2012. december 15., szombat

Tündér is vagy


Tündér vagy, mert ragyogóvá
varázslod baljós perceim,
mert varázsige kell, ha vészjóslón
préselnek össze álmaim.
Tündérek tudnak csak a semmiből
vidám varázslatot űzni,
sötétből fényt, sírásból mosolyt,
felhőből Napot előcsalogatni
.



2012. december 14., péntek

Kobold vagy


Kobold vagy, mert nyomon követsz,
titkos vágyaim fürkészgeted,
eltűnsz, ha csillagot rejtegetsz,
legyen örömöm fékezhetetlenebb.

Ha megtetszik a hold, elillansz,
jössz-mész, megszerzed és hallgatsz,
s egyszer csak -- hadd legyek boldogabb --,
huncutul kezembe nyomod a holdat.

Ha riasztó árnyak rideg súlya nyom,
ott teremsz, hogy simítsd homlokom,
ha könnyezem és vigasztalnod kell,
másnapra már felejthetem el.

Felcibálsz, dorgálsz és egyben támasz vagy,
lelket lehelsz belém és biztató erőt adsz,
ha vergődök alázva a rossz jelenemben,
sikálod a Napot, hogy szemem fényesedjen.





















(Fotó eredete: Figurashop.hu -- Zámbó Á. Diána)

2012. december 12., szerda

Káprázat


Valóság játszik-e,
szikrázó káprázat?
hópehelyfüggöny mögé
rejtetted arcodat.
Mire megérintettem
volna mosolyodat,
játszi futó felhő
takarta a holdat.

Honnan tudom vajon,
igazából ott vagy?
Mert biztosan érzem,
a hófüggöny olvad.
Balzsamként árad
mosolyod szívemre,
sárkányok, tündérek,
koboldok kedvére.

2012. november 26., hétfő

Fiamnak születésnapjára


Gyors pillanatokként
röpülnek az évek,
nemrég még szívemmel
együtt vert kis szíved.
Minden évben így van,
hogy születésnapodon
közös éveinket
újra átgondolom.

Vártalak áhítva és
sokszor féltettelek,
megrendített jele
elveszítésednek.
Meglepetés voltál
már kisbabának is,
az volt a képzetem,
ilyen gyerek nincs is...

Úgy éreztem mindig,
léted nagy ajándék,
mindig drága voltál,
jutalom sok rosszért.
És most is ezt mondom...
nehéz helyzetekben
valódi balzsamként
érez téged lelkem.



2012. november 14., szerda

Lázas lidércálom


Az éj egyetlen mélysötét kút,
egy verem, melybe fejjel előre
zuhantam, s árnyékok ölelnek
a nyirkos mélyben, kiégve és félve
keresem a fényt, valami mást, a kiutat,
de csak zavaros vízben agonizálok.
Nyálkás hínárok gúzsolják lábamat,
s az égszeleten, mit messze fönt látok,
vészjósló, reménytelen, komor fellegek.
Csúszós köveken bénán ingadozva
kétes biztosat, egyensúlyt keresek,
kapaszkodom vérben és izzadva.
Miért e lázas lidércálom, vagy valaki más
álmában vagyok most én a főszereplő?
Miért ez őrület - jó szolga voltam -,
miért rikácsol fülsiketítőn a kereplő?
Nyugalom és béke, igazság legyen!
Miért hagyott el biztonság és remény?
Mit keresek én itt, ezen a helyen?
Valahol kell, hogy legyen még némi fény!
Ha mégsincs, ó, istenem, terítsd rám
éjselyem lepled, küldj rám mély álmot,
hogy fel már ne kelljen ébredjem,
én nem, nem akarom így ezt a világot!
Vagy szánj meg, ajándékozz csak egy
kicsit jobb és tisztább, biztosabb életet,
hogy ne legyek ennyire kiborult nyomorult,
érezhessem újra: emberként létezem.



2012. november 12., hétfő

A platán és a virág


Sima, ezüsttörzsű platán
mintha fiaitól búcsúzna,
szabályos, óriás levelei
ezerszám szállingóznak róla.

Föld felett törzséhez bújva
védelemre szorul egy petúnia,
az őszi nap aranysugarait
már reggeltől borzongva várja.

Beterítik testét szelíd, baba-
lepedőnyi platánlevelek,
csupán apró, lila virágfeje,
mely a rőt avar alól integet.

Szépségesen és tudattalan
magához vonzza a tekinteteket,
mosolyt varázsol komor arcokra,
derűre csábít emberi lelkeket.

November deres hajnalát
halványan enyhíti az őszi nap,
s e virág átadja a túlélő reményt,
hitet, melyet ő már nem sokáig kap.



2012. november 11., vasárnap

Mélabús természet


Vaskos avar süpped lépteim nyomán,
november színezi-festi a lombokat,
varjak téblábolnak eleség után,
csőrük zizzenve matat a levélszőnyeg alatt.

Egyre rövidebbek már a nappalok,
őszi virág vágyja a napsugarat,
szellő reszket végig az ágak között,
de napfény simítja még a fázós szirmokat.

Elmúlás jár itt és búcsúzkodás,
mélabús természet és melankólia,
az ősz ajándékozhat sejtelmet, megnyugvást,
s méltóságteljesen kell télre fordulnia.


2012. november 2., péntek

Halottak napján született


Hozzád is újra elérkeztem,
nagynéném-keresztanyám,
kit tavaly még halottak napján
másképp köszönthettem.
Bár tudtuk, napjaid megszámoltattak,
groteszkül, de tiszta szívből szállva,
végtelen részvéttel és szánva
szólt az "Isten éltessen".
Ha néha látlak, álmaimban
fiatal vagy és fáradhatatlan...
Kínzó érzés látni szerettünket
nap mint nap úgy, ha
sorsa már elrendelt.
Az ember tehetetlen...
s a kín szinte végtelen.
Az utolsó napon
nem gyötört fájdalom,
az utolsó éjjelen
álmodban, békében
szenderedtél át
a túlsó partra,
ezért Istennek
örök hálát adva
suttogom sírodnál:
emléked áldott legyen,
béke poraidra.


Mindenszentek esővel jött


Apám, egyedül jöttem,
nincs más mellettem,
csak e pár emberfej méretű
krizantém, bronzportréd alá
szépen elhelyeztem.
Mindenszentek esővel jött,
hidegét nem érzem, sőt
gondolataimban nyár van,
rekkenő meleg, amelyben
megbetegedtél, egy másik,
melyen át szenvedtél,
s egy harmadik, amikor
búcsúztunk, s te elmentél.
Mécsest gyújtanék, látod,
több kéz kellene, pedig
esernyőt sem nyitok,
a víz hajamról a mécsesbe
sercegve belecsorog...
Újra gyufát gyújtok, s a surranó
cseppek neszezését hozzám
küldik a lombok, míg a kanóc
erőre kap, s újra fellobog.
Szomorú béke borítja lelkem,
a múlt fénye szemhéjam mögött...
Látod, apám, most így alakult...
Mindenszentek esővel jött.



2012. szeptember 29., szombat

Haramia és Honesty - 21. rész

Bújócska



Haramiára mindig jellemző volt, hogy imád bebújni valahová, és fikarcnyit sem érdekli, hogy rázáródik az ajtó, vagy az ágy teteje az ágyneműtartóra, ahova éppen beslisszolt. Valahogy nem erőssége a következményekre való gondolás. Cseppet nem izgatja, hogy az ember nem tud róla, és esetleg úgy maradhat egész napra. Akkor is történt már ilyen, mikor egyedül volt macskaként; sokat kellett gyakorolnom, míg belém rögződött az automatikus figyelem pl. szekrénynyitásoknál, ágyazásoknál. Lehet mondani, hogy ez minden macskánál így van, de nálunk nem lehet általánosítani: Honesty soha nem maradt még bezárva sehol.
Honesty is kíváncsi természet, nagyon is! De ő, ha be is csusszan valahova, résen van, és abban a percben, ahogy szabadsága veszélyeztetve lenne, már ugrik is kifele. A behajtódó szekrényajtónál azonnal észlelhető az ajtó mögül toluló macska.
Szinte minden cica rajong a dobozokért, zacskókért, ez nálunk is így van. De ha különbséget kell tenni, míg Honestynél ez olyan normál fokozaton működik, Haramia szinte rögeszmésen megszállott ebben. Nincs olyan reklámszatyor, táska, hátizsák, cipősdoboz, bármilyen nagyságú vagy mélységű doboz, ajándékzacskó, amibe az első pár másodpercek alatt, végtelenül izgatottan ne próbálna bemászni. Bemászás után meg kényelembe helyezni magát és jót aludni! Egy-egy ilyen felfedezés után ki is használjuk a dolgot, hiszen milyen mulatságos tud lenni egy reklámszatyorban hordozott macskusz, aki olyankor  ágra nyílt szemekkel konstatálja, hogy elindult vele a reklámszatyor. Természetesen nem szeretek reklámszatyrot őrizetlenül vagy ok nélkül kint hagyni, mert történhet, bizony, baleset is; beszorulhat és megfulladhat a cica. Csak akkor szatyrozhat, ha ott vagyok.
Előfordult, hogy karácsonyi ajándékokat szortíroztam 12 különböző ajándéktasakba. Haramia természetesen bejárta az összest, így biztosan örültek az érintettek az esetlegesen belülragadt sok macskaszőrnek. Nagyon nem tudtam ellene tenni, mert ha 5-ször kivettem, 6-szor visszamászott bármibe. Időnként fel-felborult egyikkel-másikkal, de nem törődött vele, olyan volt számára a 12 tasak, mint maga a Kánaán. Persze aztán a kevésbé strapabíró tasakok harmadát dobhattam ki, mert míg valamiért kint voltam, meg is rágcsálta azok sarkait. Áldott jó kismacska!
Honesty gazdag önismerettel bírva a tasakokkal nem próbálkozik. Szerintem tudja, hogy ő azokba túl méretes jószág. Ellenben, amikor az ajándékokat egyenként díszpapírokba csomagolnám, s mindezt az ágyamon, mert ott a legalkalmasabb és legkényelmesebb, akkor szinte mindig rájön a gazdi iránti szeretetroham. Mondanom sem kell, felugrik a csomagolópapírokkal és ajándékokkal beterített ágyra, és ezek után már annyi is bőségesen elég, ha kecsesen végigsétál rajtuk. Riccs-reccs, pár másodperc alatt tele lesz lyukkal és szanaszét hasad a csomagolópapír.
Haramiának még van egy sajátos bújási szokása: mikor nagyon nem akar szem előtt lenni és nem szeretné, ha bármi is zavarná a nyugalmát pihenés közben, beoson a fürdőszobába (melynek ajtaját mindig csak behajtjuk, ha nem használjuk, hogy szellőzzön), és imád a mosógépen aludni. Nem ám akárhogy: a törölközőtartóhoz mongúzként két lábra áll, és két kezének sűrű kapirgálásával lehúz egy törölközőt. Ha nem elég neki, ezt a műveletet addig végzi, míg mind a négy törölköző a mosógépre kerül. Utána addig helyezkedik, motoszkál, kapirgál, míg a törölközők fele alatta van, a fele törölközőt pedig magára húzza. Ha bemegy az ember, van, hogy semmi nem látszik ki a macskából, a mosógépen csak egy nagy halom törülközőt lát! Egyik alkalommal Honesty is így járt. Mikor belépett a fürdőszobába, a padlóról szintén csak ennyit látott: egy törölköződombot. Bőszen fel is ugrott rá, hiszen neki se esett volna rosszul azokon aludni! Ám szinte ugyanazzal a lendülettel ugrott is hanyatt-homlok lefelé, mert a törölközők alól a felriasztott és megrémült Haramia próbált nagy fújásokkal és nyávogással hasztalan kievickélni. Nem tudnám megmondani, melyik cica ijedt meg jobban!
Ugyanennek még rejtettebb és bensőségesebb eredményű változata az, hogy Haramia nem a mosógépre szedegeti rá a törölközőket, hanem beugrik a kádba, és onnan is eléri őket. Ugyanúgy elfészkeli magát köztük, mint a mosógépen, s aztán irány Álomország. Ez nyugalom szempontjából biztosabb megoldás Haramia számára, hiszen ha Honesty erre jár, ő a mosógépre szokott ugyan ugrani és ott aludni, de a kádba nagyon ritkán ugrik bele. Akkor is csak a mosógépről, belelátva a kádba; tehát tutira megy: nem ugrik macskára. Leginkább a nyári hőségben történik ez, amikor melege van a nagy bundában, de akkor pontosan a kád hűsítő szerepére van szüksége, nem pedig törölközőkre.
(Folyt. köv.)


Haramia és Honesty - 20. rész

Honesty, a kutyamacska

 


Kezdetektől érzem időnként, hogy Honestyben egy kutya veszett el. Illetve éppen hogy nem is elveszésről van szó, hanem a benne rejtőző kutyáról. Haramiánál nem tapasztaltam ilyet, ő egyértelműen macska minden tekintetben.
Honesty más. Nem csupán azért, mert minden alkalmat megragad, hogy mosdasson, ahol ér, és nem is csak azért, mert bárhová megyek a lakáson belül, legmélyebb álmából is felkel és jön utánam. Kísér mindenhova. Mindig és feltétlen ott kell lennie, ahol én vagyok. És ez nemcsak a helyiséget jelenti, hanem azon belül is ha lehet, egy méter távolságon belül kell tartózkodnia tőlem. Néha én is kinevetem magam, mert sokszor, ha valahol megállapodom és két perc múlva eszembe jut valami, amiért fel kell ugranom, előbb átgondolom, fárasszam-e szegény macskát, hiszen most tette le fáradt testét mellém; s ha nem annyira életbevágó a felugrás tárgya, inkább várok és nem zavarom; ugyanis szinte majdnem biztos, hogy jönne utánam.
Képes otthagyni és félbeszakítani bármilyen édes álmát, hogy egy több órahosszáig tartó vasárnapi főzést végigasszisztáljon. De kísér, ha a mosógépet rakjuk meg, ha teregetünk, ha mosogatunk. Ül a mosógép tetején, ha hajat mosok, természetesen fürdésnél és a legkisebb helyiség látogatásánál is bízvást lehet rá számítani. Hűséges és ragaszkodó jó barát.
Honesty nélkülözhetetlen Kleofás, a teknős etetésénél is. Ott trónol az asztalon a teknős etetőlavórja mellett és asszisztál a művelet felett. Régebben volt olyan, hogy egy ilyen alkalommal telefon vagy csengő miatt ki kellett szaladnom, és Honesty belekóstolt a szárított marhaszívkockákba. Mire visszamentem, elégedett szájnyalogatással épp utánam jönni készült. Mi tagadás, megijedtem, hiszen az etetésből még hátralévő négy darab marhakocka hiányzott! És persze kényes gyomrocskája pár óra elteltével ki is lökte magából.
Az is érdekes, hogy ahogy megáll a szintünkön a lift, Honesty tiszta fül lesz mindaddig, míg be nem bizonyosodik, hogy a liftből kiszálló nem hozzánk jön. Ez nála minden alkalommal így van, pedig egy 32 lakásos lépcsőházban, ahol a lift és a mi ajtónk közt kb. 2 méter van, ez naponta rengetegszer előfordul!

Haramiát ez a liftmegállás sem érdekli annyira, akkor viszont mind a ketten rohannak az ajtó felé, ha családtag érkezik haza. Még hozzá sem ér az  ajtóhoz, zárhoz, csengőhöz stb. a hazaérkező, de a macskák konkrétan tudják, hogy családtag érkezik.
Gyerekeim hitetlenkedve említették már többször is, hogy ha én megyek hazafelé, még csak emelkedési szinten van a lift a hetedik emelet felé félúton, de már – Honestyvel az élen – rohannak a bejárati ajtóhoz. Valóban, soha nem tudtam még olyan csendben, óvatosan és fürgén bemenni, hogy ne álljon fent a veszély, miszerint átesek rajtuk. Mert hogy már ott trónolnak. Vajon honnan tudják már a harmadik emeletnél jártomban, hogy érkezik a gazdi?
Ha ritkán előfordul olyan, hogy külön helyiségben vagyunk Honesty és én, nemegyszer előfordul, hogy kutyamacskám egyszer csak váratlanul, kerek szemekkel és égnek álló farokkal szalad hozzám, és szinte könyörög a tekintetével, hogy értsem meg, amit mondani akar. Hamar észrevettem, milyen izgatottan invitál oda (trappol oda-vissza köztem meg a másik helyiség felé vezető közlekedőben), ahol ő volt: s kiderült, hogy szól a mobilom. Elalélok mindannyiszor: a macskám figyelmeztet engem: telefonom van!
Haramia ilyesmire nem érzékeny, benne nem lakik kutya.
Azt is észrevettem, hogy Honesty, miután sűrű, hangos, panaszos nyávogással kiharcolja magának a kelleténél korábbi etetést a lágyszívű gazdinál, a macskaetetés szertartásának kezdetekor (edényelmosás, bizonyos szekrényajtónyitás, Felix-tasak levágása) vidáman elrohan. Párszor utána osontam, mert kíváncsi voltam, hogy ez az akció vajon mi célt is szolgál. Most már természetessé vált, de az elején alig akartam elhinni: bemegy „szólni” a kaja-előkészületi hangokra immunis Haramiának, hogy „gyere, haver, kaja van”! Ezt úgy teszi, hogy félrehajtott fejjel párszor megböki mellső mancsával Haramia fejét, aki éppen aktuális kakaóscsiga-szerepét játssza. Erre persze az felébred, felül és mosakodni kezd; innentől viszont már Honesty jól végezte a dolgát és rohan elsőként az addigra feltálalt kajához. Ez is annyira kutyás!
Meg az is, hogy ha hosszasabban beszélek hozzá, úgy tűnik, értelmesen, figyelmesen és türelmesen végighallgat. Olyan okos, ragaszkodó tekintettel néz, melyből szinte árad a hűség. Kutya.
Ha Haramiához beszélek, az első két szónál rám néz, majd alszik tovább vagy odébb megy. Macska.
(Folyt. köv.)

2012. augusztus 15., szerda

Pár éve még

(6. évfordulóra)

Pár éve még
nem tudhattad te sem,
mennyi tiszta szeretet
rejtőzik lelked mélyén.
Pár éve még
nem tudhattam én sem,
hogy élsz valahol a világ
bármely részén.
Pár éve még
nem hitted volna: nem kell
majd örökre, lelkileg is
magányosnak lenned.
Pár éve még
én sem tudtam, bízhatok-e
valakiben még ez életben,
s hogy majd éppen benned.
Pár éve még
nem tudhattuk, lehet-e,
merjünk-e a másikban hinni,
s táplálni a reményt.
Pár éve még
nem tudhattuk, egyszer majd
erősítjük s egymásnak adjuk
a túlélést, az esélyt.


2012. augusztus 14., kedd

Te vagy


Ki megment naponta
a keserűségtől,
az te vagy.
Ki oldja a görcsöt
önzetlenségből,
az is te vagy.
Ki segít, ha bír, a bajban,
ha lábam térdig sárban,
ki ott van és támogat,
mindig te vagy.
Ha már feladnám,
ha már eldobnám,
ha már ordítanék,
ha már messze szöknék,
ha már ásnám magam,
ha már vízár rajtam --
ki ott van és átérez,
az mindig te vagy.

 

Nem futhatok le


Nem futhatok le
a Föld színéről,
a tények velem maradnak,
velem, hátul, elöl.
Nem csak rajtam bukik,
hogy nem tudok kivergődni,
a gátakat végképp
odébb seprűzni.
S nem csak azért, mert
már nem tudok futni.


2012. augusztus 9., csütörtök

Tavirózsák


Halvány rózsaszín tavirózsák
képe sodorja távol a mát,
lágy-selymesen takarják
a Nagyerdő kis tavát.
Azt érzem, olyan jó lenne
magamhoz ölelni egy fát!

Lennék bár máshol, de ennyi,
mi most jut nekem, a göcsörtös
törzsű füzek adnak jótékony leplet,
s nemcsak a tikkasztó napsugár,
de a jövő sötét árnyai is
messzire szöknek.

A szépség fogságában feledem
a holnap kevésbé tavirózsás,
fémesen baljós ígéretét,
s a pillanat felszabadult örömében
szeretettel megölelem
a mesebeli fűzfa törzsét.


2012. augusztus 8., szerda

Szeretnék egyszer


Szeretnék egyszer
zsongító álmos réten
fűben elterülve felhőket nézni,
érezni percről percre
zsibbadó nyugalmat, s azt,
hogyan omlik porrá
magasfeszültségem.
Érezni görcsök lazulását,
oldását kínnak, nyomornak,
a csend lenne balzsama
sebeknek, s a lélek üzenne
fel a madaraknak.
Felhőkön szállnék
súlytalan lebegéssel,
míg a gondtalanság leple
könnyű mámorral űz el
minden rosszat, bajt, bánatot,
s magam is elhiszem, más érzés
nem kell, nem vagyok képes,
nem tudok, nem akarok
már megváltani világot.


2012. augusztus 1., szerda

Hőségriadó


A hőség atomjaira bontja agyamat,
alig formálódhat épkézláb gondolat.
Életerő, jókedv, figyelem, tetterő
kivész az emberből, ami marad, egy merő
túlélése minden egyes napnak.

Ó, meddig tart még a hőguta, ez otromba,
hiszen nélküle is épp elég goromba
a helyzet -- gond, nyomor, baj és aggodalom --,
a vizes törülköző hiába nyakamon,
alig jobb, mint partravetett halnak.

Ennél már csak az az állapot a rosszabb,
ha az egyéb bajok pluszban halmozódnak,
van, ki megoldhatja, hiszen csak pénzkérdés,
ott máris megvan minden komfortérzés,
nekik fura nyűge a "paraszt"-nak.

Gyerekkoromban sem rajongtam a nyárért,
várni éppen hogy csak a nyári szünidőért
vártam, de későbbiekben már februárban
azért aggódtam, hogy nemsokára nyár van...
nem érzem hiányát a perzselő napnak.

Tenni nem igazán tehetünk semmit,
kit a Nap hasonló sorban izzít, hevít.
Túlélni a nyarat, s arra próbálni gondolni,
lehetne még rosszabb, hisz' mennyi, de mennyi
fajtája létezik a sorscsapásoknak.


2012. július 3., kedd

Könyvajánló


Szívhang a kövek mögül

Megjelent a Z-Press Kiadó Kft. gondozásában, 2010. július 2.
236 A/5 oldal, 400 vers



Előszó és köszönetnyilvánítás
 
                                                                                           „Arcommal napfényre
                                                                                           merészkedhettem,
                                                                                           ám kőfalak mögé
                                                                                           bújtattam el szívem.
                                                                                           …
                                                                                           Rejtőzködhetem bár
                                                                                           felhők mögé tőled,
                                                                                           úgy tűnik, falaim
                                                                                           megismernek téged.”


Köszönet mindazoknak, akik bármilyen módon elősegítették azt, hogy e könyv megjelenhessen. Azoknak az értő és figyelő, jó szándékú, profi és tehetséges amatőr költőknek, akik több éves verselésem során biztattak, építő tanácsokkal láttak el és segítőkész észrevételeik hasznomra válhattak.
Köszönöm az antológiák kiadóinak az általuk nyújtott lehetőségre való figyelemkeltést, ahol eddig megjelenhettek verseim.
Köszönöm barátaimnak, akik lehetővé tették, hogy időnként sikerélményekkel gazdagodhassam.
Nagyon szépen köszönöm Szeitz János andragógusnak, költőnek s egyben kedves ismerősömnek számomra igen pozitív jelentésű ajánlóját.
Köszönöm a kiadónak a gyors és precíz munkát.
Végül pedig, de nem utolsósorban köszönöm a Kedvesnek, barátomnak, aki nélkül jó néhány vers meg sem születhetett volna… s aki nemcsak szeretetével, megértésével és buzdításával, hanem különböző technikai és egyéb segítségekkel is hozzájárult ahhoz, hogy ez a könyv megjelenhetett.


Borító 4., Szeitz János ajánlója

Egy asszony, aki napról napra írja versben életét: Jószay Magdolna. „Szétosztottam ketté / testem és lelkem, / kint vághat villámsor – / belül nem engedem.” (Kőfalak mögül.) Ami a kőfalak mögött van: élő, lélegző, vágyakozó, a mindennapi robotban elfáradó, de újra és újra talpraálló. A gyermek (anya- és apaversek), a méltósággal viselt csalódás, együtt vagy azért, a magát fel nem adó és élete teljességében önérzetesen megtartó szerelem megvallása. Annak kedves, józan egyszerűsége: „Szemed fényét / megszerettem, / mosolyodat / széppé tettem, / őrizzél meg / szemeidben, / jól rejtőzz el / a szívemben.” (Őrizz meg.)
Külön – ha szerkezetileg nem is, és talán nem is elválasztható – egysége Jószay költészetének: a természetversek. Menekülés és megnyugvás: a természetben. E három ihletés (kényszer, menekülés, felszabadulási vágy, sőt akarat, szerelem egymásba fonva és külön-külön, egymást éltetve, egymástól, egymásért, a létezésért, emberként. És mind e fölött, ezt körülölelve a 21. század munkára rendelt asszonya fáradtan, de szilárd akarattal a fennmaradásért, önmaga megvalósításáért, hogy értelmet leljen az életben.
Kedves műértő olvasó, amit kihagynál a kötetből – néhány verset –, tedd meg magadban. A költő maga – azok is. És ha a költő, elhagyásukkal nem tagadta meg azokat, éljenek együtt. Jószay Magdi így, együtt igaz. Vele mondhatjuk, róla: „... És nem, nem attól van, / hogy mi rátaláltunk.” És nem hagyhatom említés nélkül a kötet záró versét, a megnyugvást az évtizedek öröme, csalódása, életre kelt és elsorvadt reménye, a hétköznapok olykor kilátástalan, mégis újra és újra vállalt robotjai fölötti győztes asszony csöndes imáját, íme:

                                                  Köszönöm

                                                  Köszönöm neked a lélek-gazdag éveket,
                                                  mit tőled távol élek, mégis melletted.
                                                  Köszönöm a varázst, sok csillagfényes percet,
                                                  színes álmainkra masnit kötő kezed.
                                                  Köszönöm a szemed, köszönöm a lelked,
                                                  értem dobogni meg nem szűnő szíved.

Budapest, 2010. május
Szeitz János

* * * * * * * *

Érdeklődni lehet: joszaymagdi@gmail.com

2012. június 4., hétfő

Haramia és Honesty - 19. rész

Vetélkedések

Úgy tudtam, hogy ha egy macskánál több van egy helyen, el kell dőlniük köztük annak a dolognak, hogy ki is a főnök. Hát erre magam is kíváncsi voltam, mert személyes tapasztalatom nem igazán volt ebben. Bár gyerekkoromban néha 4-5 macska is volt a háznál, és ha volt is ilyen főnökség, nem vettem észre, vagy akkoriban nem figyeltem hasonlókra. Az ember élete végéig tapasztalhat új dolgokat, vagy nyernek értelmet olyan események, melyeknek  korábban nem volt jelentősége számára.
Igyekeztem ebből a szempontból vizsgálgatni őket és személyes reakcióikat egymás felé. Az az igazság, hogy nem lettem sokkal okosabb.
Az biztos, hogy etetéskor egyértelműen Honesty volt a dominánsabb kezdetekkor és a mai napig is, de ennek a látszatnak az az oka, hogy Haramia számára egyáltalán nem lényeges az evés. Ő még soha fel nem ébresztett kajálási szüksége miatt, míg Honesty, ha nem is eszik rengeteget, Haramiához képest mégis ég és föld az igénye, főleg az azonnali és gyors tálalás szempontjából. Az, hogy jelzi az éhségét, nem is gond, mert különben meg az ember néha úgy el van havazva, hogy elfelejtene enni adni nekik. Ha Haramián múlna, minden bizonnyal megtörténne ilyen, mint ahogy Honesty előtt meg is történt...
Szóval az, hogy Honesty felver hajnalban a kaja miatt, és ha délután hazamegyek, rögvest éhenhalási bemutató van, vagy ha itthon vagyok, már fél 4-kor elkezdi a vacsorát követelni; ezek Haramiát abszolút nem zavarják: alszik tovább. Ebből a szempontból nem lehet megállapítani a főnökséget, még akkor sem, ha ritkán előfordul az, hogy egyszerre esznek külön tálakból és Honesty meggondolja magát: Haramiát kitúrja annak sajátja elől, hogy ott folytassa. Haramián ilyenkor szinte látszik, hogy vállat von: jobb a békesség, és elsétál. Ő úgy dönt: ráér az, és majd visszamegy, ha a pajti befejezte. Ő egészen biztosan nem túrja ki Honestyt a tálja elől kaja miatt.
A mellettem való alvásból is próbáltam leszűrni a dolgot. Általában Haramia az, aki hamarabb mellém fekszik, és kb. 5-10 perc járkálás van rajtam és körülöttem, nagy dorombolásokkal kísérve. Ha ilyenkor Honesty jön, úgy lép fel az ágyra, hogy Haramiát kikerüli, és a fejemnél helyet foglal. Nem jelent semmit, csak el akarja kerülni az ütközést, mert ha ilyenkor Haramián keresztül kéne eljutnia a helyre, akkor fújkálás van és pofonok.
Az ajtónál együtt fogadnak, nem verik ki egymást a helyükről.
Ha fürdök, és nem csukom be kilincsre az ajtót, ennek következtében bejönnek a fürdőszobába, a főhadiszállásuk a mosógép teteje. Ha itt először Haramia telepedett le, akkor Honesty gátlás nélkül utánaugrik, minek következtében Haramia előbb csak gyanakodik, majd távozik leginkább a mosdóra vagy a kád szélére, de csak azért, mert Honesty elkezdi, mondjuk, szagolgatni. Ha először Honesty terült szét a mosógépen, Haramia eleve nem ugrik utána, hanem eleve a kád szélét vagy a mosdót tiszteli meg.
Almozásnál általában úgy alakultak a dolgok, hogy Haramia a kis almosba, Honesty a nagy fedettbe jár. Ez jól is van így, teljesen logikus. Időnként megtörténik fordítva is, ebből az a többszöri és a sokkal jobb, mikor Haramia megy a fedettbe. Olyankor Honesty felélénkül, s felajzottan várja Haramiát kiugrani, hogy utánarohanjon és ráugorjon. De ez csak játék szerintem, nem annak a jele, hogy Honesty szerint Haramiának tilos a nagy almos. Haramia ezt előre tudja, és úgy szokott kilőni a nagy almosból, mint puskából a golyó. Ha félne tőle, eleve nem menne a nagy almosba.
Ha én eszem a konyhaasztalnál, általában méltó díszkíséretet kapok. Ez itt A macska újság, úgyhogy le merem írni „magunk között”, hogy az asztalon a tányérom túlsó oldalán egyenrangúan ül velem szemben a két macska. Nem zavarja őket a másik, nem akarják egymást letúrni. Úgy nézünk ki, mint a Lánchíd a két kőoroszlánnal. Mivel tudom, hogy Honesty immunis a főtt kajára, Haramia azonban imád főtt dolgokat, elsősorban szárnyasféléket bármilyen formában, így egy-egy darabot odatolok elé. Na, erre Honestyre is rájön a féltékenység: mi az, hogy Haramia kap? És odatolja buckó fejét Haramia falatjába. Haramia viszont nem megy arrébb, farkasszemet néznek egymással. Szóval a békesség kedvéért úgy szoktam megoldani a dolgot, hogy előbb Honesty kap egy darabot látványosan maga elé, amit úgysem eszik meg; utána viszont Haramiának tologatom a darabkákat, amiket ő örömmel el is fogyaszt. Honesty néz maga elé, mit lehet ezen szeretni, majd megunja, és elterül a konyhaasztal másik végén. Ennek örömére Haramia megeszi a Honesty falatját is. Jó kis családi gasztronómiai szórakozás ez számunkra, de én ezekből nem vettem észre különösebben, hogy ki a főnök. Leginkább úgy érzem, egyenrangú társak, más-más természettel. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty - 18. rész

Műtét után

Haramia műtéte nem csupán annyi gonddal járt, mint a legtöbb egészséges macska ivartalanítási műtétje. Ő ugyanis az előző beavatkozás következtében, illetve annak köszönhetően beteg is volt, hiszen az addig elzárt petevezetékeken kialakult ciszták gyulladást okoztak a szervezetében, így bizony antibiotikummal kellett kezelni legalább egy hétig, és napi háromszor szemcseppezni, vitaminfélékkel ellátni. Igazság szerint a műtét előtt elhangzott, hogy nem szívesen műtik ilyen állapotban, viszont arra várni, amíg műthető állapotba kerül, s csak gyógyszerezés, infúzió hatására megszabadul a gyulladástól, kevés volt az esély, valamint rámehetett volna a cica élete az időhúzásra. Így a gyógyulásra való várakozásnak legalább akkora veszélye volt, mint annak, hogy betegen műtik. Én is ez utóbbira voksoltam, hiszen a végső döntést nekem kellett meghozni.
Betegsége és újabb hasi műtét utáni állapota annyi előnnyel járt az utókezelés szempontjából, hogy több napig minden különösebb erőfeszítés nélkül hozzáférhető volt, és mivel legtöbbször egyedül voltam a gyógyszerbeadások, szemcseppentések időpontjában, nem is tudom, mi lett volna, ha hamar visszatér hiperelevensége, s emiatt nem tudom gyógyszerezni.
Sokat aludt, nem rohangált, s ha elég határozottan érintettem, már bele is törődött: jöjjön, aminek jönnie kell. Váratlan elillanásokra nem kellett számítani, mint ahogy őrá ez jellemző volt egyébként mindenféle beavatkozásnál, ez nagy szerencse, mert akkor meddő kísérleteink lettek volna csupán. Minden alkalommal alvás közben közelítettem felé, finoman, ám határozottan fogtam meg, és persze gyorsan igyekeztem cselekedni, hogy érezze: jobb, ha nyugton marad, hiszen nem úszhatja meg. Minél szebben tűri, annál gyorsabban túl lesz rajta. S nem utolsósorban: én is.
A műtét utáni napon már rendesen ivott és minimálisan belekóstolt a kajába is, így emiatt nem aggódtam. Az almozás körül sem volt probléma. Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra.
Öt-hat nap múlva már azért elevenebb volt és még inkább résen kellett lenni, de akkorára túl is voltunk a dolog nagyján. Láza lement, szemei egyre tisztábbak, szebbek lettek, lement a szemhéjakról a duzzadt vörösség. Szinte napról napra erősödött, tért vissza „macskasága” minden egészséges jele.
Honestyt az első napokban igyekeztem tőle távol tartani, hiszen ő nem igazán vonta le a nagy következtetést: társa beteg, meg kell gyógyulnia, s addig ne provokálja, ne akarjon feltétlenül játszani vele. Ezért az ő igényeire is figyelni kellett nyilvánvalóan, hogy nehogy elhanyagoltnak érezze magát, valamint játékszükségletei se szenvedjenek hiányt.
Emlékszem, mikor Haramia aludt, Honesty sokszor odaosont hozzá, és óvatosan, többször körbeszaglászta. Volt, hogy Haramia erre egy idő után felébredt, és felkelni ugyan nem kelt fel, de halk morgással adta tudtára Honestynek, hogy hagyja most őt békén.
Mikor már jobban volt a beteg, egy ilyen alkalommal Honesty elkezdte mosdatni. Haramia valahol nagyon messze járhatott az álmok világában, mert hagyta. Honesty ezen felbátorodott, és aktívabb lett a cselekményben, mire Haramia felébredt, és kis barkamancsával rákoppintott Honesty buksijára. Ő jellegzetes, ártatlan Honesty-tekintettel nézett rám: hát ezt meg mi lelte? Nem lehetett rajta nem nevetni. Így hát ölbe vettem és babáztam vele egy kicsit vigasztalásképpen, majd tollas pálcával játszottunk – Haramia minderre a füle botját sem mozdította.
Amikor kontrollra vittem Haramiát, szegénykémnek már a hordozótól minden baja lett, de a rendelőben a vizsgálatnál csak lapult reszketve, mint egy kis nyuszi. Szerencsére megnyugodva távozhattunk: kis csőmacskámat gyógyultnak nyilvánították. Megúsztuk ezt a félelmetes kalandot, már amennyiben ez kalandnak volt nevezhető...
Lassan, szépen minden visszatért a régi kerékvágásba. Haramia pociján a fehér szőr szépen visszanőtt, alapjában véve nem túl nagy étvágya is visszatért, és újrakezdte régi, jól bevált hipermacska-életmódját.
Hogy mennyire jól van, onnan lehetett tudni, hogy mint régebben is, Honestyhez képest (aki amúgy maga volt a megtestesült nyugalom) Haramián jóval gyakrabban tört ki a „happáré”. Haramia egyedül is jól levezette energiáit: repült padlóról bútorokra, oda-vissza, keresztbe-kasul az egész lakáson. Újra előfordult, hogy a szekrény gardróbos tetejéről kellett leszedni, amihez létrát kell használnia az embernek.
Két-három hét múlva már teljesen a régi lett. Honestyvel kergetőztek, jókat csatároztak, s mikor kimerültek, egymástól betartva persze a kellő távolságot, fáradtan kidőltek. (Folyt. köv.)

2012. május 27., vasárnap

Honesty 7 éves


Ragyogó szemed
együtt ad, kér, imád,
igazán már hét év,
hogy társként nézek rád?
Játékosan, szépen
hogyan mondhatnám el,
mit jelentesz nekem,
amikor rám nézel?
Itt vagy minden percben,
éjjel, reggel, nappal,
mellettem akkor is,
örömmel vagy bajjal...
Ha éhes vagy, nem ismersz
se istent, se embert,
rám ülsz zöld hajnalban,
nyekeregned sem kell.
Ha sietnék, rohannék,
nyolcasokat játszol,
keresztben állsz elém,
s ámulsz ártatlanul.
Tanúm vagy te nekem,
én pedig a tied,
ha átesem rajtad,
akkor is szeretlek.


2012. május 6., vasárnap

Anyámért


Mikor gyorsvonatként rohannak a napok,
észre sem veszem már a száguldó hónapok
nyomát, csak egy állomásnál döbbenek rá néha,
a bennem élő gyermek még futna, szaladna,
hiszen örök biztonságban tartja anyja karja...

De ó, istenem, enyésző fiatalság,
mi nemrég te voltál, anyám, ám hány virág
kinyílott hány tavaszon, s hányszor hullottak
színes levelek? Már én is a megpróbáltak
útját járom, s tudom, őrizni téged nem tudlak...

Ahogy gyöngyszemként peregnek napok és évek,
jövök rá, egyszer talán nélküled kell éljek.
Azt tudom, most e gondolatot nem viselem el,
míg te vagy, én csak addig vagyok egész lélekkel...
önzőn kívánom: maradj velem, míg nekem is mennem kell.


2012. április 28., szombat

Haramia és Honesty - 17. rész

Az újabb műtét és lábadozás

Egy olyan orvosi csapatot ismertem meg, akik előtt földig le a kalappal. A team minden tagja körülöttünk forgolódott. Haramia vizsgálatilag kézből kézbe került, s csak úgy sodródtunk az eseményekkel. Tudták, mit csinálnak, miről beszélnek, és azt is, hogy mi a helyzet, mi a megoldás. Olyan figyelem kísérte a cica sorsát, hogy a humánkórházakban szerintem elcsodálkoznának.
Mikor elmeséltem a tényeket, és Haramiáról néha úgy beszéltem, mint más anya a gyerekéről, vagy mellső lába helyett azt mondtam: „keze” és egyebek; akkor, mintegy ráébredve esetleges nevetségességemre, kissé szégyenkezve elnézést kértem, hogy „bocsánat, én már csak ilyen lökött vagyok”. Erre egyáltalán nem úgy néztek rám, mint bolondra, hanem szinte megütközve, ám teljesen megértőleg kijelentették, hogy ez abszolút normális, higgyem el, itt mindenki ugyanilyen lökött! És valóban könnyek szöktek a szemembe, ahogy egyik-másik meglett férfiú beszélt a cicához vagy szinte gügyögött neki, úgy próbálta nyugtatni. Azonnal megnyerték teljes bizalmamat, és hittem, hogy itt mindent el fognak követni a macskámért.
Alapos általános vizsgálat következett, mely során megállapították, hogy a cica lázas, valószínűleg erős gyulladás van a szervezetében, és nehogy a baj egyedül járjon, még heveny kötőhártya-gyulladása is van. A vizsgálatoknál minden orvos folyamatosan tudatta velem is, mit lát, mit következtet. Következett az UH, hívtak engem is, és megmutatták, mi minden van Haramia szervezetében, aminek nem kellene ott lennie! Többek között begyulladt méhének, gócokkal telt petefészkeinek és elkötött petevezetékeinek!
Közben mintegy mellékesen kapott szemcseppeket és antibiotikum-injekciót is.
Mondták, hogy azonnali műtétre van szükség, amit el is végeznek, amint jön a behívott műtőorvos. A dolog nem sokat váratott magára, doki jött, bemutatkozott, s a legközelebbi, amit láttam, hogy Haramiát elaltatták, lélegeztetőre és infúzióra kötötték. Innentől kezdve kiküldtek, és majd egy órát várakoztunk szótlan, együttérző kollégámmal.
Aztán a műtétet végző orvos behívott. Egy tálkán behozta mindazt a „cuccot”, amit Haramiából állítólag már jó ideje kiszedtek teljes ivartalanítás címén! Még laikus is láthatta a fekete cérnával átkötött petevezetékeket, és rajtuk a mindenhol fellelhető gócokat!
Egyébként, ahogy a komplett csoport állt az egész dologhoz, az önmagában sem volt semmi. Ugye, óhatatlan, hogy elhangzottak kérdések és válaszok, melyekből nyilván kiderült és tudomásul lett véve az én átvágásom, sőt valószínűleg az is nyilvánvaló lett – ha máshonnan nem, az oltási könyvből és a válaszaimból, lakcímemből –, hogy ki is volt ez az ember, aki mindezt elkövette egy ártatlan állattal szemben, minek következtében én a két műtét és a másodikkal kapcsolatban kialakult betegségek következtében háromszor annyit fizettem, mintha csupán egyszer, DE JÓL ivartalanítják Haramiát! Mindezek mellett tiszteltem ezt a csapatot azért is, hogy nem úgy akartak jónak, még jobbnak látszani, hogy – ha teljes joggal is, de – az előző orvost ócsárolják. Legalábbis előttem nem tették, gondolom, hallgatólagos szolidaritási alapon. Láttam rajtuk az irántam való sajnálkozást, de bármilyen minőségben szerepelt is egy távoli orvostársuk az ügyben, megtartották a véleményüket...
Haramia, mielőtt kiadták, kapott még egy antibiotikum-injekciót és újabb szemcseppet, valamint írtak fel egyheti antibiotikum-tablettát és egy flakon szemcseppet – ezeket a rendelő mögötti állatgyógyszertárban kiváltottam – s miután globálisan kisebb vagyont kifizettem mindenért, elhozhattam kis cseppnyi kakaóscsigámat.
Mivel már volt egy „ivartalanításunk” és ismerős volt a hasi műtét utáni állapot, fel voltam készülve, hogy nehéz este, éjszaka következik. S mivel itt nem csupán egy ivartalanításról van szó, hanem gyulladásos betegségről is, valószínűleg hosszabb és súlyosabb, nehezebb lesz a lábadozás időszaka, mint a csaknem két évvel ezelőtti alkalomnál.
Ám szinte semmi nem történt ugyanúgy, kivéve az első, támolygós borulásokat és egy-két, szinte üres hányást. Az előző műtét után nem tapasztaltam és nem is hallottam még arról, hogy vannak esetek, melynél a cicák eszmélésük után nem sokkal észtveszejtően beindulnak, rohangálnak összevissza, métereket ugranak felfele s körben az összes bútoron szinte a plafonig, miközben az embert a frász töri ki, hogy ennyi ugrálás után a varratok hogy nem szakadnak fel! Lélegzet-visszafojtva néztem Haramia eszeveszett szaltóit, majd egy idő után lecsillapodott, és ahogy friss sebével felröppent a puha birkabőrrel letakart vasalódeszkára, azonnal mély álomba merült. Éjszakára viszont nem mertem fent hagyni, így nagyon óvatosan alányúltam, és – ha már az ámokfutást megúszta – birkabőröstül az ágyam mellé húzott három puha fekvőke közül a középsőre fektettem apró kis testét. (Folyt. köv.)


Haramia és Honesty - 16. rész

Gondok Haramiával

Két hónap elteltével már szemmel láthatólag kialakultak a cicák szokásai, rendeződött egymáshoz való viszonyuk, kapcsolatuk. Nagy összebújásokat nem tapasztaltam, de a cicák eltérő természetéhez képest ezt nem is vártam – Haramia sohasem volt igazán bújós.
Ekkor kezdődtek Haramiánál az újabb gondok. Előzőleg beszámoltam már arról, hogy fél évvel Haramia „állítólagos” ivartalanítása után a cicán a tüzelés jelei mutatkoztak, és arról is, hogy az orvos hogyan reagált rá: találgatva, habozva, és abszolút semmi tanácsot sem adva. Bíztam benne, hogy talán igaza lesz, és nem lesz további gond.
Sajnos, nem így lett. Haramia tél vége felé újra a tüzelés jeleit produkálta, s néhány napnyi türelmes hozzáállás után sem maradt abba, sőt, egyre radikálisabb lett a tevékenység. A cica teljesen kifordult magából, nem érdekelte sem evés, sem alvás, és a környezetéről – rólunk és Honestyről – sem vett tudomást. Egyre elkeserítőbb lett a helyzet. A keserves, hosszan tartó áriázások közt már alig volt némi szünet, a cica nem volt önmaga, egész hirtelen lefogyott, ráadásul jelentkeztek a kötőhártya-gyulladás tünetei is a szemén. Ez így együtt szörnyű volt. Látni a szenvedését, a hiábavaló, toporgásos „pucsítását”, és az a tudat, hogy ez így nem mehet tovább, ennek valahogy véget kell vetni!
Az addigi orvosához, mint már korábban leírtam, teljesen feleslegesnek tartottam, hogy elvigyem. A macska az ő hibája következményeként került ebbe az állapotba, mely felesleges és elkerülhető lett volna. A kiszolgáltatott állat iránt érzett sajnálat, tehetetlenség mellett megvolt bennem a harag és a megalázottság, becsapottság érzete is, hiszen általában az emberek alapból bizalommal és hittel bírnak az orvosok felé, és nem gondolnak szándékos rosszindulatra, átvágásra. Most őszintén, amit ez az orvos velem megbeszélt, az ivarszervek teljes eltávolításos műtéte volt. Ezért is fizettem. Ehhez képest, ugyanazzal a hasi felvágásos műtéttel csupán csak elkötötte nála a petevezetéket. Mondja meg valaki, mitől, kinek és miért volt ez neki jó? Valóban az a párezer forintos különbség, amennyivel többet fizettem a kevesebb munkáért, az hiányzott neki? Nem tudom elhinni. Sem nekem, sem Haramiának nem volt vele ellentétünk soha. Az állatorvosoknál nincs orvosi eskü? Vagy lustaság, trehányság vezette? Ezt felfogni és megemészteni is képtelenség!
Nagyon sokáig nem tudtam túltenni magam ezen, őszintén szólva a mai napig sem. De sajnos, nem olyan anyagból gyúrtak, hogy bosszút álljak, és azt kell higgyem, ez valahogy látszik is rajtam, mert egész életemben tapasztalom, mennyien próbálnak ezzel visszaélni. Pedig talán az kellett volna: odamenni, ráolvasni, magyarázatot követelni, összeveszni, „anyázni”, mert megérdemelte volna – megszellőztetni az ügyet itt-ott, hogy legalább mások ne járjanak ugyanígy! Sokan a feljelentést is javasolták, és még csak lelkifurdalást sem kellett volna, hogy érezzek!
Viszont úgy döntöttem, a munka után és a szenvedő macska mellett nekem erre már nem marad energiám. Meg kell próbálnom a lázongó igazságérzetemet elcsitítani, ellenben valamit minél gyorsabban tennem kell a macskámmal, mert úgy láttam, hogy ennek a dolognak a végére hiába várunk, egyre inkább befelé megyünk a dologba, és nem kifelé!
Szegény Honesty csak ámulva szemlélte az eseményeket. Nem értette, mi történt, miért zakkant meg eddig ugyancsak energikus és macskasága teljes tudatában levő társa, mi ez a sok felesleges, „se-látok-se-hallok” ordítozás és magánkívüliség.
Honesty időnként azt hitte, ez egy játék, és ennek megfelelően zaklatta is a pucsító, topogó és áriázó Haramiát; ráugrott, ledöntötte, birkózott volna vele, az meg ettől még inkább szenvedett, hiszen nem őt és ezt várta volna... Pár nap után kikészült mindenki, és már attól féltem, szólni fognak a lakók csendháborítás miatt.
Mivel abszolút járatlan voltam állatorvosi berkekben, keresnem kellett egy megbízható helyet, ahol megoldást kapunk a problémára. Egy többcicás-többkutyás kollégám adott neveket, címet, honlapot, amely állatcentrumban ő régen bejáratos és tökéletesen megbízik bennük; őket kerestem meg.
Telefonon időpontot kaptunk, én szabadságot vettem ki, és a kollégám volt olyan rendes, hogy délutánra elkéredzkedett, autóval értünk jött és elvitt bennünket e helyre, sőt, mi több: meg is várta az egész ceremóniát – vizsgálatokkal, UH-val, műtéttel, ügyintézéssel, gyógyszertárral –, hogy haza is vigyen bennünket. Havas télidő volt, kocsim nincs, ráadásul önként kérni sem szoktam; ő maga ajánlotta fel, mert annyira állatbarát. Örök hálám neki ezért... (Folyt. köv.)


Cseresznyevirág IV.


Lelket gyógyító
gyönyörűséged balzsam,
cseresznyevirág.


Cseresznyevirág III.


Diadalittas
szépséged reménységem -
cseresznyevirág.


Cseresznyevirág II.


Cseresznyevirág -
Te örök megújuló
halhatatlanság.


Cseresznyevirág I.


Cseresznyevirág,
ragyogó meseszín lett
tőled a világ.


2012. április 20., péntek

Bizonytalanság


Bizonytalanság
csügged fejem fölött, mint
félbetört faág.


Betört ablakon


Betört ablakon
szilánkjaira zúz a
kétségbeesés.

Csak úgy létezem,
s nem tudom, véget ér-e
a szabadesés.


2012. február 9., csütörtök

A remény foglya


Telehold fénye szikrázik a havon,
udvara hatalmas... iszonyú hideg lesz.
Rejtélyesen csendes, rezdületlen az éj,
csillagok szikráznak... az isten hidege vesz...
Ám csapong a gondolat, nincs lehetetlen,
mint burjánzó borostyán, mindent körbefon,
hiába próbálnék csak jóra gondolni,
reményfélével nem zaklat telefon.

Mi minden futhat le az ember agyában
egyetlen perc alatt, szinte hihetetlen...
háború és béke, vagy oldás és kötés,
őrült kavalkád, vagy nyugalom és csend.
Az ember saját gondolatainak foglya,
félelem és remény, pánik és bizalom
hányszor, de hányszor nem hagyhatja nyugton
jobb érzéseit a kínzó aggodalom.

A tények semmi jóval nem kecsegtetnek,
nem sejtem a jövőt, csak borzalmat látok,
annyira másnak képzeltem a szépen és
okosan eltervezett jövőt, igazságot.
A harc hasztalan, meddő, a küzdelem üres,
eltiport vágyak, tervek és bizonytalanság...
Magamra hagy lassan a telehold, csak a
hideg marad, s ez a reménytelen világ.

*

Lásd, messzi kedves, ki velem vagy lélekben,
neked akartam most szépeket írni...
Nézd, ez lett belőle, s ez nem panasz - állapot.
Bár tudnék inkább csak tiszta örömet szerezni...


2012. február 1., szerda

Pedig nem baj


A vonat nem késett, pedig
Debrecenben vastagon terült el a hólepel,
lánctalpas bakancsban kaptattam,
féltem, lekésem a buszt és vonatot,
s reggeli érintetlenséggel
bokáig állt a tél.

A következő város után
nyoma sem volt hónak, itt-ott csak némi
kéthetes maradék villant a földeken,
a fák csupaszan tűntek el és hirtelen.
Pesten is tél volt, bár hó nélkül
fújt arcunkba a szél.

Korán érkeztem, s te készültél
már időtlen idők óta elém, s mégis
úgy alakult, hogy nekem kellett az állomáson
rád várnom, de már sajnálom, hogy
először azt kellett lásd arcomon,
nem esett jól, hogy késtél.


2012. január 29., vasárnap

Haramia és Honesty - 15. rész

Eltérő kajaszokások

Úgy gondoltam, szerencsénk van, hogy viszonylag rövid idő alatt minden baj nélkül megtörtént a megismerkedés. Haramia, ha nagy tartózkodással is, de tolerálta az új cicát. Honestynek pedig kezdettől úgy látszott, a világon semmi problémája nem volt.
Szerintem mindkettejük előnyére szolgált, hogy társai lettek egymásnak, nem pedig egyedüli macskák, ami sokkal unalmasabb. Honestynek elsősorban, hiszen ő sosem volt egyedül, mindig macskák sokasága vette körül, egyszerűen hozzászokott a társas léthez. De Haramiának sem ártott, hogy van kivel játszani, kergetőzni, kötekedni.
Haramia végül is egészséges táplálkozás szempontjából is jobban járt, mert míg ő nem kapott mindig feltétlenül prémiumkajákat és -tápot Honesty érkezéséig, innentől kezdve viszont csak azt kapott ő is, hiszen nem akartam és nem is tudtam volna külön kosztoltatni őket ebben a kis lakásban. Egyvalamiben járt rosszabbul: nem volt neki kint tej, amit pedig ő szeretett. Viszont, mivel napközben nagyobbrészt távol voltam otthonról, nem kockáztathattam azt, hogy Honestynek hasmenése legyen.
A macskafűvel adódtak gondok. Régebben ugyanis Haramia számára megvettem a dobozos macskafüvet, ami azt jelentette, hogy általában volt otthon friss fű, amit ő imádott. Hiszen normális körülmények között a dobozban rejlő fűrészporba kevert búzaszemekből a mi gondos öntözésünk hatására egy idő után többé-kevésbé dús, zöld fű növekedett. Mikor leraktam a füves dobozt táplálkozás céljára, akkor már többnyire elkezdtem öntözni a következő növesztenivalót.
Azt gondolván, ez továbbra is így lesz, a szokást próbáltam megtartani, de nem volt sikerélményem. Amikor ugyanis a rendszeres öntözés után kihajtott a fű egy fenti polcon, majd leraktam eléjük, Honesty nagyjából 3-4 percet fordított rá, hogy tövestől kicibálja az alapul szolgáló fűrészporból az összes fűszálat. Nem, nem elégedett meg 1-2 szállal, sőt, egyáltalán nem is fogyasztott belőlük! Egyszerűen játéknak vette, úgy gondolta, az a feladat, hogy minden szálat hevesen el kell távolítani a helyéből. Foggal megmarva, elegánsan félrecsapott fejjel hajigálta ki egyik kiszenvedett fűszálat a másik után. Innentől meg megette a fene, ez nekem így túl drága mulatság volt. Néhányszor azért még megkíséreltem, hátha leszokik erről a dőreségről Honesty, de nem: valósággal piros posztóként, azonnal csak a végrehajtandó feladatot látta a szeme előtt, amint meglátta a füves dobozt...
No, ettől kezdve Haramiának a lakótelepünk parkjainkban keresek füvet: Ha mód adódik rá és akad friss, zöld fű, mindennap egy tépésnyivel a markomban megyek haza, tekintet nélkül arra, hogy hány csomag, vagy netán plusz esernyő is van a kezemben. Ha bárhol vagyok és friss füvet látok, mindig Haramia jut az eszembe, hogy milyen jót is legelne ebből a fűből.
Haramia reszket a fűért. Füves szezonban, tehát viszonylag kora tavasztól késő őszig minden áldott nap úgy lépek be a lakásba, hogy ott áll a bejáratnál lévő kisszekrényen, és azonnal izgatottan nyomkodja a fejét a kezemhez, s szinte már ott, a kezemből elkezdi rágicsálni a kilógó szálakat! Honestyt a fűnek ebben az állapotában nem izgatja a füvezés. Ugyan, mit neki fű, ha ki sem lehet tépni!
Rájöttem arra is, hogy étkezésileg más és más szokásai vannak a két macskának. Nyilván a macskákra is vonatkozik az, ami az emberekre: ízlések és pofonok különbözőek.
Haramia pl. imádja a csirkemájpörköltöt, a bármilyen főtt csirke- vagy egyéb baromfihúsokat. Ezeknél nem lehet nálunk felesleges maradék, mert ha végképp kimarad 1-2 főtt vagy sült, bármilyen szárnyashúsdarab, akkor fogom, leszedem-lemosom róla a szaftot vagy a fűszerezést lesikálom a tetejükről, felaprítom és Haramiának külön feltálalom. Ez csak az ő kosztja, nem kell félni tőle, hogy Honesty eleszi előle, ugyanis Honestynek nem kell főtt hús.
Honesty viszont megőrül a nyers csirkemellért. Tíz méterről odébb, másik helyiségben való alvása esetén is, ha meghallja a konyhában a vágódeszka és a kés találkozását, rohan mielőbb, hogy ellenőrizze a vagdalás tárgyát... s ha az csirkemell, pulykamell, akkor míg előkészítem a kajánkat belőlük, addig Honestynek mindig csurran-cseppen az asztal alá jónéhány darab. Szinte kézzelfogható a lelkesedése, amivel láthatóvá teszi, hogy ünnep számára a nap. Itt viszont Haramiára nem kell odafigyelni, hiszen a változatosság kedvéért ő meg nyersen nem eszi a csirkehúst...
Kaja szempontjából azonos pontjuk is van, mégpedig a csirkemellsonkát illetően. Volt, hogy magamnak vettem 10 dekányit, és a két macska lecövekelt mellettem, előttem; és szó szerint kinézték a számból a falatot. Addig-addig osztogattam, hogy elfogyott a 10 dkg, úgy, hogy én alig-alig fértem hozzá. Gondoltam, mit számít nekem, legfeljebb eszek mást, hát most mit csinálhatnék, ha ennyire éhesek? És még jól se lakott a banda, hogy legalább egy konzervet megtakarékoskodnék vagy valami, hiszen a szokásos etetéskor ugyanúgy jött kunyerálni Honesty, mint mindig... (Folyt. köv.)


Haramia és Honesty - 14. rész

Előbb-utóbb megszokunk

Eltelt pár hét, amikor már hajlandó volt a két cica egyidőben enni. Jobban mondva Honesty bármikor hajlandó volt enni, tehát inkább úgy mondanám, hogy Haramia sem rohant el azonnal, amint Honestyt meglátta. Azért a két tálnak egymástól bizonyos távolságra kellett lenni.
Honesty természetesnek vette, hogy ha külön tálkából esznek is, ő bármikor odamehet a Haramiáéhoz egy tálból kukoricázni, holott az övében is van még, sőt ugyanaz van. Haramiának viszont talán nem volt humorérzéke, mert akkor ráfújt Honestyre és otthagyta az egészet. Ennek persze az lett a következménye, hogy előbb-utóbb Honesty falta fel a maga adagján kívül a Haramia maradékát is.
Igen jó érzés volt, amikor eljött az a pillanat, hogy két karral két oldalra kinyúlva elértem mindkét cicát, és egyszerre lehetett őket simogatni. Persze ezek az idillikus percek nem tartottak sokáig, de jó érzés volt legalább ennyire összekapcsolódni hármónknak.
Egyre sűrűbben fordult elő, hogy összeorrozott a két macsek. Ezt roppant jó jelnek vettem, hiszen ismerkednek! Ám sajnos, nem igazán volt tartós, mivel Haramiában lassan fejlődött csak ki a bizalom, nem tudta túltenni magát félősebb, nyuszibb természetén. A vége az lett, hogy kis fújással ugrott egyet hátrafelé és elszaladt. De már nem bújt el, már el tudtak lenni órák hosszáig egy helyiségben, pár méterre egymástól. Azt hiszem, Honesty szívesen össze is bújt volna Haramiával aludni, de szerintem nincs az a cica, akivel Haramia összebújva merne tartósan aludni, ő már csak ilyen.
Összeszokásuk biztató jele volt egy idő után a beinduló kergetőzés. Hol egyik, hol másik kezdte, de általában Honesty packázott teljesen ártatlanul még az alvó Haramiával is, aminek persze az lett a vége, hogy megkezdődött a rohangálás, egymás üldözése. Ez aztán nem járt nesztelenül, el lehet képzelni. Honesty, ha beindult a hömpölygő áradásával és hatalmas, dús farkával Haramia nyomában, hát lehet gondolni, nem maradt kő kövön! Időnként néhány cserép, dísztárgy, váza romjai jelezték a kergetőzés nyomát.
Néha a kergetőzés közepette nem tudták kikerülni a fizikai találkozást, akkor birokra mentek, ment a bunyó, forgolódás, harapdálás, repkedtek a macskaszőrpamacsok. Mikor a vége fele esetleg már kicsit durvábbra vették a játékfigurát, általában Haramia adta fel hamarabb a dolgot, hiszen őrá, a kis rövidszőrűre kissé hatásosabbak lehettek Honesty jóval erősebb karmai és harapásai, mint fordítva. Kicsit aggódtam is időnként, nem történik-e baleset… a szemeiket féltettem leginkább. Ezekhez képest nem úgy vettem észre, hogy ezek verekedések lennének. Mindig játékból indult a dolog, és sokszor fél órákig elrohangásztak anélkül, hogy ölre mentek volna. Volt, hogy csak kifáradtak, és egyszerűen beállt náluk a pihenőfázis.
Mindenesetre örültem a kontaktusnak, hiszen nem volt mindegy a macskáim boldogsága. Még Honesty idejötte előtt aggódtam Haramia különcsége miatt, féltem attól, hogy hátha ő egy annyira jellegzetesen „egyke” cica, aki majd esetleg képtelen lesz másik macskát megszokni, elviselni. Viszont amiatt is aggódtam, hogy Honesty hozzá van szokva a játszópajtásokhoz, nem fog-e unatkozni, nem fogja-e magát boldogtalannak érezni, ha Haramia egyáltalán nem tölti majd be a játszótárs, pajtás szerepét, sőt, netán ellensége lesz.
Illetve még rosszabb dolgokról is hallani, ugye, amikor a régi cica „bosszút áll” – itt nyilván elsősorban a gazdira gondolok. Szóval nem tudom, mit csináltam volna, ha Haramia úgy dönt, hogy ezentúl mindenhova almozik majd, csak nem oda, ahova kell…
Az almozás körül sem volt gond soha. Igaz, két almos volt Honesty jöttével egyidejűleg, tehát akár a külön használat is működhetett volna, de szerencsére nem volt semmiféle kisajátítás ilyen téren. Inkább azt vettem észre, hogy Honesty az ajtós-fedeles nagyot, Haramia a kicsit használja, ami végül is teljesen logikus, ha azt vesszük, hogy Haramia addig is azt használta, valamint a méreteik miatt is. Viszont vettem őket észre mai napig is fordított helyhasználatban, úgyhogy nem hiszem, hogy ez számított volna náluk. A kisebb almos használata egyébként sem lett annyira nyerő kicsit később a növekvő Honesty szempontjából, hiszen – mint ahogy azóta már nemegyszer megtörtént – a busafejű macsek tisztességgel benne áll az alomtálcában és végzi a dolgát; na igen, csakhogy a hátsó része túlér a tálcán! És egy Honesty általi pisiadag ha szétárad a kis előszobában; hajaj, pont elég felszedni nyomtalanul-szagtalanul!
Honesty idejötte után első pár nap egyik macska sem aludt velem. Haramia bujdokolt valahol, Honesty meg az egyik fekvőkéjét részesítette előnyben. Aztán ahogy teltek a napok, Honesty rendszeresen vendégem lett a fejemnél. Számtalanszor arra ébredtem éjjel, hogy összevissza nyalja a hajamat. Ha hajnal felé éhes lett, egyszerűen ráfeküdt a fejemre, és teljes gázzal beindult a nyalógép...
Amikor Haramia első pár hétnyi riadalma és tartózkodása kezdett felengedni, ő is feljött az ágyamra. Ám szigorúan nem testközelbe Honestyvel! Nem, ő a lábam környékén fonta kakaóscsigába magát. De így is boldog voltam: másfél hónap után eljutottunk odáig, hogy egy ágyban aludt velem a két macsek. (Folyt. köv.)