Csillaghullás

Augusztusi hétfőn éjfélre járt már,
s jutott eszembe számtalan kívánság, óhaj,
nehogy váratlanul érjen a szerencse,
hisz villanó pillanat az egész, mint egy sóhaj,
bár csupán egyetlen csillag suhanó
hullásába káprázhatnék bele,
a látvánnyal magával, őrzött örömével is
élménytároló lelkem lenne tele.
Sötétből, nyitott ablakon át éberen
eget kémlelve őriztem a csillagokat,
eszembe jutott, mit anyám sokszor mesélt:
láttam apróságként nem egyet, de sokat,
mikor ott a szülőfalujában augusztusban
karon ülve boldogan sikongtam, tapsikoltam
valahányszor az égen -- sajnos, már nem emlékszem --
átsuhant egy csillag.

Most már fárad a szem, az agy, az érzék,
csaknem feladtam: hisz tény, ami tény,
lakótelepen szinte reménytelen eget vizslatni,
túl sok a látást gátló, környező fény.
Egy végtelen, fénytelen mezőn vagy dombon
lenne jó várni, lesni és őrködni,
látványos, akár tömeges csillagzápor
fenségességében titkon reménykedni.
Már éppen zsibbadó karomnak sziszegtem,
amikor egyszerre szemem kitágult,
egy fényes pont hirtelen nagyobb lett,
egy ferde villanás, mint valódi sugárút
ragyogott fel, s amily valószínűtlenül
sóhajtásnyi pillanat alatt született,
két másodperc alatt a fénynek már helye hűlt...
hogy kívántam volna bármit, elfeledve lett.

Kívánságként mit is találhattam volna,
nem tudtam gondolni egyébre hirtelen,
csak hogy jó anyám, családom, s kedvesem
minél tovább legyenek mellettem.