Néztük, ahogy a verőfénytől csillámló
Dunát hasítják a sárkányhajók,
ahogy a víz ezüstös fodrai vakítón
játszanak, s szemünkben újra láthatók
e szemkápráztató vidám csillogások.
Nem volt semmi, ami bánt vagy nyomaszt,
olyan egyértelmű volt, hogy itt ez a nap,
mely könnyeket csakis örömtől fakaszt.
Miért kell békés álmokból bizarr módon
jeges, maró eszméletre kelni?
Miért, hogy nincstelen valónkat az élet
még szegényebbé tudja fokozni?
Pedig lassan a lét mást már el nem vehet.
Nincs semmi több, mit elvenni még lehet,
s ez más, mint mikor az ember bármit tehet.
Nem tud mást kicsalni, mint magát az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése