Két hónap elteltével már szemmel láthatólag kialakultak a cicák szokásai, rendeződött egymáshoz való viszonyuk, kapcsolatuk. Nagy összebújásokat nem tapasztaltam, de a cicák eltérő természetéhez képest ezt nem is vártam – Haramia sohasem volt igazán bújós.
Ekkor kezdődtek Haramiánál az újabb gondok. Előzőleg beszámoltam már arról, hogy fél évvel Haramia „állítólagos” ivartalanítása után a cicán a tüzelés jelei mutatkoztak, és arról is, hogy az orvos hogyan reagált rá: találgatva, habozva, és abszolút semmi tanácsot sem adva. Bíztam benne, hogy talán igaza lesz, és nem lesz további gond.
Sajnos, nem így lett. Haramia tél vége felé újra a tüzelés jeleit produkálta, s néhány napnyi türelmes hozzáállás után sem maradt abba, sőt, egyre radikálisabb lett a tevékenység. A cica teljesen kifordult magából, nem érdekelte sem evés, sem alvás, és a környezetéről – rólunk és Honestyről – sem vett tudomást. Egyre elkeserítőbb lett a helyzet. A keserves, hosszan tartó áriázások közt már alig volt némi szünet, a cica nem volt önmaga, egész hirtelen lefogyott, ráadásul jelentkeztek a kötőhártya-gyulladás tünetei is a szemén. Ez így együtt szörnyű volt. Látni a szenvedését, a hiábavaló, toporgásos „pucsítását”, és az a tudat, hogy ez így nem mehet tovább, ennek valahogy véget kell vetni!
Az addigi orvosához, mint már korábban leírtam, teljesen feleslegesnek tartottam, hogy elvigyem. A macska az ő hibája következményeként került ebbe az állapotba, mely felesleges és elkerülhető lett volna. A kiszolgáltatott állat iránt érzett sajnálat, tehetetlenség mellett megvolt bennem a harag és a megalázottság, becsapottság érzete is, hiszen általában az emberek alapból bizalommal és hittel bírnak az orvosok felé, és nem gondolnak szándékos rosszindulatra, átvágásra. Most őszintén, amit ez az orvos velem megbeszélt, az ivarszervek teljes eltávolításos műtéte volt. Ezért is fizettem. Ehhez képest, ugyanazzal a hasi felvágásos műtéttel csupán csak elkötötte nála a petevezetéket. Mondja meg valaki, mitől, kinek és miért volt ez neki jó? Valóban az a párezer forintos különbség, amennyivel többet fizettem a kevesebb munkáért, az hiányzott neki? Nem tudom elhinni. Sem nekem, sem Haramiának nem volt vele ellentétünk soha. Az állatorvosoknál nincs orvosi eskü? Vagy lustaság, trehányság vezette? Ezt felfogni és megemészteni is képtelenség!
Nagyon sokáig nem tudtam túltenni magam ezen, őszintén szólva a mai napig sem. De sajnos, nem olyan anyagból gyúrtak, hogy bosszút álljak, és azt kell higgyem, ez valahogy látszik is rajtam, mert egész életemben tapasztalom, mennyien próbálnak ezzel visszaélni. Pedig talán az kellett volna: odamenni, ráolvasni, magyarázatot követelni, összeveszni, „anyázni”, mert megérdemelte volna – megszellőztetni az ügyet itt-ott, hogy legalább mások ne járjanak ugyanígy! Sokan a feljelentést is javasolták, és még csak lelkifurdalást sem kellett volna, hogy érezzek!
Viszont úgy döntöttem, a munka után és a szenvedő macska mellett nekem erre már nem marad energiám. Meg kell próbálnom a lázongó igazságérzetemet elcsitítani, ellenben valamit minél gyorsabban tennem kell a macskámmal, mert úgy láttam, hogy ennek a dolognak a végére hiába várunk, egyre inkább befelé megyünk a dologba, és nem kifelé!
Szegény Honesty csak ámulva szemlélte az eseményeket. Nem értette, mi történt, miért zakkant meg eddig ugyancsak energikus és macskasága teljes tudatában levő társa, mi ez a sok felesleges, „se-látok-se-hallok” ordítozás és magánkívüliség.
Honesty időnként azt hitte, ez egy játék, és ennek megfelelően zaklatta is a pucsító, topogó és áriázó Haramiát; ráugrott, ledöntötte, birkózott volna vele, az meg ettől még inkább szenvedett, hiszen nem őt és ezt várta volna... Pár nap után kikészült mindenki, és már attól féltem, szólni fognak a lakók csendháborítás miatt.
Mivel abszolút járatlan voltam állatorvosi berkekben, keresnem kellett egy megbízható helyet, ahol megoldást kapunk a problémára. Egy többcicás-többkutyás kollégám adott neveket, címet, honlapot, amely állatcentrumban ő régen bejáratos és tökéletesen megbízik bennük; őket kerestem meg.
Telefonon időpontot kaptunk, én szabadságot vettem ki, és a kollégám volt olyan rendes, hogy délutánra elkéredzkedett, autóval értünk jött és elvitt bennünket e helyre, sőt, mi több: meg is várta az egész ceremóniát – vizsgálatokkal, UH-val, műtéttel, ügyintézéssel, gyógyszertárral –, hogy haza is vigyen bennünket. Havas télidő volt, kocsim nincs, ráadásul önként kérni sem szoktam; ő maga ajánlotta fel, mert annyira állatbarát. Örök hálám neki ezért... (Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése