Tömeg a buszmegállóban…
tömegben, mégis egyedül…
tömegben, elrekesztődve,
kirakatnak dőlve,
folyik a könnye…
Lehajtott fején a nyugvó nap
fénycsíkokat játszik…
ő nem lát semmit
a szürke külvilágból –
csak belülről álmodik.
Mi fáj vajon, te lány?
Rád mérte súlyos kilóit az élet?
A bánat szobraként viseled,
úgy érzed, nincs más,
mi remény, mi felvidít…
Buszok jönnek és mennek,
a lány nem mozdul - marad…
gondolataiban máshol jár,
ott, ahol egy verőfényes nyár
ellopta kincseit talán…
Nézem közben a gondterhelt,
siető tömeget,
senki nem veszi észre e
fájó jelenetet.
Ó, te lány, szívemben
maradandó kép marad,
amint sajgó bánat
és elsöprő fájdalom
dúlja a lelked…
Viszem magammal a buszon emléked,
lesz-e majd vajon, ki vigasztal, s elmesél neked
hasonló nyomasztó élményeket,
hogy fájdalmad
elbírja ezt az életet?
Annyira megértem - s rettegve bár,
de arra gondolok, én is akár
lehettem volna valamikor,
egyszer régen… ez a szomorú,
kincseitől megfosztott lány…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése