Számlaírási traumák

Saját történetet írok le...
Négy éve vagyok munkanélküli, s az öregségiig még hat év... de túl idős ahhoz, hogy bárki is alkalmazzon. Persze, az ingyenmunka mindenkinek kéne... de hogy én sem fényből és levegőből élek, az azoknak, akik folyton szívességet várnak, nem jut eszükbe.
Tény, hogy nyomdában és kiadóban dolgoztam több évtizedig. Gyakorlatilag máshoz nem értek, mint az e helyeken megszerzett néhány író-szerkesztő-könyves szakmához, ezzel együtt mindig iszonyatos munkahalmaz nyomta a vállamat nemcsak a munkahelyen, de itthon is. Nem volt sem szükség, sem idő rá, hogy a több lábon állást egyedülálló, dolgozó, kétgyerekes anyaként forszírozzam. Egy nyomorult számlát sem írtam még soha...
Így történt, hogy most, amikor a havi éhbéremért évi 30 nap egyszerűsített munkavégzésről szóló igazolást kell bemutatnom (sok egyéb mellett) azonfelül, hogy egyedülálló lakásfenntartó vagyok, hát muszáj volt valamit keresni. Kapkodtam fűhöz-fához. Természetesen még az olyan önkéntes munka, amiért nem kapunk pénzt, de netán mégis adnak igazolást a fentiek szerinti munkavégzésről cserébe, az sem megy ismerős nélkül!
Így történt, hogy egy rokonom tudomást szerzett élethalál-problémámról, és elvárt évente bizonyos időszakokban oktatási vállalkozásába, hogy számlát írjak. Nyilván állandóra alkalmazni a hiányzó 3,5 évre ő sem tud, a rokon.
Szülőknek, gyerekeknek, akik épp jelentkeznek a középiskolákba való felvételikhez szükséges szintfejlesztő oktatásokra - nekik kellett a befizetéseket számlákkal abszolválnom.
Az első alkalommal, mikor a folyosón leültem egy asztalhoz és rokonom pár perc alatt magától értetődő természetességgel lerakta a kellékeket - számlatömböt, pecsétet, miegymást - és elmondta a teendőket; meglátva az engem körbekapó szülők népes táborát, szinte pánikroham vett rajtam erőt.
"Uramisten, kizárt, hogy én ezt meg tudjam csinálni!"
Rokonom nem tudott segíteni, hiszen pont azért hívott engem - neki közben kezdődött az órája... nekem meg minden abszolút új volt. A szülők meg, ugye, hozzám jöttek minden kérdéssel, amire megint kínos volt mindig a bizonytalankodó válasz - hiszen honnan tudhatnám a másfél évtizedes, jól bevált gyakorlatokat e téren itt, ennél a cégnél?
Pontos, precíz vagyok alapból, ingyen is - így természetesen nagyon igyekeztem volna... épp ezért hibát hibára halmoztam. Szerintem nem sok hibátlan számla jött ki a kezem alól aznap. Éreztem, ég az arcom, még levegőt is elfelejtek venni, de hol ez, hol az maradt le vagy lett rossz helyre írva... nem lett aláírva... nem írtam dátumot... nem tettem pecsétet... nincs másolat, mert rossz helyre raktam azt a vackot... Ááááá, azt hittem, nem élem túl, a megsemmisülést vártam áhítva!
Volt, hogy visszajöttek a számlával, gyakorlottabbak nyilván észrevéve a hibát... volt, hogy a másolatot adtam oda az illetőnek. Volt, amelyiken több volt a hiba, mint amennyi nem. Na, akkor keressem vissza, de közben persze elfelejtek vigyázni, hogy az indigós nyomatok hány példányon látszódjanak...
Így is jó néhány cucc egy példányban ment ki, vagy volt, ami 5 példányban is meglehetősen jól látszott: rossz helyre raktam vagy be se raktam azt az izét... ami megakadályozza, hogy átnyomódjon a kelleténél több oldalra az írás.
Ráadásul ahány személy, annyiféle az összeg, amit ÉN számoljak ki. Ja, és vegyem el a pénzt, adjak vissza... ka-taszt-ró-fa!
Mert kinek hogy és mikor jár kedvezmény, mennyi, melyik tantárgyból, vagy ha hoz valaki egy másik személyt is magával, akkor is kedvezményt kap mindegyik. De a szülő tőlem várja, hogy megmondjam a tutit. Mármint az összeget... Ráadásul lehetett egyben, illetve két vagy három részletben fizetni, havonta!
Őrület. Sosem voltam jó matekból...
Tehát keressem ki a gyerek nevét a listából. Számoljam ki, hány tantárgyra jelentkezett, de vigyázzak, mert két bizonyos tantárgy egynek számít, azért egynek megfelelő összeget fizet, a többinél nincs ez. És persze van, hogy nincs az illető a listán, akkor valahogy csak jelezni kell... és közben csak jönnek, jönnek... És ha rossz a számla, valahogy le kell rontani és újat írni... őrület! Idő sem volt arra semmi, hogy visszalapozva a számlatömbben, esetleg puskázzak!
Közben pecsét, újraírni, újraszámolni, ezt ne hagyd le, azt ne... ja, összeget is írjak, közben esetleg a szülő meggondolja, hogy mégsem annyit fizet... Édes jó istenem! Meg az üres részt "húzzam át" egy kalligrafikált Z-szerűséggel... Na és közben fizet, adjak vissza. Mindig imádtam pénzzel bánni! Volt, hogy elfelejtettem a pénzt, úgy tukmálták rám... Úgy verhettek volna át, ahogy akarnak. Ha azt mondja, hogy már az előbb ideadta, befizette, én elhiszem...
Lehetetlen; ekkora nyüzsgésben, hiába dolgozott akár minden, addig nem használt agysejtem, a maradék önbecsülésem maximális megsemmisülése volt ez nekem.
Ekkora égést már régen éltem át.
Mikor aznap vége lett a tortúrának, emlékszem, a hazafelé vezető utat majdnem végigbőgtem, akkor jött ki rajtam az egész többórás feszültség.
Hát mit csináljak, van, aki hiába élt már fél évszázadot, másoknak bizonyára elemi dolgok attól még neki lehetnek újak. Főleg, ha nem csak úgy szépen, lassan, nyugiban irkálgat számlákat és előbb-utóbb belejön, hanem azonnal bele a mélyvízbe, és tömeges rajtacsapás a szerencsétlen áldozaton.
Na persze jellememből fakadóan kb. ezerszer több bocsánatot, elnézést kértem aznap folyamatosan esedezve, mint amennyi számlát írtam.
Este otthon olyan voltam, mintha 40 mázsa szenet hordtam volna be, s az agyam, mint a mosdószivacs. Éjjel, amennyit véletlenül sikerült aludni, lázálmaimban végig számlákkal kínlódtam...
Másnap is menni kellett, alig bírtam elindulni, mert folyamatosan anyagcserés problémák árasztottak el. Mondogattam magamnak, hogy ugyan már, nem ez a tragédia; van a világban épp elég, ami tényleg az! Ez csupán kell ahhoz, hogy egy évig megint megkapd azt a nyomorult havi 22 ezret.
Ezen a napon egyrészt kevesebb szülő és gyerek borított körbe, másrészt valahogy könnyebben ment a dolog. Nem mondom, hogy a sietség miatt nem maradt le elsőre ez vagy az, de nem halmoztam annyira sorozatban a hibákat.
Megtanultam azt is, ahogy végzek eggyel, minden egyes új személynél azzal kezdek, hogy elszámolok 3-ig: 1. főlap, 2. piros másolat, 3. fekete másolat - s alávágom a lemezt. Ez jobb esetben 4 másodperc. S ha nem jöttek zsinórban, az állandó, stabil dolgokat előre is lehetett gyártani és pecsételni...
Egy hét múlva jött a következő alkalom.
Szokás szerint nagyon be voltam rezelve ismét.
De önkéntelenül úgy vettem elő a cuccokat a rokonom által ideadott táskából, hogy én magam meglepődtem. Semmi bizonytalanság, az idegesség meg, remélhetőleg nem feltűnő annyira.
- Jó napot kívánok! Befizetés? Rendben. - "Egy, kettő, három hajtás, negyedik a lemezberakás." - Már írom is a dátumot, a megnevezést, pecsételek.
- Gyerek neve? Cím? Milyen tárgyakra fog járni? - Lista, név kipipálva; számolunk. - Részlet? Nem, inkább egyben? Oké. Megnevezés, ennyi, annyi számmal, betűvel, Z-áthúzás, "am", miszerint áfamentes, dátum, aláírás. - Köszönöm, a viszontlátásra.
Szeretem, mikor a szülő is tudja, mit akar és mennyit fog fizetni. Lényegesen megkönnyíti az ember dolgát...
Csak pár számlával volt gondom, hogy ez-az lemaradt. Úgy örültem minden egyes befejezett számlának, sikeres és égésmentes fizetésnek-visszaadásnak, mint kiskutya a farkának. És ezen a napon a vége felé talán az önbizalmam is visszament mínusz sokról nullára.
Éreztem, hogy a kiskutya nemcsak a farkának örül ezentúl, hanem a számlaírással együtt ő is belejött az ugatásba...

Kép forrása: eurograduale.com

Megjegyzés: A Barátok Verslista Szólások/közmondások belső pályázatára íródott.

A szólás: "Belejött, mint kiskutya az ugatásba."