Ez van...

(prózavers)

Örülök, hogy segíthettem.
Komolyan... és nem kell semmi,
dehogy, ne érezd magad rosszul.
Ez természetes nekem,
s nemcsak azért, mert megfogadtam
akkor nyolcvannyolcban,
hogy minden rászorulónak
segíteni fogok,
ha tudok...
de hidd el, a fogadalom
soha eszembe nem jut.
Ez ösztönös, szerencsére,
és nem tudatos.
Igen, anyám is. Apám is.
Tőlük kaptam...

- - -

Segítettél, mert rászorultam.
Pedig egyáltalán nem akartam.
Miért? Rosszak a tapasztalataim.
Ha én segítek,
az természetes mindenkinek.
Ha én fogadom el,
a Sors valahogy gyakran úgy hozta,
hogy később arcomba lett vágva.
Igen, felhánytorgatva.
S mit szólnál ilyenkor?
Mondanám, hogy én nem akartam,
aztán mégis elfogadtam,
mert ha nem, akkor
megsértődött volna...
én meg naiv vagyok,
s elhiszem újra és újra,
hogy valaki nekem is,
és csak magamért segít,
nem azért, hogy később
szememre hányja.
Hát látod, ezért nem nyugszom
addig, míg nem viszonzom
bármi módon
a velem tett
jótetteket.

- - -

És eljött az idő, mikor te is
- a "jóbarát" kategóriában -
felhánytorgattad már hányszor,
hogy "bezzeg akkor jó voltam, mikor..."
Hát köszönöm, ne mondd többször.
Volt ára. Megfizethető. Tiltakoztál...
Ez ingyen nekem túl nagy ár.
Itt van, lásd.
Szólj, ha azóta több... ez van.
Így kell, azonnal. Nekem. Így szoktam.
Megszoktam.
De most... veszem a kabátom,
indulnom kell.
Maradj. Kitalálok.