Szél bukdácsol a sírok között,
megpihen egy percre, áldoz a csendnek...
szökellve kap fel újabb levélcsomót,
színes levelek forognak-peregnek,
sírköveken zizzenve neszelnek.
Mélán merengek emitt, sírjainknál...
felnézek a hatalmas, öreg tölgyre,
meddig hullatja vajon leveleit még
az avarban dúsgazdag novemberi földre,
hol halottaink pihennek örökre.
Mécsesek lángja oly szívmelengető,
mintha lelket lehelnének emberbe,
gazdag emlékeink sorakoznak elém,
fájón édes érzéseket oltva szívembe,
szeretet fényével ölelve körbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése