2013. december 24., kedd

Karácsony lelke


Karácsony.
Aki ismeri titkait, annak
mindig szebb, mint ami.
Nem számít pompa,
gazdagság, csillogás,
semmi, ami talmi.
A karácsony bent lakik,
langgyal bélelt lélekmelegben,
valami igazi, valami könnyű
és megfoghatatlan áldás,
érző, őszintén önzetlen
boldog biztonság,
valódi ősi összetartás
talán feldereng itt-ott
a felnőtté érett, régvolt
gyermekszívekben.



2013. október 14., hétfő

Október illata


Az évszakoknak is illatuk van.
Vagy már csupán eleget éltem ahhoz,
hogy ezt tudjam?
Mert az érzékelések szorosan hozzátartoznak
a történelemhez...
ezer emléknek van köze látványhoz, illathoz,
dalhoz vagy ízhez!

Ha az élesen vakító őszi napsütésben
hajamba szálló ökörnyál súlytalanságát
nem érezhetném,
ha a fák gazdagon színes, pazar búcsúruháját
nem figyelhetném,
ha nem zizegne könnyű érintéssel talpam alatt
puha levélszőnyeg,
ha nem hallanám, hogyan károg a megérkező,
fekete bársonyruhás varjúsereg,
akkor is összetéveszthetetlen ez az aroma,
mely napfény, avar, enyhe füst,
érett szőlő, körte,
az őszi virágok és némi ködös pára
illatának hűvös keveréke.

Csipkerózsika-álomból ébredve,
süketen-vakon levegőt szippantva
tudnám, amit érzek, nem lehet más, mint
a sokszínű, csodás október illata.

Égi szerelem


Szerelmet sugalló éji égen
felhőfoszlány sejtet ősi rejtelmet,
őrizve titkokba burkolt szépséget.

Maga a vágy az ezüstfényű Hold,
s mint parázsló eleven sóhajok,
ragyogják körül az égő csillagok.



2013. augusztus 27., kedd

Augusztus végén


Vöröslő fátylat von
maga után a Nap,
egyre korábban tűnve el az égről.
Augusztus végére jár,
megnyúlt éjszakákkal
búcsúzni kezd lassan a nyár.
Még tisztán kéklik az ég,
vakítanak a fények
és zavartalan, tiszta a kép,
az ember tudatában még
minden változatlan,
már felejtésbe merül
az izzó hőség.
De augusztus végére jár,
s elillan lassan a nyár.

Ám ez a Te napod most,
mikor az égből rég lehullottak már
a fáradt csillagok,
mikor a habos bárányfelhők mindegyike
csak rád mosolyog.
S így, augusztus végén,
amikor a Nap már más szögből fénylik,
amikor a zöld lombok között
néhány sárga levél is díszlik,
tiszta szívből és szeretve,
hálásan létedért kívánok neked
boldog születésnapot.


2013. augusztus 14., szerda

Csillaghullás


Augusztusi hétfőn éjfélre járt már,
s jutott eszembe számtalan kívánság, óhaj,
nehogy váratlanul érjen a szerencse,
hisz villanó pillanat az egész, mint egy sóhaj,
bár csupán egyetlen csillag suhanó
hullásába káprázhatnék bele,
a látvánnyal magával, őrzött örömével is
élménytároló lelkem lenne tele.
Sötétből, nyitott ablakon át éberen
eget kémlelve őriztem a csillagokat,
eszembe jutott, mit anyám sokszor mesélt:
láttam apróságként nem egyet, de sokat,
mikor ott a szülőfalujában augusztusban
karon ülve boldogan sikongtam, tapsikoltam
valahányszor az égen -- sajnos, már nem emlékszem --
átsuhant egy csillag.

Most már fárad a szem, az agy, az érzék,
csaknem feladtam: hisz tény, ami tény,
lakótelepen szinte reménytelen eget vizslatni,
túl sok a látást gátló, környező fény.
Egy végtelen, fénytelen mezőn vagy dombon
lenne jó várni, lesni és őrködni,
látványos, akár tömeges csillagzápor
fenségességében titkon reménykedni.
Már éppen zsibbadó karomnak sziszegtem,
amikor egyszerre szemem kitágult,
egy fényes pont hirtelen nagyobb lett,
egy ferde villanás, mint valódi sugárút
ragyogott fel, s amily valószínűtlenül
sóhajtásnyi pillanat alatt született,
két másodperc alatt a fénynek már helye hűlt...
hogy kívántam volna bármit, elfeledve lett.

Kívánságként mit is találhattam volna,
nem tudtam gondolni egyébre hirtelen,
csak hogy jó anyám, családom, s kedvesem
minél tovább legyenek mellettem.

2013. augusztus 11., vasárnap

Mikor már olló sem kell


Az ember néha görcsösen
ragaszkodik egy szálhoz,
melyről azt hiszi, fontos,
mert köti egy világhoz.
A látszat fenntartása jóhiszemű,
magunk ál-megnyugtatására
oly egyszerű, mert sokáig azt hittük,
erős ez a szál.

Mikor sejteni kezdjük -- s erről

folyton meggyőződünk --,
másnak mit sem számítunk,
róluk lepergünk, mint homok,

melyet ujjaink közt szűrünk,
s a semmivel egyenlő csupán,
mit számukra jelentünk --
a szálat még akkor is, akkor is,
mintha értelme lenne is,
fenntartanánk...

Ám csak gyűlnek a cseppek
abban a pohárban,
elfogy a kohézió, az állott
víz kicsurran,
tudomást venni tényekről
kénytelenek leszünk,
s a rózsaszín köd a szem elől
illanva tovatűnt,
hogy akár vakként is megtisztítva

lássunk, ne csak tudatlanul,
értetlenül nézzünk:
hol az a szál?

Így hát megfogjuk végre
azt az ollót --
hisz mazochisták azért...
csak azért sem vagyunk,
hogy percenként rúgva, szúrva
egyre mosolyogjunk.
Vágnánk a szálat, de rájövünk:
nincs mit!
Az a szál ugyanis már rég nem
létezik.



2013. július 25., csütörtök

Nyárhangulat


Nézem a zöldet,
orromig törtet
nyár illata.
Szabad örömmel,
édesen tölt el
forgataga.

Lebben az égen
könnyű-fehéren
felhő fodra.
Tünde virágok,
színeket szórtok
árnyékokra.


2013. július 12., péntek

Mollynak


Szép vagy, Molly!
Selymesen, ápoltan hullámzik
a nyári verőfényben óarany,
tejcsoki és barnásbordó színek
keverékében tobzódó
"öltözéked".

Szemet gyönyörködtetőn kecses,
áramvonalas agártermeted körül
e lágy bársonytakaró felhőkben
lengve úszik utánad, ahogy boldogan
a levegőt szeled.

Szép vagy, Molly!
De igazából mégsem csupán
a külső csín, pedigré,
mi felemel téged...
Inkább az a mindent betöltő,
belőled sugárzó szeretetteljes
hűség, szabadságmámor, életkedv,
mely egy időre minden rosszat,
gondot és emberi gonoszságot
elfeledtethet.


2013. július 11., csütörtök

Gondolatok anyámhoz


Beszélgettünk akkor is, mint annyiszor,
mint barátnők akár...
Tizenötöt töltöttem én, s te búsan
"öregezted" le magad,
mert te már negyven voltál...
Én tiltakoztam, de te oly mindentudón
s bölcsen hallgattál,
hogy szinte elhittem, egy negyvenéves
gyakorlatilag majd' a sír szélén áll...

Már nemcsak te, de én is rég tudom,
a negyvenévesség és az öregség
csak a gyereknek egy és ugyanaz,
több mint duplája alatt még mennyi
de mennyi ér-patak-folyónyi, mosolyból és
könnyből tengernyi történet lesz igaz.

Mesék és regények, remény, hit, szeretet,
önfeláldozás és pótolhatatlanság,
kényszerűség és bizonytalanság,
sok-sok apró öröm és végül győzelem,
életekért, könnyebbségért folyó küzdelem,
bizonyítandók, célok, problémák és gondok,
csapások, kudarcok, nem várt pofonok
egyvelege vár még az emberre,
hogy várhatná mindez, ha életútja felén
már valóban vén lenne?
Annyi mindennek részesei leszünk,
talán már mindenre nem is emlékezünk...

A szépség lelkedből jött egész életedben,
kérni sosem kértél, te adtál bárkinek,
szinte kérés nélkül is.
Aki ismerhetett, általad több, gazdagabb és jobb lett,
lehettél akár negyven- vagy nyolcvan-, de szerintem
akár ezeréves is.
Hetente gyújtok egy-egy gyertyát, de nemcsak
halottainkért, hanem szeretetből, érted,
azért, hogy élsz,
mert az embernek az anyja lehet csupán,
ki feltétel nélkül fogadja el, és ősi erővel szereti,
tisztán önmagáért.


2013. július 7., vasárnap

Kelepce


Istenemre, tán még járna némi élet...
Meddig vergődöm a szükség sarában?
Megkötve szívem, lelkem, létem...
Oly megbocsáthatatlant mit hibáztam?

Tudnék, tennék, van, hol győzni tudnék,
kíméletlen e kiszolgáltatottság!
Nincs szabad akarat, csak síró önérzet,
már hírből sem ismerős az, hogy: biztonság.

Hogyan lehetne ez állapotnak vége?
Mit, ugyan mit kéne még tenni?
Vagy ha így döntött a Sors, meddig,
meddig kell hitványnak magamat érezni?

Csapda ez javából. Gyilkos kelepce,
nem léphetek ki, de hogy maradjak benne?
Ha nem lennék, pár Jónak könnyebb lenne,
de másoknak létem hiánya lenne keresztje.


2013. június 21., péntek

A macskák, az erkély és a kisveréb


...igaz történet, mely lehetne akár a Haramia és Honesty-történetek következő (23.) része is...

A lankadatlan madárcsicsergés már hozzátartozik a lakóhelyünkhöz -- pedig ez panel, nem kertes ház. Mégis, tele vagyunk madarakkal.
Én imádom őket, még az sem zavar, ha hajnali fél 4-től folyamatos a koncert. Sőt, ha valamiért későn jön hazafelé az ember, a sétányon még éjjel is feketerigó-ének zengi be a környéket.
Időnként előfordul, hogy az erkélykorlátunkon, vagy a be nem ültetett, régi földdel tele virágládákban landol egy-egy madárka, közelségét a feltűnően nagyobb hangerőről lehet megállapítani. Ilyenkor aztán hosszú percekig tartják lázban a zárt szúnyoghálós, de kissé nyitott erkélyajtón túl recegtető macskáimat. (Teljesen, sajnos, nem tudok erkélyajtót nyitni, mert a szúnyogháló zárja nem biztonságos. Így ki van támasztva egy puffal úgy 10 cm-re az ajtó.
Lényegében a virágládák beültetését is azóta hagytam abba, mióta macskáim vannak. Olyan nehéz tőlük (főleg Haramia miatt!) a ki-be közlekedés, hogy merő kínlódás nyáron a viráglocsolás. Két évig próbáltam még macskásodás után -- hisz azelőtt mindig voltak virágaim: muskátlik, petúniák, büdöske az erkélyen --, de akárhogy vigyáztam, Haramia másodpercek töredéke alatt kint volt a lábam körül, s már fel is pattant a ládákba, korlátra! A frász kerülgetett, hogy sikerüljön idejében elcsípni és nehogy valami baj történjen! Hiszen akárki akármit mond, megtörténhet a leesés -- még akkor is ezt mondom, ha láttam évekig, hogy a kettővel arrébb lévő erkélyen lévő, fűvel bevetett virágládákban naphosszat elheverészett két gyönyörű thai cica. Fülük botját sem mozdították a világ külső ingereire.
Na, ez az, ami nem jellemző Haramiára. Ő egy légy után is kapkodna szerintem, nemhogy madár után, úgyhogy nem festünk ördögöt a falra, nem kockáztatok. Ennek ellenére a virágokat locsolni kellett, s mivel nem ideális az erkélyünk fekvése (délnyugati) és kicsi is, végül is nem nehéz róla lemondani...
A virágokat kétszer mindig meg kellett locsolni, mert 11-től kezdve már kora tavasszal is úgy oda szokott tűzni a nap, hogy nyári meleget áraszt az erkély. Nyáron 11-től úgy 5 óráig a mi erkélyünk gyakorlatilag egy katlan. Kétszer meg is mértem, egyszer nem bírta jelezni a csupán 55 fokig mérő szerkezet, egy másik alkalommal, egy másik mérővel 62 fokot mutatott... Nyilván csak a jóisten mentette meg a virágaimat a leggondosabb gondozás mellett is, hogy megmaradjanak. És persze napsütésben nem szabad locsolni, mert kiég a növény. Így locsoljam hajnalban és locsoljam késő este -- így is volt; úgyhogy munkába járásnál ez is be volt hajnalonként kalkulálva. Esténként meg a növények napközben elszáradt tartozékainak lecsipegetése -- bőven volt mitől sűrűn száradniuk. Ilyen helyre, ha az ember ragaszkodik a beültetéshez, nyilván igénytelenebb, nem kényes, szárazságtűrő növényeket kell rakni -- hát így is volt. De bizony még kaktuszok is mentek tönkre az én, "emberi fogyasztásra alkalmatlan" erkélyemen...
'84 óta vagyok panellakó, 2005-ig mindig beültetett erkélyeim voltak. Azért írom többes számban, mert ugyan egyszerre mindig csak egy erkélyem volt, de ebben az időintervallumban 4 albérlet is beleesett lakóhelyeim számába.
Haramia idejötte után egyre fárasztóbb lett naponta kétszer kijutni az erkélyre. Egyre több időt vett igénybe az, ha előre macskabiztosra akartam tenni a szobát arra az időre. Ráadásul a vízmennyiséget is fel kellett halmozni előre az erkélyajtón belül, hogy ne kelljen szobaajtózni az újabb és újabb flakonfeltöltések miatt, mert akkor a macska besurran, s én kezdhetem elölről Haramia hajkurászásos kipaterolását... Ha meg megkockáztattam, hogy Haramia a szobában marad és ki tudtam surranni, akkor is állandóan figyelnem kellett, hogy valahogy utánam ne szökjön, mert kívülről sem az erkélyajtó, sem a szúnyoghálós ajtó nem zárható. Ki is szökött, ahányszor csak tudott, én meg mindig rettegve, lélegzetvisszafojtva, ám gondolkodás nélkül csíptem el a seperc alatt korláton kóválygó deget, minden pillanatban attól iszonyodva, hogy leeshet vagy... akár át is ugorhat a szomszéd erkélyre! A szomszéd erkély viszont egyúttal a szomszéd lépcsőházhoz tartozik, hiszen ez egy kanyarház, 14 lépcsőházzal! Ha ez megtörténik, menjek el itthonról, házaljak egyet... csengessek be idegen emberekhez, hogy izé, a macskám az erkélyükön... és ezt még lehet fokozni, hogy pl. ONNAN esett le közben a macska, vagy ONNAN ugrott tovább egy következő erkélyre... ááááááááá, francnak ér ennyit a virágos erkély, amely úgyis max. lomtárolásra jó, mert a fekvése miatti klíma és az apró terület miatt úgysem alkalmas pl. kiülésre, kifekvésre, netán piknikre...
Tehát miután ráadásul Honesty is idekerült, pláne lemondtam erről a hajcihőről. Nem lesz virágládás erkélyem és kész. Tervben volt ugyan, hogy fehér, stabilfajta tyúkketrecháló-szerűséggel biztonságossá teszem az erkélyt, és akkor nem kell a macskák kiszökése miatti következményektől rettegni. Sőt, ideális lett volna nekik még akkor is, ha én is fűvel vetek be minden virágládát. Egyrészt meg lett volna oldva a mindenkori fűellátás; másrészt meg szabadban is lehettek volna, amikor csak akarják; harmadrészt, ha olyan a napszak és az időjárás, tárva-nyitva tarthatnám az erkélyajtót, a szúnyoghálóra rakatnék egy macskaajtót... De ez nem jött össze még abban az időben sem, mikor dolgoztam: mindig fontosabb dolgokra kellett költeni a pénzt...
Macskáim őrült izgalommal recegtetik péppé magukat, valahányszor leszáll egy szárnyas az erkélykorlátra.
Ha gépnél vagyok, légvonalban 1-1,5 méterre ülök a kissé nyitott és kitámasztott erkélyajtótól, úgyhogy hallok mindent... a lenti gyerekzsivajt, a többi erkélyre kilépők beszélgetését, egymásnak való átkiabálását, és tudom, mikor cigarettázik a szomszéd az erkélyén.
Ma az történt, hogy élénk, kétségbeesett madárfióka-sivalkodást hallottam, de az, hogy fióka, még akkor nem is tudatosult bennem, csupán az, hogy na, a dögmelegben punnyadó macskáknak megint akadt egy kis recegtetnivaló látványosság. Már rohantak is, pedig azelőtt döglött ágyelőként heverésztek, tényleges hosszukat jócskán meghazudtolva.
Én is kilestem, akkor láttam, hogy ha nem is éppen újszülött verébbel van dolgunk, inkább olyannal, akit még etet az anyja, és valószínűleg mostanság tanul repülni is. Ezt láttam a bizonytalankodásán is, meg hogy amikor odébb akart szállni, ez nem sikerült neki, hanem betottyant az erkélyt borító linóleumra. Egy darabig még sivalkodott, aztán elcsendesült és meg sem moccant. Úgy tűnt, kis gombszemével csodálkozva néz befelé az erkélyajtón, ahol tőle légvonalban úgy 30 cm-re rázták farukat jobbra-balra, rezgő bajuszpárnákkal izgatott macskáim... Bár remélhetőleg a kívül zárva lévő szúnyogháló kicsit nehezítette talán a vadállatok tiszta észrevételezését...
Ekkor megjelent a kisveréb anyja. Termete is ezt mutatta a kicsihez képest, meg az, hogy a szájában tartott valami rovarféleséget, és azt el nem engedve a korlátról cserregett folyamatosan, mintegy híva a kicsit az eleséghez. Az azonban meg sem mozdult. Mintha kővé dermedt volna, még a fejét sem mozgatta, csak az erkélyajtót nézte... a macskák is csak az eddigi izgalmas tevékenységüket folytatták. A verébmama izgalma viszont nőttön-nőtt, egy idő után szinte tetőfokra hágott. Ide-oda ugrált a külső-belső korlát között, sőt, még a virágládák alatt lévő erkélyoldal tetejére is, közben mondta-mondta a magáét folyamatosan. Egyszer még a padlóra is letottyant, akkor reménykedtem, hisz ott a kicsi, hátha odamegy hozzá és segít rajta valamit... de nem. Már vissza is ugrott az oldalzáró tetejére, s még nagyobb intenzitással és cserregéssel fejezte ki izgalmát.
Valamit segítenem kéne... De mit és hogyan? Ha a macskák nem toporognának vadállatként az ajtó előtt és egyedül lennék, már kimentem volna óvatosan, és megpróbáltam volna a kicsit feltenni legalább az egyik virágláda földjére, ahol az anyja is hozzáfér. Aztán csak el tudnak tán menni valahogy, hiszen akármennyire is csak csekély mértékben repülőkész a kicsi, valahogyan ide, a hetedik emeleti erkélyre is csak felkerült valahogy?!
A helyzet nem változott... mondom, ennek így sosem lesz vége, szegény kicsi beledermedt a helyzetébe, az anyja meg mindjárt megőrül az izgalomtól, az a csoda, hogy a rovar még mindig a szájában van! Már hallottam, hogy a szomszéd erkélyekről is kinéznek a szomszédok, mi ez a lárma...
A végén a konyhából előszedtem egy műanyag tálat, rá egy kis vegyes magot zuttyantottam a Szilviék papagája eleségéből, s mellé vizet műanyag kávéscsészében. Mondom, sosem lehet tudni, hátha a kis veréb egy ideig nem tud elmenni, vagy az anyjának esetleg jól jön, nemcsak magának, de a kicsinek segíteni.
Elkezdtem a macskákat eltakarítani az útból. Megcsíptem Haramiát, és szépen kiraktam a szobaajtón, amit most kivételesen becsuktam a manőver után. Utána felnyaláboltam Honestyt, ez nem volt egyszerű, mert a vele való kiegyenesedés közben a súlytól a gerincem jelezni kezdte a várható becsípődést... még így is örültem, hogy ajtóhoz cipelés közben nem rúgta ki magát a karomból, mert annak horroros nyomai lettek volna. Kinyitottam az ajtót, Honestyt kiraktam, erre berohant Haramia! Tiszta Flinstone család! Ő viszont már olyan rafinált, hogy nem lehetett még egyszer elcsípni. Mindig ilyen, ha átlátja a helyzetet (pl. hordozóba pakolás előtt, ha elsőre nem sikerül), másodjára már az istennek nem fog sikerülni! És ráadásul kiszökdösés szempontjából pont Haramia a veszélyesebb.
Na mindegy, a derekam már kellőképpen beindult, Haramiát vízspriccolóval ellentétes irányba ijesztettem, és gyorsan, de azért a madarak miatt óvatosan megpróbáltam a puffot eltolva két ajtón keresztül úgy kimenni a magos tállal és vízzel, hogy Haramiát folytonosan figyeltem. Közben még délelőtt lévén alig volt 31 fok az árnyékban lévő erkélyen; hisz' még ide sem süt a nap, mit akarok...?
Kint a lábammal tartottam a szúnyoghálós ajtót Haramja ellen, a verébanyuka cserregése viszont megszűnt, s ő maga sem volt sehol, biztos elröppent ijedtében. Azért reméltem, majd visszatalál... A tálat felraktam az erkély virágtartós része közötti földes virágládába, amely még a legvédettebbnek látszott, aztán lehajoltam a kisverébhez, igyekezve fel nem ordítani a derekam miatt...
A kicsi rémülten repkedett fél-félmétereket, de csak padlómagasságban... ezt csináltuk egy ideig, nem felejtve, hogy a lábamat azért tartsam az ajtónál, mert az ördög nem alszik!
Utána két tenyerem közé sikerült zárnom a verébgyereket. Szegénykém, éreztem, milyen rémült, érzékeltem pihekönnyű kis testét, apró lábait... és pici szívének szakadatlan, sűrű verését... Felraktam a tálra, egyik kezemmel tartva őt, megpróbáltam vízbe mártott ujjamat a csőréhez tartani, de különösebben nem vettem észre, hogy bármi is történne...
Úgy gondoltam, perpillanat ennél többet nem tudok tenni, és bíztam benne, az anyja úgyis visszajön! S talán nem esik le még egyszer a kicsi, itt könnyebben hozzá mer férni.
Bent még egy darabig megpróbáltam távol tartani Haramiát az ablaktól, nehogy már meg a mama ne merjen miatta visszajönni. Mivel Honesty közben az előszoba felől elkezdte rágni a szobaajtó sarkát, kénytelen voltam beengedni, csak az a baj, hogy Honesty egyáltalán nem fél a vízspriccelőtől... sőt! A nagybundás maci ebben a hőségben szinte élvezi is azt.
Azért figyeltem rájuk, ne legyenek feltűnőek az erkély felé, mivel már nem lent a padlón volt a kismadár, így már nem igazán láthatta a vadállatokat.:))
Egyszer csak felhangzott a hangos cserregés, és ugrándozva megjelent a verébmama a korláton, a rovarral a csőrében! A kicsit kereste szemével a padlón, miközben villámként cikázott ide-oda. Akkor felhangzott egy picike hang a hátsó erkélyláda felől, de a kicsi nem mozdult. A mamának sem volt még elég önbizalma ahhoz, hogy odaröppenjen hozzá, így jó ideig nem történt semmi más, de legalább mindkét madárka tudta, hol a másik.
Aztán egyszer csak azt látom, hogy a kisveréb szinte vízszintesen továbbröppent a szomszédos virágláda földjére... majd még tovább a következőre... az anyuka nem messze tőle cserregett és ugrándozott folyamatosan.
Remélem, a dolognak hepiend lett a vége, mert amit még láthattam, az nagyon rövid volt: a verébmama a kicsi felé ugrott, hozzá is ért -- mintha talán meglökte volna? Csak annyit láttam, hogy a kicsi hevesen verdeső szárnycsapásokkal lefele tart, nyomában a mamával. Innen legalábbis elszabadultak -- remélem, nem ismétlődik ugyanez minden emeletnél... vagy inkább azt remélem, hogy emeletenként megálltak pihenni a korlátoknál, s közben az etetés is sikerült... Legalábbis a cserregést nem hallom, pedig azt szerintem több emelettel lentebbről, sőt talán a parkbeli közeli fák közül is hallanám. Ami azt jelenti, hogy biztos leértek, s azóta már valamelyik fa vagy bokor ágai között heverik ki a mai délelőtt megpróbáltatásait.


(Fotó eredete: indafoto.hu -- Kremrob fotói)

2013. június 16., vasárnap

Rejtőzködés


Szeretek rejtőzködni.
Eltűnni, mint aki nincs,
figyelni, okulni, ismerni
láthatatlanul.
Rejtőzködés közben
árnyék lesz minden, ahogy
lélegzik a csend, az
ember benne lapul.
Nem kell társaság,
nem hiányzik tanú,
csak úgy megvagyok,
némán, szótlanul.
Néha úgy elfelejtek
nem rejtőzködni, hogy
rám kell valaki szóljon:
hé, a függöny felment,
életed látható valóság,
a villany felgyúl,
a lepel lehull,
felvétel indul.


2013. június 11., kedd

Murcos


Egy állomásnál kóboroltál gazdátlanul
- kidobva, elveszve, elszökve?
Ki tudja, honnan s kitől-mitől szöktél,
magad sem tudva, mit keresve.
Nem is tudhattad, hisz mivel is
hasonlíthattad volna össze
eddigi életed, ázva-fázva, félve,
éhezve, riadtan menekülve?

Ki tudja, élnél-e még, de ha mégis,
csupán a kóbor macskák létét,
ahol nem csak a jövő, mi bizonytalan,
de a percnek sem tudhatod a végét...
Egy kölyökcica, kinek még anyjánál
lett volna biztonságos helye,
feltéve, ha anyjának is nem ilyen
ingatag, vészterhes lett volna élete.

Már a legjobb helyen van jó dolgod,
nem bánthat senki, nem fázol, éhezel,
nem érhet gonoszság, baleset, üldözés,
de te a rosszakat még nem felejtetted el.
Visítva akarsz éhen halni tele tál előtt is,
s mi benne van, oly gyorsan tünteted el,
mintha félned kéne, hogy eleszik előled,
falsz szaporán, hogy lakj jól, míg ehetel...

Apró sárga szőlőbogyók huncut szemeid,
és szüntelen lesed az alkalmat, s fejed
egyfolytában csintalanságokon töröd,
hipp-hopp, itt voltál, de már csak hűlt helyed!
Rohangálsz fel s alá, szinte kacag veled a ház,
sziporkázó léted pezsdíti a kedvet,
sebesebben száguld még a szélnél is
kétkilónyi színes, tarka macskatested.

Végtelen energia tesz egy rosszasággá,
ám nem kell attól félned, bárki zokon venné,
filigrán cica vagy és temperamentumos,
gazdád aggódna, ha csak úgy pihengetnél.
Bár minden kóborkának jutna ily biztonság,
csak félennyi szeretet, puhaság, melegség,
hisz csínytevéseid már azelőtt megbocsáttatnak,
mielőtt azokat tényleg elkövetnéd.



2013. június 3., hétfő

Félve bírni


Könnyek, vérző szív hordaléka
e nem száradó tócsa.
Rémült, rettegőn reszkető képű
rideg pocsolya.
Mennyi fájdalommal élhet, ki mindezt
idezokogta?


2013. június 1., szombat

Pocsolyás ábránd


Sokáig állok egy pocsolya szélénél,
nézem a benne remegő világot,
furcsa látvány, ha sokáig figyelem,
szinte elfelejtem, hogy tán buszra várok...

Felborult igazság, bizonytalan érzés,
mint ablakon át látott fejre álló világ,
a szürke ég ott lebeg a feneketlen mélyben,
mintha álom lenne e fordított valóság...

Hihető látvány a lefelé növő fa,
s itt a padokról az ember lehullna a mélybe?
Félnék vajon, ha felhők közé esnék?
Mint puha dunnák, megtartanának-e?

Gondoltam, elűzöm bátran az árnyakat,
miért ne tennék a tócsába egy lépést?
Tudom, hogy cipőm alatt úgyis víz és föld van,
miért riaszt egy kis víz, elnyel tán a mélység?

Volt egy kedvenc mesém a kútba ugrott lányról,
ki reményt nem látott, s orsó után lépett,
annyira rettegett, félt mostohájától...
s lám, fulladás helyett virágmezőn ébredt.

Nem is lenne tán rossz... másféle gondokkal...
szabadon mindentől, problémától, nyűgtől,
számíthatnék én is, segítve dolgoznék,
talán jutalmat is kapnék az aranyesőből...

Mégsem próbálkoztam e másik világgal,
jött a busz, s a visszatérés komor valósága,
cseppek ültek rajtam, de nem aranyesőtől
ragyogtam, mint Holle anyó lánya.


2013. május 26., vasárnap

Smaragdos nyolc év


Te cica, te Honesty, te!
Még ugyanoly gyönyörű vagy,
mint mikor érkeztél ide!
Nyolc éved láthatatlan,
szemed örökszép smaragdban
őrizi lelkedet.
Kedves, érző cicám,
kutyákkal bizton felérő
intelligencián
ismersz engem, tudod a határokat,
érzed, figyeled hangulatomat.
Kapcsunk oly predesztinált,
hogy biz' isten, olykor-olykor
együtt e szeretetben
elérjük a kéklő csillagokat.


2013. május 25., szombat

Csak némán, szavak nélkül


Lélegzet-visszafojtva futkosok a tavaszi fák alatt.
Képtelen vagyok szavakba foglalni, mit érzek,
mikor látom e tökéletesen feszítő virágzó ágakat,
a természet sudár, csodaszép ajándékait,
a tündöklő, mosolygó virágszirmokat,
mesébe illő pompás fényeket és árnyakat.
Annyira örömteli az egész, annyira csordultig
tölti az ember áhító, szomjazó lelkét,
hogy már szinte sírnia kell a mérhetetlenül
elviselhetetlen szépség öröméért...
S ahogy levezetem, elviselhetővé teszem
a rajtam túlerővel kitörő eksztázisérzést,
az egészet, amivel megtehetem, aminek köszönhetem,
az nem más, mint nélkülözhetetlen és
hű társam, az imádott fényképezőgép.
Az is örül, reszket a kezemben, tettre-
és segítőkészen hajtja végre több száz kérésem,
teszi el védőn memóriájába mindazt a felejthetetlen
és megszámlálhatatlan látványt, képet,
melyeken visszatükröződik mindaz, mit
ekkor, így, ezen órákban átélhettem.
Az öröm, akárhányszor nézem majd e képeket,
mindannyiszor mint villám fut át rajtam,
érzem akkori magam, olyannak, aki akkor voltam...
s olyankor újra és újra lélegzet-visszafojtva
futkosok a tavaszi fák alatt,
s nem tudom szavakba foglalni, mit érzek,
mit jelenthet a millió "csak-most-van" pillanat...
és látom a természet szinte kiérdemelhetetlen ajándékait,
melyeket, ha iránta fogékony halandó kaphatja azokat,
az önzetlen természet csak úgy szórja örömszirmait...

S ami felülmúlhatatlanná teszi mindezt,
az az, ha ilyenkor te is velem vagy, kedves.
Mert ugyanazt érzed, hiszed és teszed,
ugyanúgy tiszteled, csodálod a szépséges természetet,
hogy magunk s egymás örömét szavakkal
már túllicitálni sem tudjuk...
Csak némán, szavak nélkül közelíthető az érzés,
óvatosan, ahogy a felhőszerű, ékszerként ragyogó
tökéletes virágszirmok mögül egymás felé
átdereng mindent érző mosolyunk.

2013. május 4., szombat

Anyák napi vallomás


Halvány virágszirmok közé
rejtetted angyalvoltodat,
s ezt csak én tudom és a virágok,
kik vigyázzák titkunkat.
Szemem úgy lát még álmomban
téged, mintha gyermek lennék,
te vagy a bizonyosság, a minden,
akihez, ha baj van, mindig mennék.
Hiszen úgy van az: ameddig én,
addig biztosan te is leszel még,
ez nem változhat semmit ugyanúgy,
ahogy a fű zöld és kék az ég.
Féltelek, mert az én időm is
délutánra jár és itt fáj, ott fáj,
csak ilyenkor, néha döbbenek rá,
hogy az idő nem kíméli a halvány
virágszirmokat, s angyalvoltod
is hiába dacol vele, a te fejed
fölött is mindenképp elszáll...
Ilyenkor kétségbeesek...
S nehezen vigasztalódom, még ha
körülölelnek is gyermekkori
édes, szép emlékek, s a mindent
betöltő, féltő szeretet.



2013. április 18., csütörtök

Akkor születnek


Fátyolosan omló tavaszi fák,
pazar, friss virágok, hajtások,
pattanó rügyek, a győztesen és
érzékien sziporkázó tavasz,
az ébredés, az illatok és fények
lelkekben ezer meg ezer
hangot pendítenek.
Mi tengernyi szépség,
amint szertenézek!
Káprázatos minden,
mi szememhez téved.

És ha te mindezt velem együtt látod,
csakis akkor születnek a színek.



2013. április 10., szerda

Apró oroszlán


Hova merül el szép szemed,
az érett borostyán?
Ugyan mit látsz, mit gondolsz éppen,
tán kismadár kelleti magát
ott a fán?
Ásítasz nagyot, mintha épp
unatkoznál,
rám nézel, mit beszélek én,
tán nem tudom, hogy egészen mélyen
ott lapul benned egy apró
vérbeli oroszlán?



2013. április 8., hétfő

Kihuny az utolsó


Lidércálom, értetlen néma
sötétség.
Hideg szelek, néma kövek,
végtelenség.
Magam vagyok zilált kétségek közé gyűrve,
hiába kutatok túlélést, értést remélve,
nem lát senki,
minden idegen,
s távol, mint az ég.

Biztos pont nem létezik,
ingatag a világ.
Egy lélek sem közelít, kihuny
az utolsó láng.
Szememből elhal a dioptria, vakon küzdök
valós és vélt árnyak ellen, képzelt szemöldök
húzódik össze,
s már olyan vagyok, mint
kiszáradt fán az ág.



2013. április 6., szombat

Április


Szürke fellegeket terelget a szél,
még csupán a naptár ír áprilist,
ám csak bennünket tréfál meg a tél,
a természet illata árasztja a frisst.

Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt,
hó alól merészkedik a tulipán,
a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt
napokat, heteket, de végzete, lám

utoléri lassan. Már csordul az eresz
s cikázva érkeztek az első fecskék,
a kabátoknak is gyorsan melegük lesz,
hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.

2013. március 27., szerda

Haramia és Honesty -- 22. rész


Mániák és rendbontások

Mint már régebben is említettem, két macskám jelleme -- tulajdonságaik, stílusuk, macskaságuk -- annyira eltér, hogy évek múltán is elcsodálkozom e tényen újra és újra.
Abban megegyeznek, hogy nagyrészt mindegyik a nyomomban van. Alig tudok valamit tenni az ellen, hogy bármely helyiségben kísérőim ne legyenek. Ha kivonulok birtokba venni a konyhát, szinte egész biztos, hogy csődül utánam a cicafarm. Ez alól csak a nagyon mély álom adhat egy ideig felmentést; amelyik álom viszont nem annyira mély, azt simán megéri nekik félbeszakítani, hogy aztán kómásan dülöngélve játsszák a zeleméri templomromot a konyhaasztalon.
Honesty viszonylag kiszámítható, relatíve okos és intelligens, hűséges nagy kutya. Ha valami olyat tesz, ami nem tetszik, elég egy felemelt hang, és odébb kocog. Mert azért ő sem ezer százalékos tökéletesség emberi jóságmérővel, hiszen imádja a kábeleket, drótokat, bármilyen tyúkbelet rágicsálni, és bizony, ezt nem mindig lehet azért észrevenni magának a folyamatnak az idejében, gyakran inkább csak az eredmény látható, amikor is már tök mindegy, mennyire emeljük fel a hangunkat.
Próbáltam ez ellen sok mindent: pl. letakarni a mindent elsöprő mennyiségű tyúkbélhalmazt. Igen ám, de mivel? Minden csengetésre nem kapkodhatom fel a szőnyegpadlóról a nem odaillő dolgokat... Csodálkoztak is már néhányan, minő eredeti ötlet és milyen érdekfeszítően néz ki a szőnyegpadlónk a mintegy véletlenszerű lazasággal szétdobált, fekete filcanyagú kalocsai terítőim sokaságától! Ez a fajta praktikus rendetlenség cseppet sem izgat, ha azt a tétet veszem figyelembe, hogy esetleg negyedjére már nem lesz elrágva a telefonzsinór vagy az USB-kábel, netán a szemüvegem szára... hogy a wifi használhatatlanná rágásáról ne is beszéljünk.
Próbálkoztam macskatávoltartó sprayvel is, de elmondanám, hogy ha valami addig esetleg nem érdekelte volna őket, akkor a spray használata után igen! Kínomban már Erős Pistával is végigkentem a főbb kábeleket, mert azért az UPC-t sem riaszthatjuk havonta, ha probléma van... De érdekes módon az sem távolította el Honestyt, mintha még ingerelné is a dolog. Egy idő után, gondolom, megszűnik a kenőcs csípőssége, és még jól is esik nyalogatni a paprikás cuccot. Úgy vettem észre, sajnos, ízlik neki...
Másik mumusunk Honestyvel kapcsolatban: a tapéta kaparófa gyanánt való használata. Hiába van két alig használt kaparófa, ajtónál kaparótábla, kaparóterítő és harminccentis kaparóhalacska fellógatva a legkritikusabb helyeken, hiába van olyan rongyszőnyeg leterítve, amin bátran kaparhat -- mindezek csak alapvető szükségletet jelentenek számára. Az igazi hepiend és elementáris élvezet: a TAPÉTA! Elsősorban az olyan konkrétabb, vastagabb típusú, nem sima felületű részesül előnyben, amelybe simán beleakad a macskakarom. Micsoda élvezet azt újra és újra lekapirgálni! Csak macskaszempontból az a baj, hogy a zsúfolt szobában alig van olyan hely, ahol kilátszik valami a tapétából a berendezés miatt... de azért Honestyt nem kell félteni. Kérlelhetetlen bizonyossággal találja meg azokat az 5-10 centiket is, ahova véletlenül sem pakolható semmi. Pl. a szekrény vége és az erkélyajtó közti keskeny sarokrész, valamint a szekrény másik vége és a szobaajtó közti, szinte alig észlelhető tapétacsík.
Haramia sem kapirgál véletlenül sem az arra szánt helyeken! Ő a puffokat és a foteleket részesíti előnyben. Úgy-ahogy le vannak takargatva az ősrégi ülőalkalmatosságok, ám ez Haramiát sem zavarja a legkevésbé sem. Ha tanúja vagyok a kapirgálás művészetének, akkor Honestyt el lehet riasztani némi emelt hangerővel, de Haramia a füle botját sem mozdítja semmilyen riogatásra egészen addig, míg csak hangoskodásról van szó és nem fizikai manőverről. Mert ha felugrok vagy felé hajítok valami macskajátékot ijesztésül, akkor abbahagyja ugyan, de ez nem zárja ki, hogy mire visszaülök, abszolút pofátlanul azonnal újra ne kezdje. De az is mindennapos, hogy a kapirgálás zaját meghallva, mire feltápászkodok bárhonnan, addigra úgyis jól kikapargatja magát, és szinte szemtelenül vigyorogva bevár, míg odaérek, és még ő az, aki rám nyávog, bökve egyet a fejével.
Már 10 éve lesz nyáron, hogy Haramiával megmacskásodtam, azóta nem igazán aludtam végig egyetlen éjszakát sem. Ehhez még Honesty sem kellett, hogy ez így stagnáljon azóta is, intenzívségét tekintve grafikonszerűen hullámzó minőségben.
Haramia mai napig egy komplett borzasztóság éjszakánként. Úgy fekszem le aludni, hogy magam mellé készítek vízspriccelőt, kisebb macskajátékokat jobbról-balról. Ez utóbbiakat vagyok kénytelen ötpercenként a zaj és a felfordulás irányában hajigálni. Néha elfogy az alkalmatosság, olyan sűrűn adódik csendháborítás; olyankor legényesen fel kell kelni és újra begyűjteni a riasztásra alkalmas tárgyakat... Az éjszaka meg majd csak eltelik! Ha a lefekvésem pillanatáig csend is volt, mert Haramia épp aludt, a villanyoltás számára egy jelzés. Ébresztő! Onnantól fenekestül fel lehet fordítani a világot, lehet száguldozni, ugrándozni több métereseket bútorról bútorra, időnként torokszakadtából nyávogni, egymásra fújni, lehet tárgyakat, papírokat piszkálni, könyveket leügyeskedni barkamancsokkal, megtalálni a legelrejtettebb csörgős marhaságokat, netán egy széken hagyott reklámszatyrot vagy bármit, és feltétlen tanácsos közben órákig kaparva almozni is! Lehet provokálni az egyébként őnélküle ideális éjszakai partnerként működő Honestyt, aki néha bele is megy egy-egy 10-20 perces kergetőzésbe és egy ezt követő aktív almozásba, de ez rá azért nem jellemző. Honesty csak annyiban szól bele az éjszakáimba, hogy iszonyú korán és mérhetetlenül szenved az éhségtől, és hogy fel tudjon kelteni párórás, több szakaszos alvási próbálkozásaimból, mindenfélét elkövet. Ezeket sorban teszi, ki nem fogy az ötletekből! Rám hasal. Elkezd mosdatni, ahol csak ér. Ül a fejem mellett, szuggerálva engem, és közben úgy dorombol, hogy a hang az álmomban szerepet játszik. Ha semmi eredmény, puha, meleg mancsát finoman az arcomra teszi. Ha háttal fekszem neki, két kézzel elkezdi gyengéden dagasztani a tarkómat. De van, hogy egyszerűen csak halkan, elegánsan nyávog, ám annál gyakoribb előfordulással, mintsem kettő között vissza lehetne aludni. Tehát megtanultam, ahhoz, hogy minél hamarabb esély legyen visszaalvásra, célszerű az első jeleknél pattanni és kómában tálalni a reggelijét. Minek utána ő reggelizik, én pedig épp félálomban lennék már, hatalmas elánnal természetesen almozás következik. Szagos. Amiben pedig megint csak nem lehet elaludni, úgyhogy káromkodva kimászok és almozok. Addigra már jó esetben csak egy félóra maradt az ötórás mobilcsörgésig, mikor munkába jártam. Tehát végképp képtelenség volt visszaaludni úgy, hogy nálam az minimum 20 percet venne igénybe...
Van egy éjszakai általános alapjárat Haramiánál, mely a fent leírtakat tartalmazza. De vannak éjszakák, amikor minden hatványozottan felpörög (holott az alapjáratba is majd' bele lehet rokkanni!); Haramia egymaga jár boszorkánytáncot, borzasztó rongy, egy ííííííígedelem! Egy ilyen alkalommal kötött ki pl. a lapmonitor a padlón, úgy, hogy előtte van a taszterrel összesen legalább 35 cm-es asztalrész! Ilyenkor zuhan csattogva össze és hal hamvába a ruhákkal megrakott ruhaszárító... vagy dől fel a működő ventilátor.
Eleinte nem hittem a tényeknek meg a szememnek, de most már régi megfigyelésen alapszik a következő: ez a szende viselkedés telehold idején nyer létjogosultságot. Haramia akkor egyszerűen brutális. És szerintem nőiesen és finoman fogalmaztam!
Úgyhogy telehold előtt 1 héttel már előre szívom a fogam, hogy kezdődik három, átlagosnál is kibírhatatlanabb éjszaka, és jobb, ha előre edzem magam a gondolattal, hogy nem egészséges a nyolc-tíz részletbeli 4-5-6 órás alvás, célszerűbb végig fent maradni...

2013. március 11., hétfő

Cipő emlékére


Gyújtottam gyertyát
komor ég alatt,
szívekben tompa
nyilallás fakadt.
Tiszta, zengő hangok
felhők mögül szólnak,
tűz fényei lettek
messze távoloknak.
A kismadár elszállt,
a zászló ám tovább leng,
ember áldoz a lét
törékenységének.
Süvíthetnek szelek
a 67-esen,
emléked tovább él
tömegek szívében.



2013. február 6., szerda

Segíts magadon


Segíts magadon,
Isten is megsegít,
holott úgy tűnik,
rád sem hederít...
ám csak látszólag.
Szívdobbanás jelzi,
minden képtelenség
dacára mégis
életben vagy még,
több mint káprázat.
Hol a megoldás,
s mikor, nem tudhatod,
minden zavargó,
rossz pillanatod
túl nyomasztólag
rád telepedett.
Gyógyír sebesült
létedre valahonnan
mindig csak került,
vigasztalólag.
Ajándékba kapott
örömvillanások,
életvágy-serkentő
megnyilvánulások
adnak tisztító
pillanatokat.



2013. január 25., péntek

A kismanók és a hóember


Az ember nem hinné, hogy január van,
egyik nap hó, másik nap olvadás
e változó, fekete-fehér világban.
Persze télidőben miért is lenne más?

Óvoda udvarán sok kicsi manó
apró kezekkel paskolja a havat,
mindjárt elkészül a hóember, sikkanó
kacaj és izgalom fest rózsás arcokat.

De jaj, másnapra az idő olvadó,
a hóembernek nem jut elég hideg,
s mire udvarra ér a sok kicsi manó,
roskadó hórakás jelzi a hóembert.

Néhány kicsi manó arcát bánat fedi,
egyikük hozott orrnak sárgarépát,
másikuk diókat akart szemnek tenni,
nem értik: a hóember rájuk miért nem várt?

"Lesz még hó, gyerekek, építtek másikat,
a hóembereknek nem kedvez a napfény..."
A kismanók gyorsan megvigasztalódnak:
hisz' két varjú is leszállt a kerítés tetején!



2013. január 23., szerda

Hiányozni fog

(Pocak gazdájának)

Hiányozni fog...
Ne várd, hogy egyszer
úgy érzed, hogy sejtről sejtre
ugyanaz az ember leszel
az életben még egyszer.
Hiányozni fog...
de te több lettél.
Benned pihent meg,
ki elment, kit szerettél.
Nem hagyott el, csak már
elfáradt. De lelkedet
emlékeivel gazdagítva
s szelíden simogatva
benned csendesen tovább él.
Hiányozni fog...
mégis jobb lettél,
ha egyáltalán az még lehettél.
Mert ő jó volt, kedves,
szelídsége világgal felér,
s te érte mindent megtettél,
mit tehettél.
Hiányozni fog...
valahányszor térülsz-fordulsz,
jössz és mész, eszel és alszol,
hiányozni fog,
ha jön a nyár vagy itt a tél,
s minden ártatlan, boldog,
hálás pillantásnál és érintésnél
eszedbe jut ő, kit
annyira szerettél.


2013. január 20., vasárnap

Biztonságféltés


Félelmetes, ahogy bődül,
nekifeszül ablaknak a szél,
recseg-ropog az ócska keret,
szinte szárnyra kél.
Cseppet sem büszkén feszít
a harmincéves ablakokon az
ingatag zár,
ha bevágná a bömbölő orkán,
mily felmérhetetlen lenne
számomra a kár...

Saját erőmből teremtettem,
megharcoltam többszörösen,
adtam érte fél világot,
a sok létbizonytalanságban
nincs egyéb, már csak az otthon
jelent nekem biztonságot.



2013. január 17., csütörtök

Álommese


 
Válogattam
    búzát az ocsútól
    éjt nappallá téve,
szemem könnyesre fáradt,
    vörösre kiégve.
Próbáltam látni is,
    nemcsak vakon nézni,
    rózsaszín hajnalpírt
    észre sem véve.

Elkergetett
    a gonosz mostoha
    halálra ítélve,
csak futottam és féltem
    sötétben rettegve.
Mer-e majd valaki,
    mer-e megmenteni,
    számon fog-e kérni
    mindent félre téve.

Kenyérmorzsát
    szórtam szét utamon
    halkan énekelve,
ám éhes kis madárkák
    gyorsan csipegetve
felszedték a nyomot,
    örül, ki jóllakott,
    gonosz békén hagyott
    másfelé kerülve.

Emlékeket,
    álmokat kergettem
    szebb sorsot remélve,
mély jóságot találtam
    hű szemekbe nézve.
Nem kellett varázslat,
    semmilyen fondorlat,
    segítő, jóságos
    maci lett belőle.


2013. január 16., szerda

A fákhoz


Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.

Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.

Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.

Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,

levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.

Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.

A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.