Első dolog, ami eszembe jutott a paprikáról, az még gyerekkoromban történt, lehettem olyan 7-8 éves.
Apám nagyon szerette az erős paprikát. Az édes ételeken kívül szinte minden saját tányérnyi levesében egy teljes csövet áldozott fel a szárított, piros csövű paprikából. A pörkölt sem volt pörkölt, ha csak úgy simán vehette volna mellette a levegőt!
Anyám aranyszínű, fantasztikus vasárnapi tyúkhúsleveséhez ültünk asztalhoz. Ő maga nem ült még le, mert így szokta meg: ő hozza-viszi az asztal és a tűzhely között az ételt és a kellékeket, kiszolgálja a családot.
Apám elkezdte a paprika morzsolgatását a saját levesébe, s olyan gusztusosnak találtam, hogy én is meg akartam tapasztalni, mi az, ami miatt olyan finom az étel, amit olyan jóízűen eszik mindig. Úgyhogy kértem, hogy adjon nekem is abból a paprikából, hadd kóstoljam meg. Vágott is nekem egy kis karikát, bele a levesembe; anyám már későn figyelt oda, hogy lebeszéljen bennünket eme akcióról.
Láttam, hogy apám a kanalával jól megnyomkodja a levesében a paprikadarabokat, nagy élvezettel enni kezdi, de még közben is préselgeti kifelé a levesében a paprika ízét. Én csak óvatosan, préselés nélkül kezdtem enni a levest, s hogy nem éreztem semmit, hát én is nyomkodni kezdtem a paprikadarabot a tányérban.
Elsőre nagyon finom ízt éreztem, később egyre inkább előtérbe jött ez az íz, de én hősiesen visszafojtottam mindenféle szóbeli megnyilvánulást. Apám kérdésére, hogy "ugye, mennyivel ízesebb?", könnybe lábadva, dinamikus bólogatással válaszoltam. Mivelhogy meg sem tudtam szólalni...
Szerintem nem is történt volna semmi baj és anyám sem vette volna észre a malőrt, ha egy paprikamag valahogy a torkomra nem kerül, és onnan se le, se fel. No, akkor úgy éreztem, vége a világnak! Nem kaptam levegőt, köhögtem, prüszköltem; szememből, orromból, mindenhonnan egybefolyt minden.
Pillanat alatt mozgalmas lett a vasárnapi ebéd! Apám vízért kapott, hogy igyak; nagyanyám egy falat kenyeret próbált számba gyömöszölni, hogy így segítse le a paprikamagot a torkomról; öcsém mellettem hangosan röhögött, miközben felborította a saját tányérját; anyám meg szidta apámat.
Végül is túléltem, és egyébként mai napig szeretem a csípőset, erős paprikát; de ezt a vasárnapi paprikaleves-históriát még húsz év elteltével is emlegettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése