Nem is értem máig sem, úgy rám szakadt akkor minden...
Első gyermekemmel voltam várandós, 24 évesen. Akkoriban még nem vették szinte automatikusan táppénzre azt, aki terhes. Mindig, mindig megkaptuk: "A terhesség nem betegség." Ám sosem felejtem el, hogy ugyanazzal a vírusos torokgyulladással, köhögéssel, lázzal simán táppénzre ment egy kollégám, míg engem nem vettek táppénzre ugyanazzal, mert épp terhes voltam. Megkaptam akkor is: "A terhesség nem betegség"! Az fel sem tűnt senkinek, hogy nem a terhesség miatt fordultam orvoshoz.
Mikor 4 hónaposan bevéreztem, a vizsgálat megállapította, nem vészes, mert nem nyitott a méhszáj.
Dolgoztam két műszakban, teljesítménybérben. Csak úgy mellesleg említem, hogy mindemellett végighánytam a 9 hónapot. Már úgy csoportosítottam a kajákat, hogy "ebből nem eszem, mert ezt rossz hányni; ebből eszem, mert ezt jó hányni..."; el tudja ezt képzelni az a sok okos orvos, akivel dolgom volt? Dehogy, ez sem érdekelt senkit... a terhesség ezzel jár! Azóta persze látom, hogy rohadtul nem feltétel!
Felháborító volt, de akkoriban tényleg ez volt a szokás - természetesen nem beszélek a protekciók és a pénz jótékony hatásáról...
Apám már két éve küzdött a rákkal, hatvanévesen. Műtétek, vizsgálatok; akkor még néha pár hónapnyi eredmény is észlelhető volt. Rettenetesen lefogyott, a 183 centis, majd' mázsányi ember 55 kilós lett, aztán mikor valami folytán 3 kilót hízott, megveregették a vállát: ez igen, csak így tovább!
Nyolc hónapos terhesen hála istennek, elmehettem szülési szabadságra. Tényleg annyi bajom volt, hogy hihetetlen, hogy addig kihúztam. A buszra munkába menet, jövet már csak nejlonzacskóval mertem felszállni, a helyet vagy átadták, vagy nem. Mert a sok hányástól nem igazán híztam, nem volt feltűnő. Vagy nem mertem fel se szállni és gyalogoltam, mert éreztem, hogy végighányom az összes fát az úton.
Onnantól otthon apámat próbáltam kicsit istápolni. Anyám tőle 10 évvel fiatalabb volt, bőven dolgozni járt még. Mindent megcsinált éjt nappallá téve, de napközben mégiscsak ott volt apám egyedül.
Aztán megszületett a lányom. Utólag egyáltalán nem csodálkozom, de a szülési depresszió egy bizonyos fajtája rajtam is erőt vett. Végeztem a feladatom, tisztában voltam a kötelességeimmel, ám talán nem volt természetes az a teher, ami akkor rám hárult.
Úgy éreztem, szerencsétlen, tehetetlen anya vagyok, aki nem tud semmit, aki képtelen megfelelni, és hogy az én gyerekem egy ilyen rakás szerencsétlenségnek van kiszolgáltatva, szegény gyerek nem ezt érdemelné...
És akkor ugye, apukám is ott volt...
A folytonos aggodalomtól, önmarcangolástól tejem is elapadt. Fejjek, fejjek folyton - ezt mondta a gyerekorvos. Olyannyira meg akartam felelni, hogy kék-zöld-lila-sárga volt a mellem... mégsem tudtam, csak 6 hetes koráig úgy-ahogy szoptatni. A gyermek állandóan bőgött. Mindenért! Ha enni kellett, ha inni, ha sapkát húztunk, ha pelenkáztam - mindegy volt. Ez is igazolta azt a teóriát, hogy egy ilyen anya nem érdemel gyereket; egészen biztos, hogy én vagyok a béna! Már néha apukám is benézett, hogy miért sír ez a gyermek folyton?
Ráadásul neki sem tudtam megfelelni. Anyám minden este megfőzte a másnapi ebédet, hogy nekem csak melegíteni kelljen. Igen ám, csakhogy akkor a mikrónak még híre-hamva sem volt. Palackos gázunk volt, ott próbáltam pl. a fasírtot tört krumplival melegíteni neki. Nyilván borzalmas volt a végeredmény! S ezt szegény jó apám szóvá is tette. Hogy erre sem vagyok képes...
Nagyon-nagyon magam alatt voltam. Manapság ilyenkor, jó esetben, ha megtehetik, a fiatal anyát kímélik, míg ebből a szülés utáni pániknyavalyából valahogy ki nem jön. Ahol megtehetik, még orvosi segítséget is igénybe vesznek számára...
És vegyük figyelembe: a '80-as éveket éltük. Nemigen vették komolyan, illetve betegségként a "lelki hisztit". Nagyvárosban, de egy régi, szinte komforttalan házban, ahol fával fűtöttünk, a mi szobánk olajkályhás volt. A konyhai fatüzeléses sparheltben téli időszakban a tűz fenntartása is az én dolgom volt. Nyilván ezt sem egyszer felejtettem el...
Apámnál cserépkályha volt, oda anyám hajnalban befűtött, kibírta estig. A vizet is melegíteni kellett természetesen.
És akkor hab volt a tortán, hogy jöttek a kedves beszólások. Főleg a látogató rokonoktól, ismerősöktől. Mindenki, de mindenki osztotta az észt. Hogy "te vagy az anyja, hát kapd már össze magad!" "Hát miféle asszony az ilyen?" "Régen a fődeken dógoztunk, a gyerek a hátunkon! Elláttunk embert, csomó gyereket, nagyszülőket! Te csak hallgass, úri dógod van, és csak egy gyereked; hát még erre sem vagy kípes?" "És még szoptatni sem tud!"
Akkor minden földbe döngölést elhittem. Egyre mélyebbre süllyedtem, gondoltam is, hogy ha lenne egy kút az udvaron, már biztos beleugrottam volna... Férjemre sem számíthattam, dolgozott, és mikor hazajött, csak azt látta, hogy folyton, de folyton bőgök! Nem vicc, éjjel-nappal sirattam "szegény gyereket" és vádoltam magamat. És hát fiatal volt ő is, hallotta a sok beszólást, sok lúd disznót győz alapon elhitte, hogy én vagyok csak a pancser.
Most már tudom, hogy pont ezt a folyamatos rúgdosást senkinek nem lett volna szabad engedni. Ezzel nem segítünk semmit a szerencsétlen agyongyötört anyán.
Szörnyű időszak volt lelkileg, ezt tényleg csak az képes empatikusan megérteni, aki maga is átélte.
A felelősségérzet, az aggodalom, a lelki önsanyargatás, a megfelelésképtelenség, saját magam legselejtesebb, legméltatlanabb megbélyegzése juttathatott volna sokkal mélyebbre is...
Mindig sokat olvastam, hallottam már ezekről... Azt hiszem, senki más, de saját magam gyógyítottam ki ebből saját magamat. Elkezdtem kicsit próbálgatni kimászni ebből a veremből. Olvastam, mindent, ami kivinne ebből a saját magam által kialakított börtönből. Közben ugyanúgy, maximalista módon próbáltam ellátni a gyerekemet, megfelelni apámnak... de azért már legalább újra elkezdtem olvasni, más életekről is tudomást venni, kilábalni.
Nagyjából két hónap kellett hozzá, hogy elviselhetővé váltak a napok, annak ellenére, hogy apám ugyanúgy beteg volt, s a gyerek ugyanúgy sírós. Hároméves koráig nem aludtam másfél óránál többet egyvégtében egy éjszaka. Ha már a másfél órákból egy éjszakára adódott 4,5 órányi alvás, szinte királynak érezhettem magam...
Mai napig lidércálomként emlékszem erre az időszakra vissza.
Nem is értem máig sem, úgy rám szakadt akkor minden...
Az Álmodó pennaforgatók oldal feladata:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése