Miközben bennem viharok dúlnak,
s világok omlanak össze,
miért is számítana mindez,
bárkinek adnám is közre?
Én is tudom, szinte lehetetlen
kifejezni az igaz együttérzést,
épp ezért mástól sem várhatok
sajnálkozó elérzékenyülést.
Már úgyis megszokom, hogy másnak
inkább téma világ körüli utazás,
mint az, ismerősként jár-e
némi részvét, könnyes búcsúáldás.
Nem, még én jönnék zavarba,
magamban hordozom inkább,
bárkinek van ilyen-olyan gondja,
nehogy már én legyek a "netovább".
Gyengeség e félelem, elismerem,
de tán nem bűn és nem is igen vétek,
ha nem harsogom erős hittel,
hogy mindent úgyis túlélek.
Dehogy élek, sok évtized nyomja
tapasztalatként a lelkem,
amit a sorsom eleve nekem szánt,
megkapom úgyis, azt hiszem.
Nem; tényleg láttam már sok mindent.
Hitet, akarást, struccos vakságot,
s a vége nagyrészt ugyanaz lett...
vihettünk sírjára virágot.
Bekalkulálom ezt is, azt is -
ám bármit hallok, tudom, jó nem lesz...
Egy ideje csak addig jó, míg alszom,
az ébredés mindent tönkretesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése