozdíthatatlan, stabil és állandó. Az ő anyjával nem történhet ilyesmi, hogy kirúgás... Éjfél már elmúlt, amikor még meg is masszírozta az általában mindig fájó hátamat, gondolom, valamiképpen bármiféle örömet akart szerezni e príma nap ellensúlyozására.
Nem is aludtam éjszaka, csak forogtam, nagyokat lélegezve, mert a tachycardiám az istennek nem csillapult: alapjában gyors a szívverésem, és egész éjszaka magánkívül dolgozott, hiába vettem be nyugtatót. A szívritmusom is szórakozott velem, kihagyott, aztán meg bepótolta... ááá... hiába vettem be a Betalocot... szóval rosszul voltam.
Ha meg már fenn vagyok, miért ne bőgnék, ugye... és közben végiggondoltam nem túl sűrűn változó munkáséletemet...
Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lesz. Eleve ragaszkodó, hűséges típus vagyok. Nem váltogattam munkahelyet, sem kisebb-nagyobb sérelmek, sem csak kicsit nagyobb fizetés hatására; inkább megbecsültem a biztosat. Egyetlenegyszer váltottam: mikor kérésre idejöttem, ahonnan most kirúgtak.
Rendszeres hallomásból tudom, hogy a régi munkahelyemen szinte ugyanaz a felállás megmaradt, mint amikor én leléptem onnan. Sőt, az én helyemre akkor azonnal vettek fel egy frissen végzett lányt. Minket már meg akartak hagyni. Ez azt jelenti azóta is, hogy nem lett volna több elbocsátás idáig, magyarul: még mindig ott lennék, ha maradtam volna...
Én imádtam első munkahelyemen, a nyomdában dolgozni. Hihetetlen ma is, mikor valakinek elmesélem; de tényleg szerettem, jó voltam, megbecsültek, sikerélményeim voltak; úgy éreztem, megtaláltam a tökéletesen nekem való foglalkozást, és be kell valljam, két kisgyerek mellett és egy enyhén szólva nem túl jó házasságban kikapcsolódás volt a munka, az oda való bejárás. Senki nem hinné el, de egy-egy hétvége után alig vártam a hétfőt...! Mai napig is, ha visszagondolok erre, fantasztikus adomány volt, hogy olyan helyen dolgozhattam és azt csinálhattam, ahol és amit szerettem!
Aztán valahogy, a rendszerváltástól kezdődően elveszett a régi biztonság, szinte évekig voltak elbocsátások hosszú „feketelistákkal”, és a naaaagy nyomda létszáma töredéknyire esett. A 90-es években kikészítette az ottmaradottakat – engem is – mindig a rettegés, hogy rajta lesz-e a feketelistán, vagy sem... így elég sokan tovább léptek maguktól is, amennyiben adódott bármi lehetőség.
Én kivártam. Vártam, hogy ha akarnak, bocsássanak el, mert két évtized után nem mindegy, hogy csak úgy lelépek, vagy adják a megillető javaimat. Nem, az istennek nem akartak elbocsátani, viszont felajánlottak egy titkárnői helyet a kereskedelmi igazgató mellett, arra való hivatkozással, hogy ugye, a jövő bizonytalan, és hát utánanéztek, ki lehetne alkalmas arra a posztra, s úgy gondolták, hogy én igen. Hozzájárult ehhez nagyban az is, hogy sok cirillt szedtünk, s azt is szinte ugyanolyan gyorsan és hibátlanul szedtem, mint a magyar szöveget; valamint az, hogy már rég híre járt, hogy puszta szórakozásból sokat beszélek oroszul, de azt csak úgy, magunk között, poén kedvéért; sosem gondoltam, hogy ez lesz a „vesztem”; s ez igen célirányossá tette a kiválasztásomat.
A helyet nem volt muszáj végül is elfogadnom, ha nem akarom; de több hétig emésztődtem ezen, mert időnként jelenéseim voltak időpontokra a jelzett helyen, megismerő, átvilágításszerű megbeszélést folytatni. Bennem ezek totális frusztráltságot okoztak, láttam azt a légkört, ami egész más volt, mint a mi technikai jellegű, szinte kizárólag számítógépes munkánk... mintha más világba csöppentem volna. És mindig tudtam, hogy nem akarok titkárnő lenni, kávét főzögetni, illusztris csoportokkal kedélyesen társalogni, telefonálni és ügyintézgetni végképp nagyon ki nem állhattam, még a gondolatától is irtóztam... Ráadásul az akkori fizetésemnél egyharmaddal kevesebb bért ajánlottak mindez mellé, előre hangsúlyozva, hogy lévén a főnök nagy teherbírású, a titkárnőnek is bent kell lenni reggel fél 8-tól este 8-ig, ha az ügy, ő vagy a vendégei-ügyfelei úgy óhajtják. Ezt két iskolás gyerek mellett valahogy nem is tudtam volna vállalni, még ugyanannyi vagy netán több fizetés mellett sem, nemhogy jóval kevesebbért! És oroszul kellett volna beszélnem a sok orosz kapcsolat miatt. Ez lényeges nyelvfelelevenítési kötelességet jelentett volna, amit valahogy oldjak meg saját időmből...
No, szóval több ilyen beszélgetés után szerényen nemet mondtam, aminek következtében kissé féltem, hogy na, akkor esetleg ki is rakhatnak; de nem. Egyrészt a szakszervezet (!) azonnal megkeresett, hogy mondtak-e nekem olyasmit, hogy ha nem vállalom a felajánlott munkát, kiraknak... merthogy akkor intézkednek a jogaimért! Nem, ilyen nem történt, nem is került rá sor.
Még utána pár évig ott voltam, de már nem olyan volt a hangulat, mint régen. Alig voltunk páran, és sok embernél úgy nézett ki a dolog, félti az állását, emiatt félti a tudását; új programok, új szokások, rendszerek jöttek be, amikor is az volt a trendi, hogy szinte magától értsen az ember mindenhez, segítséget kérni valakitől szégyennek számított, s már nem bízott az ember a legközelebbiekben sem.
A sok jó régi, megszokott, ismert kolléga eltűnt mellőlem, néhányan maguktól kerestek biztonságosabbnak, jobban fizetőnek tűnő munkahelyet, de legtöbbjüket leépítették. Már nem éreztem jól magam. Már nem vártam a hétfőket egyáltalán...
Ottlétem utolsó két évében bedolgoztam a jelenlegi munkahelyem vezetőjének, akkoriban alakultak céggé, mely előbb könyvkereskedés, majd kiadó lett, s ez a vezető a mi nyomdánkba járt különböző munkafolyamatok stb. miatt. Szedésre-tördelésre kért fel, akár bedolgozóként, de jobb lett volna neki alkalmazottként. Nyilván nem mertem még az utóbbit vállalni – így bedolgoztam az otthonra épp előzőleg vett, 4 éves „alig használt” 286-oson, melyet később alakíttattam át 386-ossá. Végül is ezen kerestem meg az újra valót – többek között.
A kezdő cég két év alatt apránként kialakult, új iroda- és raktárépület épült, s én időnként meg lettem kérdezve: nem akarnék-e odamenni. De sokáig nem és nem; féltettem a múltamat, az egyelőre biztosnak látszót.
Miután nálunk meg egyre romlott a hangulat, ráadásul baromira fárasztó volt két helyre dolgozni, így 22,5 év után közös megegyezéssel felmondtam. Egyetlen nap alatt pakoltam össze 2 hatalmas, földig érő táskányi cuccomat, köröztem ki, búcsúztam el a maradék kollégától, akik lényegében el sem búcsúztattak...
Ez is szívbe markolóan fájt ám: én hány, de hány embert búcsúztattam el ottlétem bő két évtizede alatt! Mi pénzt befizettem az ajándékokba, sokszor olyanoknak is, akikhez sem munkaszempontból, sem emberileg különösebben nem kötődtem... csak illett. S én süteményt, üdítőt, pezsgőt cipeltem be az utolsó napon, és hát, őszintén szólva pár udvarias mondaton és jókívánságon kívül nem kaptam egyebet. Erről ennyit…

Ennyit ér az ember? – 3.

Munkahely dióhéjban

Új élet kezdődött, egy teljesen másfajta világban, más, sokkal kiszolgáltatottabb és védtelenebb helyzetben, ahol annyira új még minden, hogy senki sem ismeri a Munkatörvénykönyvet, szabályokat, ahol nem véd semmi és senki... Ki is csesztek velem, nem egy szempontból már rögtön az elején, viszont akkor huzamos időre kihatóan; magyarul nagyon sok pénztől elestem évekig, amelyek esetleg a régi munkahelyemen csont nélkül jártak volna... nem részletezem, ez mindenkinek jobb. Lényeg, hogy nehéz kezdeti időszakok voltak, s én nem voltam eléggé járatos és talpraesett, hogy kihez kéne fordulni.
Ráadásul bennem volt az is, hogy az én döntésem volt ez, még ha hülyeség is; és szégyelltem elárulni, mennyire behúztak a csőbe… és hogy esetleg ne nézzenek telhetetlennek, mint akinek egyik munkahely sem jó, hát elrejtettem mélyre a dolgot magamban. De nem is volt kinek kiadnom magamból a csalódásaimat, nem volt olyan ember körülöttem éppen, aki megértette volna. Úgyhogy magamban tartottam és szenvedtem a tudattól, hogy talán mégsem kellett volna... ráadásul az első 1-2 évben volt két, amúgy teljesen eltérő jellemű, beosztású, korú, állapotú, felfogású ember, akik abban viszont egyeztek, hogy nap mint nap megkeserítették az ott lévő kevesek életét; főleg az olyanét, aki – mint én is – csendesebb, visszafogottabb volt és nem szerette a konfliktust. Valami irigységféle vagy féltékenység volt ezek mögött.
Az egyiktől csak úgy bő másfél évig szenvedtem, őt hamar elküldték; viszont a másik, amikor némileg hatalmi posztra emelődött, ezzel indokolatlanul, szinte elviselhetetlenségig visszaélt. Beleszólt a munkámba, amit végtelenül utáltam, hiszen neki soha nem volt a nyomdászathoz semmi köze, de ez nem zavarta abban, hogy hatalmánál fogva megcsináltasson velem olyan dolgokat, melyek abszolút baromságok és nyomdászatilag konkrét szabálytalanságok voltak. Rendszeresen és igazságtalanul lejáratott mások előtt. Mások hibáit rajtam „verte el”, ha lehet, látványosan – és sorolhatnám. Rettegtem tőle... Szerencsére egy idő után totál idegi kimerülés miatt ő maga hagyta ott a céget, de még hosszú évek után is emlegettük húzásait és „jóságát”… a „munkába járós” buszom többek között az előtt a ház előtt is eljár, ahol akkoriban ő lakott, és mai napig mindig belényilall a gyomromba, ha meglátom azt a házat…
Nagyon vigyáztam, senki se lássa rajtam, hogy mennyire nem szeretek idejárni, gyomorideggel megyek be nap mint nap, és ha nem lettek volna már a régi munkahely utolsó évei is eléggé rosszak (csak más szempontokból), elmondhattam volna: megbántam a munkahelycserét, ez egy igen rossz lépés volt.
Őszintén szólva évekig gyászoltam és visszasírtam magamban a régi munkahelyet. Nem azt, amivé az ott töltött utolsó években lett, hanem az azt megelőző, kb. 15 évet...
Előzőleg jónéhány viszontagságot leírtam, amiket átéltem, de háromszor annyit lehetne írni igazságtalanságokról, megdöbbentő, hihetetlen dolgokról, kiszipolyozásról, semmibe vételről, embertelen túlterhelésekről; viszont nem akarok tényekkel és konkrétumokkal lejáratni senkit és semmit...
Meg aztán voltak jó dolgok is, ezeket sem akarom elfelejteni. A mérleg így igazságos.
Megismerkedhettem egy csomó emberrel, nem egy híres szerzővel. Van egy halom becsben tartott dedikált könyvem elismert íróktól. Nem egy és nem két professzor vagy híresebb ember ücsörgött mellettem napokig, míg a könyvét csináltam, és büszke voltam arra, hogy a tisztelet kölcsönös. Átéltem nagyon sokszor a fentebb leírtak mellett, mennyire szükség van rám és fontos vagyok. Sokszor lehettem büszke, mert ha elkészítettem egy-egy könyvet, külső emberek által kaptam elérzékenyítő dicséreteket – ez azért is volt fontos, mert bentről ez nem nagyon fordulhatott elő... itt az ember önbizalmával fikarcnyit sem törődött senki...
Az iskolaújságoknál is a példátlan küzdelmek mellett az eredmény, hogy csodálatosnak minősítették a munkámat; hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólag én készítsem azokat (lerázhatatlan volt a téma); ha levelet, telefont, sms-t kaptam, mennyire köszönik és hogy fantasztikus vagyok – ezek kicsit helyreállították a természeti csapásként átélt iskolaújságos időszakokat.
Rengeteg, több száz könyvet készítettem az évek alatt, zsinórban. Legtöbbet onnantól kezdve, hogy kézírásos alapból szedés, tipográfia, tördelés. Beletartozik a teljes generálás, szöveggondozás, átírás, stilizálás, minden...
Segédtankönyvek, szótárak, különböző szaktárgyú gyűjtemények, munkafüzetek, feladatgyűjtemények, mesekönyvek, verseskönyvek, néha regények – legtöbbjük klasszikus, illetve kötelező olvasmányok –, verses kifestők, szólásgyűjtemények, lexikonok, újságok – és még sorolhatnám, mi minden. Jó néhány matematikakönyv és matek feladatgyűjtemény is kikerült a kezem alól, melyekre büszke voltam...
Kiélhettem tipografálási vágyamat, lényegében a legtöbb könyv belívének kinézete, ami megfordult nálam, teljesen rám volt bízva. Itt tanultam meg a Quarkot és a Word kiegészítő matekprogramjával matekszedést (matekszedést persze már a nyomdában is csináltam, őskori Monophoto 600 lyukszalagos monstrumon, majd később PC-n Word Perfect nevű programmal), aztán pedig a cég által uniós munkahely-megtartási pályázat megnyerése következtében – igaz, megkérdezésem nélkül, egyik napról a másikra beiskolázva – végeztem el az ECDL-t – ez is egy nagyon nehéz időszak volt.
Lehetőségem volt szakácsfüzeteket – saját receptekkel is – és még több vicckönyvet önállóan válogatni, összeállítani, szedéssel-tördeléssel egybekötve.
Ha túl sok volt a benti munkám és nem győztem, szednivalót kaptam otthonra is, amelyért külön fizettek. Bizony, ilyenekből lett felújítva a fürdőszobám-vécém, a tönkrement helyett ebből tudtam új mosógépet, számítógépet, bútorféleségeket, tévét, DVD-lejátszót venni, s egyáltalán fenntartani a lakást, magamat két gyerekkel, egy idő után tök egyedül.
Részt vettem jó néhány olyan programon, könyvbemutatón, koncerten, dedikáláson, kiállításon, amelyek nem történtek volna meg, ha nem itt dolgoztam volna.
Megismertem a rengeteg jövő-menő kolléga között értékes emberkéket, akik közül sokkal mai napig tartom a kapcsolatot. Voltak barátságok, sok-sok közös program, csoportos mozi-, koncert-, kiállításlátogatások...
Ez időszakban, az utolsó 4 évben kezdődött nyilvános írásom, versírásom is.
Itt ismertem meg és évekig simogattam, kínálgattam ezzel-azzal Ancsát, a vizslát; a szomszéd háznál etettem a kuvaszaimat buszvárás közben majd’ egy évig. Itt fotóztam le az udvar szélén nyíló virágokat oly sokszor. Itt csodáltam meg az irodaépület előtt utcán álló csodálatos juharfa leveleit minden ősszel. Itt állt meg a vörös cica az udvarra néző földszinti szobánk küszöbén, amikor nyáron csak kereszthuzatban bírtuk ki a hőmérsékletet. Itt osontam ki egy májusi délután pontban 4 órakor az udvarra, amikor Debrecenben tartották a református alkotmányozó zsinatot, és megszólalt az összes harang. Itt néztem pár percig az emeleti, konyhai tetőtéri ablakon át óvatosan az 1999-es teljes napfogyatkozást úgy, hogy teljesen egyedül voltam az épületben, tehát mondjuk, nem mehettem ki az udvarra, hogy félóráig azt nézhessem… Itt, az épülettel szemben vártam télvíz idején másfél órát télen a buszra, itt vert el vihar hányszor! Ide rohant ki Erzsike néni egy kardigánnal, mikor a kánikulában délutánra 20 fokot esett a hőmérséklet és jött a vihar. Itt szakította be a jégeső az ernyőmet. Itt nyílott nekem a bejáratnál tündérvirág, és itt vett körbe munka után, buszvárás közben ólmos fáradtságom közepette május illata...

Ennyit ér az ember? – 4.

Döntés az életemről

Névre szóló szociális konzultációlehetőséget kaptunk a héten a miniszterelnök felkérése által. Legalábbis gondolom, nem csak én kaptam meg, mivel fiam és lányom, anyám is megkapták. 10 pontban felvetett kérdést lehet 3-4 válaszlehetőség alapján beikszelgetni.
Rögtön az első után már nem is volt kedvem továbbolvasni:
„Vannak, akik szerint be kellene vezetni Magyarországon a védett kor intézményét, mert aki 55 éves elmúlt és elveszíti a munkáját, annak most alig van esélye újra elhelyezkedni. Mások azt mondják, nincs szükség a védett kor bevezetésére. Ön mit gondol?”
Tök mindegy. Engem 3,5 hónappal az említett kor előtt rúgtak ki. Munkám dögivel ugyanannyi, így, a felmondási idő alatt! Mi másért rúgtak volna ki, ha nem a védettségi kor miatt?? Én megszavazom-e vagy sem, az rajtam nyilván már nem segít. Megszavazhatom persze a többiekért. És ez persze igazol is engem: én hónapokkal ezelőtt hallottam erről – a védettségi kor megszavazásának lehetőségéről. Ugye, senki nem képzeli, hogy pont az én munkahelyem politikailag is hangsúlyos vezetője nem hallott volna erről, és hogy a kirúgásom csak véletlen? Ennyire nem lehetünk naivak. Még én sem, pedig az nagy szó!
Bennem ezek után péntek délután egy teljesen egyértelműen evidens gondolat ötlött fel, és annyira nyilvánvaló, hogy nem is tudom, addig hogy nem jutott eszembe.
Azt, ugye, már az említett kormányrendeleti kérdőív is épp eléggé logikussá tette, amit előtte hallomások alapján gondoltam, hogy a közeli 55 év miatt rúgtak ki sürgősen, nehogy védettségi korba kerüljek, és ezáltal nyugdíjig kelljen a cégnek alkalmaznia. Ezt eddig is tudtuk.
Az viszont hogy létezik, hogy nem jutott eszembe: ha ez a törvény megszavazódik, akkor a többi esetleges cég meg pláne nem fog alkalmazni – ugyane miatt! Hát hiszen akkor ők sem küldhetnének el 55 felett!! Majd bolondok lennének felvenni! Nem teljesen logikus? És ráadásul egy cég, amelyik ismert engem, a munkámat, a becsületességemet; képes volt ezt megtenni, akkor egy ismeretlen hogyan is merne bevállalni egy idegen 55 éves munkavállalót?! A mai világban melyik merné megreszkírozni azt, hogy 10 évig még „eltartson”, azaz munkát adjon? Vagy legalább a csökkentett öregségiig, azaz 6,5 évig? Vagy legalább 4 évig, amíg az alap szolgálati időmet letölthetném?
No, ez a felismerés úgy letaglózott, hogy prímán felidegesítettem magam. Még odabent jöttem rá, és ahogy elkezdtem mondani ott egy lányom-korú (1 db maradék tördelő) kollégának, az még azelőtt, hogy a lényeget kimondtam volna, szintén rádöbbent, hogy mit akarok mondani, és hüledezve mondta: tééényleg...
Azóta sem tudok semmi másra gondolni, és totál rosszul lettem, tartós hányingerem, fejfájásom lett. A rosszullét nem múlt el, és nincs okom semmi, hogy megnyugodjak. Eddig is tudtam, hogy valami iszonyat lesz 55 évesen munkát találni, de most szinte biztosan és logikusan tudom, hogy ezek alapján szerintem nem fogok.
Nemcsak egy sima kirúgás ez, hanem döntés az életemről/életünkről...

Ennyit ér az ember? – 5.

Felmondási idő közepén

Egyre többet eszembe jut apám, aki halálakor alig 1 évvel volt idősebb, mint most a bátyám, akit kerek születésnapja alkalmából ünnepelt Miskolc városa, szép kiállítást rendezve műveiből. Ez a város megbecsüli a művészeit. Apánk mennyire büszke lenne a fiára...
E kiállításon most jóval több munkája szerepelt, mint szokott, összegyűjtötték a különböző múzeumokban, egyéni gyűjtőknél lévőket, valamint újak is láthatóak voltak. Sajnos, nem tudtam részt venni rajta, pedig idejében megkaptam a finoman elegáns meghívót, és sokszori próbálkozása után (munkahelyen, ugye, tilos a magántelefon használata, s felmondási idő alatt is igyekszem minden szabályt betartani, nehogy véletlenül lehetőség adódjon a járandóságaim letiltására...) sikerült felhívnia – ő is nagyon sajnálta, hogy nem mehettem, elém jött volna az állomásra és kicsit együtt lehettünk volna még a megnyitó előtt is.
Biztos csodálatos volt...
Megdöbbent ő is, hogy mi történt velem. És én meg 6 évvel vagyok kevesebb apánk elhunyt-koránál... és jajgatok, hogy 10 évem lenne nyugdíjig, ahhoz kevés vagyok... de ahhoz épp elég idős, hogy kirúghattak, meg ahhoz is, hogy ennyi idősen már sehol ne kelljek.
Megdöbbent, hitetlenkedő leveleket hetek óta kapok olyanoktól, akik ismertek munka, természet és hozzáállás szempontjából is. És mélyen együttérzőket azoktól, akikkel ugyan nem dolgoztam, de ismernek bármilyen szinten.
Mert hiszen mindenhol azt szajkózták gyerekkorunktól kezdve, hogy aki jól és becsületesen él és dolgozik, továbbá nem csődöl be a munkahelye, azt megbecsülik és dolgozhat! Ifjúkoromban még el is hittem, de régen látom én is a valót, soha nem is volt rózsaszín szemüvegem...
Valamint ismerem az embereket is, mire képesek vagy sem, pláne ha hatalmat kapnak. Köztük azt az egyet is, aki döntött az életemről – tudtam, elég egy „nemet” mondás, egy kifogás vagy egy negatív hozzáállás... de nem, ennyi sem kellett, lám, elég volt a korom. Mégis bíztam benne, hogy míg „jó” vagyok és halad a szekér, addig legalábbis ezt a „pár” évet már valahogy, minden majdnem elviselhetetlen szankció, megalázás, kereszt és teher ellenére kölcsönösen kibírjuk. Tévedtem.
Már 4. hetet kezdtem el a felmondási idő ledolgozásából. Rohadt egy időszak. Már az utcán, buszon is úgy szemlélem az embereket, akikről tudom, hogy nap mint nap ugyanúgy, velem együtt dolgozni járnak, hogy mind különb, mind jobb, mind remekebb – hisz van munkahelyük! Én meg még erre sem vagyok jó...
A munkára való koncentrálásom tripla erőt emészt nap mint nap. Pünkösd után még két nap – hátam közepére nem kívánom ezt a két napot, főleg az utolsót! –, és aztán kezdődik a második fele, melyben, ugye, fel leszek a munka alól mentve. Talán jobb lesz olyan szempontból, hogy végre kialszom magam, és ha a megnyugvásig nem is, de a tény feldolgozásáig eljutok...

Ennyit ér az ember? – 6.

Utolsó felvonás

Hát ezen is túl vagyok, megtörtént.
Egy hónappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy most ilyen rémülettel fogom böngészni a Hajdú Online Diplomás utcaseprők című cikkét... Természetesen mint mindenki, én is alapból rosszul voltam még az utcára kerülés gondolatától is, de mivel semmi jel nem utalt rá, hogy hamarosan én is odakerülhetek, ezzel is úgy voltam, hogy tudom, annyi rossz van a világon, és adjak hálát, hogy nem velem történik.
Mennyire más ám ezt belülről szemlélni! Mennyire megsemmisítő érzés a kilátástalanságot megélni – ezt csak az tudja, aki átéli, és főleg, aki most, ebben a világban éli át. Mikor a régihez képest negyedére csökkent a munkanélküli időtartama, és az 1 év alatt nem ücsörög az ember kényelmesen és havonta egyszer bevánszorog a munkaügyi központba, hogy mi újság; ott elétárják, hogy keresnek darukezelőt, CNC-forgácsolót, esztergályost, hentest vagy biztonsági őrt – oké, te tényleg nem erre való vagy, nem erre szól a képesítésed; jól van, mehetsz haza, kapod egy évig a segélyt, és mindenki sajnálkozik... szegény, nem kap megfelelő állást.
Nem; mostantól köteles vagy bármilyen közmunkát elvállalni ahhoz, hogy esetleg a minimálbér 120%-át kaphasd (de maximálva 90-valahány ezerig) 3 hónapig. (MOST még van utána 3 hónap talán 70, majd még 3 hónap 30%-kal – minimálbér az alap természetesen! –, de szaporán gondoskodnak róla, hogy ez megszűnjön; és ha megszavazzák, márpedig miért pont ezt ne, kompletten lesz az egész cirkusz összvissz 3 hónap!) Mire én odakerülök, tutira cakompakk 3 hónap lesz... Ami alatt szedegeted a szemetet a parkokban, fested a korlátokat a főutak mentén vagy ülteted a palántákat a parkokba; mert különben nem kapod!
Akkor is, ha rögvest 55 éves vagy és alapból nem tudsz már régen guggolásból felállni! Akkor is, ha csak úgy tudsz a napi 657 lehajlásnak nekimenni, ha tisztában vagy vele, hogy egyetlenegy, akár enyhébb oldalmozdulattól is képes becsípődni az ideg a gerincedben... akkor is, ha másodlagos glaucomád miatt eleve óvnak a lehajlástól. Akkor is, ha szíved állapota miatt halmozottan alkalmatlan vagy cipelésre, lépcsőzésre, kivált hőségben való fizikai munkára. Merthogy „tessék mindenkinek belátni, nálunk nem lehet megkerülni a munkát”! Mert ezt tettük eddig is, nem? Tönkrementünk jó néhányan abban, hogy akkor sem mentünk táppénzre, ha a bélünk kilógott – nehogy kirúgjon a munkáltató. Nem jártunk kezelésekre, kontrollra – nincs idő rá, dolgozni kell!
És egyszerre utcán vagy, hiába voltál maximalista, hiába röhögtek rajtad évtizedek óta a lazább kollégák és neveztek sztahanovistának. Kirúgnak, és egyúttal a bársonyszékekből megbélyegeznek: nyilván azért vagy munka nélkül, mert meg akarod kerülni a munkát. Na, tessék csak földet túrni, és szedni a kutyaszart és a csikkeket az utcán, nehogy már ingyen kapd az összeget, ami jó, ha a számláidra elég. Ja, hogy még egyedülálló is vagy és nincs, aki helyetted, mondjuk, a felét kifizetné? Hát az meg megint ki a jó büdös francot érdekel?
Mai nap mentem utoljára dolgozni. Fantasztikus volt az 1 órás út befelé: minden apróság, jelentéktelen dolog feltűnt, megjegyeztem és bevésődött az agyamba. Tudom, melyik macskám hol ült az előszobában, amikor kiléptem a lakásajtón. Tudom, hogy most nem a földszinten volt a lift, mikor megnyomtam a hívót és vártam, hanem a tizediken. Tudom, hogy kirakták a közös képviselő új fogadóóráját. Láttam, hogy a járdára levezető lépcső harmadik foka el van repedve, és az ötödik fokából hiányzik egy betondarab... Láttam, hogy két új vakondtúrás van, ahol fordul a járda... Megszokottan láttam a gimi sarkánál a babfa gyönyörű virágzását, majd három kék katángkóróvirág következett. Aztán kisebb, gerberaszerű sárga virágok mutatkoztak kettes-hármas csoportokban, és újra katángkórók... virágzik néhány sárga fürtös fa... meg hársfa... és következett az általános iskola, ahol utolsó tanítási napra hömpölyögtek a gyerekek lazán, táska nélkül. Barátságosan rám köszönt D.-né, az egyik tanárnő, kinek legalább húsz, általa írt munkafüzetét szedtem-tördeltem évekkel ezelőtt. Láttam a Profi előtti szelektált hulladékgyűjtőből kilógó három flakont, és mellettük a két keresgélő hajléktalan láttán óhatatlanul eszembe jutott: lehet, valamikor ők is így mentek utolsó napjukra, mint most én?... Észleltem: a kanyarház sarkánál mentő állt, s egy férfit, aki két zsugor ásványvizet pakolt ezüstszínű Suzukijába.
A megállóban szemügyre vettem a jórészt megszokott embereket, fel tudnám sorolni, kin milyen színű és fazonú ruhadarabok voltak. A két fiát hordó apuka megnyiratkozott, a szemüveges lány valamitől kicsit sántított, a nagyfiún két új pattanás lett, az egyik hölgy lecserélte a bordó táskáját háncsszatyorra, egy másik az iratait böngészte, a fekete kamaszlány rózsaszín topban telefonált, és jött a néni is a zöldkockás gurulós szatyorral, meg a csúnyán néző botos bácsi... és így tovább, végig a buszon minden mozzanatot, minden arcot megjegyeztem... még azt is tudom, hogy a kisboltban 320 Ft-ot fizettem, holott már délutánra ez sem szokott eszembe jutni.
Tudatában voltam és csodálkoztam rajta, mi mindent raktároz el feleslegesen az agyam, bezzeg nem jutna eszembe az X film címe, amiben Y ismert színész – aki szintén nem jut eszembe – szerepelt...
Elsőként érkeztem, mint általában. Táska, szatyor le, gépet benyomom, rádiómat bekapcsolom, megyek a csau-csaus bögrémmel vizet mikrózni. Előveszem az utolsó teafilteremet... behívom a munkát: A világ fővárosai, gépi korrektúra... Emlékszem, milyen sorban érkeznek a kollégák.
Csend van, dolgozunk. Megjön az utolsó ebédem az E-foodtól... szegény sráctól nem tudok elbúcsúzni, mert épp a reggeli kisbolti szendvicsemmel van tele a képem, pedig vagy két éve vagyok hű megrendelőjük. Nem repkednek poénok. Feszültség a levegőben, ügyfelek sorjáznak a molinóprintbe. Dolgozunk. Időnként pesti barátnőmmel gyors e-maileket váltunk, ahogy általában szoktunk.
Dél van, a főiskolára járó ebédelők elmennek kajálni, én megmikrózom a magamét, és a kisadagnak szinte már a felét öt perc alatt meg is eszem; gyors mosogatás, és az utolsó evőeszközeim is landolhatnak a szatyorban. Már négy szatyrot hordtam haza apránként, ezek itt már azok a holmik, amik utolsó napig kellettek. Elkezdem pakolni az eddig itt hagyott cuccokat, szívből remélve, hogy nem fogok itthagyni semmit. Három saját, rongyosra használt szótár nyomja a súlyt többek között. A kisrádiómat, melyet direkt e munkahelyre való jövetelem előtt vettem a Metróban 1997 karácsonya előtt és 1998. január 3-a óta itt van velem; az utolsó órában fogom kihúzni.
Mire visszajönnek az ebédelők, nagyjából végzek is. Valahogy mindenki máshol van éppen – kint, fent, molinóban, ebédlőben, vécén. Csak én ülök a helyemen. És akkor Vali kissé zavartan odajön hozzám szomorkás mosollyal az arcán, és kezembe nyom egy ajándékkal telt tasakot: „Ezt én neked hoztam...”
Elérzékenyedve mondok pár hárító szót, de ő már vissza is ment a helyére...
Harminchárom éve ismerem őt, egy évjárat vagyunk. Már a nyomdában is együtt dolgoztunk, bár nem mindig ugyanabban a légtérben. Főnököm is volt, de ő mindig azon kevés főnökök közül való volt, aki mellette ugyanúgy dolgozott, mint mi. Ő nem tudott soha „csak” főnök lenni. Pár hónap eltéréssel egymáshoz képest kerültünk át ide, a kiadóba, mindketten önszántunkból jöttünk el, de teljesen más okokból. Igazándiból itt alakult ki közöttünk „szövetség”, igazi bajtársiasság. Nagyon jó fej, igazi független, jó humorú, szerény, művelt kultúrlény, szereti a zenét, kiállításokat, színházba jár, szeret utazni, klasszul öltözködik turiból, tornázik, nemrég tanult meg úszni (!), ő is elment egy túrázós volt kolléganőnkkel anno egy teljesítménytúrára kipróbálni magát, mint pár hónap múlva én is, dettó ötvenen felül – itt nálunk az utóbbi években mint műszaki vezető fogja össze a társaságot, de ha úgy adódik, nem derogál neki a takarítás vagy az udvari virágok meglocsolása sem. Mindenki tiszteli, becsüli mind a tudását, mind a szorgalmát, humanitását. A nyomdában, emlékszem, megközelíthetetlenebb volt és nagyon sokan nem ismerték igazán...
Voltunk kettesben Zorán-koncerten is, és sokszor hazavitt, amikor nekem cipekednivalóm volt, valamint értem jött, amikor pl. a világ végén lévő raktárunkba kellett kimenni fél 8-as munka- vagy tűzvédelemre. Mikor a fogamat csinálták és itthon dolgoztam másfél hétig, ő hozta-vitte a munkát számomra... hihetetlen egy csajszli, nagyon szeretem, de azért nem vártam volna el, hogy ekkora ajándékhalmazzal árasszon el.
Senki mástól nem kaptam semmit búcsúajándékként, de amiket tőle kaptam, akkor sem lenne csekély, ha a meglévő kollektíva összesen adta volna... Egyedi, különleges ajándékok, maradandó emlékek... Csak annyit az ajándékozásról, hogy megfogadtam mára, nagyon erős leszek és nem fogok sírni. A Vali ajándékai után ez a tervem lazán semmissé vált...
Ebéd után lehozta a fenti, személyzetis ügyekkel foglalkozó lány az irataimat. Rég nem láttam az igazolókönyvemet vagy mifenémet. Normális körülmények között ezt ritkán látni, ugye... Mondta, hogy elutalták a pénzt is, mindent; felmondási időre szólót, végkielégítést, 12 nap szabadságmegváltást... úgy félóra múlva jelzett is a mobilom, hogy megérkezett. Na, akkor ezek is rendben...
Indulás előtt még beugrottak pár szóval elbúcsúzni a fenti kollégák, s én a lentiektől elbúcsúztam, kicuccoltam magamat a buszt várni, amely most természetesen félórát késett és tömve volt, többek között évzáróra induló ünneplős gyerekekkel... alig tudtam valahol ennyi csomaggal meghúzódni, és feszengtem egész úton.
Szóba sem jöhetett vásárlás ennyi cuccal. Gondoltam, felmegyek, lepakolok, és utána visszamegyek ezt-azt bevásárolni. De nem ment. Megint kitört rajtam a kétségbeesés. Mi lesz velem? Jézusmária-szentjózsef, mi a fene lesz velem?
Pakoltam, pakoltam, pakoltam... újra nézegettem a Vali ajándékait, és ugyanúgy, mint május 19-én, amikor megkaptam munkaidő vége előtt a felmondást, kitört belőlem a zokogás. Önsajnálat? Legyen, nem szégyellem... de inkább félelem, kétségbeesés...
Atyaúristen, én ezt nem bírom ki! Sok ez nekem ennyi idősen, ennyi bajjal, teherrel...
Úgyhogy este 8-kor végigdőltem az ágyon, körbevettek a macskáim, rosszakat és hülyeségeket álmodtam, majd arra ébredtem, amikor fiam már motoszkált itthon, 3/4 11-kor. Még elkaptam néhány részletet a teljes holdfogyatkozás folyamatából, ami tényleg nagyon látványos volt, és micsoda mázli: látszott az ablakomból.
Méltó asszociáció is lehetne ez a természeti jelenség: a telehold, ahogy egyre fogy, apad – majd látszólag elmúlik, nincs. DE egyszer csak újra látható: hajszálvékony sarló, majd egyre vastagszik, növekszik, és újra kiteljesedik – teleholddá...
És ha én megállok ott, hogy „elmúlik, nincs” – és „a többi néma csend”?

Belejött...

Emlékszem, mit szenvedtünk, míg Dani fiammal tanultuk a cipőfűző megkötését.
Nem ment. Nem és nem, akármit csináltunk.
Már az egész család őt tanította erre a bonyolult műveletre, persze mindenkit figyelmeztettem, hogy tegyék mindezt a lehető legnagyobb kímélettel, különben nem jutunk előrébb...
Az hagyján, hogy óvodában nem tudta, még nagycsoportban sem, pedig novemberi lévén halasztós gyermek volt.
Hála istennek, hogy kitalálták a tépőzáras cipőt, a csizma meg egyébként is hótaposó volt akkoriban, ha meg lévén bundacipő, ott is igyekeztünk tépőzárasat, vagy végszükség esetén cipzárasat venni.
Még a testnevelés foglalkozásokra is megoldottuk a problémát: vettünk egy tépőzáras vászoncipőt – sajnos, fehéret nem lehetett kapni –, s valamiféle ruhafestékkel varázsoltuk fehérré...
Aztán eljött az iskola, továbbra is csak szenvedtünk a cipőfűző megkötésével.
Melléültem, tanítottam:
– Látod, megkötjük az alapgörcsöt. A szál egyik szárát visszahajtod, áttekered rajta a másik kezeddel a másik szárát, amelynek a végét átdugod az áttekerés miatt keletkezett lyukon. Ha elég ügyes vagy, ez a lyuk minél kisebb, annál jobb, mert ha nagy, akkor az összehúzásnál előfordulhat, hogy megnő a hurok és ezáltal átjön rajta a másik szál teljesen, s a végén görcs lesz a vége. S mivel nincs hurok, gyermekem, a két vége földre lóg, te meg rálépsz és jól elzúgsz általa.
Hát, nem és nem sikerült.
Nem tudom, mi volt az oka, hiszen a 4 évvel idősebb nővérét annak idején már a bölcsődében, kétéves korában agyondicsérték a gondozónők, olyan jól ment neki az önálló öltözködés. Mondták, hogy egyedülien ügyes: csak kiteszik neki az aznapi ruhát és abszolút magától felöltözik, nincs rá gond. Óvodás korára a cipőfűző megkötését is profi módon tudta.
Daninak az öltözés sem ment simán. Még negyedikes korában is kijött az iskolából a nagy hóba úgy, hogy kacsalábon volt a hótaposó, pedig azt csak fel kellett húzni! Kérdeztem tőle:
– Danikám, téged egyáltalán nem zavar, hogy kacsalábbal van rajtad a csizma?
– Nem – vont vállat rezignáltan gyermekem.
A gombos-cipzáras nadrágokkal is baj volt: képtelen volt begombolni, még ha fel is cibálta valahogy a cipzárat! Istenem, mit szenvedtünk! Még szerencse, hogy akkoriban divat volt szabadidőalsóban járni iskolába. Mi tagadás, az én gyermekem abba járt! Gumis derekú, az az igazi!
Mikor értementünk, cseppet sem lepődtünk meg, hogy minden csálén állt rajta. A cipzáras dzsekiket havonta hordtuk ruhajavítóba, a gombosat meg vagy egyáltalán nem gombolta be, vagy ha a megszabott idő alatt egy, netán két gombot sikerült átdugni a kabátlyukon, azok tutira nem egymás párjai voltak.
Sapka széle félig begyűrve, hátul felgyűrve, oldalt pedig sehogy sem gyűrve. A sál – ha megvolt – úgy volt a nyakában, ahogy a jóisten megadta: ráhányva úgy nagyjából.
Istenem, mindig azon filóztam, hogy kész csoda, hogy ez a gyerek nem beteg állandóan! Hiszen szünetekben időnként kimennek... s öltözésnél már nagycsoportban sem segítenek különösebben, de iskolában? Többedik osztályban? Na neeee...
Akkor volt még gond, ha pl. ünneplőbe kellett menni, és netán aznap tornaóra is volt! Úristen! Hiszen a fehér inget végig ki kellett gombolni, a fekete nadrág derekát úgyszintén, le a cipzárt, átvenni a tornafelszerelést, majd a végén, időre visszacsinálni valahogy az egészet! Ünneplő fekete, fűzős cipővel már nem koronáztuk meg szegény gyerek tortúráit, mert soha nem ért volna oda a következő órára. Mindig kibekkeltük valahogy sötét színű, ám tépőzáras sportcipővel...
Közben persze folyamatos volt a cipőfűző megkötésének tanítása.
Párom kitalált egy egyszerűbb módszert. Mégpedig: miután megköti az alapgörcsöt, mindkét szárának hajtsa vissza a felét, ha tudja, vegye szorosra, és így csináljon egyszerűen még egy ugyanolyan görcsöt, mint az alapgörcs.
Volt vagy ötödikes szegény gyerek, mire ezt a módszert megtanulta. Logikusabbnak tűnt neki, ha mindkét kezével ugyanazt csinálja, egymás tükörképeként!
Volt nagy ünneplés, mikor az első cipőfűző-megkötés sikerül! Majdnem vállon hordtuk végig diadalüvöltéssel a lakásban a „kisdedet”!
Évek hosszú kérdése volt, de belejött a végén, mint kiskutya az ugatásba...

Számlaírási traumák

Saját történetet írok le...
Négy éve vagyok munkanélküli, s az öregségiig még hat év... de túl idős ahhoz, hogy bárki is alkalmazzon. Persze, az ingyenmunka mindenkinek kéne... de hogy én sem fényből és levegőből élek, az azoknak, akik folyton szívességet várnak, nem jut eszükbe.
Tény, hogy nyomdában és kiadóban dolgoztam több évtizedig. Gyakorlatilag máshoz nem értek, mint az e helyeken megszerzett néhány író-szerkesztő-könyves szakmához, ezzel együtt mindig iszonyatos munkahalmaz nyomta a vállamat nemcsak a munkahelyen, de itthon is. Nem volt sem szükség, sem idő rá, hogy a több lábon állást egyedülálló, dolgozó, kétgyerekes anyaként forszírozzam. Egy nyomorult számlát sem írtam még soha...
Így történt, hogy most, amikor a havi éhbéremért évi 30 nap egyszerűsített munkavégzésről szóló igazolást kell bemutatnom (sok egyéb mellett) azonfelül, hogy egyedülálló lakásfenntartó vagyok, hát muszáj volt valamit keresni. Kapkodtam fűhöz-fához. Természetesen még az olyan önkéntes munka, amiért nem kapunk pénzt, de netán mégis adnak igazolást a fentiek szerinti munkavégzésről cserébe, az sem megy ismerős nélkül!
Így történt, hogy egy rokonom tudomást szerzett élethalál-problémámról, és elvárt évente bizonyos időszakokban oktatási vállalkozásába, hogy számlát írjak. Nyilván állandóra alkalmazni a hiányzó 3,5 évre ő sem tud, a rokon.
Szülőknek, gyerekeknek, akik épp jelentkeznek a középiskolákba való felvételikhez szükséges szintfejlesztő oktatásokra - nekik kellett a befizetéseket számlákkal abszolválnom.
Az első alkalommal, mikor a folyosón leültem egy asztalhoz és rokonom pár perc alatt magától értetődő természetességgel lerakta a kellékeket - számlatömböt, pecsétet, miegymást - és elmondta a teendőket; meglátva az engem körbekapó szülők népes táborát, szinte pánikroham vett rajtam erőt.
"Uramisten, kizárt, hogy én ezt meg tudjam csinálni!"
Rokonom nem tudott segíteni, hiszen pont azért hívott engem - neki közben kezdődött az órája... nekem meg minden abszolút új volt. A szülők meg, ugye, hozzám jöttek minden kérdéssel, amire megint kínos volt mindig a bizonytalankodó válasz - hiszen honnan tudhatnám a másfél évtizedes, jól bevált gyakorlatokat e téren itt, ennél a cégnél?
Pontos, precíz vagyok alapból, ingyen is - így természetesen nagyon igyekeztem volna... épp ezért hibát hibára halmoztam. Szerintem nem sok hibátlan számla jött ki a kezem alól aznap. Éreztem, ég az arcom, még levegőt is elfelejtek venni, de hol ez, hol az maradt le vagy lett rossz helyre írva... nem lett aláírva... nem írtam dátumot... nem tettem pecsétet... nincs másolat, mert rossz helyre raktam azt a vackot... Ááááá, azt hittem, nem élem túl, a megsemmisülést vártam áhítva!
Volt, hogy visszajöttek a számlával, gyakorlottabbak nyilván észrevéve a hibát... volt, hogy a másolatot adtam oda az illetőnek. Volt, amelyiken több volt a hiba, mint amennyi nem. Na, akkor keressem vissza, de közben persze elfelejtek vigyázni, hogy az indigós nyomatok hány példányon látszódjanak...
Így is jó néhány cucc egy példányban ment ki, vagy volt, ami 5 példányban is meglehetősen jól látszott: rossz helyre raktam vagy be se raktam azt az izét... ami megakadályozza, hogy átnyomódjon a kelleténél több oldalra az írás.
Ráadásul ahány személy, annyiféle az összeg, amit ÉN számoljak ki. Ja, és vegyem el a pénzt, adjak vissza... ka-taszt-ró-fa!
Mert kinek hogy és mikor jár kedvezmény, mennyi, melyik tantárgyból, vagy ha hoz valaki egy másik személyt is magával, akkor is kedvezményt kap mindegyik. De a szülő tőlem várja, hogy megmondjam a tutit. Mármint az összeget... Ráadásul lehetett egyben, illetve két vagy három részletben fizetni, havonta!
Őrület. Sosem voltam jó matekból...
Tehát keressem ki a gyerek nevét a listából. Számoljam ki, hány tantárgyra jelentkezett, de vigyázzak, mert két bizonyos tantárgy egynek számít, azért egynek megfelelő összeget fizet, a többinél nincs ez. És persze van, hogy nincs az illető a listán, akkor valahogy csak jelezni kell... és közben csak jönnek, jönnek... És ha rossz a számla, valahogy le kell rontani és újat írni... őrület! Idő sem volt arra semmi, hogy visszalapozva a számlatömbben, esetleg puskázzak!
Közben pecsét, újraírni, újraszámolni, ezt ne hagyd le, azt ne... ja, összeget is írjak, közben esetleg a szülő meggondolja, hogy mégsem annyit fizet... Édes jó istenem! Meg az üres részt "húzzam át" egy kalligrafikált Z-szerűséggel... Na és közben fizet, adjak vissza. Mindig imádtam pénzzel bánni! Volt, hogy elfelejtettem a pénzt, úgy tukmálták rám... Úgy verhettek volna át, ahogy akarnak. Ha azt mondja, hogy már az előbb ideadta, befizette, én elhiszem...
Lehetetlen; ekkora nyüzsgésben, hiába dolgozott akár minden, addig nem használt agysejtem, a maradék önbecsülésem maximális megsemmisülése volt ez nekem.
Ekkora égést már régen éltem át.
Mikor aznap vége lett a tortúrának, emlékszem, a hazafelé vezető utat majdnem végigbőgtem, akkor jött ki rajtam az egész többórás feszültség.
Hát mit csináljak, van, aki hiába élt már fél évszázadot, másoknak bizonyára elemi dolgok attól még neki lehetnek újak. Főleg, ha nem csak úgy szépen, lassan, nyugiban irkálgat számlákat és előbb-utóbb belejön, hanem azonnal bele a mélyvízbe, és tömeges rajtacsapás a szerencsétlen áldozaton.
Na persze jellememből fakadóan kb. ezerszer több bocsánatot, elnézést kértem aznap folyamatosan esedezve, mint amennyi számlát írtam.
Este otthon olyan voltam, mintha 40 mázsa szenet hordtam volna be, s az agyam, mint a mosdószivacs. Éjjel, amennyit véletlenül sikerült aludni, lázálmaimban végig számlákkal kínlódtam...
Másnap is menni kellett, alig bírtam elindulni, mert folyamatosan anyagcserés problémák árasztottak el. Mondogattam magamnak, hogy ugyan már, nem ez a tragédia; van a világban épp elég, ami tényleg az! Ez csupán kell ahhoz, hogy egy évig megint megkapd azt a nyomorult havi 22 ezret.
Ezen a napon egyrészt kevesebb szülő és gyerek borított körbe, másrészt valahogy könnyebben ment a dolog. Nem mondom, hogy a sietség miatt nem maradt le elsőre ez vagy az, de nem halmoztam annyira sorozatban a hibákat.
Megtanultam azt is, ahogy végzek eggyel, minden egyes új személynél azzal kezdek, hogy elszámolok 3-ig: 1. főlap, 2. piros másolat, 3. fekete másolat - s alávágom a lemezt. Ez jobb esetben 4 másodperc. S ha nem jöttek zsinórban, az állandó, stabil dolgokat előre is lehetett gyártani és pecsételni...
Egy hét múlva jött a következő alkalom.
Szokás szerint nagyon be voltam rezelve ismét.
De önkéntelenül úgy vettem elő a cuccokat a rokonom által ideadott táskából, hogy én magam meglepődtem. Semmi bizonytalanság, az idegesség meg, remélhetőleg nem feltűnő annyira.
- Jó napot kívánok! Befizetés? Rendben. - "Egy, kettő, három hajtás, negyedik a lemezberakás." - Már írom is a dátumot, a megnevezést, pecsételek.
- Gyerek neve? Cím? Milyen tárgyakra fog járni? - Lista, név kipipálva; számolunk. - Részlet? Nem, inkább egyben? Oké. Megnevezés, ennyi, annyi számmal, betűvel, Z-áthúzás, "am", miszerint áfamentes, dátum, aláírás. - Köszönöm, a viszontlátásra.
Szeretem, mikor a szülő is tudja, mit akar és mennyit fog fizetni. Lényegesen megkönnyíti az ember dolgát...
Csak pár számlával volt gondom, hogy ez-az lemaradt. Úgy örültem minden egyes befejezett számlának, sikeres és égésmentes fizetésnek-visszaadásnak, mint kiskutya a farkának. És ezen a napon a vége felé talán az önbizalmam is visszament mínusz sokról nullára.
Éreztem, hogy a kiskutya nemcsak a farkának örül ezentúl, hanem a számlaírással együtt ő is belejött az ugatásba...

Az eltört gipszkép

Kisfiam alsós korában kézműves szakkörre járt néhány évig, mert kedve volt hozzá, meg ő is ügyes is volt.
Nem csupán rajzzal foglalkoztak, készítettek ott mindenfélét, nem győztem csodálkozni az ötletek miatt, és lelkesen adóztam a tanárok fantáziái során; én nem tudtam volna évekig a heti két óra szakkörre milyen újdonságot kitalálni.
A lehetőségnek is örültem, termésekkel, fonalakkal, szövetanyagokkal, sógyurmával, vagy gipsszel is dolgoztak. Munkáikat többnyire elhozhatták, így került haza pl. gyermekem gipszbe nyomott saját apró keze lenyomata, alsó-fölső fogsor, kb. tenyérnyi, téglalap alakú gipszre temperával festett kép...
Ez utóbbi a karácsonyfa alá került, nekem, ajándéknak.
Mikor eljött a szenteste, a fadíszítés után megvacsoráztunk, aztán megjött a Jézuska.
Tudtam, hogy a gyerekek is szeretnének a fa alá ajándékot tenni, így nyilván megoldottuk a dolgot, hogy meg tudják ezt tenni úgy, mintha mit sem vettünk volna észre.
Sajnos, fiam elejtette a kis gipszképet, mely három darabra tört.
Mikor megszólalt a csengő, mely következtében máskor a gyerekek megrohamozták a karácsonyfát, feltűnt a fiúgyermek padlóra került állapota.
Egyelőre nem sejtettük az okát, de előbb-utóbb fény derült rá: megsemmisülve suttogta, hogy ő nem tud ajándékozni...
Hogy s mint, lassacskán kiderült.
Mégsem lehet, hogy ez beárnyékolja a szentestét!
Vigasztaltuk, ahogy csak tudtuk, és pillanatragasztóval összeragasztottuk a három darabot... Igazán észre sem lehetett venni!
Ráadásul a szándékosan nem egyenes, hepehupás gipszfelületre erdőrészlet volt festve, s valami barna kétágú alak látszott a fák között; úgy véltük, hogy az ott egy ember. A vállán is tartott valamit - talán egy vadász? Ha a repedések mégis látszottak volna a ragasztás után, akkor sem okozott a képen semmilyen esztétikai romlást a baleset.
Lassacskán fiam is megvigasztalódott, elhitte, hogy így talán még szebb lett az ajándék, s tudott örülni velünk minden szépségnek, ami a szentestén zajlott...
Egy ajándék, mely szívből jött, s mely mindörökre bevésődött emlékeimbe, a "végzetes tragédia" ellenére is. Sőt, annál inkább.

Gyermekszégyen

Egy másik szemszögből megtörtént esetet szeretnék megírni.
Azt hiszem, még óvodás lehettem. Elég szegények voltunk, de akkoriban nagyjából egyformán szegény volt mindenki gyerekkorom lakhelyén, óvodámban-iskolámban stb. Nem emlékszem kirívóan gazdag családokra.
Ekkoriban még sem tévé, sem hűtő, telefon meg pláne nem volt, illetve ez utóbbi egyetlenegy helyen az utcában, az is csak azért, mert az illető szülők a posta dolgozói voltak.
Komfort nélküli szoba-konyha-előszobában laktunk, szüleimmel, öcsémmel és nagyanyámmal együtt 5-en.
Értékes volt minden, mannának számított nekünk a kéthetes háztartási keksz is.
A kredenc két fiókját kaptuk meg öcsémmel: övé volt a felső, enyém az alsó. Abban tartottuk minden apróbb kincsünket.
Ott rejtegettem a kekszemet, melyből mindennap megettem egyet-kettőt. Előbb-utóbb a zacskó is megsemmisült róla. Mit sem számított, hogy higiénia egy szál se, ugyanott voltak csak úgy natúron a kekszek, mint a játékkártyák, apróbb kis játékok, színes ceruzák, papírok - üresek és telefirkáltak -, kifestők, mogyorószemek, megszáradt fél narancs, pár szem savanyú cukor zacskó nélkül természetesen, és még vagy ötven szép formájú kavics, üvegdarab, hogy legyen mivel ickázni, tégladarab, hogy tudjunk a járdára rajzolni...
Anyám húga, nagynéném és egyben keresztanyám vasárnaponként ebédre jött hozzánk, és majd estefelé ment el.
Nagyon szeretett minket és sok mindent köszönhettünk neki mindig, tényleg; mindig csak a jóra fordította a figyelmünket, felfigyelt kisebb-nagyobb tehetségeinkre, forszírozta illetve finanszírozta azokat stb.
Emlékszem, egyszer felajánlotta, hogy segít rendbe tenni a kincses fiókomat, hiszen már tényleg iszonyatos kupi volt benne.
Közben énekelt és mesélt nekem.
Én pedig olyan hálás voltam, hogy teljesen elérzékenyülve fogtam a fiókomból egy százéves pucér háztartási kekszet, és neki ajándékoztam. Jelzem, mi még szívfájdalom nélkül megettük ezeket, hiszen azért tároltuk a fiókban... soha semmi bajunk nem lett. Tehát én úgy vettem, hogy ez most óriási megtiszteltetés tőlem neki, hogy én önmagamat megfosztva a saját kekszemmel megajándékozom őt.
Nagynénémnek nem volt saját gyermeke, mert ha igen, talán máshogy reagált volna, talán kifejlődött volna benne ez a gyerek-jószívűség iránti empátia.
Nagyon-nagyon kinevetett, és az egész családnak elmesélte, hogy képzeljék el, hát nem odaadtam neki ebből a bazárból egy hót kosz kekszet?
Megszégyenültem. Nem kicsit.
Természetesen felfogtam én pár évvel később, hogy nyilvánvalóan egy felnőtt nem lesz emiatt hálás és nem falja be, pláne vasárnapi ebéd után az én ősrégi kekszemet. De ez pont az az eset, amikor nem kell okvetlenül őszintének lenni! Illetve igen, de lehetett volna máshogy csinálni, ha átérzi azt az érzést, amivel a gyerek azt adta. Pl. szépen, mosolyogva közli, hogy milyen kedves vagyok, de köszöni, jól van lakva és nem kéri. Ugye, milyen egyszerű? És minden ment volna tovább. Ő viszont akkor... nézte az ajándék ló fogát...
Végül is mikor anya lettem, velem is fordult elő hasonló, és mindig, mai napig is eszembe jut ez az eset. Örökre megtanultam, hogy így nem bánthatok meg egy gyereket, hiszen nem az számít, mit ad, hanem hogy jó szívvel ad...

Nagyanyámra emlékezem

Ha anyám házához érkezem, már az utcán érzem azokat az illatokat, melyek csakis tőle származhatnak.
Hiába jövök el útközben számtalan lakás és ház előtt az utcákon, ahol szintén fő a vasárnapi ebéd vagy sütemények sülnek - nem tagadhatom, hogy isteni illatok, de szerintem bekötött szemmel is megsúgnák érzékeim, hogy nem anyámtól erednek; az övé más.
Talán így van ezzel mindenki.
Mint ahogy a pékboltoknál is már az utcán szinte tapintható az igazi, mennyei süteményillat; vasárnap, ha dél körül járok az utcán, még ha nem lennék éhes, akkor is megéheznék a sokféle fantasztikus húslevesillattól.
Egyféle illat, a fonott kalácsé az viszont csakis rég elhunyt nagyanyámra emlékeztet.
Sosem felejtem el, amikor gyerekkorunkban szüleim pokróccal takarták le a szobánk ablaküvegét, hogy be ne lássunk, míg ők a Jézuskával "tárgyalnak": mennyire voltunk jók és milyen karácsonyfát, ajándékokat kaphatunk.
Ezalatt én és öcsém nagyanyámmal a konyhában töltöttük az irtózatosan hosszú időnek tűnő órákat! Hát hogyne, akkor díszítették anyámék a fát, ami nem kétperces munka volt; s akkor kellett elővarázsolni különböző rejtekhelyekről az előlünk eldugdosott ajándékokat...
Nagyanyám sem unatkozott volna nélkülünk sem, hiszen ő sütötte mindig a kalácsot. Előbb a mákos, diós bejgliket, két-két rúddal mindegyikből, majd pedig fonott kalácsot. Ezek illata betöltötte a konyhát, és egész szegényes kis házunkat. Még szomszédunk, Imre bácsi is azt mondta, hogy érzi az utcán, hogy "Mariska néni" egészen biztosan mennyei mannát süt...
Nekem ez a karácsonyt jelenti, és - nagyanyámat.
Mai napig, bárhol megérzem a frissen sülő kalácsok illatát, előttem van nagyanyám, minden vonásával, hangjával, hajdú-bihari tájszólásával, öltözékével, mintha tegnap láttam volna utoljára... Pedig több mint 40 éve, hogy elköltözött e világról.

Biztos vagyok benne, hogy ott, a mennyországban is frissen sült kalács illata lengi körül...

Köhögős lóláb

Igazán nem sokat lógtam iskolából, mindig kötelességtudó voltam, s szüleink úgy is neveltek bennünket, hogy ami a mi dolgunk, azt teljesítsük is. Ők dolgoznak, mi meg iskolába járunk - kész.
A mai gyerekek talán ki is akadnának azon, ami miatt egyszer mégis becsaptam őket.
Az előzményekről is írnék valamit, mert szoros a kapcsolódása a történethez. Tehát a helyzet, hogy négyévesen kórházban voltam hetekig tüdőbeszűrődéssel, egy elhanyagolt tüdőgyulladás miatt. Anyám hiába vitt orvoshoz a hónapokig tartó, indokolatlannak tűnő köhögés miatt folyton, olyan orvoshoz kerültünk, aki valahogy nem vette komolyan a köhögést: egy kis köptető és kész. Ez rendben, de hónapokig? 
Emlékszem, többedik alkalommal anyám sírva hozott ki a rendelőből, mert mikor ő felvetette, hogy nem kellene-e esetleg, netán a gyereknek egy röntgen, az orvos cinikus negédességgel visszakérdezett anyámtól, hogy "mit gondol, asszonyom, annyira jót tesz a gyereknek egy felesleges röntgenezés?"
Anyám roppant megalázónak érezte a beszólást, az egész helyzetet, nem beszélve arról, hogy nem hiszi el, hogy a több hónapja tartó száraz köhögést és mellé az időnkénti lázat nem értékeli többre az orvos, mint egy kis köptetőre...
Mindenesetre hiába odatartoztunk, többet hozzá nem vitt.
Akkor még nem volt szabad orvosválasztás, gazdagok sosem voltunk, így nem tudom, hogyan, de másik egészségügyi intézménybe, másik orvoshoz vitt, s azután az az orvos járt ki hozzánk. Igen, privát gyerekorvos volt, osztálytársam szülei ajánlották. Mindennek szabott ára volt nála, de azért akkoriban még arányaiban is megfizethetőbbek voltak akár csóróbbaknak is, mint manapság lenne.
Az ő segítségével kerültem mégis röntgen elé, ami ki is mutatta a féltenyérnyi tüdőbeszűrődést...
Mivel ezáltal három hétre kórházba kerültem, ahol 4 óránként kaptam a penicillin injekciót; nagyon komolyan vettek szüleim mindent, mindig, ha én köhögtem.
Rátérek a lényegre: ötödikes voltam, amikor egy nyolcadikos fiúnak, mit ad isten, megtetszettem és szerelmes leveleket küldözgetett öcsémmel, aki egy évvel alattam lévő osztályba járt.
Ezért utaltam a mai gyerekekre: ott úgyszólván az a ciki, ha valaki nem dicsekedhet "a szerelmével". Na, ez a mi időnkben kicsúfolandó ügy, gúny tárgya volt. A végtelenségig tagadtam és személyes közelségben soha nem találkoztam a sráccal, isten ments, ugye, hogy pl. szájára vegyen az utca, hogy mondjuk, a kapuban ácsorgok a sráccal. Így öcsém postássága által leveleztünk.
De én betegje voltam ennek a titkolózásnak meg annak is, hogy a srác jóvoltából a fél iskola tudta, hogy én tetszem neki, ezáltal mindenki csúfolt. Őt is, de őt ez egyáltalán nem zavarta, sőt. Megoldásként írtam egy úgymond, búcsúlevelet a srácnak, lényeg, hogy ne írjon többet és ne beszéljen rólam. Ő meg az aktuális szerelmetes levelét az osztályabeli szemetesládába dobta... amit az osztálytársai észrevettek és kitört a balhé, amit a belépő matektanáruk is konstatált.
A matektanár következő szünetben kihívatott engem az osztályból, és mindenféle kérdéseket tett fel, úgy éreztem magam, mintha rögtönítélő bíróság előtt állnék. Szörnyű volt. Ronggyá égett a képem, azt hiszem, tagadtam is, úgy csináltam, mintha soha nem leveleztünk volna, sőt, mintha nem is tudnám, kiről van szó... Nem kívánom senkinek azt az érzést, még most is elsüllyesztő, ha belegondolok.
Így aztán nem óhajtottam másnap iskolába menni, mert úgy éreztem, nem bírom el a továbbiakat. A sok kiröhögést, csúfolódást - szó sem lehet róla! Na de hogy érjem én ezt el?
Elkezdtem lefekvés után is úgy hébe-hóba köhögni. Mivel az engem ért megszégyenítés (annak éltem meg) nem hagyott aludni, ezért időnként köhentéssel díszítettem az éjszakát, főleg hajnal körül.
Anyám persze szegény, majd szívbajt kapott, természetesen nem engedett iskolába és kihívta az orvost. Gondoltam, nem kell mást tennem, mint köhögnöm és elesettnek látszanom.
Az orvos természetesen nem hallott semmit a tüdőmmel kapcsolatban, de azért a biztonság kedvéért kiírt pár napra. Ez idő alatt persze néha elfelejtettem köhögni, de az a pár nap segített magam újrafelépítésében valahogy...
Osztálytársaim elhozták a leckét, hogy tudjam pótolni, de láttam, amint össze-összevigyorognak.
Anyám azért egy idő után rákérdezett, de tényleg egészen finoman, hogy esetleg valamiért nem akartam iskolába menni? Merthogy milyen érdekes, hogy csak akkor köhögök, ha valaki hallótávolságba kerül...
Hát igen, kilógott az a bizonyos lóláb...
Úgyhogy elmeséltem neki az egészet. Ő meg elmondta, hogy ez az egész nem tragédia, és minden csoda három napig tart.
Mikor iskolába kellett mennem, úgy tettem, ahogy tanácsolta: próbáljak meg nem foglalkozni a csúfolódókkal, ne lássák rajtam, hogy ez engem bánt és megalázónak érzem, s akkor hamarabb vége lesz.
Nos, igen, bármilyen ügyeske is voltam az ötletemmel, mégiscsak kilógott az a köhögős lóláb...

Végig kell csinálni

Szívbetegségemmel együtt kell élnem. Majd' egy negyedszázada hivatalosan is kimondták, de tudom, hogy már előzőleg is az lehettem, csak nem mentem orvoshoz.
Akkor viszont, egy húsvét másnapján olyan heves fájdalom tört rám a szívem tájékán, hogy majd a földre rogytam. Mázsás nyomást, mindent megsemmisítő izzó fájdalmat éreztem, mely felsugárzott a nyakamba, egészen a torkomig, és lefelé, a vállamon. Ezzel egyidőben, bár amúgy nem volt melegem, de elöntött a nyirkos veríték, és meglehetősen nehezen jutottam levegőhöz. Nagyon megijedtem: még két kisgyereket fel kell nevelnem -- ez volt minden gondolatom; ezért is nem mindegy, hogy mi lesz velem. Ráadásul albérletben...
Ehhez képest eltelt majdnem öt év, mire rászántam magam az orvoshoz menésre.
Ugyanis mikor ez a trauma elmúlt, megkönnyebbedtem, mintha igaz sem lett volna. Az élet folyt tovább, megállás nélkül. Dolgoztam munkahelyen és otthon, háztartást vezettem, két gyereket láttam el és tanultam velük minden este átnézés és kikérdezés szintjén, szülői értekezletekre jártam, mindezt hivatalos kilencórás munkahelyen, megkoronázva háromórás tömegközlekedéssel. És nyilván, ahogy teltek a napok, úgy ment szinte feledésbe az egész "szívügynek" a jelentősége.
Csakhogy időnként kaptam az újabb és újabb figyelmeztetéseket. Hol ugyanilyet, hol enyhébbet, hol még rosszabbat. Mellé kaptam olyanokat is, ami nem járt ekkora fájdalommal, csak épp... mondjuk, egy szívverés mintha kimaradt volna, s mire kapkodtam volna a levegőért, akkor egyszerre csak gyorsan bepótolta... ami semmivel sem volt kellemesebb... Nagyon elgyengített.
Arra emlékeztem, hogy gyerekkorom óta elhangzott minden belgyógyászati vizsgálatkor, hogy a gyereknek tachycardiája van. Akármilyen nyugalmi állapotban is szapora szívverést diagnosztizáltak nálam. Sőt, gyerekkori magas vérnyomásom is volt. Hogy ezt akkor miért nem forszírozták tovább, nem tudom; ahogy emlékszem, kaptam valami enyhe szívnyugtatót egy időre, aztán el lett felejtve.
Visszatérve a történetre, a legijesztőbb az volt, amikor álmomból erre a hirtelen, rémisztő fájdalomra ébredtem: először azt hittem, álmodom, és ez nem is igaz. De sajnos, a levegőkapkodásom, karzsibbadásom, mellkasi tonnás nyomásom nem hagyta, hogy álomban éljem ezt túl.
Így hát legközelebb orvosi időpontban összeszedtem magam és elmentem a háziorvoshoz, akinél kaptam néhány gyógyszert és beutalót a kardiológiára. A kardiológiára pedig másfél hónapra időpontot, amit jó sok, telefonfülke-beli ácsorgás után kaptam végre meg, nem lévén az idő tájt nemhogy mobil, de a vezetékes telefonra is évtizedeket kellett várni...
Nem igazán voltam ezzel táppénzen, muszáj volt dolgoznom.
A kardiológián majdnem megint rosszul lettem, mire bekerültem, mert szerintem az ilyen időpont, mint 11 óra 12 perc, tök felesleges, ha az ember úgyis csak egy bő óra múlva kerül be. Sok beszélgetés, sok kérdés, sok válasz, sok lecseszés. Ismétlődő sorrendben. Kicsit már megszégyenülve működtem ugyan közre, és alig vártam a vizsgálat végét.
Még UH-n és terheléses EKG-n is részt vettem. Ez utóbbin fel sem tűnt az elején, hogy ez rossz lenne, hiszen mindig imádtam biciklizni, és észre sem vettem eleinte, hogy fokozatosan nehezítik a tekerési lehetőségeimet, hajtottam, mint állat. Szerintem könnyedén.
Aztán egyszerre csak leszédültem a bicikliről; arra emlékszem, hogy az öltözőben végigfektettek egy padon és istápolgattak, míg fel nem tudtam öltözni.
Ezek után kint kellett várakozni, míg újból be nem hívnak a diagnosztizáláshoz. Ez jó sok idő volt, és én rohadtul le voltam valahogy gyengülve. Mondom magamban: tényleg én lettem rosszul egy kis nyamvadt biciklizés közben? Mikor azzal jártam dolgozni régebben évekig, vagy többször lebicikliztünk barátokkal 15-20 km-eket kirándulni, Vekeri-tóhoz, Keletire, Erdőspusztákra... utána ugyanennyiket vissza... hát ez nem lehet! Persze később felfogtam, hogy ez terheléses volt.
Az orvos modora érdekes módon teljesen megváltozott, mikor végre behívtak. Már nem szidott állandóan (a szidás tárgya az volt, miért nem mentem hamarabb; miért nem volt még laborleletem; miért vagyok két gyerek egyedülálló anyjaként ilyen felelőtlen, azoknak a gyerekeknek fel kell nőniük stb. -- holott mindezt én is jól tudtam, csak ő nem tudta, hogy pont ezek miatt milyen nehéz nekem munkahelyről hiányoznom, és mennyit kell dolgoznom hétvégeken és a napi melón felül éjszakákon is, hogy valahogy fenntarthassuk magunkat; laborleletem meg egyszerűen azért nem volt, mert nem küldött senki. Én, magamtól honnan tudtam volna?).
Elmondta, hogy a terheléses alatt nagyon gyorsan egekbe szökött a vérnyomásom és a szívverésem, pulzusom; akkor meg sem mondta, mennyire, nehogy felidegesítsem magam.
És hogy bizony szívkoszorúér-szűkületet (angina pectoris) mondhatok magaménak, és hátsófali... valamilyen kamrai ritmuszavarok is vannak. Szívelégtelenség, némi nagyobbodás is. Mivel most rosszul vagyok, tovább nem vizsgálnak, de egy laborbeutalót ad, és az eredménnyel úgyis vissza kell jönni, szóval akkor majd rám tesznek egy 24 órás EKG-mérő műszert is; az egy nyakba akasztható kütyü, mellyel járóbetegeken végezhető folyamatos megfigyelés.
Legalább 7-féle gyógyszerjavaslatot tett a lapomon.
Aztán megnyugtatott, hogy "á, különben meg tessék megnyugodni, ezzel akár 25 évet is elélhet még!" Ennek mostanában van 22-23 éve, nemrég tudatosult.
Megnyugodtam: addig felnevelem a gyerekeimet.
De tessék vigyázni, folytatta: kerüljem a stresszt, a traumákat, a sokkokat (úristen, ezeket hogy lehet kerülni?); ez az első lépés.
Aztán másodikként: kerüljem a hőséget (ez is nagyon egyszerű, valóban; mikor vannak akár hónapos időszakok is, amikor a lakásban is alapból 34 fok van még éjszaka is, és nekünk nem telik klímára, akármennyit dolgozom még hétvégeken is!), nem beszélve a napi tömegközlekedésről, ami időben, távban sem kevés, pláne, ha már reggel 30 fokon felül vagyunk; munkahelyen volt, hogy 39 fokot mértünk a teremben... 
Harmadik: kerüljem a terhelést. Ha lehet, ne cipekedjek két kilónál több cuccal.
Negyedik: ne lépcsőzzek, de ha már mindenképpen muszáj, terhelés nélkül, lassan, pár fokonként megállva.
Könyörgöm: a hetediken lakom. Van úgy, hogy hetente többször elromlik a lift, nincs autóm, tömegközlekedem, ergo egyértelműen gyalogos a bevásárlásom és annak hazacipelése is. Valahogy fel kell hozni akkor is, ha nem jó a lift!
Direkt tutira nem lépcsőzöm, mert már 4-5 lépcsőfok után is ki akar ugrani a szívem a torkomon. Ennek ellenére mai napig rákényszerülök, ha a helyzet úgy kívánja. A lassúságot betartom, ha akarom, ha nem, mivelhogy máshogy nem megy: volt, hogy 40 perc alatt másztam fel...
Azt mondta az orvos zárásként, hogy ha ráadásul ezek a rizikófaktorok összeállnak -- pl. ideges, stresszes állapotban, kánikulában, 10 kilónyi cuccal megpróbálok felmászni a hetedikre --, akkor ne csodálkozzak. Ő ezeket el kellett, hogy mondja, hogy tudjam, melyek azok az alapvető szíves szabályok, melyeket ha nem tartok be, ráadásul összeadódnak, magam alatt vágom a fát...
De megnyugtatott, hogy külön-külön is érvényes lehet a favágás!
Tehát, ha biztosra akarok menni sikeres fakivágás érdekében, elegendő összehozni az összes rizikófaktort...

Gondtalan nyarak

Gyerekkori nyarainkat öcsémmel anyai nagyszüleinknél, falun töltöttük. Soha nem voltunk olyan szabadok, mint akkor.

Kezdődött ott, hogy egy óriási területen lévő gépállomás tízlakásos-családos sorházában laktunk, nem voltak kerítések; a területen hevenyészve, szétszórtan műhelyek, ahol emberek dolgoztak is; hátrébb, a nem kaszált, térdig érő gazban itt-ott álló vagy épp, mondjuk délután beérkező, különleges formájú gazdasági gépek, melyeket kötelező volt naponta többször is megmásznunk... Szabad bejárás a falu sportpályájára, sűrű bokrok, sövények mindenfele, melyekben nagyszerű bunkereket lehetett berendezni... a tíz családnak 30-50 méternyire (kinek hogy esett a táv) közös dupla, eredeti budi, melyben dongtak a legyek, s meg volt szabva, hogy a ház melyik oldaláé melyik budi, s csak ahhoz volt kulcsa a lakások lakóinak. Közvetlen mellettük nyílt a soha nem zárt, dzsungelszerű kert kapuja, melyen szinte át lehetett lépni egy felnőtt embernek... s attól jobbra hosszasan legalább tíz disznóól. A gépállomás elején volt irodaház és őrház (butyka, így hívták) is, békebeli éjjeli és nappali őrökkel. De nekünk nem kellett kimennünk semmilyen kapun, hogy a több négyzetkilométernyi területet nap mint nap akármikor bejárjuk, leegyük a területen lévő köztulajdonú fák gyümölcseit stb.

Az itt lakó családoknak egyetlen hatalmas kertjük volt, s mindenki tudta, hogy azon belül melyik rész az övé. Mi is tudtuk, hogy középtájt van az a hatalmas cseresznyefa; máig emlékszem a legfinomabb ízre, s hogy akkor láttam először olyan cseresznyét, ami nem piros, hanem nagyobb felülete inkább sárga. E fa környéke volt a nagyanyáméké.

Míg ott nyaraltunk, az étkezéseknek szigorú rendjük volt. Végtelenül egyszerű kaják, de az időpont, mikor asztalhoz volt kötelező ülni, percre pontos. Csak hétvégén ettünk húst, amikor is nagyanyámék leöltek két csirkét. Ebből volt leves is, második is. Alapból öten voltunk rá, de amikor az unokatestvéremék szüleikkel együtt négyen ott voltak két hétig, akkor sem volt más a módi szerintem. Vasárnap néha volt 1-2 tepsi egyszerűbb sütemény is.

Ezenkívül mi, gyerekek kaphattunk ebéd és vacsora között félúton valamilyen óriás szelet kenyeret. Mert hát ugye, a felnőtt kibírja estig, de a gyerek fejlődésben van. Ez a kenyér általában zsíros volt. Bödönből. De kívánság szerint lehetett lekváros is. És lepődhet meg mindenki: volt a repertoárban cukros-zsíros és zsíros-lekváros kenyér is. A normál zsíroshoz, ha épp volt, kaphattunk kovászos uborkát, és ezzel nem kellett asztalhoz ülni: mehettünk vele ki a szabadba; emlékszem, minden kölyök udvaron uzsonnázott. Felültünk az embermagasságra tornyozott farönkök tetejére vagy a ház végében lévő, padlásra felvezető létrák fokaira, és ott lakmároztunk. Kit érdekelt, hogy folyt a karunkon a kovászos uborka leve...

Érdekes, hogy vaj vagy például felvágott mint olyanok, nagyanyáméknál soha nem voltak... A tejet háztól hozta minden család, olyan helyekről, ahol tehenek voltak. Ez az én reszortom volt, minden este pontban 7-kor indulni kellett a tejért ki a faluba.

A zsíros kenyérrel elvolt a gyerek vacsoráig, amit kötelezően tea (ecettel savanyítva) és mondjuk, bundáskenyér, rántotta, még disznótorból maradt tepertő, kolbász vagy ebédmaradék alkotott.

Luxus volt az édesség, dinnye is megszabottan ehető, s csak saját, nem pedig vásárolt. Ha nem termett, nem ettünk. Ha rossz volt, hiába "készültünk fel" a nagy élvezetre - így jártunk. Ezeket a "nagykertből" nagyapám cipelte haza biciklin, ha megérett néhány. Egy volt fogyasztható naponta, amelyet ebéd után nagyanyám vágott annyi darabra, ahányan voltunk... Hát bizony, nem mindig volt elég, de akkoriban nem volt értelme semmiféle követelőzésnek, hisztinek - ami volt, azt fogadtuk el etalonnak.

Hosszú nyári délutánokon előfordult, hogy öcsémmel saját szakállunkra bóklásztunk egyet a nagy, közös "kiskertben", mely csak a távoli "nagykert" miatti megkülönböztetés miatt volt kiskertnek nevezve.

Tudtuk, hogy a disznóólak utáni kerítés mögötti kertrészben lévő málnasor nem a miénk, de ki látta, hogy megdézsmáltuk? Meg se látszott rajta, hogy bárki is hozzányúlt volna...

Jóllaktunk a kis apró, sárga, mézédes körtékből, ami szintén nem a miénk volt, de volt azon elég... és szerintem a ház többi gyereke is így volt ezekkel a dolgokkal. Mint ahogy a mi sárgás gyümölcsű cseresznyefánkat is valószínűleg nem csak mi kopasztottuk - de hát bőséggel termett, s fel se kellett nagyon mászni!

Sűrűn előfordult, hogy az érett, piros, igazi jó házi paradicsomokat kívántuk meg. Egyszerűen beültünk öcsémmel a paradicsomföld közepére, majd egymás után szedtük le a semmihez sem hasonlítható ízű, aromájú, igazi napsütötte paradicsomokat, és sorra faltuk befele. Emlékszem, csurgott a leve a karunkon, melyen az egész nap nyomán felszedett kosz ilyenkor meglehetősen feltűnt, hiszen bármiféle gyümölcs leve árkot szántott a homogén, enyhe-szürke fedettségű bőrünkön... Most már megőrülnék tőle, de akkor kit érdekelt?

Közben az egészből mi ugyan nem csináltunk titkot. Valamelyikőnk elkezdte, s aztán végig folytattuk: minden egyes paradicsom leszakítása és az első harapás előtt torkunk szakadtából énekeltünk egy-egy diadalmas, saját kitalációjú rigmust, mely szerint mintha csak versenyeztünk volna, ki tud több paradicsomot enni. Miénk volt a diadalmas világ!

Akkor még nem volt sárga, sötétlila, szinte fekete paradicsom, de az biztos, hogy annak a gyerekkori, engedély nélkül nap mint nap gyomrunkba pakolt paradicsomnak az íze és illata máig is utánozhatatlan. Számomra annak a paradicsomnak az aromája egyet jelent a nyári örömök, a szabadság, a gondtalan nyaralás tudatával. A gyerekkorral...

Nagy igazságok sem általánosíthatók

Régebben láttam egy videót, csodás zenei aláfestéssel, tele nagyon szép, pozitív gondolatokkal a barátságról.

Lényege az volt, hogy mikor jó barátunk megbánt, csak a homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele majdan törölje el e szavakat. Ám ha jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy soha, senki el ne törölhesse. Tanuljuk meg hát sérelmeinket homokba írni, a jótetteket pedig mélyen kőbe vésni.

A gondolat mindenképpen nagyon pozitív, helyes és alapvetően követendő lenne.

De... bárcsak ennyi lenne, ennyi lehetne... Mert ezt "embere", emberei és "kapcsolatja" válogatja. Annyi minden szerepet játszik még!

Elgondolkoztató, mert minden barátság vagy annak hitt emberi kapcsolat elsősorban nyilván magán a két emberen múlik, ám nem mellékes, hogy vannak azért jócskán külső intrikák, bizalom-bizalmatlanság kérdések (hiszünk-e azonnal, vakon, meg- és átbeszélés nélkül a barátunkat - vagy annak hitt valakit - befeketítőknek?), és bizony nagyon sokszor külső befolyásolások is, mint pl. a féltékenység, irigység másvalakivel szemben a baráti posztra.

Mindenképp és csakis az nevezhető barátságnak, ha oda-vissza működik a dolog. Nincs alá- és fölérendeltség. Nincs parancsnok és nincs beosztott. Ha egyiknek nem kell tartania a másiktól. Ha nincs kiszolgáltatottság, lekötelezettség! Ha nem így van, akkor az csak egyfajta kapcsolat és nem pedig barátság!

Vannak helyzetek szerintem, amikor több pofon után, melyek mindig csak egy irányból jönnek, az ember elgondolkozik: megéri-e neki? Van-e egyenrangúság, ami baráti kapcsolatban nagyon fontos? Van-e bizalom, kölcsönös-e az áldozatvállalás és a megértés? Nem jelent-e valamit az, ha apróságokból eszement sérelmeket kreál épp a "barátod" és igazságtalanul, alaptalanul, ráadásul mások előtt, nyilvánosan aláz meg, miközben veled meg sem próbálja megbeszélni?

De, jelent. Azt, hogy nem barátod. Még akkor sem, ha mondod vagy ő mondja. Ilyen egyszerű. S ebben az esetben ez a tény. És mindegy, hogy homokba írom vagy kőbe vésem, attól még nem lesz a barátom.

Fény és árnyék

Annyi minden van, amire rossz emlékezni, s az ember úgy gondolja, milyen jó lenne, ha elfelejthetné. De inkább az lenne jó, ha egyáltalán meg sem történt volna.

Ez is azok közé a vágyak közé tartozik, amelyek nem működnek. Emlékezünk... jóra, rosszra egyaránt. Agyunk szelektál, hiszen nem győznénk azt a rengeteg impulzust, információanyagot, érzést, gondolatot, tudást, történést, emlékeket naprakészen tárolni. De irányítani nem tudjuk, hogy a rosszra ne emlékezhessünk.

Ha megadatna ez a képesség, hogy gombnyomásra felejthetünk - mégis, nem hiszem, hogy választanám. Nemcsak rózsaszín a világ. Attól, ha nem emlékszem fájdalmakra, kegyetlen dolgokra, tragédiákra, tőrdöfésekre, árulásokra, kellemetlen érzésekre, bántásokra - attól még megtörténtek. S én úgy vagyok teljes, ha mindezek tudatában élek. Azok a rossz dolgok is formáltak, tettek azzá, ami ma vagyok.

Nemcsak a ma, a derű, a napfény, az optimizmus, a bizakodás, a remény a létem-lényem. A tegnapom is az enyém, s a sötét oldal is az enyém, azzal együtt, hogy néha nosztalgiázom, néha mélabús vagyok, néha fáj, nyomaszt valami, néha kétségbeesek, néha félek, néha depis vagyok, néha elérzékenyülök - és nem szégyellem, néha sírok...

Keresni, amiért érdemes...

"Nehéz az élet" - mondjuk néha, magunk is tudva, hogy közhely, ám ezzel lehet legegyszerűbben kifejezni, hogy bizony, egyik gond elmúlik és kettő jön helyébe...

Ezért ki kell használnunk azokat a szép perceket, melyek adódnak. Minden apróságban meg kellene látnunk a szépséget - mert ott vannak. A szürkeségben, az esőben, még a hidegben is észre lehet vennünk oly sok lélekgazdagító dolgot.

Könnyű mondani, mert nem mindegy, milyenek azok a gondok. Nem mindegy, hogy csak szomorú vagyok vagy igazságtalanul bántott valaki, rosszul esett valami - és akkor felvidíthat egy sárga virág, egy barna kutyaszem...

Ám sajnos, vannak igazi bajok, melyeken nem léphetünk át, valódi veszteségek, szenvedések, örök fájdalmak - hiszen ezek olykor tartósan betegségbe sodorhatják az ember lelkivilágát.

De akkor is... talán mindennap van valami, amiért aznap érdemes volt felébredni.

Próbáljuk megkeresni!

Hazamenni

Mindig furcsa érzés hazamenni. A régi házhoz, mely évtizedek óta alig változott. Környékén kicserélődött szinte minden: gazdag, többemeletes luxusházak épültek, akiket a kertvárosban még a kutyaugatás is zavar. Gyerekkorom lakói közül is már fél kézen megszámolhatom, hány lakik abban az utcában még... de ha igen, az ő házuk is megújult már. Nyilván mások voltak az adottságok, lehetőségek, tények.

Az apám 61 évesen elment e világból, s anyám azóta egyedül... ugyan, bármilyen dolgos asszony volt mindig is és még istennek hála, ma is, de ugyan mit tudott volta tenni egy kis nyugdíjból, egyedül?

Pár éve sűrűn hazajárok, de még mindig, mindig elfog egy furcsa, torokszorító érzés.

Mintha kicsit visszapörögne az idő kereke néhány évtizedet... megelevenedik a múlt, hirtelen egy más dimenzió, ami körbeveszi az embert az emlékezet által. Nem is tudom, hogy most visszavágyom-e, visszatekerném-e az éveket... vagy mégsem?

Akkor mi az, ami szorongatja az ember torkát minden alkalommal? Az évek, az idő súlya? Az, hogy ő is öregszik? Az a születésem óta itt töltött 28 év, mely visszavonhatatlanná tette s ezáltal megszépítette azt, ami elmúlt?

Feltámasztani nem lehet szeretteinket. S akik gyermekkorunkban körbevettek minket, ma már oly ritka az élők sorában azon a helyen... minden, minden más lett.

Már csak anyám és a háza ugyanaz. És ez az, ami lelkem mélyén fojtogat, a soha vissza nem térő gyermek- és ifjúkor.

Ősz

Tudom, sokan nem szeretik, de én mindig csodájára járok. Évtizedek óta kedvenc évszakom.

A nyári, sokszor alig túlélt hőséghetek után számomra néha szinte megváltás, mikor érkezik. S emellett a pompázatos színek, amelyek gyönyörködtetnek, fantasztikus látvány.

A megnyugvás, elmerengés, emlékezés időszaka. Felkészülés a hosszú, téli estékre, Mindenszentek, halottak napja... az elcsendesedés. Egyszerűen - szeretem. Írói, költői, fotós énem is ilyenkor a legaktívabb.

Tavasszal is, no de az mindenkinek természetes.

Valószínűleg koromból is adódóan pártoltam inkább az őszhöz.

Befogadni mindent, amit képes adni - a látványt, a színeket, a felhőket, fákat, egyáltalán: az őszi természetet - szinte lehetetlenség.

Minden évben elindulok direkt csupán fotózás kedvéért szép, őszi napokon. Kétszer nem tudom ugyanazt a fotót megcsinálni, pedig évtized óta így megy már, és valószínűleg nagyjából minden fa ugyanazokban a színekben játszik, mint előző években. Mégis... mindig más, soha nem ugyanaz.

A fotózás feltölt, bármi bajom is van, felejtendő, ha kint rámosolyoghatok a fákra... az őszi virágokra, érezve az októberi illatokat, a változatos égi játékokat...

Szeretem az őszt, szeretem a színeket, szeretem a fákat, a madarakat, szeretek fotózni, festeni... írni... és ilyenkor pláne érzem, hogy szeretek élni.

Felnőtté formálódni

Pár hét és halottak napja... Mikor színesednek a fák lombjai, egyre gyakrabban jutnak eszembe halottaim. Apám nagyon hamar elment, 61 évesen - még az első nyugdíját sem érhette meg, pedig nem sűrűn volt beteg életében, és nem sok embert ismerek, aki nála többet dolgozott.

Nekem természetes volt a szép családi élet, hiszen abban nőttem fel. Szegények voltunk, de ez nem volt szégyen, akkoriban még az emberek zöménél nagyon kevés különbség volt család és család között. Természetesen akkor is voltak kiugró esetek, más szociális körülmények között élő emberek, de mi sokkal közelebb estünk az akkori, általános állapotokhoz.

A szép gyermekkor tehát nem amiatt volt az, mert megkaptam mindent, vagy mert sok játékom, sok ruhám és saját szobám lett volna. Nem. A biztonságérzet, a háttér és a szeretet nyújtotta azt.

Mi még nem kaptunk ballagási ajándékokat, sőt, ha az egyéb ünnepeinkre egy-egy könyvet kaphattam, az bizony nagy és örömteli érzéseket váltott ki belőlem. Soha nem volt autónk, az üdülés nálunk néhány SZOT-gyermeküdülői kéthetes táborban merült ki azontúl, hogy anyai nagyszüleinknél tölthettük a nyarainkat.

A legkisebb arany ékszerem is majd csak felnőtt koromban lett. Nem sokan mondhatták el már akkor sem magukról, hogy 25 évesen fúratták ki pl. a fülüket egy dédnagyanyai örökségként kapott, patinás kis kopottas arany fülbevaló miatt, valamint hogy eszünkbe sem jutott pl. szalagavatóra, ballagásokra bármit is elvárni.

Ösztönösen tudtuk, meddig nyújtózkodhatunk, és nem kértünk, nem kunyeráltunk soha semmit. Ha nagyon szerettünk valamit, persze mi sem mindig bírtuk ki említés nélkül, de mindig hozzátettük, hogy tudjuk: nincs rá pénz.

Amiket megtapasztalhattam és megkaphattam; az az erkölcsi örökség. Megtanultam, hogy mindenért meg kell küzdeni és ingyen (nekünk legalábbis) nem jár semmi; lakást, autót, bútorzatot meg ilyesmit soha az életben nem fog alám rakni senki.

Épp ezért, egyik okként ezért is nem tanulhattam tovább, pedig sok mindenhez lett volna kedvem.

A kapott jellemért viszont örökre hálás vagyok, hisz' ezek a pénzre nemigen váltható, kapott tulajdonságok gyúrtak egyfajta emberré. Gyengeségeim, komplexusom, önbizalomhiányom, gátlásaim mellett, melyek nem sokat segítettek az életben; viszont a belső tartás, a felelősség- és kötelességtudat, az alkalmazkodó- és segítőkészség, a belülről jövő tolerancia, igazságérzet, diplomácia, szép-szeretet és empátia az én, egyszeri látásból mások számára kívülről soha nem észlelhető vagyonom.

A karácsonyról

A karácsony nekem mindig öröm. Ahogy korosodik az ember, mindig másképpen. Természetesen nem ugyanaz, mint gyermekkorban, amikor kint a konyhában, nagyanyámmal vártuk öcsémmel izgatottan, hogy mikor, végre mikor fejezik már be anyámék a Jézuskával való találkozást a szobában.

Ablakos volt a szobaajtó, rajta horgolt függönnyel. Anyámék ilyenkor kispokrócot raktak fel belülről az ablakra, hogy még véletlenül se láthassunk be, míg ők nagy titokban díszítették a karácsonyfát, és természetesen fogadták a Jézuskát az ajándékokkal.

Nekünk öcsémmel iszonyú hosszú óráknak tűntek ezek. Nagyanyám alig bírt velünk. Még mindig érzem a mazsolás kalács és a mákos, diós bejglik illatát, melyek ez alatt az idő alatt sültek nagyanyám keze alatt.

Nagyanyám úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy azt mondta nekünk: hogy annál hamarabb jön a Jézuska, minél több verset elmondunk és éneket eldalolunk. Így aztán összeszedtük összes óvodai/általános iskolás énekórai tudásunkat, és egymás után zengedeztük a strófákat, miközben az éppen szereplő kölök a kissámlira állt fel - az volt a színpad.

Ám az idő akkor sem akart telni, nem fogott bennünket a hely. Nagyanyánk javaslatára újrakezdtük a repertoárt. Közben ő kivett két rúd frissen sült bejglit, és míg a következő adagot bekészítette, gyorsan lerakta a ládára (nekünk még ilyen is volt konyhai bútordarabként) tett deszkára a tepsit. Öcsém, aki épp akkor fejezte be a "Hujjahó, hujjahó, meszebeji ááááájom" tartalmú verset, jól végezve dolgát, rápenderült a ládára. Ordítva ugrott fel: a forró bejgli a vállas mackónadrágján is átsütött.

Nagyanyám idegesen jajgatott, majdnem sírva fakadt, hisz' mi lett a gyönyörű bejgliből; öcsém üvöltött, én meg tele torokból röhögtem, jól nevelt testvérként kifejezve együttérzésemet.

Másik alkalommal pedig a sámlira ugrás okozott gondokat. Míg egyikőnk szerepelt, a másik addig kigondolta, mi az, amit ő fog elmondani. A várakozás alatti színpadra ugráláskor többször is felborult alattunk a kissámli, azt gondolván, hogy minél gyorsabbak vagyunk, annál gyorsabban telik az idő is, így szinte fel-le ugráltunk az alkalmatosságról. A felboruláskor természetesen illett a póruljárt egyént harsányan kiröhögni. Nemegyszer anyánk vagy apánk ki is jött a szobából, hogy fejezzük be, mert így hiába várják - és mi is - a Jézuskát...

Lényeg, hogy mire megszólalt végre a csengő és berohanhattunk, elmúlt minden rosszaságunk. A mesebelien gazdag szépségtől, amit nyújtottak gyermekkorunk fái, a lélegzetünk is elállt. A villany leoltva, égnek a gyertyák és sok-sok csillagszóró hányja szikráit... s az az illat! Azóta is, ha ez az illat az orromba vág, mindig gyermekkorom karácsonyai jutnak az eszembe... És még az is megtörtént, hogy öcsémmel, teljesen szabad akaratból, a karácsonyfa előtt megfogtuk egymás kezét, és némiképp szégyenlősen, de elénekeltünk egy karácsonyi dalt. Akkor még nem értettem, anyám miért sírja el lopva magát, és apám miért köszörülgeti a torkát sűrűn pislogva, és nagyanyámnak miért lett olyan sürgős ellenőrizni a konyhában közben kisült és kivett kalácsot. Mióta gyerekeim lettek, tudom. Torokszorító érzés egy szülőnek - nagyszülőnek -, ha a gyerekét, gyerekeit így látja a szeretet ünnepén...

Aztán eljött az idő tizenévesen, mikor már mi díszítettük a fát. Anyámnak jó volt ez, hiszen mindig rengeteg dolga volt a konyhában és udvar körül, és mi sem izgultunk már annyira, megtanultuk fékezni kíváncsiságunkat. De akkor is olyan gyönyörűséges volt minden. Az, hogy apánk is otthon van (éveken át vidéken dolgozott és csak hétvégén tért haza, illetve ilyenkor, a téli szabadság idején), béke van, nem rohan senki (anyám konyhai tüsténkedését leszámítva).

Apámnak világéletében az volt a szokása, hogy amikortól már nem dolgozott, úgy karácsony előtt két-három nappal már karácsonyi énekeket énekelt. Anyám azt mondta: "Na, apátok már hangol!" Annyira nagyon nem tudott, de szeretett ám énekelni! Napjában többször körbejárt és körbeölelgetett-csókolgatott mindenkit, boldog karácsonyt kívánva - már napokkal előbb! Viccelődött, mosolygott. Ha jó szomszédok, rokonok fordultak meg nálunk, velük is.

S ez így volt egészen január elejéig, míg sajnos, mindenkinek elkezdődött a lótás-futás - csak közben 30-31-étől a karácsony helyett a "boldog új évet, drága kisjányom!" - ez behelyettesítendő az összes családtag nevével - hangzott el naponta 50-szer a szájából, nagy ölelgetések közepette. Szüleink az összetartó biztonságot, a sziklát jelentették számunkra...

Sajnos, apám hamar elment, én még 27 éves sem voltam, unokája, Szilvi még nem volt kétéves...

Anyám még mindig a lelki biztonságot és hátteret jelenti, pedig szegény, egyre gyengül és nagyon féltem őt...

Később a saját gyerekeimnek mi próbáltuk meg ugyanazt a feledhetetlen karácsonyi élményt nyújtani, mint amilyet mi kaptunk. Teljesen más körülmények között már, de megpróbáltuk évről évre, hogy ők is, ha majd visszagondolnak, számukra is szépségesek legyenek a gyermekkori karácsonyok.

Természetes, hogy itt nem csak a karácsonyról van szó. Egész évben, mindig, egész gyermekkorukban, fa és karácsony nélkül is igyekeztem jól csinálni feladataimat, jól szeretni gyerekeimet. Bár hibákat nyilván én is követhettem el. De törekedtem rá, hogy mindig érezze a gyerek, ahogy mi is annak idején, hogy bármikor, bármivel jöhet hozzánk, s érezze a feltétlen szeretetet, a biztonságot. Nyilván nem lehetett minden kívánságot és kérést teljesíteni, de reális keretek között és megengedhető határig mindent megkaptak, elsősorban megértés és szeretet terén - és a lényeg, hogy mindig mindent meg lehetett beszélni. Szeretném remélni, hogy az alapokat, ahogy én megkaptam szüleimtől, én is át tudtam nekik adni.

A karácsonyt lehet szeretni és "ki nem állhatni".

Tévedés, hogy csak karácsonykor szól erről (a szeretetről) minden, bár valószínűleg nyilván van ilyen is. A "cukormázat" és "szirupot" én sem szeretem, nem nézem, nem veszem észre, mert számomra abszolút nem lényeg. Vagy benne, magában az emberben van a lényeg, vagy nincs. Talán ez a karácsony titka?

A nagyáruházakban nekem tök mindegy, mi szól a háttérben, nem idegesít. Sőt, elmondanám, a karácsonyi zene megnyugtat, sokkal jobban, mintha, mondjuk, lakodalmas dajdaj szólna a hangszórókból...

A reklámokat sem nézem - mivel nem nézek tévét, így nem nehéz...

Sőt, most már karácsonyfánk sincs, mert alkalmazkodtunk kis lakásban a macskákhoz. De ettől még jól érzem magam karácsonykor!

Sokan nem hinnék el, voltam már tökéletesen egyedül is szenteste - és egyáltalán nem éreztem rosszul magam, mert mindenkiről tudtam, hol van és mit csinál és miért kellett, hogy úgy legyen.

Mikor elköltöztünk a családi házból, jó másfél évtizedig anyám és a testvére, keresztanyám nálunk töltötték a karácsonyestet. Ez jó volt nekünk is, a gyerekeknek is, mert még jobban érezték nap mint nap a generációk együttlétét - amúgy is sokat voltak a gyerekeink velük, nem csak karácsonykor... - ünnep alkalmából is, s az idősek is átélhették a gyermeki örömet a gyerekek boldogsága láttán. Később már, ahogy felnőttek a gyerekek és ők pedig megöregedtek, ők választották inkább azt, hogy saját otthonukban maradnak szenteste inkább, egyszerűen jobban érzik magukat a saját fészkükben már.

Maga a tudat, az emlékezés, az ember hitének biztos háttere - mind megmarad, valamint a család, akiket szeretünk. Az ember szabad, nem rohan, pihenhet is, ezáltal egyértelmű, hogy több ideje marad kommunikálni szeretteivel, mint a rohanós hétköznapokban. Megállunk egy kicsit, több időnk van a szokottnál odafigyelni. Nem azért, mert karácsonyt írnak a naptárban, hanem mert most adják ki az emberek zömének a szabadságot - ennyire egyszerű. És nagyon fontos szerintem a hit is, hogy felfogjuk-e igazán, hogy a karácsonynak mi a lényege... átérezzük-e mélyen, belül. Melyből aztán egyenesen következik a szeretet.

Nem tartom valószínűnek a sűrű előfordulását annak, hogy az emberek, akiknek ellenségei, haragosai vannak, majd karácsonykor felkeresik, megölelgetik és elhalmozzák minden jóval azokat. Miért tennék? Én karácsonykor is pontosan azokat szeretem, akiket amúgy is. Nem lesz karácsonykor több szerettem, az fix...

Barátaim vagy jó ismerőseim is ugyanazok, akik egész évben. Nyilván nem minden jó kapcsolat teljesen egyforma intenzitású, vannak lazábbak, vannak haveri, kollegiális szinten lévők - ezek a kapcsolatok, számomra teljesen természetesen karácsonykor sem kapnak nagyobb hozsannát, csak pont annyit, amennyit máskor. 

Meggyőződésem, hogy a karácsony olyan, amilyet mi csinálunk. 

Az, hogy egész évben rohanunk, kötelezettségeink vannak, az ellen sajnos, nem tudunk tenni. Nem lehet kéthetente fát állítani, mert dolgozni, tanulni  is kell. Mivel más dolgok is léteznek, és a napoknak csak 24 órái vannak, ez tény; de nagyon fontos, hogy a mindennapokban is jelen legyen a szeretet. Érzi azt a gyerek, a felnőtt, ha nincs. Én a szüleimmel mindig éreztem, hogy van, és ugyanúgy biztonság és támasz is. Anyámék egészen kisgyerek korunkban megtanítottak pl. minden szerettünkért imádkozni... Nem csak karácsonykor. Minden egyes nap úgy ért véget, hogy mindenki tudott mindenkiről. A fontossági sorrend lehetőleg mindig "egymás" voltunk.

Wass Albert gondolatával fejezem be ezt a bejegyzést:

"Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette."

Házasság?

Kedves barátom levele kapcsán eszembe jutott a svéd filmek világa, közte egy olyan filmmel, amit én akkoriban lezsibbasztó hatással éltem át: ez az Ingmar Bergman rendezte Jelenetek egy házasságból című film Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével. Azt hiszem, mozifilm is készült belőle, én viszont talán 4 (vagy 6?)  részben láttam a tv-ben; késői órákban vetítették nálunk, talán úgy a '80-as körüli években, pontosan már nem tudom.

Fiatal voltam és a jelenlegi állapothoz képest bőven tapasztalatlan, új házas; azt hiszem, irdatlan pofonként hatott a film olyan szempontból, hogy mi is az igazi lelki "övön aluli" ütés, a katasztrófa, az évtizeden keresztül csodálatosnak hitt - és mindenki által fantasztikusnak látott - házasság s vele együtt egy egész, teljesnek, boldognak hitt emberi élet hirtelen, totális összeomlása, s az akkori padló-állapotból való ön-felküszködése az embernek.

Szinte féltem létezni utána, predesztináltnak éreztem a házasság intézményét, s az "úgy sem sikerül, úgy sem lesz jó" gondolatokat mindenáron megelőzni próbáltam azzal, hogy mindent úgy csináltam, hogy bennem aztán hibát ne találjanak, tökéleteset akartam, még annak árán is, hogy én nem vagyok boldog.

Mert hogy "azt a virágot szagoljuk, amit leszakítottunk" - mondták a régiek -, a házasság által. Baromira meg akartam felelni mindenki, bárki szemszögéből, hogy énrajtam ugyan ne múljon egyetlen rossz házasság sem! Mindegy, hogy bukásra volt ítélve, és ha nem látom ezt a filmet, talán egyszerűbben és könnyebben szabadulok tőle, még mielőtt még nehezebb lett volna... én megpróbáltam menteni, éveken keresztül; de homokba dugva a fejem, akkor is tudtam magamban belül, hogy érdemtelenül, méltánytalanul és hiába. Ez, úgymond - és ma már tisztán látom -, tök felesleges volt... a magam teljes önfeláldozása, énemet felülmúló alkalmazkodás, olykor lealacsonyodás, végtelenségig megalázkodás. Annak ellenére, hogy nem sokat, de azt mindet én vittem ebbe a szerencsétlen közös életbe, mégis csak én fizettem, bőven és a tolerancián irgalmatlanul túl, amikor már látszott, hogy semmi esély a mentésre, a jobbra. Fizettem, hogy megszabaduljak kínos-keservesen. Felesleges volt 10 évig tűrni lelki terrort és bármit. Véges az emberi élet itt a földön, s ha az első "úgy-ahogy" éveket leszámítva 6-8 évet meddőn hagyunk kárba és boldogtalanságba veszni, amikor pedig nem lenne muszáj - az a vétek és bűn, nem pedig a mindenáron való együttmaradás.

Nem sikerült nekem sem. Marianne legalább 10 évig boldog volt és biztonságban, megbecsülésben élte azt a 10 évet. Én pedig csak küzdöttem, mint mókus a kerékben, vagy mint kedvelt bloggerünk mondja: disznó a jégen.

Később könyvben is olvastam a filmet, s akkor is hatott rám rendesen.

A történetben a pár a különböző lelki traumák és párkapcsolatok után-közben befejezésként, idősödő emberpárként éppen titkos találkán vannak egymással... a film alapján ezt szinte meg lehetett volna jósolni az elején, hiszen ők azért valóban szerették egymást. De valójában csak maga a távolság tudta annyi év után is életben tartani a kapcsolatukat, a távolság tartotta életben a szeretetet, a megértést, az empátiát, a toleranciát, amelyek által kölcsönösen el tudták fogadni egymást annyi év és szenvedés után is - akár emberként, akár titkos szeretőkként; annyi gyarlóság és buktató, visszafordíthatatlan és néha szégyenletes kudarc után.

Számomra kemény film volt, leányábrándtipró, mélyen valóságos.

Nagyanyám tekintélye

Emlékszem, gyerekkoromban nagyanyám maga köré tekerte nagy, rojtos kendőjét, s mivel meglehetősen hideg volt már, dideregve, ám hívő lélekkel, gyalogosan igyekezett a templomba.

Ez a kósza emlék jutott eszembe akkor, amikor húsz évvel később anyám órákig sütögette a palacsintát, melyeket utána háromfelé osztott; s megkente az egyik csoportot lekvárral, a másikat cukros kakaóval, a harmadikba valamiféle isteni finom vaníliakrémet simított.

Elég sokszor megéheztünk és nem voltunk gazdagok. Volt is időnként anyánknak baja az étvágyunkkal... Ugyanakkor őt enni szinte elvétve láttuk.

Leginkább arra emlékszem - bár ezeket az emlékeket meglehetős vastag rozsda lepi már –, amikor a kertben dolgoztak ők, mármint anyám és nagyanyám, gyakran gyümölcsöt ettek a fákról vagy bokrokról; mikor mit, épp ami akkor érett.

Akkoriban még, hihetetlen, de nem zártuk a kaput sem, legfeljebb éjjelre. Nem is hallottunk olyat, hogy betörés, rablás, vagy például el sem tudtuk képzelni, hogy valaki csak úgy bejön, hogy ellopjon valamit, illetve bármilyen gonosz szándékkal kerülgesse a környék portáit. Inkább segítettek az emberek egymáson, na meg akkor jöttek, ha beszélgetni támadt kedvük az élet folyásáról. Olyan természetes volt, hogy a környékünkön körülbelül mindenki egyformán szegény és jó szándékú.

Talán pont ezért volt olyan nyilvánvaló az összetartás, segíteni akarás.

Az emberi rossz szándékról szinte csak felnőtt korban hallottunk... vagy mikor megjelent a tévé, és abban néha lehetett látni nem feltétlen vidám, hepiendes filmeket is, hanem olyanokat, ahol nem minden szereplő okvetlen pozitív.

Egyetlenegyszer jött be az udvarra egy tarkabarka ruhába öltözött vándormadár, akit nem igazán tudtunk hova tenni.

Mindenféle dolgokat kezdett beszélni, melyet mi, gyerekek nem is igazán tudtunk hova tenni. Olyan furcsán agresszív volt. Szokatlan dolog volt számunkra a kéregetés, de előbb-utóbb oda lyukadt ki a dolog, mikor a hívatlan vendég meglátta, hogy anyám palacsintát süt, kunyerálni kezdett. Kapott is pár darabot; ám ahelyett, hogy meghúzta volna magát, még jobban kinyílott a csipája, és ezt is kért, meg azt is kért... olyan dolgokat, amelyek nekünk sem voltak. Még pénzt is. Ráadásul a „nincs” válaszra még neki állt feljebb...

Anyám mondta, hogy nekünk magunknak is kevés az ennivalónk, és hogy nem lenne igazán jó, ha a családnak őmiatta nem lenne napokig mit enni.

A dolog kezdett kényelmetlenné válni, mi, gyerekek is félni kezdtünk kissé.

Ekkor nagy, kockás rojtos kendőjében érkezett haza nagyanyám a miséről.

Máig nem értem, miféle nagy hatással lehetett a vándormadárra nagyanyám, de elég volt rászólnia, hogy:

„– Hát nem szégyelled magad, minden háznál kéregetsz, teleeszed magad, többet eszel, mint az egész utca minden lakosa együttvéve, mert játszod a hatalmast. A kisujjunkat nyújtjuk, te meg rögtön az egész karunkat akarod? Na, eriggy dógodra, míg szípen mondom!”

Érdekes, addig hiába mondott anyám bármit neki, a fickó egyre rámenősebb lett. De nagyanyám csendes szónoklata után magában morgott párat, majd kifordult a kapun. Ettől fogva kicsit jobban tiszteltük nagyanyánkat, mint addig. Tekintélye volt. Felnéztünk rá, hogy idősebb kora ellenére neki elég volt ennyit mondania, s a kéretlen vendég odébb állt.

Akkor sokáig gondolkoztam azon, hogy mit jelenthet az, hogy a kisujjunkat nyújtjuk, s amaz rögtön a karunkat akarja. Később megértettem, azóta is eltéveszthetetlenül ráismerek az ilyen jellemű emberekre.

Mikor hétvégén a vidéken dolgozó apám hazatért, onnantól kezdve lett rigli a kapunkon... Ettől kezdve nem igazán bíztunk meg bármelyik betérőben.