2012. február 9., csütörtök

A remény foglya


Telehold fénye szikrázik a havon,
udvara hatalmas... iszonyú hideg lesz.
Rejtélyesen csendes, rezdületlen az éj,
csillagok szikráznak... az isten hidege vesz...
Ám csapong a gondolat, nincs lehetetlen,
mint burjánzó borostyán, mindent körbefon,
hiába próbálnék csak jóra gondolni,
reményfélével nem zaklat telefon.

Mi minden futhat le az ember agyában
egyetlen perc alatt, szinte hihetetlen...
háború és béke, vagy oldás és kötés,
őrült kavalkád, vagy nyugalom és csend.
Az ember saját gondolatainak foglya,
félelem és remény, pánik és bizalom
hányszor, de hányszor nem hagyhatja nyugton
jobb érzéseit a kínzó aggodalom.

A tények semmi jóval nem kecsegtetnek,
nem sejtem a jövőt, csak borzalmat látok,
annyira másnak képzeltem a szépen és
okosan eltervezett jövőt, igazságot.
A harc hasztalan, meddő, a küzdelem üres,
eltiport vágyak, tervek és bizonytalanság...
Magamra hagy lassan a telehold, csak a
hideg marad, s ez a reménytelen világ.

*

Lásd, messzi kedves, ki velem vagy lélekben,
neked akartam most szépeket írni...
Nézd, ez lett belőle, s ez nem panasz - állapot.
Bár tudnék inkább csak tiszta örömet szerezni...


2012. február 1., szerda

Pedig nem baj


A vonat nem késett, pedig
Debrecenben vastagon terült el a hólepel,
lánctalpas bakancsban kaptattam,
féltem, lekésem a buszt és vonatot,
s reggeli érintetlenséggel
bokáig állt a tél.

A következő város után
nyoma sem volt hónak, itt-ott csak némi
kéthetes maradék villant a földeken,
a fák csupaszan tűntek el és hirtelen.
Pesten is tél volt, bár hó nélkül
fújt arcunkba a szél.

Korán érkeztem, s te készültél
már időtlen idők óta elém, s mégis
úgy alakult, hogy nekem kellett az állomáson
rád várnom, de már sajnálom, hogy
először azt kellett lásd arcomon,
nem esett jól, hogy késtél.