Tinédzserek a buszon - biztostű a fülben, taréj a hajban, kora reggel, színesben, kihívón, áprilisi tíz fokban térdnadrágban. Poénkodnak, hangosak, mobilt nyomorgatnak, ám egy hallgatag. - Mi van, öcsém? - verik hátba. - Nagycsütörtök - válaszol amaz. - És akkor mi van? - kérdik, vállát megbunyózva. - Nem tudjátok? Ma kajált utoljára... Némaság áll be, elgondolkodnak. Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak. Megállónyi csend ül a sokaságban. - Hát igen, szegény... - sután egy válasz vet véget a zavart hallgatásnak. Még egy megálló tétova némaság. - Miértünk szenvedett, öcsém - szól egy másik, s csendben leszállnak.
Istenem... Borzongó fájdalommal barangolt tekintetem az árva cipők során a Duna-parton, s egy időre a Nap is felhő mögé riadt. Némelyiknek párja sincs... Istenem... sokukban orgona vagy mezei virág hervadt. S az a kicsiny gyermekcipőpár jeges marokkal fojtogatta torkomat. Istenem... A mécses lángja küzdött a szélben, s én karodba takartam néma zokogásomat.
Mindig új és megunhatatlan, akárhányszor erre térülök, mintha tényleg elvarázsolnának, szépségébe beleszédülök. Tágra nyílt szemmel csodálom minden mesés részletét, a sziporkázó ékszerdobozként tündöklő Szentendrét.
Színes házaival, virágzó fáival, templomaival, lépcsős sikátoraival, múzeumokkal, nyüzsgő forgataggal, keskeny zegzugaival, a Duna méltóságával, kedves szobraival és sok-sok virággal, apró boltjaival, galériáival, csörgő kispatakkal s aTündérellátóval...
Mindezt veled együtt láthatom negyedjére pár éven belül, ezer fotó tanúskodik róla, s gyarapodó emlékeinkről. Szó nincs rá, mennyire szeretem, óvom, féltem az élményt, a sziporkázó ékszerdobozként tündöklő Szentendrét.
Ragyogott ezer és millió cseresznyevirág a Sakura-ünnepen, rózsaszín és fehér csodák az öröm, a tisztaság és nyugalom napján a Füvészkertben. Ragyogott lelkünk is, minden pillanatot - a jelent, a békét, a szépséget - elraktároztuk szívünkben, a rózsaszín, apró virágok csillagként szikráztak szemedben... Köszönöm, hogy vagy, s hogy e napon én is boldog és szép lehettem.
Szent Anna, könyörögj Máriáért! Te, mint az ő anyja, tudod, mint szenvedhet egy anya az utolsó úton fia haláláért, kinek vállán a kereszt, de az anyáén is ott van sokszorosan, legyen az bármily láthatatlan. Fiát szülte szeplőtelen, s most roskadozva, tehetetlen kíséri annak predesztinált sorsát, égő szemekkel, összetört lélekkel magában víva a csatát. Könyörgi istenét, és egyben - nem tehet róla, ő is csak egy anya, Isten akarata ide vagy oda, ha nem is tud róla, de mélyen, magában - üvöltve jajgatja Golgotát.
Huncutul csillognak a borostyánszemek, gazdájuk akár még kiscica is lehet! Fürge, mint a csík, pattog, mint a labda, nem is hinné senki, nyolcéves e macska!
Filigrán és kecses, nem lusta, nem lomha, akkor van csak csend, ha szemeit lehunyja. Éjjel utolsó ő, ki nálunk lenyugszik, hajnalban az első, ki árkon-bokron ugrik....
Tudom, gyanakodnék, ha másmilyen lenne, aggódnék talán, kór bujkál-e benne! Telihold macskája, izgága kis vakond, maradj inkább ilyen, mint legyen bármi bajod!
Nyolc évünknek minden öröme-bánata közös volt, elrepült, mintha most lett volna... S mikor mellém gömbölyödsz fáradt éjeken, azt kívánom, ez még sokáig így legyen.
