A hólepte fenyők sora szemet gyönyörködtet,
domboldalon sorjáznak fel a csúcsig,
roskadnak ágaik a szikrázó súly alatt,
a széles szánkóút mellettük húzódik.
Harsány gyermekkacaj vidítja a csendet,
még a szomorú száj is mosolyra húzódik,
csodás pillanat a téli táj látványa,
az öröm oly terjedő... boldogan osztódik.
Néhány szánon csengő vidáman csilingel,
szavára a fenyők sorra mosolyodnak,
ők is örülnek a vidámság hallatán,
hóborított ágaik meg-megrázkódnak.
Méla merengésemben éppen arra járok,
Lábam alatt roppan a szűz-tiszta hó,
Egyszerre csak azt veszem észre, hogy
bánatom elillant, s mi eddig rossz volt, múló...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése