Köhögős lóláb

Igazán nem sokat lógtam iskolából, mindig kötelességtudó voltam, s szüleink úgy is neveltek bennünket, hogy ami a mi dolgunk, azt teljesítsük is. Ők dolgoznak, mi meg iskolába járunk - kész.
A mai gyerekek talán ki is akadnának azon, ami miatt egyszer mégis becsaptam őket.
Az előzményekről is írnék valamit, mert szoros a kapcsolódása a történethez. Tehát a helyzet, hogy négyévesen kórházban voltam hetekig tüdőbeszűrődéssel, egy elhanyagolt tüdőgyulladás miatt. Anyám hiába vitt orvoshoz a hónapokig tartó, indokolatlannak tűnő köhögés miatt folyton, olyan orvoshoz kerültünk, aki valahogy nem vette komolyan a köhögést: egy kis köptető és kész. Ez rendben, de hónapokig? 
Emlékszem, többedik alkalommal anyám sírva hozott ki a rendelőből, mert mikor ő felvetette, hogy nem kellene-e esetleg, netán a gyereknek egy röntgen, az orvos cinikus negédességgel visszakérdezett anyámtól, hogy "mit gondol, asszonyom, annyira jót tesz a gyereknek egy felesleges röntgenezés?"
Anyám roppant megalázónak érezte a beszólást, az egész helyzetet, nem beszélve arról, hogy nem hiszi el, hogy a több hónapja tartó száraz köhögést és mellé az időnkénti lázat nem értékeli többre az orvos, mint egy kis köptetőre...
Mindenesetre hiába odatartoztunk, többet hozzá nem vitt.
Akkor még nem volt szabad orvosválasztás, gazdagok sosem voltunk, így nem tudom, hogyan, de másik egészségügyi intézménybe, másik orvoshoz vitt, s azután az az orvos járt ki hozzánk. Igen, privát gyerekorvos volt, osztálytársam szülei ajánlották. Mindennek szabott ára volt nála, de azért akkoriban még arányaiban is megfizethetőbbek voltak akár csóróbbaknak is, mint manapság lenne.
Az ő segítségével kerültem mégis röntgen elé, ami ki is mutatta a féltenyérnyi tüdőbeszűrődést...
Mivel ezáltal három hétre kórházba kerültem, ahol 4 óránként kaptam a penicillin injekciót; nagyon komolyan vettek szüleim mindent, mindig, ha én köhögtem.
Rátérek a lényegre: ötödikes voltam, amikor egy nyolcadikos fiúnak, mit ad isten, megtetszettem és szerelmes leveleket küldözgetett öcsémmel, aki egy évvel alattam lévő osztályba járt.
Ezért utaltam a mai gyerekekre: ott úgyszólván az a ciki, ha valaki nem dicsekedhet "a szerelmével". Na, ez a mi időnkben kicsúfolandó ügy, gúny tárgya volt. A végtelenségig tagadtam és személyes közelségben soha nem találkoztam a sráccal, isten ments, ugye, hogy pl. szájára vegyen az utca, hogy mondjuk, a kapuban ácsorgok a sráccal. Így öcsém postássága által leveleztünk.
De én betegje voltam ennek a titkolózásnak meg annak is, hogy a srác jóvoltából a fél iskola tudta, hogy én tetszem neki, ezáltal mindenki csúfolt. Őt is, de őt ez egyáltalán nem zavarta, sőt. Megoldásként írtam egy úgymond, búcsúlevelet a srácnak, lényeg, hogy ne írjon többet és ne beszéljen rólam. Ő meg az aktuális szerelmetes levelét az osztályabeli szemetesládába dobta... amit az osztálytársai észrevettek és kitört a balhé, amit a belépő matektanáruk is konstatált.
A matektanár következő szünetben kihívatott engem az osztályból, és mindenféle kérdéseket tett fel, úgy éreztem magam, mintha rögtönítélő bíróság előtt állnék. Szörnyű volt. Ronggyá égett a képem, azt hiszem, tagadtam is, úgy csináltam, mintha soha nem leveleztünk volna, sőt, mintha nem is tudnám, kiről van szó... Nem kívánom senkinek azt az érzést, még most is elsüllyesztő, ha belegondolok.
Így aztán nem óhajtottam másnap iskolába menni, mert úgy éreztem, nem bírom el a továbbiakat. A sok kiröhögést, csúfolódást - szó sem lehet róla! Na de hogy érjem én ezt el?
Elkezdtem lefekvés után is úgy hébe-hóba köhögni. Mivel az engem ért megszégyenítés (annak éltem meg) nem hagyott aludni, ezért időnként köhentéssel díszítettem az éjszakát, főleg hajnal körül.
Anyám persze szegény, majd szívbajt kapott, természetesen nem engedett iskolába és kihívta az orvost. Gondoltam, nem kell mást tennem, mint köhögnöm és elesettnek látszanom.
Az orvos természetesen nem hallott semmit a tüdőmmel kapcsolatban, de azért a biztonság kedvéért kiírt pár napra. Ez idő alatt persze néha elfelejtettem köhögni, de az a pár nap segített magam újrafelépítésében valahogy...
Osztálytársaim elhozták a leckét, hogy tudjam pótolni, de láttam, amint össze-összevigyorognak.
Anyám azért egy idő után rákérdezett, de tényleg egészen finoman, hogy esetleg valamiért nem akartam iskolába menni? Merthogy milyen érdekes, hogy csak akkor köhögök, ha valaki hallótávolságba kerül...
Hát igen, kilógott az a bizonyos lóláb...
Úgyhogy elmeséltem neki az egészet. Ő meg elmondta, hogy ez az egész nem tragédia, és minden csoda három napig tart.
Mikor iskolába kellett mennem, úgy tettem, ahogy tanácsolta: próbáljak meg nem foglalkozni a csúfolódókkal, ne lássák rajtam, hogy ez engem bánt és megalázónak érzem, s akkor hamarabb vége lesz.
Nos, igen, bármilyen ügyeske is voltam az ötletemmel, mégiscsak kilógott az a köhögős lóláb...

Megjegyzés: A Barátok Verslista Szólások/közmondások 2016/5. belső pályázatára íródott.

A szólás: "Kilóg a lóláb."