Járta az erdőket,
együtt élt a természettel,
vérévé váltak a folyók,
lázát vízesés hűsítette,
tengerek sodorták messze,
hegyek üdvözölték védő árnyékkal,
mezők köszöntötték tarka virágokkal,
s még a szakadék is védte,
mikor belezuhant, ha lépteit elnézte.
Sorra ölelte magához a fákat,
egyenként arcához emelte a virágokat,
fűszál simogatta, rovarok zümmögése
ha megfáradt, elaltatta...
Madárcsicsergésre ébredt,
oly eleven, pörgős volt számára az élet,
soha nem unta volna meg.
Aztán némaság tespedt a világra,
hol vannak a fák, folyók, virágok?
Hol az erdő, lepkék és rovarok?
Mi ez a csönd? Ez így embertelen!
Hová fajult minden, miért rideg a végtelen?
Maga maradt, teljesen egyedül.
Nem érti, csak érzi, az összes
szép és jó menekül, semmisül.
Lelkében dermedt némaság ül.
Verslista feladványa.
Ágai Ágnes: Tura et natura c. verse olvasása nyomán
saját benyomásaink alapján versírás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése