Harmincnyolc hosszú év telt el azóta,
apám az udvaron ült egy székben, egymaga.
Beteg volt már, s mi reggelenként egyedül
hagytuk, mindent előkészítve számára.
Bement nehezen, ha a szükség úgy hozta,
kivittük mellé, mi kellhetett, könyvek, tea;
szeretett ott pihengetni... s napról napra
egyre soványabban, gyengébben várt haza...
Évszakok során a szék környéke változott:
friss tavaszi fű, később elszórtan virágok.
Jött az ősz, s lehullott levelek vették körbe őt.
Tekintetén látszott, nem sok ideje van.
Nemcsak az ősz jött el: már ő is búcsúzott.
Koraesti órán, a nap lemenőben,
utolsó narancsszín sugarai lágyan
terítik be a fákat. Kiélesedett
érzékekkel figyelem az ágakat,
lombkoronák mélyén harsányan dalolnak
kedves, szárnyas tündéreink: a madarak.
A hangok néha cifrák, dallamosak,
néha halkabb, halványabb a hangzat...
Most búcsúznak a naptól; halkan,
észrevétlenül érkezik az alkonyat.
Egy erdőben soha nincs némaság,
az erdő zenéje sajátos hangulat...
Napkelte előtt is madárkoncert indul,
vidám diadallal ünneplik a hajnalt.
Nem férek furmányos találmányodhoz,
akárhogyan is magyarázod, hogy.
Fekete folt ez agysejtjeimben,
van az a kor, hogy minden összerogy.
Te azt hiszed, pár szóból minden tiszta,
pedig az, hogy értsem, fékezett folyamat,
tudod, tán húszévesen se érteném, csak a
fészkes fekete fenének nagy e pillanat.
Tiszta égen fodros, fehér felhők
úsznak vidáman, lent a fénylő folyó
ragyogó tükörként visszainteget.
Napnak sugara vakítja a szemet,
fontos feladat számára, hogy elűzzön
mindent, mi most szépségrontó lehet.
Nem fukarkodik forró melegével,
enyhe szellő friss fuvallatot hoz,
a természet éled, május megszületett.
A vége felé már tudtam, hogy veled
csak addig zökkenőmentes az élet,
míg bólogatok. Mindig csak bólogatok.
Ha nem szólok, akkor is az a minimum,
hogy mosolygok és nyugton maradok.
Ha kétségbe vonom bármelyik szavad,
végsőkig felhergeled magad, s én csak
órákon át alázottan hallgathatok.
Vitatkozni, rábeszélni, unszolni tilos,
mert jó, ha csak szidást kaphatok.
Tudtam, melletted lenni óriási hiba,
elveszett idő, hisz' ez nem én vagyok!
S ha könyörögtem volna, sem lett volna fűszer
az sem e kifordult kapcsolatban. Annál
inkább valami mindent pusztító vegyszer.
Nem is értem máig sem, úgy rám szakadt akkor minden...
Első gyermekemmel voltam várandós, 24 évesen. Akkoriban még nem vették szinte automatikusan táppénzre azt, aki terhes. Mindig, mindig megkaptuk: "A terhesség nem betegség." Ám sosem felejtem el, hogy ugyanazzal a vírusos torokgyulladással, köhögéssel, lázzal simán táppénzre ment egy kollégám, míg engem nem vettek táppénzre ugyanazzal, mert épp terhes voltam. Megkaptam akkor is: "A terhesség nem betegség"! Az fel sem tűnt senkinek, hogy nem a terhesség miatt fordultam orvoshoz.
Mikor 4 hónaposan bevéreztem, a vizsgálat megállapította, nem vészes, mert nem nyitott a méhszáj.
Dolgoztam két műszakban, teljesítménybérben. Csak úgy mellesleg említem, hogy mindemellett végighánytam a 9 hónapot. Már úgy csoportosítottam a kajákat, hogy "ebből nem eszem, mert ezt rossz hányni; ebből eszem, mert ezt jó hányni..."; el tudja ezt képzelni az a sok okos orvos, akivel dolgom volt? Dehogy, ez sem érdekelt senkit... a terhesség ezzel jár! Azóta persze látom, hogy rohadtul nem feltétel!
Felháborító volt, de akkoriban tényleg ez volt a szokás - természetesen nem beszélek a protekciók és a pénz jótékony hatásáról...
Apám már két éve küzdött a rákkal, hatvanévesen. Műtétek, vizsgálatok; akkor még néha pár hónapnyi eredmény is észlelhető volt. Rettenetesen lefogyott, a 183 centis, majd' mázsányi ember 55 kilós lett, aztán mikor valami folytán 3 kilót hízott, megveregették a vállát: ez igen, csak így tovább!
Nyolc hónapos terhesen hála istennek, elmehettem szülési szabadságra. Tényleg annyi bajom volt, hogy hihetetlen, hogy addig kihúztam. A buszra munkába menet, jövet már csak nejlonzacskóval mertem felszállni, a helyet vagy átadták, vagy nem. Mert a sok hányástól nem igazán híztam, nem volt feltűnő. Vagy nem mertem fel se szállni és gyalogoltam, mert éreztem, hogy végighányom az összes fát az úton.
Onnantól otthon apámat próbáltam kicsit istápolni. Anyám tőle 10 évvel fiatalabb volt, bőven dolgozni járt még. Mindent megcsinált éjt nappallá téve, de napközben mégiscsak ott volt apám egyedül.
Aztán megszületett a lányom. Utólag egyáltalán nem csodálkozom, de a szülési depresszió egy bizonyos fajtája rajtam is erőt vett. Végeztem a feladatom, tisztában voltam a kötelességeimmel, ám talán nem volt természetes az a teher, ami akkor rám hárult.
Úgy éreztem, szerencsétlen, tehetetlen anya vagyok, aki nem tud semmit, aki képtelen megfelelni, és hogy az én gyerekem egy ilyen rakás szerencsétlenségnek van kiszolgáltatva, szegény gyerek nem ezt érdemelné...
És akkor ugye, apukám is ott volt...
A folytonos aggodalomtól, önmarcangolástól tejem is elapadt. Fejjek, fejjek folyton - ezt mondta a gyerekorvos. Olyannyira meg akartam felelni, hogy kék-zöld-lila-sárga volt a mellem... mégsem tudtam, csak 6 hetes koráig úgy-ahogy szoptatni. A gyermek állandóan bőgött. Mindenért! Ha enni kellett, ha inni, ha sapkát húztunk, ha pelenkáztam - mindegy volt. Ez is igazolta azt a teóriát, hogy egy ilyen anya nem érdemel gyereket; egészen biztos, hogy én vagyok a béna! Már néha apukám is benézett, hogy miért sír ez a gyermek folyton?
Ráadásul neki sem tudtam megfelelni. Anyám minden este megfőzte a másnapi ebédet, hogy nekem csak melegíteni kelljen. Igen ám, csakhogy akkor a mikrónak még híre-hamva sem volt. Palackos gázunk volt, ott próbáltam pl. a fasírtot tört krumplival melegíteni neki. Nyilván borzalmas volt a végeredmény! S ezt szegény jó apám szóvá is tette. Hogy erre sem vagyok képes...
Nagyon-nagyon magam alatt voltam. Manapság ilyenkor, jó esetben, ha megtehetik, a fiatal anyát kímélik, míg ebből a szülés utáni pániknyavalyából valahogy ki nem jön. Ahol megtehetik, még orvosi segítséget is igénybe vesznek számára...
És vegyük figyelembe: a '80-as éveket éltük. Nemigen vették komolyan, illetve betegségként a "lelki hisztit". Nagyvárosban, de egy régi, szinte komforttalan házban, ahol fával fűtöttünk, a mi szobánk olajkályhás volt. A konyhai fatüzeléses sparheltben téli időszakban a tűz fenntartása is az én dolgom volt. Nyilván ezt sem egyszer felejtettem el...
Apámnál cserépkályha volt, oda anyám hajnalban befűtött, kibírta estig. A vizet is melegíteni kellett természetesen.
És akkor hab volt a tortán, hogy jöttek a kedves beszólások. Főleg a látogató rokonoktól, ismerősöktől. Mindenki, de mindenki osztotta az észt. Hogy "te vagy az anyja, hát kapd már össze magad!" "Hát miféle asszony az ilyen?" "Régen a fődeken dógoztunk, a gyerek a hátunkon! Elláttunk embert, csomó gyereket, nagyszülőket! Te csak hallgass, úri dógod van, és csak egy gyereked; hát még erre sem vagy kípes?" "És még szoptatni sem tud!"
Akkor minden földbe döngölést elhittem. Egyre mélyebbre süllyedtem, gondoltam is, hogy ha lenne egy kút az udvaron, már biztos beleugrottam volna... Férjemre sem számíthattam, dolgozott, és mikor hazajött, csak azt látta, hogy folyton, de folyton bőgök! Nem vicc, éjjel-nappal sirattam "szegény gyereket" és vádoltam magamat. És hát fiatal volt ő is, hallotta a sok beszólást, sok lúd disznót győz alapon elhitte, hogy én vagyok csak a pancser.
Most már tudom, hogy pont ezt a folyamatos rúgdosást senkinek nem lett volna szabad engedni. Ezzel nem segítünk semmit a szerencsétlen agyongyötört anyán.
Szörnyű időszak volt lelkileg, ezt tényleg csak az képes empatikusan megérteni, aki maga is átélte.
A felelősségérzet, az aggodalom, a lelki önsanyargatás, a megfelelésképtelenség, saját magam legselejtesebb, legméltatlanabb megbélyegzése juttathatott volna sokkal mélyebbre is...
Mindig sokat olvastam, hallottam már ezekről... Azt hiszem, senki más, de saját magam gyógyítottam ki ebből saját magamat. Elkezdtem kicsit próbálgatni kimászni ebből a veremből. Olvastam, mindent, ami kivinne ebből a saját magam által kialakított börtönből. Közben ugyanúgy, maximalista módon próbáltam ellátni a gyerekemet, megfelelni apámnak... de azért már legalább újra elkezdtem olvasni, más életekről is tudomást venni, kilábalni.
Nagyjából két hónap kellett hozzá, hogy elviselhetővé váltak a napok, annak ellenére, hogy apám ugyanúgy beteg volt, s a gyerek ugyanúgy sírós. Hároméves koráig nem aludtam másfél óránál többet egyvégtében egy éjszaka. Ha már a másfél órákból egy éjszakára adódott 4,5 órányi alvás, szinte királynak érezhettem magam...
Mai napig lidércálomként emlékszem erre az időszakra vissza.
Nem is értem máig sem, úgy rám szakadt akkor minden...
Első dolog, ami eszembe jutott a paprikáról, az még gyerekkoromban történt, lehettem olyan 7-8 éves.
Apám nagyon szerette az erős paprikát. Az édes ételeken kívül szinte minden saját tányérnyi levesében egy teljes csövet áldozott fel a szárított, piros csövű paprikából. A pörkölt sem volt pörkölt, ha csak úgy simán vehette volna mellette a levegőt!
Anyám aranyszínű, fantasztikus vasárnapi tyúkhúsleveséhez ültünk asztalhoz. Ő maga nem ült még le, mert így szokta meg: ő hozza-viszi az asztal és a tűzhely között az ételt és a kellékeket, kiszolgálja a családot.
Apám elkezdte a paprika morzsolgatását a saját levesébe, s olyan gusztusosnak találtam, hogy én is meg akartam tapasztalni, mi az, ami miatt olyan finom az étel, amit olyan jóízűen eszik mindig. Úgyhogy kértem, hogy adjon nekem is abból a paprikából, hadd kóstoljam meg. Vágott is nekem egy kis karikát, bele a levesembe; anyám már későn figyelt oda, hogy lebeszéljen bennünket eme akcióról.
Láttam, hogy apám a kanalával jól megnyomkodja a levesében a paprikadarabokat, nagy élvezettel enni kezdi, de még közben is préselgeti kifelé a levesében a paprika ízét. Én csak óvatosan, préselés nélkül kezdtem enni a levest, s hogy nem éreztem semmit, hát én is nyomkodni kezdtem a paprikadarabot a tányérban.
Elsőre nagyon finom ízt éreztem, később egyre inkább előtérbe jött ez az íz, de én hősiesen visszafojtottam mindenféle szóbeli megnyilvánulást. Apám kérdésére, hogy "ugye, mennyivel ízesebb?", könnybe lábadva, dinamikus bólogatással válaszoltam. Mivelhogy meg sem tudtam szólalni...
Szerintem nem is történt volna semmi baj és anyám sem vette volna észre a malőrt, ha egy paprikamag valahogy a torkomra nem kerül, és onnan se le, se fel. No, akkor úgy éreztem, vége a világnak! Nem kaptam levegőt, köhögtem, prüszköltem; szememből, orromból, mindenhonnan egybefolyt minden.
Pillanat alatt mozgalmas lett a vasárnapi ebéd! Apám vízért kapott, hogy igyak; nagyanyám egy falat kenyeret próbált számba gyömöszölni, hogy így segítse le a paprikamagot a torkomról; öcsém mellettem hangosan röhögött, miközben felborította a saját tányérját; anyám meg szidta apámat.
Végül is túléltem, és egyébként mai napig szeretem a csípőset, erős paprikát; de ezt a vasárnapi paprikaleves-históriát még húsz év elteltével is emlegettük.
Délidő, szárazság, csend honol a tanyán,
a macska is álmos, tikkadtan heverész.
Gyengéden szólítom, mozdul füle botja,
de szemét nem nyitja, pláne nem egerész'.
Modern e tanya, előtte friss, zöld fű,
vizet szór időnként a permetező rendszer.
Mélyen alvó macskát váratlanul éri,
úgy szökik magasra, mint vekkerre az ember.
Itt a mezőszélen, ahol a kiserdőt
bozótos választja el, árnyaltabb
és mozgalmasabb a táj.
Fentebb csörgedezik a kis zúgó,
hangjától vidámabb lesz minden,
mosolyra húzódik a száj.
Itt hosszasabbnak tűnik az idő,
míg lenyugszik a nap, sugarainál
a színek ferdén játszanak.
Amott egy kőnél gyík sütkérezik,
vadvirágok között alig feltűnő,
ahogy odébb araszolgat.
Egy fogoly téved erre a mező felől,
gyanakodva les szét, búvóhelyet keres...
majd gyorsan beljebb repül.
Lepkék szárnyán, virágok szirmán
megcsillan az aranyló napsugár,
kedvemtől minden felderül.
Állok a tengerparton, s a hullámok
rendszeresen lábamnál csattannak.
Különleges érzés látni a végtelent
- pláne, ki először látja, annak -,
mely nem alföld, nem síkság,
s nem is a hortobágyi pusztaság.
E hullámzó végtelenség csodaszép,
ha a horizonton aranylón kel a nap,
vagy ha esténként, vörös óriásként
lemenő sugarai aranyhidat alkotnak,
a napkorong távol tengerbe merülni vágy'
- lenyűgöző, sajátos látványosság.
Mióta erősítem magamban a hitet,
hogy talán tartós a gyógyulás,
nem határolódom el az alkalmaktól,
ha adódik a lakáson kívül más.
Néha magas a léc, pedig látom korlátom,
rég tiszta előttem minden, mi akadály.
Lehet mégis, csak a tény, hogy élek,
rám ró és elém tár többet, mint a szabály.
Ám mégsincs önbizalmam annyi, mint tág világ,
Ásó-kapa sem kell, tudom, mit nem érek,
bár ne lenne szükség korral, egészséggel
ennyit küszködni - mást terhelni félek.
Életed állandó megfelelés volt.
Mindenkinek, mindig, bármikor;
férjnek, anyósnak, gyerekeidnek,
munkahelynek - számtalan váratlan
lelkifurdalásos túlórakor.
A szűk komforttalanság nem gyötört,
hiszen saját otthonodban sem volt másként.
Egy asszony teljesít, s nem lehet megtört,
s érdekes, soha nem te, ám hozzád jártak
mások mégis rendszeres vendégként...
Igényed nem is volt. Életed fénypontja
ritka órák nagyszerű, óriás pillanata,
az olvasás. A könyvek voltak társaid,
cserébe soha nem vágytál sehova, csak
néhány nyugodt, magányos órára.
Akkor én sem hittem volna, hogy eljön
ez a kor. Nekem mindenem, lelki támaszom
voltál, kihez bármikor elért mindig
minden szomjazó lelki kiáltásom, neked
panaszoltam el minden bánatom.
És még mindig az vagy. Naponta hívlak,
van, mikor csak egy szavad kell, s jót tesz,
hiszen bár mindjárt kilencvenéves vagy,
gyenge, esendő, de minden biztonságos lesz,
míg tudod, ki vagyok; érzel és értesz.
