Általában iskolai tanórákra emlékszem, amikor ha körbenéztem az osztályban, azt vettem észre, hogy nincs perc, hogy ne ásítana valaki. S ez nem is mindig azért volt, mert nem volt érdekes az óra, hanem talán mert nem volt elég friss levegő 30 embernek, mivel szünet után bezárták az ablakot.
Ilyenkor történtek dolgok, éberebb gyerekek jóvoltából, akik még esetleg célozni is jól tudtak. Az ásító, ha nem volt elég illedelmes, könnyen a szájába kaphatott valami "ajándékot"... radírt, papírgalacsint, alig használt rágót... hasonlókat.
A tanár néha jó ösztönnel keverte a humort a neveléssel: "Fiam, ne játszd itt az ásító inast, inkább nyisd ki az ablakot!" Nyilván a friss levegőtől elszáll az álomkór.
Még egy emlék jutott eszembe kisgyerekkorból. Valamikor a '60-as évek vége felé nagy hó esett karácsony és szilveszter között. Mi, gyerekek, térdig jártunk benne. Apám "bevállalta", hogy amíg anyám főz, játszik velünk kint a hóban.
Rendben is ment mindent, sokat nevettünk, hóembert építettünk, jókat szórakoztunk. Szánkózni is lehetett akkor még az utcánkon, lévén akkoriban még nem is volt forgalom, a maihoz képest szinte amúgy sem volt semennyi autó. Már nem tudom, melyik férfiú találta ki a hógolyócsatát - apám vagy az öcsém. Jelzem, akkor még öcsém sem volt több 6-7 évesnél, mivel csak bő másfél év van köztünk.
Nem szerettem hógolyócsatázni, mert nem gyúrtam olyan gyorsan a hógolyókat, mint ők; így mindig én kaptam a legtöbbet. De szemfüles lévén addigra mindig úgy tudtam fordulni, hogy pl. nem vágtak képen vele.
Ezúttal mégis én dobtam meg apámat úgy, hogy a hógolyóm levitte a svájci sapkáját. Ezen aztán öcsém annyira elkezdett röhögni, tele szájból, hogy teljesen megfeledkezett a szituációról... Pedig ezalatt apám több hógolyót is gyúrt, és egyet öcsémnek szánt mindenképp, amiért kiröhögi. Kapta is a hógolyót, teljesen optikai középre, a hatalmasra nyitott kacagó szájába!
Na, itt lett vége a játéknak. Öcsém hangosan bőgni kezdett, sőt, üvölteni. Anyám szitkozódva rohant ki a házból, hogy mi a fene van már megint... Mikor meglátta, hogy öcsém, hógolyóval a képében ordít, mi meg félve somolygunk apámmal; természetesen betakarította a jó népet, mondván mérgében, hogy apámra semmit nem lehet rábízni.:)
Én később láttam meg először Munkácsy Ásító inas című képét, és akkor is, meg azóta is, ha látom, mindig öcsém jut eszembe, hógolyóval a szájában...
Grafika: Keczely Gabi
Verslista: Gondolatok grafikákra című feladatában
azokat a gondolatokat kellett versbe, prózába önteni, melyek
a képről eszünkbe jutottak, ihletet adtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése