Mikor a temetőkben gyertyákat gyújtanak,
egy kripta ajtajánál mindig megállok.
Ott lóg rajta egy már nem használt lakat,
megette a rozsda; nézem, s álmodozok.
Kik benne nyugszanak száz éve is talán
- a lakat szinte majd magától elporlad -,
békét találtak-e lelkükben mára már?
Látogatójuk sincs, hosszú évek alatt.
Körbenézek lassan, nincs senki e részen,
pár szál kedves vadvirágot lecsippentve
a korhadt lakathoz csúsztatom a résen...
s ekkor valahol eltemetve mélyen
egy dalt hallok belül, némán lélegezve.
Fotó: Vehofsics Erzsébet
Megj.: A Barátok Verslista két belső pályázatán
indultam e verssel. A Gondolatok fényképhez és
a novemberi havi, dal és temető szavak felhasználásával
készült írások kiírt pályázatán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése