Mikor megtudtam, hogy holnaptól
már nem leszek fontos,
s talán az élők sorában sem
számol velem orvos,
nagy távolságot tettem meg egy
üres fehér székig,
valami szétesett, megbomlott...
terjedt bennem végig.
Csendesen, fakón láttam meg a
véget, s elmerengtem,
tényleg ennyi volt az élet?
Aztán azon, hogy a virágok
mennyire boldogok,
ha véget ér, nem hagynak hátra
ezer nyitott kaput...
Mégis, most is nekem kell másra
tekintettel lenni,
nem fájhat és nem ordítható
külvilágba semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése