A kapu, melyet évtizedek óta
tán ember sem érintett,
rozsda lepi, s alig felismerhető
a lakat, mely szinte a kapuba olvad...
régen nem kellett, hiszen
kulccsal jártunk be ott,
mely valaha hozzátok vezetett,
nagymamám, nagyapám...
Hova tűnt a sok gyönyörű, régi nyár?
Istenem, ez az ócska zár...
talán kulcsa sem nyitná már, ha meglenne,
egybenőtt kapuval a lakat szinte,
mégis szívembe markolnak
ennyi sok év után az emlékek.
Könnyeim égetik szememet,
sósan folynak le szám sarkába,
míg kezem egész idő alatt
önkéntelenül is az útközben szedett,
apró virágokon matat...
E csokrot a sors is ideszánta,
ide, emlékezve rátok lelkemben,
s lehet a kapu, lakat rozsdamarta,
de ez apró virágcsokor rajta
élővé varázsolja egész áldott
gyerekkoromat - a szívemben.
Fotó: Vehofsics Erzsébet
Feladat: Barátok Verslista belső pályázat - a fotóhoz verset v. prózát írni - 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése