Virágaim

Minden cserepes virágom kipusztult

az évtizedek folytán. Nem sok kellett

nekik, öntöztem, nem öntöztem,

akartam, betartottam - mégsem kellettem

valahogy... az ő világuk nem működött

mellettem.

Mindig szóltam, nem kérek semmilyen

cserepest, mert ezek tények, nálam

nem maradnak meg, de valamiért nem

hittek nekem... sok fényben, kevésben,

oly mindegy volt, mit és hogyan tettem,

tehettem...

...kimúltak mellőlem. Egyetlenegy, mely

végigkísér, bár már tőle is búcsúztam

sokszor... de döntött és húsz éve velem van,

ez hihetetlen számomra olykor... egy futó.

Még nagynénémtől kaptam, ő gyökereztette

énnekem.

Néha megritkul, olykor megdúsul... néha

elfelejtem, el is hanyagolom szegényt,

aztán nagy lelkiismeret-furdalással öntözném,

majd elhullat jópár levelet, s újraéled, már

lemondok róla, azt hiszem, vége, de nem... szinte

példaképem.

Fogalmam sincs, miért van ez. Van, aki semmivel

nem tesz többet irántuk, mégis szeretik a virágok...

én bármit tehetek, kipusztulnak, restelkedhetek...

Egyedül ő, albérleteket, öt költözést átvészelt...

kibírt mindent, macskát, túllocsolást, sárgulást...

énvelem.

Talán mint virág... ő az igazi számomra,

ki szeret engem?