Sokáig állok egy pocsolya szélénél,
nézem a benne remegő világot,
furcsa látvány, ha sokáig figyelem,
szinte elfelejtem, hogy tán buszra várok...
Felborult igazság, bizonytalan érzés,
mint ablakon át látott fejre álló világ,
a szürke ég ott lebeg a feneketlen mélyben,
mintha álom lenne e fordított valóság...
Hihető látvány a lefelé növő fa,
s itt a padokról az ember lehullna a mélybe?
Félnék vajon, ha felhők közé esnék?
Mint puha dunnák, megtartanának-e?
Gondoltam, elűzöm bátran az árnyakat,
miért ne tennék a tócsába egy lépést?
Tudom, hogy cipőm alatt úgyis víz és föld van,
miért riaszt egy kis víz, elnyel tán a mélység?
Volt egy kedvenc mesém a kútba ugrott lányról,
ki reményt nem látott, s orsó után lépett,
annyira rettegett, félt mostohájától...
s lám, fulladás helyett virágmezőn ébredt.
Nem is lenne tán rossz... másféle gondokkal...
szabadon mindentől, problémától, nyűgtől,
számíthatnék én is, segítve dolgoznék,
talán jutalmat is kapnék az aranyesőből...
Mégsem próbálkoztam e másik világgal,
jött a busz, s a visszatérés komor valósága,
cseppek ültek rajtam, de nem aranyesőtől
ragyogtam, mint Holle anyó lánya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése