Cicás történetek

Mirci 1.

 
Mirci otthonra talál

Egész gyerekkoromat végigkísérte az érzés, mennyire szerettem volna macskát. S bár kertes házban laktunk, simán elfért volna kutya, macska - mint ahogy később el is fért... - apám kijelentette, hogy nem. Mert hogy lakásba nem való állat. Azt ő is látta lelki szemeivel maga előtt, hogy hiába lenne a fogadalom, hogy az illető jószág "nem jöhetne be a házba", az úgysem lenne nálunk megvalósítható...
Így maradtak nekem mindig csak a szomszédok macskái... valamint a gyerekkori, falun töltött nyaraimon a nagyszüleim vörös cicája, Zina. Végül is nem panaszkodtam, hisz évente két és fél hónapig volt cicám, de azért sóhajtoztam egy saját macska után...
Már nyolcadikos voltam, mikor iskolából hazafelé menet, a mi utcánkban, egyszerre csak megláttam... őt! Pont olyan volt, amilyet mindig is elképzeltem magamnak. Kis süldő macska, fényes, fekete bundával, citromsárga szemekkel ült egy kerítésoszlopon, és nézett a világba... Tőlünk két házzal odébb, csak épp a másik oldalon. Természetesen lelöktem a táskát, és elkezdtem simogatni. Hagyta, szelíd volt. Szívem szaporán vert, mikor a cica elkezdett dorombolni... egyszerűen képtelen voltam otthagyni, a cica sem mozdult a kerítésoszlopról.
- Nem kell nektek ez a cica, Magdikám? Itt ült egész nap! - szólt a házból kilépve Bana néni.
- Hát nem a néniéké?
- Nem hát! Mondom, itt ül, egész nap. Még enni se jött le, hiába hívtuk...
- Tessék várni, hazaszaladok, megkérdezem... - nyögtem lélekszakadva, az izgalomtól még a táskámat is kiborítva.
Gondoltam: "most vagy soha!" Szüleim dolgoztak, csak nagymamám volt otthon. Egyszuszra hadartam el mindent, közben kértem, könyörögtem, rimánkodtam. Nagyanyám hallgatott, csóválva a fejét... majd így szólt:
- De hát tudod, hogy apád...
Rám nézett, s nem tudom, mit láthatott, mert így folytatta:
- Jól van, hozzad. Megnézem, aztán majd eldöntjük.
Akkor már picit nyeregben éreztem magam... ha ez a cica egyszer itt lesz, innen én ki nem engedem!
Szaladtam a kerítéshez, kiabálva:
- Bana néniiii! Elhozhatom! - Azt a lehetőséget meg sem említettem, hogy "csak megnézni" vihetem el...
A cica még mindig ugyanúgy ült, mint egy apró, mégis méltóságos oszlopdísz. Nem ugrott le, nem szaladt el, pedig idegen vagyok, zajjal vagyok... miért nem? Miért hagyja magát simogatni, hogy lehet az, hogy megfoghatom? Még ilyen cicát nem láttam... Megfogtam, leemeltem, magamhoz szorítottam. Annyira, de annyira boldog voltam!
Nagyanyám ölbe vette, leült vele az udvari lócára. Megnézte a szemét, fülét, valahogy még a szájába is benézett... felemelte a farkát, gondolom, konstatálta, fiú-e vagy lány. Lány volt...
- Hát, jobb lett volna, ha fiú... - mondta szárazon, mosolytalanul nagyanyám, időnként még mindig csóválgatva a fejét. Bennem az ütő is megállt: "de hát csak nem azért nem lesz cicám, mert lány?"
- Mit szól majd apád?
Ebben a kérdésben a válasz is benne volt... ezek szerint lesz cicám! És apámat majd megpuhítjuk... talán.
Nagyanyám kezembe adta a cicát, és bement a konyhába. Belülről kinyitotta az ablakot és szólt nekem, hogy rakjam az ablakpárkányra a macskát... persze ezt én nem értettem, de nagyanyám ezzel nem foglalkozott - így kell, és kész. Odaraktam a cicát, ő meg beugrott a konyhába... ezzel el volt intézve. Mint később megtudtam, ez egy népi szokás - babona? - volt a régi öregek közt, hogy a házhoz hozott, házhoz került macska akkor lesz jó (egerésző) macska, ha ablakon át engedjük be a lakásba.
Nagyanyám melegített neki egy kis tejet. Kis kölyökpárducomat melléraktam, megszaglászta, majd lefetyelni kezdett, én meg megdicsőülten néztem. Olyan formás volt, olyan szép, és hihetetlen, mennyire egyből otthon volt! Nem bírtam tőle elszakadni. Igazi, saját cicám van! Nekem! Én vagyok a világon a leggazdagabb - ilyen érzésekkel telt csordultig a lelkem.
Ugyanakkor éreztem, hogy hátravan még egy ütközet. Nagyanyám is feltűnően szótlan volt... de azért beállított a sarokba egy homokkal félig megrakott, régi tepsit, almosnak.
Először anyám jött haza.
- Te jó isten... mit szól majd apád? Mit adunk neki most enni? - dünnyögött, de megmelegedett a szívem, ahogy elkezdte simogatni Mircit. Mert addigra már nevet adtam neki... Mirci megszagolt minden kezet, amely hozzáért. Így tett öcsémmel is, aki valamilyen szakkörről jött éppen haza. Szájtátva nézte a cicát, majd zsineget kötött egy papírdarabra és húzgálni kezdte előtte. Mirci vette a lapot, s egy fél órányi aktív játék után kidőlt a folyamatos mozgásban alaposan megfáradt kiscica. A sámlin aludt el, nem látott, nem hallott... álmában picit néha megrezzentek tappancsai, füle, bajsza... úgy gyönyörködtem benne.
Apám vidéken dolgozott, vonattal járt nap mint nap, így ő ért haza a legkésőbb. Fizikai munkát végzett, új házakba vezette be a villanyt megyeszerte. Meglehetősen elfáradva ért mindig haza, de nem volt jellemző rá, hogy rosszkedvet is hozzon magával. Szeretett nagyon bennünket, de az elveit ritkán adta fel, eddig talán soha.
- Hát ez meg micsoda? - kérdezte, és megállt a sámli előtt. Megállt vele a lélegzet is, és olyan csend lett, hogy szinte hangja volt... Nyolc szempár meredt rá, és vártuk a végítéletet.
- Megmondtam, hogy nem lehet a házban macska, nem? - nézett körbe az arcokon. Nagyanyám engesztelő, anyám "egyetértő-de-minket-védő", öcsém kérdően csodálkozó arckifejezésén egyenként megállapodott a tekintete. Majd rám nézett:
- Ugye, te voltál?
Lehajtott fejjel, égő arccal vártam a szidást, miközben hevesen dobogó szívvel néztem a sámlit s a rajta édesdeden, nyugodtan alvó pici kis jószágot.
- Igen... - suttogtam. - De apu... elmesélem... ez a cica ott ült egész nap a kerítésen... nem jött le senkinek... ő engem várt... egyből engedte, hogy simogassam és hazahozzam... és különben sem kérek semmit majd születésnapomra sem, meg karácsonyra sem, meg soha semmi mást... csak ezt a cicát... ez mindent pótol... és...
Még folytattam volna, de közben Mirci felébredt. Teljes hosszában - ami azért nem volt túl sok - oldalára dőlve hatalmasat ásított, majd hanyatt fordult, úgy nézett fel sárga holdszemeivel a körülötte összegyűlt embertömegre. Egyáltalán nem zavartatta magát. Felült a sámlin és apró mancsával mosakodni kezdett. Úgy ült ott, mint egy kis Kacor király.
Apám arcán mosoly futott át. Nem szólt, csak egyik hatalmas kezét a fejemre, a másikat pedig Mirci orra elé tette, majd simogatni kezdte... azt hiszem, ekkor sírtam életemben először hálával teli, megkönnyebbült örömtől.

Mirci 2.

Mirci felnő

Mircivel szebb volt az élet. Nem tudom, honnan jött el és hogyan, miért, de az biztos, hogy nem régóta kószálhatott, hiszen selymes, fekete bundája csak úgy ragyogott, s az, hogy nem félt az emberektől, sőt: bizalmas, kedves, barátságos volt, az is mutatta, hogy jól szocializált, hogy valahol szerették... Ott a környéken hiába kérdeztük meg az embereket, senki nem tudta, hova tartozik. Nem volt annyira jó az a tudat, hogy talán valahol, valakinek nagyon hiányzik... Aztán egy idő után nem is igazán akartam, hogy nagyon kérdezősködjünk tovább. Hiszen valahogy elkóborolt, és valljuk be, azért Mircinek szerencséje is volt... ez az elkószálásos történet sokkal rosszabb véget is érhetett volna, mint hogy mi befogadtuk...
Olyan könnyen és észrevétlenül illeszkedett be közénk, mintha ide született volna. Tetszett, hogy bár kedves, szeretetteljes cica, mégsem lekenyerezhető, független egyéniség volt. A simogatás is csak addig kellett neki, amíg ő akarta, de ha menni akart, ment.
Hamarosan már rendszeresen kikéredzkedett a dolgára, s megfigyeltük, hogy még mielőtt produkálna valamit, első dolga az volt, hogy az eperfához szaladt, s a fatörzsnek nekifeszülve jól megkapargatta azt... Mikor így kiengedtük, utána lestük is rendesen, míg vissza nem tér. Eleinte kinn aludt a konyhában, volt neki egy kis bélelt kosara... ágyba engedni nem volt szabad, bár nagyon vágytam rá, hogy alvás előtt simogathassam és doromboljon nekem... de úgy éreztem, pont elég ajándék volt az is, hogy megtarthattam ezt a cicát, és éppen elég nagy szó, hogy apám, elveit feladva, engedett... azóta is tudom, hogy ha valaki a kisujját nyújtja, elégedjünk meg annyival, és ne akarjuk rögtön az egész karját.
Én folyamatosan késztetést éreztem, hogy kifejezhessem Mircinek, mennyire szépnek tartom és szeretem, meg hogy mit jelent nekem. Elnézegettem sokszor, ahogy jellegzetes "egyiptomi" módon ült, távolba nézve, csaknem mozdulatlanul... nagyon tetszett elölről, ahogy néztem két kis finom lábacskáját, köréjük kanyarodó farkincáját, értelmes, sárga holdszemeit, hosszú bajszocskáit... magasra emelt fejéből tündéri kis arc tekintett a világba. Hátulról is roppant formás volt, ahogy ült, kis kerek hátsó, magán körbekanyarodó farkinca, kecses nyakon a kis fekete cicabuksi...
Rendszeresen úgy tanultam, hogy ölemben volt Mirci. Kis, fekete tekercsként feküdt, s kezem ösztönösen járta bundáján becéző útját. Néha kis szünetet tartott alvás közben, olyankor felült, ásított párat, és nagy dorombolással jól megdagasztott...
Játszottunk is sokat. Nem volt még olyan, hogy bolti macskajáték, ugyan... házi gyártmányú dolgokkal játszott, általában szerette a madzagos, húzgálható dolgokat, paskolgatnivaló parafa dugókat, zörgős apró tárgyakat, de vidáman eljátszogatott akár alma- vagy kukoricacsutkával, szárazkenyér-darabbal is.
Emlékszem, egyszer volt egy balesete... Nálunk a konyhában úgynevezett sparhelt volt. Nemcsak a sütés-főzést, hanem a helyiség bemelegítését is szolgálta. Egész felülete vas, mindig azon főtt-melegedett az étel, de ha más nem, a vizesfazék mindig tele volt vízzel rajta, hisz nem volt belső vízvezeték vagy bojler a házban. Mirci egyetlenegyszer ugrott fel a tűzhelyre... már későn vettük észre, nem lehetett megakadályozni. Egy pillanatig látszott az arcán a megrökönyödés, aztán mintha darázs csípte volna, úgy ugrott le... szegényke elvonult a sarokba, ahol szó szerint sebeit nyalogatta... sérült kis talppárnácskáit. Nagyanyám tejföllel kente be neki, ami persze szinte felesleges volt, hiszen folyton lenyalogatta.
Egyszer majdnem elvittem magammal az iskolába. Reggeli rohanás előtt már nem néztem a táskámba, csak becsatoltam, vállamra kaptam és rohantam a buszhoz. Útközben csak gyanús lett a furcsán kigömbölyödő táska, és valami tőlem független mocorgás is eljutott az agyamig... hazaszaladtam, a buszt már persze nem értem el. Otthon kinyitottam a táskámat, s Mirci, mintha mi sem történt volna, kiugrott, s engem szinte levegőnek nézve elkezdett nekem háttal, fölényesen mosakodni... hát igen, a mosakodás mindenekfelett, minden körülmények között az első! Főleg, ha zavarunkat akarjuk oldani...
Következő évben meghalt szegény nagymamám, s akkor az ő szobáját megörököltem. Addigra Mirci már olyan családtag lett, hogy érdekes módon senkinek semmi kifogása nem lett aztán az ellen - mikor kiderült -, hogy velem alszik...
Ahogy a fekete lánycicáknál általában lenni szokott, Mirci sem lett nagy súlyú, nagy termetű soha. Kis, filigrán felnőtt cicává nőtt és maradt, nagyjából 3,5 kg-mal.
Sajnos, abban az időben nem volt köztudatban az, hogy macskát is lehet orvoshoz vinni... borzasztó ezt mondani, de akkori viszonylatban a macska szinte fogyóeszköz volt. (Sőt, sok helyen még mindig az.) Én is már csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy macskát is lehet oltatni például! Azt meg, hogy ivartalanítás, mint szót sem hallottam házimacskákkal kapcsolatban, sem otthon, sem semmilyen ismerősi környezetben.
Így elkerülhetetlenül bekövetkezett, hogy következő évben, nyár elején Mircinek kiscicái születtek. Ismertük az apukát is. Hatalmas fejű, szép arcú, kicsit viharvert, sárgás-barna cirmos járt udvarolni (szó szerint) hozzá. Őt Bandinak hívtuk, s néha, ha már ott volt ő is abban az időszakban – és utána is sokszor - az udvaron, hát neki is vittünk esténként egy kis kaját...
Mirci szülését eléggé megszenvedtük. Mikor már éreztük, hogy közeleg az idő, akkor anyukám beállított a konyha és kamra közt álló, régi, már nem rendeltetésszerűen használt konyhaszekrény ajtós részének aljába egy nagy dobozt, kibélelte, és az ajtaja állandóan nyitva állt. Néha meg is mutattuk Mircinek...
Mikor eljött az idő, Mirci elkezdett utánunk járkálni, miközben panaszosan nyávogott. Olyan beszédesen és rémülten nézett, szerettem volna megnyugtatni, hogy értse, tudom, miről van szó, és nem lesz semmi baj... legalábbis reméljük. A gond az volt, hogy szerintem ő maga sem tudta, mi ez, mi baj van ővele, csak azt érezte, hogy fáj. Folyamatosan tessékeltük a szülődobozba, s ott lefeküdt, simogattuk... de ahogy felálltunk, már ugrott is kifelé, és kezdődött elölről a cirkusz. Anyámmal felváltva játszottuk az ápolószerepet...
Ez így ment egész délután, este, és még mindig nem volt semmi... aztán én mondtam anyámnak, feküdjön le, majd én itt ücsörgök még egy kicsit. Odaültem a sámlira a konyhaszekrény elé, időnként simogattam, beszéltem hozzá, s Mirci a dobozból nézett kifelé rémült, kerek holdszemekkel, szaporán lélegezve, de legalább ottmaradt!
Aztán be kellett mennem valamiért a szobámba, s mikor kijöttem, láttam, hogy Mirci természetesen utánam jött, és hogy mindenütt tócsa van - elment a magzatvíz... Jaj, istenem... én sem voltam ám még 15 évesen a helyzet magaslatán, mit is kéne tenni... egy jó tanács is jó lett volna, de más volt akkor még minden. Hogy érzékeltessem az akkori helyzetet, elég az hozzá, hogy az egész hosszú utcánkban csupán egyetlen házban volt vezetékes telefon, utcai fülke meg úgy vagy 20 perc járásra... mindenesetre betettem a cicát a dobozba, és akkor eldöntöttem, nem fekszem le, nem állok innen fel, amíg meg nem szülünk...
Így is történt. Folyamatos simogatás és nyugtatás közben, éjjel 11 és éjfél között megszülettek az utódok... Újszülött viszonylatban és önmaga kicsiségéhez képest aránylag nagy cicáknak adott életet Mirci. Ketten voltak: egy fekete kislány és egy sárgás-barna cirmos kisfiú cica szopikáltak párhuzamosan egymás mellett Mirci pocakján, aki fáradtan, kimerülten, de megnyugodva, békés, büszke tekintettel nézett fel rám a dobozból...

Mirci 3.

Mirci, a kismama

Mirci életében nyugalmas, egyben szokatlan és különleges napok, hetek következtek. Jó anyuka volt, ösztönei remekül megsúgták neki, mit is kell tenni egy játékos kiscicából egyszeriben anyává váló macskának.
Eleinte ki sem szállt a dobozából, s a kicsik mindig rajta csüngtek. Másnap estefelé már aggódtam, mert úgy láttam, nem evett, nem ivott egész nap semmit. Megmelegítettem a tejecskét, úgy tartottam elé, s akkor szomjasan lefetyelt kicsit belőle, de nem szállt ki a kuckójából...
Következő nap sűrű, tésztával és darabolt, főtt csirkehússal megrakott finom húslevest kapott, ennek, ahogy megérezte az illatát, otthagyta kicsinyeit és gyorsan, mint aki attól fél, hogy valaki eleszi előle a kaját, felhabzsolta. Nyilván rendesen kiéhezett... hisz a kicsik csaknem folyamatosan cummogtak pocakján, mint két kis minivekni. Míg picik voltak a cicák, Mirci így evett: rohanva, habzsolva, szerintem inkább attól való aggódásában, hogy "úristen, most otthagyta a kicsiket, mi lesz, ha nem megy vissza minél hamarabb?" Egyszerűen félt, hogy közben bajuk eshet...
Ha leguggoltunk a doboz elé, Mirci tágra nyílt holdszemeiből sütött a féltés, s ha óvatosan, két ujjal simogatva a kiscicákhoz nyúltunk, minden mozzanatunkat éberen, vigyázva figyelte. Mikor végeztünk a cicák simogatásával, Mirci gondos mosdatásba kezdett. Elvégre meg kellett szabadítani minél előbb a kicsiket a kezünk nyomától! Folyton azt láttuk: szoptatás, mosdatás...
Gyarapodtak is szépen, szemmel láthatólag Mirci is büszke volt rájuk. A csöppségek szinte teherhordócsacsi-szerűségként néztek ki, ahogy kis pocakjuk kigömbölyödött. Élénk szopcsizás közben kihallatszott a szájacskák cuppogása, s látszott, hogy aktívan közreműködnek abban, hogy minél hamarabb tejcsi juthasson szájukba: kis kezükkel vehemensen dagasztották anyjuk hasát...
Mirci lefogyott, hasán lógott a bőr - reménykedtünk, hogy ez azért nem marad így. Hiányzott, hogy nem alszik velem, nem jár az ölembe, hiszen a kicsik mindennél előbbre valók voltak, nem volt rám ideje...
Repültek a napok, a kicsiknek kinyílt a szemük, hatalmas, csodálkozó, kék "kockaszemmel" néztek a világba (mi kockaszemnek mondtuk, bár valójában inkább rombusz alakú szemük van a kiscicáknak) - tündéri kis pockok voltak. S az első ingadozó, dülöngélő lépteik, amikor dőltek-borultak, újra felálltak, kezdték elölről, majd teljesen kifáradva bújtak anyjukhoz szopikálni egy-egy fizikai megpróbáltatásos sorozat után, s úgy ki voltak purcanva sokszor, hogy már az elején bealudtak...
Most már nevet is kaptak a cicák. A kis fekete, úgy tűnt, Mirci mása lesz, csak egy kicsit tohonyábbnak és vaskosabbnak tűnt - ami nyilván még természetes, hisz dagi kiscica volt még -, és amiatt, hogy menés közben úgy látszott oldalról, hogy a feneke fentebb áll, mint a nyaka, ezáltal valahogy olyan macis volt, így hát rajta maradt a Medve név.
A kis sárgás-barnás cirmos teljesen oroszlánképpel rendelkezett, nem volt babaszépségű arc, hanem inkább hosszúkás formájú - egyébként apja, Bandi kiköpött mása volt.
S ha már Bandit említem, itt közbevetőleg jegyzem meg, hogy Bandi közben odaszokott a házhoz, teljesen megszelídítettük, enni is kapott, hagyta magát simogatni, és időnként a házba is bejött, szunnyadt egyet-egyet néha egy széken, kipihenni a fáradalmakat. A hatalmas, buckófejű tigrist évekig magunkénak mondhattuk, bár szerintem alapból nem kóbormacska, inkább kétgazdás cica volt... Úgy gondolom, azért tartózkodott szinte mindig nálunk, mert eredeti otthonában ő "csak egy macska volt" a háznál, aki fogjon egeret leginkább... nálunk pedig szeretetet is kapott. Imádta, ha simogatjuk, hálásan nézett ránk mézsárga szemével, és igen buzgón, férfiasan dorombolt. Legalább 5-6 évig dekkolt nálunk, s a későbbiekben volt, hogy nemegyszer négy cica aludt az ágyamon, tulajdonképpen az egész család... nekem úgy kellett a kívánt formulára igazítanom magam az ágyamon, hogy elférjenek a macskák, nehogy már kényelmüket megzavarjam, ha netán előbb elhelyezkedtek az ágyon, mint én... Egyszóval, a kis cirmost, elsősorban oroszlán kinézete miatt Leónak hívtuk.
A két kis vadállatnak elegendő szopnivaló akadt, mégis előfordult, hogy kis kezükkel turkálgatták lefelé a másikat, nehogy kevesebb tej jusson saját gyomrukba... Ha Mirci megelégelte a nyüzsgést, hatalmas mosdatásba lendült, azzal fékezve le a kicsik dinamikus forgolódásait. Úgy el tudtam nézegetni, ahogy nagy cicám egyik tappancsával ellentmondást nem tűrően leszorítja az egyik makkát, s olyan erővel kezdi nyalni, hogy néha már elkezdtem (volna) aggódni, ha nem lettem volna benne biztos, hogy Mirci, az anyjuk, csak tudja tán, mit csinál... időnként teljesen összelapult a kiscica, lenyalt szőre bőrként tapadt a testére, vagy fejét teljesen hátranyalta az anyja... s ha végzett, ugyanezt kezdte elölről, a másik cicával. De soha meg sem nyikkantak a kicsik emiatt.
Telt-múlt az idő, s láttam, a kíváncsiság és a fokozódó testi erőnlét hamarosan meghozza gyümölcsét: a kiscicáknak kevés lesz már a hely, nagyobb mozgáslehetőségre vágynak rövidesen, s a világ is arra vár, hogy általuk is felfedeződhessen...

Mirci 4.

Medve és Leó

A kiscicáknak egyre szűkebb volt a hely, ahol mocoroghatnak. Eljött az idő, hogy már kevés lett a doboz. A kicsik térre vágytak, s ágaskodtak a doboz oldalának tetejére... s előbb-utóbb sikerült átbucskázni rajta.
Nagy meglepődés volt, amikor az első bukfenc megtörtént... Leó volt az illetékes, természetesen. Felhúzódzkodott a doboz szélére, hatalmas kék kockaszemekkel körülnézett, hallottam, ahogy koporcolnak a pici lábak a kartondoboz oldalán... nagy kár, hogy nem volt akkor még megfelelő fényképezőgép, érdemes lett volna megörökíteni ezeket a pillanatokat. Aztán egyszer csak átfordult a súlypont a doboz széle fölött, s erre nem készült föl a tigrincs... hupp, máris a doboz köré tett rongyon kötött ki. Felvettem, egy maroknyi volt az egész cica... tündéri kis bolyhos, apró, szuszmogós lény. Szívem fölé tettem, ahol négy lábbal kapaszkodott a pulóverembe, kis szíve szaporán vert; kétségbeesett, nem tudván, mi lesz most ővele... Hát mi lett volna: megkezdődött a kinti élet!
Mirci eleinte ideges volt, mikor a kiscicák beindultak, állandó figyelemmel kísérte őket. Nemegyszer láttuk, hogy ha túlmerészkedett valamelyik bátor kis felfedező a Mirci által szabott határon, foga közé kapva annak nyakszirtjén a bőrt, visszacipelte a doboz közelébe...
Ahogy cseperedtek, látszott a különbség Medve és az anyja között. Bár mindkettő fekete és nőstény, Medve kicsit valóban robusztusabb cica az anyjánál, s a bundája is más jellegű: míg Mirci kecses és filigrán, a bundája selymes, hosszabb szőrzetű; Medve erősebb testalkatú, kicsit görbe, Mirciénél vaskosabb lábakkal, a bundája pedig rövidebb szálú, tömöttebb. S még egy jellegzetes különbség volt köztük: Mircinek világossárga, hatalmas holdszempár tekintett ki háromszög alakú, elegáns kis arcából; Medvének kisebb, kerekebb formájú, narancssárga szeme volt, ugyancsak kerekebb arcban. A járása tényleg medvés volt, meg valahogy az egész feje is, véletlenül sem neveztük soha máshogyan, mint a "medve" szó valamelyik változataként.
Leó értelmes, Bandi-féle mézsárga szemeit és csodás izomzatát nem győztük csodálni. Nyugodtan lehetett masszírozni némi erővel is akár, dorombolva tűrte. Leó mindenben elöl volt, ő volt a legbátrabb, ő csinált mindent elsőre. Medve némi habozással és kevesebb sikerrel, de többnyire követte bátyját.
Sokat játszottunk velük, a madzagon húzgálós dolgokat imádták, s előbb-utóbb birkózásba csapott a dolog. Később megkezdődött a berendezés amortizálása... rohangálás ungon-berken keresztül, még a falra szerelt könyvespolcokat sem kímélték. Hát igen, néhány váza, bögre, dísztárgy látta kárát a cicák aktív testmozgásának. Teljesen belejöttünk, mit hova NEM szabad tenni, vagy ha mégis odatettük, hát rátudtunk a dologra. Virágféle csak kaktusz maradhatott meg, hiszen sorban végeztek – természetesen játékból – a többivel... ha nem a cicák lökték le a virágcserepeket, akkor valószínűleg önálló életet éltek a növények és leestek maguktól... Erre gondoltam, mikor néhányszor, hazaérve egy halom föld és széttört cserepek fogadtak a szőnyeg közepén, valamint egyidejűleg alvó, ártatlan cicák...
Ők is hamar megtanulták, hova NEM szabad menni. Pl. a sparhelt lapja, a cserépkályha vasajtaja, kályhából frissen kikapart salak bármilyen csábító, azokkal nem jó kezdeni...
Sokszor szedtem le tehetetlenül lógó kiscicát a függönyökről. Érdekes, ezekbe hiába akadtak bele többször is, mindenek ellenére a függöny a későbbiekben mégsem tartozott az elkerülendő dolgok közé.
Egyszer, süldő macska korukban kergetőzés közben Leó már majdnem utolérte Medvét és rávetette magát, s az útnak is vége szakadt: elzárta az ablak. Mit lehetett tenni, Medve sem hagyhatta, hogy legyőzzék, s egy lehetőség volt kilátásban: felrohant a függönyre. Ez még nem lett volna baj, de... Leó viszont utána! A súly a lendület miatt erőteljesnek tűnt a majd' százéves házfalba szerelt karnis számára - fogta magát, leszakadt! Szerencse, hogy a cicákra csak a függöny borult rá, és az is mázli, hogy otthon voltam, így a csapdába szorult, áldott jó kiscicákat ki tudtam halászni a leszakadt karnissal jól lerögzített függöny alól.
Nemegyszer előfordult, hogy a reggeli, sürgős készülődésem közepette nem vettem észre, hogy a nyitott szekrénybe beosont valamelyik cica, s ha véletlenül elmaradt az indulás előtti létszámellenőrzés, hát mi tagadás, be lett hajtva rá az ajtó... bizony, azt a szemrehányást, amikor hazaérkezve meghallottam a panaszos nyávogást és kieresztettem! Megjegyzem, volt néhány ilyen alkalom, s a több órás kényszerű szekrényben-lét után soha nem volt "bepisi" vagy "bekaki"... ezért nem győztem csodálni őket; viszont egy jó darabig érezhettem a sértettséget. Nagyon jól értenek hozzá a sértődött cicák, hogy hogyan kell levegőnek nézni a személyzetet!
Néha Mirci is csatlakozott játék közben hozzájuk, olyan jó volt nézni, amikor hárman együtt csatároztak. Aztán érdekes volt látni, hogy bár a süldő cicák már ugyanazt az ételt ették, mint anyjuk, még naponta egyszer-kétszer mindig visszajártak szopni anyjukra, s ezt szintén nagyon sajnálom, hogy nem lehetett még akkor megörökíteni, hiszen a két "kiscica" már majd' akkora volt, mint anyjuk!
Nagyon szép időszak volt ez életemben...
Mirci odakerülése után 14 évig laktam még otthon, csaknem ez időtartam végéig voltak cicáink, s ők megszépítették minden otthon töltött percemet. Így, velük és mellettük váltam felnőtté. Megtanultam a felelősséget, a gondoskodást; kölcsönösen rengeteg szeretetet, örömet adtunk egymásnak. Rendkívül fontos és meghatározó élményeim közé tartozik a cicákkal való élet és kapcsolat, hiszek benne, hogy aki így nő fel, lelkiekben olyan többletet kap az élettől, melyek más módon nem igazán, nem ugyanúgy pótolhatóak.

Haramia 1.

Az elhatározás

A szülői kertes házból már hároméves lányunkkal panelbe költöztünk - innentől kezdve csaknem két évtizedig nem volt cicám. Sokáig nagyon hiányzott, de miután fiunk is megszületett és én elég hamar munkába álltam mindkét gyermek után; a sokfelé aprózódás, a több irányba való megfelelés igénye elterelte a figyelmemet a macskahiányomról.

Mivel fiam súlyos allergiás asztmássá vált egész picikortól kezdve - havonta kötöttünk ki ügyeleten, kórházban -, lányom pedig később szintén befulladós lett, így gondolatban sem jöhetett elő ez a téma; amúgy is sokan voltunk egy kétszobás lakásra ahhoz, hogy még cica is legyen velünk.

Viszont teltek az évek; örömökkel, gondokkal zsúfoltan, mozgalmasan, rengeteg munkával… s a gyerekek egyszer csak fölnőttek; én elváltam, lányom kiröpült, fiamnál állandó gyógyszerszedés mellett viszonylag élhetővé csendesedett az allergia.

Először nimfánk lett, ő 6 évig élt velünk; s ebben az időszakban volt aranyhörcsögünk is – így letesztelhettük fiam allergiáját tollra, szőrre… azt lehet mondani, ugyanannyi tünete volt velük élve, mint nélkülük. Így aztán szépen, lassan egyszer csak megérett bennem a gondolat: cicát szeretnék! Saját cicát, aki kicsit lazítaná, mentálisan könnyebbé tehetné napjaimat.

Nagyon sokat dolgoztam, sok éven keresztül szinte hétvégém sem volt. Elvállaltam mindent, mert muszáj volt a fennmaradásunk miatt, hiszen gyakorlatilag rajtam állt a lakásunk fenntartása és a két gyerekkel való megélhetés. Úgy gondoltam, jár nekem egy cica, „akit” szerethetek, kiszolgálhatok és én is szeretetet kaphatok tőle. Fiammal is megbeszéltem, nagyon pozitívan állt a dologhoz.

Azt is elhatároztam, hogy ha már ezt kigondoltam, akkor legyen olyan, amilyet én szeretnék. Tájékozódgattam - internetem még nem igazán volt, tehát újságokból, hirdetésekből – karthauzi, oroszkék, brit cicák felé kacsintgattam, de az árukat figyelembe véve úgy döntöttem: nagyon megfelel nekem egy cirmos házicica is…

Nem hinné senki el: majdnem másfél évig kerestem! Feltűnően kevés volt a cicakínálat, igazándiból nem is tudom, miért alakult ez akkor így. Felhívtam az Apróban, napilapokban megjelentetett számokat, ahol cicákat kínáltak: „már elvitték!” - volt a válasz.

Egy kolléganőm jelezte: anyósáéknál cicaáldás fog bekövetkezni, pár hét és megszületnek. De nekem cirmos kellene, mondtam – kolléganőm jelezte, hogy eddig még nem volt olyan alma ennek a macskának, amiben ne lett volna cirmos, nagy az esély, hogy most is így lesz, hisz’ ő maga, az anyacica is az…

Várva vártam a szülést, hiszen, ha jól belegondolunk, onnantól számítva is vagy 2-2,5 hónap, míg elhozhatom a cicát, mivel addig szopnia kell. Mikor megtörtént az esemény, kolléganőm bocsánatkérő, sajnálkozó mosollyal jelentette: „jaj, bocs, ne haragudj már; képzeld el, most először, hogy nem született egy cirmos sem, csak két fekete cica”, a feketéket meg most előre elígérték…

Na jó, mindegy, hát ha már eddig vártam, várok én tovább is; egyszerűen nem igaz, hogy egyetlen cirmos cica sincs, aki rám várna – de persze nyilván nem hajkurásztam én azért éjjel-nappal, más gondja-baja is volt az embernek, ami életbevágóbb és fontosabb – csak ez számomra egy igen lényeges kívánsággá vált úgy mellékesen… (Azóta annyiszor láttam akár utcán is láthatólag kitett vagy elkóborolt cirmos kiscicákat – akkor meg, ahogy mondom, sehol semmi…)

Már több mint egy éve érdeklődgettem cicalehetőségek iránt, mikor egy új kolléganő érkezett hozzánk, aki mellém került. Egy hónapig alig beszéltünk köszönésen kívül, mert bár szimpatikusak voltunk egymásnak - mint utólag kölcsönösen bevallottuk -, de valahogy mindketten abba az embertípusba tartozunk, akik annyira zárkózottak, hogy csak akkor képesek megnyílni, ha a másik fél kezdeményezi az érdeklődést... a többiek hátunk mögött pusmogtak és vigyorogtak, hogy ezek egész nap ott ülnek egymás mellett és egy szót sem szólnak egymáshoz a kötelezőkön kívül…

Mígnem egyszer megtört a jég: Rita odajött hozzám a buszmegállóban, és megkérdezte alig hallható halk hangján, hogy nem szeretnék-e kiscicát, mert a szüleinél – épp április elsején, mikor máskor? - megszült egy terhesen nemrég befogadott gyönyörű, lompos farkú, sörényes fekete anyacica…

Ráharaptam azonnal:

- Milyenek a cicák?

- Két fekete és két… izé, cirmosnak látszó… - habozott Rita.

Akkor csak a cirmosra koncentráltam, később rájöttem, miért volt az „izé”. Rejtőzködő cirmokról van szó ugyanis. Alapjában véve barkaszínű – hamuszínű? - a macskusz, de a lábai, mellkasa és az arca jól láthatóan cirmos, az M betű is ott rajzolódik a homlokán, a testén viszont rejtőzködő sűrű, keskeny sávok sorjáznak, emiatt olyan, mintha a teste egyszínű lenne. Szürke cica… kék cica… hamvas cica… ezüst cica – szoktam a gondolatot.

A következő pár hónap azzal telt el, hogy szépen, lassan beszereztem mindent, ami a cicának kell. Nevetséges, de elsőnek rögtön egy 5 kg-os alommal állítottam haza… aztán jöttek sorban: alomtálca, kaparófa, edénykék, játékok, hordozó.

A két fekete testvért elajándékozták Rita szülei, a két „cirmost” pedig két és fél hónaposan Rita elhozta magához a panellakásába, hogy szokják meg a kertes ház kamrájához képest új helyet. Azt mondta, hogy ha nekem nem kellett volna a cica, megtartotta volna mindkettőt, ha nem sikerül megbízható gazdit találnia. Úgy érezte, neki elég lenne egy cica minden szempontból, így meg főleg, hogy tudja: a másik jó helyre kerül, jó gazdija lesz és szeretni fogják –nyugodt lélekkel válik meg tőle. Büszke voltam erre a bizalomra…

Elrendeltetett.

Úgy beszéltük meg, hogy pár hétig még legyen ott vele mindkét cica, testvérekként mégiscsak könnyebb megszokni a változást. Elég újdonság lesz az elhozandó cicának az, ha majd egyedül kell megszoknia egy másik lakást; ez így egy kis átmenet volt…

Lassan tudatosult bennem, hogy tényleg macskám lesz… és kicsit félve, aggódva, de izgatott örömmel vártam a napot…

Haramia 2. 

Megmacskásodás

Ritával ugyanazon a lakótelepen laktunk, nem túl messze egymástól – egyik szombat délutánra áthívott, hogy menjek át és válasszam ki a cicát. Még nem kell elhozni, hadd szokja még a panellevegőt – csak mégis… ő is szeretné tudni, melyik cicától kell lélekben búcsúznia és melyiket mondhatja magáénak…

Elmentem. A két kiscica egy kosárfekvőkében aludt épp. Melléjük guggoltunk, úgy néztük őket. Látszatra két teljesen egyforma cica aludt egymás kanyarulatában.

Rita elmondta még régebben, hogy újszülött korukban az egész alom influenzás lett, és az ő édesanyja úgy vitte el mind a négy cicát anyjostul az állatorvoshoz, ahol már nem is tudom, 2 vagy 3 alkalommal jártak és kaptak injekciókat… erről is beszélgettünk, meg arról, hogy mindkettő lány, tehát ilyen szempontból is mindegy, melyikre esik a választásom.

Halk beszélgetésünkre egyszer csak feleszmélt az elevenebbik, rám nézett borostyánszínű szemével… talán, ha a másik ébred fel először… ki tudja, min múlik ez!

Borostyánszeműnek hosszúkás oroszlánképe volt, kis vékony testű cicatípus. Kiugrott a kosárból és látszólag fittyet hányva ránk, minden további nélkül elkezdett jönni-menni, futkározni a lakásban, kikaparni a virágföldet, paskolgatni az asztalra tett bögrét… Rita nem győzött ugrálni utána, hogy „jaj, cica, ezt ne! Jaj, cica, azt se!”

Lassan felébredt és előmászott a másik is, láthatóan sokkal nyugodtabb és feltűnően kisebb cica. Gyönyörű zöld szemével higgadtan nézegette hiperaktív tesóját.

Kérdeztem Ritát, mégis, melyik áll az ő szívéhez közelebb; hát mégiscsak ő az eredeti gazdi, talán jobban kialakult már nála valami vonzalom, nehogy elhappoljam a szívének kedvesebb cicát – de azt mondta, neki teljesen mindegy… egyformán szereti őket.

Így aztán a borostyánszeműt választottam. Nem is tudom, miért. Talán mert olyan életrevaló volt, pimasz, igazi rosszcsont jószág; nagyobb is, és olyan gyönyörű az a borostyánszem! Nem mintha az a zöld nem lett volna gyönyörű…

Megbeszéltük, hogy két hét múlva hozom el a cicát. Azalatt beszereztem a még hiányzó dolgokat, apróságokat, kajaféléket – száraztápot és tálkás konzerveket.

Lassan telt az idő, mi tagadás, izgatott voltam… tudtam, hogy megváltozik minden, mostantól kezdve megszelídítek egy kis lényt, akiért felelősséggel tartozom, remélhetőleg hosszú éveken át. Ráadásul a rokonok nem nézték jó szemmel a „hülyeségemet”, meg voltak győződve, hogy nem vagyok normális, tehát nem könnyítették meg a dolgomat. Ám ismertek már, tudták, hogy úgysem tudnak lebeszélni…

Néha el is bizonytalanodtam, tényleg nem bolondság-e ez, hiszen alig vagyok itthon… meg annyi mindenre kell gondolni – ezentúl nem tárhatom ki az ablakokat, gondoskodni kell a biztonságról; fogalmam sincs, mi mindenben tehet kárt egy ilyen eleven jószág; nem mehetek el üdülni soha többet, még ha alkalmam adódna sem? Szóval időnként kicsit elbátortalanodtam, de nem arról vagyok híres, hogy ha elhatározok valamit, visszalépek.

Eljött a nap. Üres hordozóval, nagy várakozással teli izgalommal mentem át Ritához. Egy jó ideig csak beszélgettünk és néztük a játszadozó cicákat. Az „enyém” többször is odajött a hordozóhoz és megszaglászta…

Közvetlen indulás előtt egy ilyen szaglászásnál, hirtelen raktuk a hordozóba; tudtuk, ez nem lesz olyan egyszerű senkinek… Ritának csak egy kicsit lábadt könnybe a szeme, de mosolyogva köszönt el tőlünk; mondta, hogy majd este felhív, mi újság a cicával, és búcsúzóul berakta a hordozóba borostyánszemű kedvenc, sárga pingponglabdáját… én meg fogtam a hordozót, benne élénken nyávogó új kis társammal, és elindultunk a lakótelep túlsó része felé.

Most már tudom ám, hogy nagy hiba volt fedeles, kosárszerű hordozót venni. Egyrészt egy izmos, erős, szabadulni akaró kiscica minden további nélkül ki tudja tolni a szíjjal rákapcsolt tetejét, és ki is szökik, amilyen energia van benne… ha nem figyel a kezdő gazdi. Mikor ez tudatosult bennem, a bajokat megelőzendő, hónom alá csaptam az egészet, a másik kezemmel meg igyekeztem odaszorítani a fedelét a kosárhoz. Ez azt eredményezte, hogy a kiscica a réseken át hadakozott barkamancsaival a szabadulásért: mire hazaértünk, a jobb kezemből több forrásból szakadt a vér… végigcsepegtettük a lépcsőt, a folyosót, a liftet, kezem feje égett – de nem volt más megoldás, ha eleresztem a tetejét, a macsek meglóg!

Az előszobába érve kikapcsoltam a hordozó szíját. Tovább semmi problémája és menekülési szándéka nem volt a kis fityfirittynek! Barkaszínű macskám kiugrott és hihetetlen, de egyből otthon érezte magát. Szándékosan előkészítettem tejet, vizet, tálkás konzervet már és az almozó is reggel óta beüzemelve várta használóját. Miután gyorsan megmostam véresre karmolt kezemet és sebtiben körbetekertem egy tiszta konyharuhával; fogtam a cicát és legelőször is beleraktam az alomtálba, ahol a tappancsával megkapirgáltam az almot. Kiperdült, előbb úgy döntött: megszagolja a tálak tartalmát, majd visszaugrott az alomba és minden további nélkül lerendezte a kisdolgát. Nagyon büszke voltam rá!

Fiam előjött szobájából, és elkezdte simogatni a kiscicát. Dicsérte, milyen szép szeme van, és milyen kis vacak… Ez lett az első neve, még az oltási könyvébe is ez került: „Vaczak”.

Egyáltalán nem zavartatta magát. Semmiféle bánat vagy egykedvűség nem látszott rajta, nem bujdosott el – kíváncsian ment mindenhova, nézegette, szaglászta a dolgokat, tárgyakat; és elég hamar evett is pár falat konzervet és lefetyelt némi tejecskét. Meg voltam vele elégedve, milyen talpraesett macskám van. Ritának csak pozitív hírekkel tudtam szolgálni!

Sínen voltunk. Kisvacak felcsapott farokkal és magasra tartott fejecskével folyamatos felfedezőkörutakra indult, hogy meghódítsa új birodalmát…

Haramia 3.

...melyben fény derül a név eredetére

Az élet füstszínű macskámmal teljesen megváltozott. Valahogy ahhoz hasonlítanám (csak kicsiben), ahogy az embernél egy gyermekszületés után mennyire megváltozik az életrend, a hétköznapi rituálék, az időbeosztás, a fontossági sorrend és még sorolhatnám.

Első éjszakánk mindenre jó volt, csak alvásra nem. Én is csak kísérletezgettem még, hogy hogyan lenne praktikus. Mivel Rita azt mondta, hogy a cicák a kosárban alszanak, így mindenesetre a nyitott kosarat kibéleltem és az ágyam mellé állítottam; gondolván naivan, hogy majd így szépen elalszunk egymáshoz közel.

Kis vacak macskám nem úgy gondolta. Villanyoltás után hosszasan ténfergett, zajolt, szöszmötölt, néha nyavíkolt is – szerintem kereste a helyét. Az ágyra minduntalan felugrott, reméltem, hogy itt majd megnyugszik, és talán aludni is fog, de csak keresztül-kasul mászkált, elsősorban a fejem körül. Mivel én hason szeretek aludni, ezért rátelepedett a fejemre hatalmas dorombolással, és „ette” a hajamat. Lehet, hogy léteznek emberek, akik így tudnak aludni, én nem annyira… Ráadásul pár perc után újra csapott pár kört és újra a fejemre telepedett. Valahányszor eljutottam a félálomig, mindig hatalmas dorombolásra és fejem körüli keringőzésre ébredtem, néha-néha koppant a fejem a cicafej döfölésétől.

Mikor elmeséltem Ritának, hogy mi volt, csak nevetett és csodálkozott. Arra gondolt, hogy szerinte elképzelhető, hogy - mivel az anyja volt fekete s az én hajam is sötét - valahogy a fejemet az anyjával azonosította…

Ez még jónéhány éjszakán át így zajlott – egyszerűen nem lehetett tőle aludni. Úgyhogy mikor már támolyogtam a kialvatlanságtól, akkor gondoltam egyet: mivel az almosa, a kajái és vize is az előszobában vannak, kiteszem oda a kosarát, s ha az nem felelne meg, még mindig van ott egy cipősszekrény és egy kisasztal, ahol alhat, ha ott jobban tetszik neki, valamint bemehet a fürdőszobába is onnan… a bútordarabokra és a mosógépre mindenesetre puha ruhadarabokat pakoltam. Tehát amikor már villanyoltás következett – kizártam a cicát.

Eleinte nem tetszett neki, az én szívem is majd’ megszakadt, de csak 1-2 éjszaka kezdődött nyávogással, mikor is ő ezt nem találta helyesnek. Roppant sajnáltam, de gondoltam: kitartónak kell lennem, mert így a végén munka közben fogok elaludni nappal, ez így nem mehet tovább.

Szerencsére egy kis ideig tartó nyávogás után csend lett. És csodák csodája – egész éjjel nyugalom volt! Viszont ez csak addig tartott, míg valami zajt nem hallott bentről. Tehát nem lehetett még ezután netán tévézni, vagy villanyt gyújtani, mert akkor nagyon aktívan újra eltökélte magát, hogy véget vet a száműzetésnek. A reggeli óracsörgésig rendben ment minden, akkor kimentem, s láttam, hogy szépen kakaóscsigát játszik a kosarában, melyet közvetlen az ajtó elé raktam, ám később egyre többször találkoztam vele a fürdőszobában, amikor is vagy a mosógép tetejére terített cicatörölközőn, vagy a kádba saját maga által belehúzott törölközőinken karikásodott.

Tehát az alvás néhány heti álmatlanság után megoldódott.

Még az első héten elvittem a hozzánk közeli lakótelepi állatorvoshoz; jártunk már itt a nimfánkkal is. Lejelentkeztünk, kaptunk oltási könyvet, melybe még a Vaczak nevet diktáltuk. Megvizsgálta a cicát, kapott féreghajtót és megkapta első oltását is. Az orvosnál Vackunk a teljes megsemmisülést játszotta el. Azaz majdnem megoldotta a nagy kérdést: hogyan váljunk eggyé a fémasztallal…

Na, és a nappalok! Voltak időszakok, amelyeknek azt a címet adhatnánk, hogy Ámokfutás. Alcím: A füstszínű rém.

Ha nem voltunk otthon, akkor szerintem nagyjából aludt, szerencsére, mert így is sűrűn előfordult, hogy valami eltört, elrontott, megrágott dolog fogadott bennünket…

Ha otthon voltunk, pl. hétvégén, nem volt egy perc nyugalom. Folyamatosan rohangált, de nem csak a padlón, sőt, leginkább nem ott, hanem a lakás magasságának kb. középső részén. A bútorok tetején keresztbe-kasul. Röppent polcról asztalra, ágyról komódra, onnan puffra, dohányzóasztalra, majd át a tévére, onnan a másfél méterre lévő vasalódeszkára, és ezt így, órákig! Közben természetesen repkedtek a tárgyak a nyomában. Ez azzal járt, hogy nem volt elég annyi, hogy időnként járok egy kört, összeszedem a cuccot és visszateszem a helyére, ugyanis lehetséges, hogy eltört vázák, kaspók, cserép, kerámia dísztárgyak díszelegtek a nyomában.

Fiammal időnként egymást gyanúsítva kerestük a tettest valamely káresemény után, egyre többször döbbentünk rá, hogy ki más lehetett, mint „a haramia”. Így emlegettük a kis Vacak macskát, egyelőre még csak köznév gyanánt. Ki randalírozott a fürdőszobában, hogy a kádban és a mosdóban találtunk mindent a polcokról? Ki más, mint „a haramia”. És még jól is jártunk, ha nem voltunk otthon, mert legalább nem hallottuk, ahogy óriási zajjal folyamatosan csörömpölve potyog egy-egy sorozat piperecucc, fogmosóapparát és egyéb cuccok a mosdóba, kádba…

Akkoriban még az erkélyes falon az ajtónál hosszú függöny lógott. Pár hétig kibírtam. Ugyanis „a haramia” már az első napokban felfedezte, és úgy kufírcolt felfelé rajta egészen a karnisig, hogy ihaj. Aztán meg ott nyávogott, mert lefelé már nem tudott mászni. Nekem kellett szobalétrára állnom és leszednem, jó esetben – mert legtöbbször, míg én másztam, ő rájött, hogy át tud ugrani onnan a gardróbos szekrénysor tetejére, s akkor hiába másztam. Megtörtént, hogy „a haramia” a szekrény tetején figyelte, hogy hova hurcolom a létrát, kivárta, míg felcihelődök rá, utána kecsesen és sebesen, mint a villám, átrohant a szekrénytető másik oldalára. Ha bedühödtem, hogy „na, ebből elég, úgy jössz le, ahogy akarsz” és unott képpel leültem bármit csinálni, akkor azonnal elkezdett keservesen nyávogni. Egy ilyennél megkérdezte fiam, hogy miért hurcolom a létrát. Mondom, mert „a haramia” fent szambázik a szekrénysor tetején. Mondja a fiam, hogy akkor ő feláll egy székre az egyik végénél, és megpróbálja nem odaengedni „a haramiát”, hanem tereli felém és kapjam el… addig-addig társalogtunk a haramiáról, hogy megkérdeztem fiamtól: szerinted mikor mondjuk neki azt, hogy Vacak? Hát sosem. És szerinted hogy is hívjuk mi ezt a macskát? Hát, hogy „A haramia”. Nahát, látod, akkor ez a neve. Haramia. Kész! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Volt akkoriban a szekrény tetején egy kiszuperált akvárium. Annyi baja volt, hogy ki kellett cserélni, mert volt egy repedés az egyik oldalán, s nem akartuk, hogy használat közben egyszer csak szétreccsenjen és kiömöljön belőle a víz. Na, egy ilyen szekrénytetős kaland alkalmából valahogy annyira érdeklődött a cica az akvárium iránt, hogy hogyhogy nem, éktelen keserves nyávogásra mentünk be: Haramia ott ült az akváriumban, és egyetlen háromszög alakú száj volt az arca, úgy ordított! Mi meg jól kinevettük, de onnan már legalább egyetlen létraakció segítségével ki tudtuk varázsolni.

Miután úgy ezredjére mászott fel a függönyön, feltettem magamnak a kérdést, hogy lényegében mi a francnak nekem függöny? Tényleg létszükséglet ez nekem? Dehogy, ez teljes mértékben egy felesleges flanc. Úgyhogy, mivel kétszárnyú volt a függöny, az egyik felét meghagytam, ami a radiátorig ért, a másik felét az erkélyajtós résznél egyszerűen leszedtem. Kevesebbet kell kínlódni függönymosás esetén a le- és felrakásnál…

Ez még csak a kezdet. A következő részben folytatódnak Haramia kicsit sem unalmas szórakozásai…

Haramia 4.

Hipermacska

Haramiát egy percig nem illethette – és ma sem – az a vád, hogy unatkozni hagyja az embert. Elgondolkodtató, mi minden eszébe nem jut egy ilyen kis vacaknak!

A virágok gyilkolászása külön téma.

Voltak a nagycserepesek, melyeknél a növény mellé Haramia minden további nélkül befért, és ügyesen elkezdett barkamancsaival kapirgálni. Néha néztem: de furcsán áll ez a virág! Merthogy már csaknem derékszögben kihajlott. Jé, és mi ez a fekete földkupac alatta? Meg az asztalon, szőnyegen, polcokon? Meg az ezer csibir-csöbrön, könyveken, billentyűzeten? Hármat lehet találni – valaki kitúrta.

De volt, hogy a monitorról felállva hátsó lábaira, elérte egy polcon levő futó szárainak alsó részét. Még néhány kis ugrás, s a futó szárai már cafatokban lógva szálltak a monitorra… Haramia meg jól végezve dolgát, félreült fáradtan mosakodni!

Volt ám, hogy kaktusz dőlt ki. Kicsi, nagy – mindegy… Hogy csinálta, nem tudni, mivel nagyon szúrt a szerencsétlen növény… Munkából hazajövet fogadott már szőnyeg közepén széttört fehér kerámiakaspó, „többvakondnyi” földtúrás enyhén szétkaparva a szőnyegpadlón, a  növény belőle ízekre szaggatva. Csak jelzem, hogy a fehér kerámiakaspó mennyezeti kampón lógó makramé virágtartóban honolt a növénnyel. Minimum egy méter volt bárhonnan a megközelítése. De mivel Kleofás nevű teknősünk az akváriumból nem lehetett a tettes, más meg nem volt otthon – senki más nem követhette el a jeles cselekedetet, mint Haramia!

Mára egyetlen virágom van, ami úgy-ahogy túlél. Egy futó a legeslegfelső polcon, de csak nevében futó. Képtelen sokáig futni…

Ahogy cicám lett itthon, rögvest felismertem, hogy ezentúl nem lesznek tárva-nyitva tartott ablakok. Bár ezt már Rebi, a nimfánk idején is észben tartottuk, mivel ő naponta ki volt engedve, mikor hazaértünk. Kikötöttem az ablakokat – csak annyira nyílhassanak ki, hogy a cica feje semmilyen módon ne férhessen ki. A nagyszobában, ahol főleg tartózkodunk, gondoltam, én balga, hogy elegendő a külső szúnyoghálós ajtó ahhoz, hogy az erkélyajtót ki lehessen tárni rendesen. Ahogy én azt elképzeltem!

Nem, dehogy lehetett! Haramia hamar rájött, hogy a karmai gyönyörűen beilleszkednek a szúnyogháló réseibe, sőt, mi több, még össze is húzódnak a szálai a súlya által, úgyhogy másodpercek töredéke alatt, mint a villám, hussant fel annak tetejéig. Ott pedig felfedezte, hogy feljut a nyitott erkélyajtó tetejére, onnan pedig újra kiköthet a szekrénysor tetején! Hurrá, kezdődött újra a létrázásos cicavadászat! Amúgy is iszonyú boldog voltam, hiszen ezek után a szúnyogháló csak dísznek volt használható, a rendeltetését nem tölthette be – a borsónyi réseken röhögve járkálhatnak a szúnyogok ki, de leginkább be…

Haramia imádja a vízzel való játékot, pici korától kezdve. Minden alkalmat megragad, hogy a mosdó vagy mosogató környékére juthasson, és előszeretettel onnan iszik, ha netán nincs jól elzárva a csap, így legalább biztosra vehettem, hogy igen, iszik a macska – mivel a saját vizestálkájából nem igazán láttam ilyesmit.

Van, hogy kicsit meg is nyitom neki, hogy hajszálvékony sugárban folyjon inkább a víz, s miután szomját oltotta, előszeretettel elüldögél még a mosdóban, paskolgatva a vizet, rázogatva a bundáját.

Nagy örömmel jár utánam mai napig a fürdőszobába akkor is, ha fürdök. Eleinte frászt kaptam, mikor felugrott a kád szélére és ott balettozott. Gondoltam, egyszer belecsúszik és nemigen fog többet kád szélén sasszézni. Hát, tévedtem. Belezúgott kétszer is, érdekes volt, mert ugyanazzal a lendülettel már ki is pattant belőle. Meglepő látvány volt az ázott cica, olyan mulatságos, hogy nem lehetett nem kacagni tőle. Ám úgy láttam, ezt nem veszi jó néven! A cicák meg is tudnak sértődni. Félreszaladt, leült egy sarokban és órák hosszáig mosdott, rám sem hederítve. Meg akartam törölgetni, de megsemmisítő tekintettel hagyott faképnél. Szerencsére kánikula volt, úgyhogy meg nem igazán fázhatott, de a kinevetést zokon vette. Egy-két napig nem, utána viszont ugyanúgy jött a kád szélére lavírozni.

Haramia beköltözéséig legalább 10 éve működött nálunk egy szobai szökőkút. Egyrészt esztétikus volt, másrészt pedig párásította a panel száraz levegőjét, és egész illóolajkészletem volt itthon, amelyekből pár cseppnyit a vizéhez hozzáadva kellemes illat terjengett a lakásban.

Haramia természetesen hamar felfedezte. Nem örültem neki, hogy előszeretettel abból iszik, többhetes állott víz, illóolajjal megáldva, de akárhányszor próbáltuk távol tartani, mégis lépten-nyomon ott kötött ki. Ami végül is a szökőkút megszüntetése mellett döntött, az még emellett az a tény, hogy előszeretettel kanalazta ki barkamancsaival az ott levő kagylókat, apró kis kindertojás-figurákat, amivel díszítettük a zeolitkövek felszínét; s mikor azok elfogytak, magát a zeolitot úgy kapirgálta szét, mintha az alomban rugdalózna! Na meg aztán paskolta a vízsugarat, amely művelet ezáltal terjedelmes tócsákat varázsolt mindenhova egyméteres körzetben. Így felvált a kisasztal felső rétege, valamint a mellette lévő polcos kisszekrény oldalán a külső réteg is puffadni kezdett az állandó nedvességtől. A szökőkút peremén díszként szolgáló, futónövényt utánzó műanyagdíszt első körben lealázta, nem csoda, hiszen útban volt neki! Azt naponta többször a szoba túlsó sarkában találtuk meg, eleinte még egyben, majd több részletben.

Szóval a szökőkút már semmilyen szempontból nem tölthette be azt a szerepet, amit 10 hosszú éven át igen… Kis égedelem-macskám gondoskodott róla is – nyugdíjba ment. Mit nekünk függöny, bútorok, kaspók, virágok és egyebek likvidálása után? Az ember alkalmazkodjon, hát nem?

Kleofás, a teknősbéka is nagy elismerést érdemel, hogy mind ez idáig megúszta szívinfarktus nélkül. Haramia nem nagyon tudott belenyugodni, hogy egy nagy, átlátszó dobozban valami zöld mozog. Ráadásul vízben, amiből ő ihatna is! Az első egy-két évben mindennapos lebeszélés kellett hozzá, hogy végre hozzászokjon és ne legyen már annyira érdekes a látvány.

Mert volt, hogy beugrott az akváriumba, s onnan ugyanazzal a lendülettel ki, mert megijedt a váratlanul hátraszaltót végző teknőstől… közben persze ázott elfele minden a környéken a sűrűn kiloccsanó, néha enyhén algás, nem is feltétlenül kristálytiszta víztől…

Ha más nem izgatta fel, a fűtőszálat és a vízhőmérőt rögzítő csipeszeket rágicsálta az akvárium szélén. Melynek következtében azok sem látták el funkciójukat, tehát elmozdultak a szerkentyűk: hőmérő bele a vízbe, Kleofás ijedelmére; fűtőszál ki a vízből, ám továbbra is fűtődve a hő következtében felmelegedett üveg a felcsapódó hűvösebb víztől megrepedt… szerencse, hogy hamar észrevettük, mert ha az üvegdarabok szétesve a vízbe kerülnek, akkor jaj szegény Kleofásnak…

És ez még mindig csak egy részlet volt Haramia életéről…

Haramia 5. 

A szekrényhóbort

Amióta Haramia hozzám került, lassan tudomásul kellett vennem, hogy meg kell gondolni minden egyes ajtónyitást. Bármilyen ajtónak a nyitását. Ha például szükségem volt a szekrényből valamire, nem csak úgy, hűbelebalázs módjára és szabad emberhez méltóan nyithattam is azonnal, hanem előtte tanácsos volt alaposan végiggondolnom, nem akarok-e onnan pár perc múlva még valamit, és inkább mindent egyszerre kiszedni, illetve berakni.

Mert ha a szóban forgó szekrény ruhásszekrény szerepet töltött be, akkor Haramia, bárhol volt is addig, az első neszre azonnal rohant, és mire egyáltalán lélegzethez jutottam volna, már bent is termett. Onnan pedig ember legyen a talpán, aki negyedórán belül elő tudta szedni. Na jó, meg vannak dübbentve rendesen a szekrényeim, szó mi szó. De nap mint nap ott tartottam, hogy deréktól fölfelé bent vagyok a szekrényben, fejemmel a ruhák között, és mindkét kézzel hadonászok a cuccok között macska után – ámbátor teljesen eredménytelenül.

Haramia imádott – és mai napig is – a vállfás cuccokra másodperc töredéke alatt felmászni, mint más normális macska a fára. És ugye, mivel a ruhák szekrény belseje felőli oldalát nem látom, még csak elképzelésem sem lehet, vajon melyik mögött és milyen magasságban tapogatózzak, sűrűn emlegetve a jó édesanyját neki.

Előfordult, hogy sietnem kellett volna, már eléggé késésben voltam, és Haramia szokás szerint eltűnt a szekrényben. Kivettem, ami kellett, tettem pár eredménytelen karcsapást jobbról, balról, középen, fent és lent; sehol semmi – így nagyot sóhajtva nyitva hagytam a szekrényajtót, mely ugyan épületes látványt nyújtott, ám nem volt más hátra, mint érzékeny búcsút véve a kis átkozottól, mentem a dolgomra. Ilyen esetekben este hazatérve a szekrény alján, illetve a tartórúd s egyben a ruhák tetején találtam meg kakaóscsigaként. Szerintem ha ki-kijött is napközben dolgát végezni, utána minden további nélkül visszament, úgy fogva fel, hogy az az ő biztonságos helye. S mikor ilyen esetekben elcsíptem, még ő nyaffantott méltatlankodva, a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül.

Na most, akinek van macskája, tudja, hogy a macskaszőrös ruhák szinte takaríthatatlanok. Letakarítható perpillanat, legalábbis úgy látod. Vizes szivacs, szőrszedő henger vagy kefe, ilyenek. De amint kilépsz az utcára nappali világosságba, valahogy mégis tele vagy macskaszőrrel, és nem győzöd lépten-nyomon sepregetni magad, miközben kínos zavarban igyekszel fesztelenséget varázsolni az arcodra. Van két fekete szövetkabátom, amelyeket 2 év különbséggel időszámításunk, azaz Haramia előtt vettem – hát, elmondanám, hogy nem túl sokat voltak hordva emiatt. Hordtam 1-2 szezonban, minden áldott reggel alapos takarításnak alávetve és emiatt hajnalban 10 perccel korábban kelést bekalkulálva, de mivel mindezek ellenére már mások is sűrűn elámuldoztak szőrös kabátjaimon és ennek hangot is adtak, egy idő után meguntam azt, hogy mindenki az én kabátomat csodálja, inkább elővettem a sokkal régebbi, ám nem fekete  felöltőket.

Volt pár alkalom, amikor koncertre vagy bármilyen „emelkedett jellegű” programra öltöztem volna, és úgy vettem elő alkalmi blúzt a szekrényből, hogy Haramia anyukája biztos csuklott valahol… ugyanis a selyemblúzon határozott barkamancs-karmocskák nyomai - kisebb-nagyobb lyukak, körülöttük összehúzott szálakkal – díszelegtek, mert biztosan azon is felkúszott már néhányszor a ruhák tetejére. A kötött cuccoknak ugyanebben a munkában kihuzigálta a szálait az ügyes kiscica; roppant vigyázott, nehogy maradjon egy ép ruhadarabom, ezért szinte mindent leamortizált a drága.

Egy alkalommal úgy mentem haza este, fáradtan, hogy határozottan emlékeztem: nem maradt Haramia a szekrényben, mégis 10 cm-re nyitva állt az ajtó. Míg rá nem jöttem, hogy tappancsával simán ki tudja nyitni az ajtót, annyira legalábbis, hogy vékony hengerteste becikkanjon rajta és ott zavartalanul randalírozhasson tovább, míg meg nem találja békés, zavartalan nyugvóhelyét. Ez alkalommal keresni kezdtem Haramiát a szekrényben, s mikor kinyitottam ajtaját, a vérem is meghűlt: egy hatalmas rongykupac volt az egész szekrénybelső – leszakadt ugyanis a tartórúd! (Biztos megunta odafent nyilván.) S a turkálókból ismerősnek tűnő halmaz legtetején békésen, minden izgalom nélkül hunyorogva, nyújtózkodva ébredezett drága kiscicám! Egyszóval, éjszakába hajlóan megvolt az aznap esti program.

Tehát minél ritkább szekrényajtónyitás – ez volt a cél. De ha már muszáj kinyitni, saját érdekemben előtte tanácsos a szobaajtót bezárni, ha mondjuk, Haramia kint tartózkodik, netán inkább kivinni őmacskaságát és úgy csukni be a szobaajtót.

Ugyanez vonatkozott az előszobai beépített akasztós szekrényre is, ahol a kabátok zsúfolódtak. Ennek ráadásul felső akasztós része is van, a plafonig érve, és köztük nincs elválasztó polc. Ez az ajtó mágnesesen csukható, Haramia ezt könnyen megtanulta kinyitogatni. El lehet képzelni, mekkora örömet okozott neki, ha ide bejutott, hiszen nemcsak egy normál szekrény magasságán belül randalírozhatott, hanem plusz egy „emeletnyin”, amit mi is csak székre állva érünk el. Mikor ezt kitapasztalta, hogy ha oda, a „mennyekbe” feljut, egy ottani kabát válláról nyugodtan szemünkbe lehet röhögni – hiszen nekünk mindenféle manipulációra szükségünk van ahhoz, hogy felálljunk valamire, amiről esetleg elérjük –, ezt a lehetőséget égre-földre igyekezett kihasználni. Ugyanis mire a fáradt kétlábú beszerzett egy alkalmatosságot, felmászott rá és nyúlt volna a macskáért, akkor ő, hipp-hopp, már lent is termett az alsó részben, s ha jó napja volt, ezt egymás után többször is végigjátszhatta…

Haramia 6. 

…és a számítógép

Haramia imádja már pici korától, ha otthon dolgozom a számítógépen. Illetve teljesen mindegy, hogy dolgozom-e vagy csak úgy internetezem, lényeg, hogy ott üljek. Azonnal jön és amíg el nem fárad, röpdös át a könyvkupacokon, polcokon, itt-ott dobbantva egyet, hogy új erővel tudjon rugaszkodni. Egy közbülső állomás a monitor teteje; akár a padlóról egyenest fel tud rá ugrani. Azt csodálom, hogy még működik…

Eleinte meglepődtem, később hozzászoktam, hogy kismacskám gumilabdaként szeli a távokat akár vízszintesben, akár függőleges irányban. Szerintem külön élvezi, hogy a monitor a lendülettől hangos nyikorgással ad hangot nemtetszésének, valamint ennek a műveletnek a során ide-oda leng is kissé a szerencsétlen műszaki tartozék. A monitoron néha van egy kis pihenő, ami alatt én is folytathatom a munkát. Van, hogy csak ül rajta egyiptomi macska pózában, és kifele mereng az ablakon. Van, hogy élénk mosakodásba kezd, időnként jókat forgolódva, ami cirka negyedóráig is eltart. Közben persze én abból állok ki, hogy a minduntalan lelógó cirmos farkát próbálom több-kevesebb toleranciával elhessegetni az útból, mivel időnként jó lenne látni is valamit a monitoron. Ezáltal persze megtakarékoskodom azt az időt, amit portörléssel töltenék ezen a területen… Nem is tudom, mi lenne szegény macskával, ha egyszer úgy döntenék, hogy lapmonitort vennék!

A faroklógáshoz tartozik még a mosakodás közbeni monitoringadozás, recsegés-ropogás kíséretében. Van, hogy ezt követően úgy dönt, hogy igenis, itt fogja aludni aktuális napszaki álmát, és habár rendesen lejt a monitor teteje, ezáltal egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes; őt ez nem érdekli, ha én épp itt ülök. Abba viszont bele sem merek gondolni, mi lehet a monitor belsejében, már ami a macskaszőrt illeti! Hiszen, mint tudjuk, a ferde tető sűrűn lyukacsos, ahol önmagában is beszáll tetemes mennyiségű por, de ha még az évek során felgyűlt macskaszőrmennyiségre is gondolok… ajaj, beszéljünk másról!

Baloldalt az asztalon tartom a kéziratokat, amikor pl. egy leendő könyv anyagát vinném a gépbe. Haramia nemes egyszerűséggel imád erre a kézirathalmazra ráugrani, akár a monitor tetejéről, akár a padlóról, de akár a vasalódeszkáról. Ez utóbbi nem azért áll állandóan nyitva, mert annyira imádok vasalni és sűrűn tenném, hanem azért, mert birkabőrrel letakarva egyik kedvenc macskapihenőhelyünk.

Na most, ettől a kéziratra ugrándozástól nem halad ám gyorsabban a meló! Tekintettel arra, hogy a papírmennyiség általában szanaszéjjel repked a levegőben a lendület következtében. És tegyük hozzá, van olyan szerző, aki a több száz oldalas kéziratát nem látta el oldalszámmal! Előfordult, hogy a nap hátralevő részében azzal töltöttem az időt, hogy a padlón ülve több-kevesebb sikerrel és egyre növekvő, reménytelen kétségbeeséssel próbálkoztam sorrendbe rakni a kéziratot. Mi több, szerencsétlenségemre Haramia ebben is megpróbált aktívan segíteni!

Az aktuális oldalt, amin dolgozom, egy ferdén álló kézirattartóra csipeszelem fel. Ezeket a csipeszeket is imádja rágicsálni Haramia, miközben dolgoznék. Időnként rettenetesen el van foglalva ezzel, és érdekes módon egyáltalán nem érdekli, hogy én szapora időközökben jelzem neki, hogy édesapja nem volt üveges és őmacskasága nem átlátszó; mindezt célzásként arra, hogy én közben tudnék esetleg haladni is, ha nem állna a kézirat elé.

Van, amikor isteni szerencse folytán a kéziratra ugrás következtében nem verődik le, mondjuk, ötven oldal, csak kettő, ami igazán szóra sem érdemes. Ám mire a kettőt ültömből felkapirgálom, Haramia végigterül az asztalon hagyott maradékon, ami valami csoda következtében nem zúgott le. Látványosan végignyúlik vagy átmegy kakaóscsigába, jelezve, hogy na, ő most itt és csakis itt szeretne megpihenni néhány órácskát. A munka sürgősségétől függ, hogy van-e szívem Haramiának ezt a tervét keresztülhúzni vagy sem.

Létezik egy olyan haramiás dolog, ami számítógépes működésemkor léphet fel: imád ugyanis keresztülfutni a billentyűzeten édes kis jószágom. Először, mondjuk, jobbról balra, majd ugyanez fordítva, és ezt ismételgeti számolatlanul.

Gondolom, az már ismerős sokak számára, amikor a macskák átsétálnak a billentyűkön, és ezáltal a képernyőn legjobb esetben furcsa, oda nem illő hieroglifák jelennek meg – hát istenem, fogja és kitörli az ember, ennyi szórakozása csak lehet tán annak az ártatlan jószágnak! De mikor olyat produkál, amit én készakarva sehogy sem tudok rekonstruálni? Nevezetesen például, hogy hogyan lehet ezt elérni: nyitva van internetezés közben egy rakás ablakom, interneten kívül is 4-5-6 program. Macska fogja, átlibben vagy rohan (teljesen mindegy) a taszteren, és a gazdadelikvens leesett állal, beavatkozásképtelenül nézi, hogy másodpercenként csukódnak befelé az ablakok, miközben lélegzetet venni is elfelejt. Meg sem kérdezi egyik program sem, hogy tényleg becsukódjon-e. Csukódnak – az összes. És mikor végigzár tizenakárhány ablakot, programokat; kilép magától a gép mindenből, kijelentkezik és kikapcsol. Ez nem mindig hasznos ám! Pláne, ha munkában van az ember, és mondjuk, fél napja nem mentett…

Mikor először láttam, azt hittem, nem vagyok normális, hiszen ez nem lehet, ilyen nincs! Szemem láttára zajlott, de szerintem senki nem hinné el, sőt, ha jobban belegondolok, én sem hiszem el! Ám azóta megismétlődött már, és azóta sem jöttem rá, hogyan történhet ilyesmi…

Haramia 7.

Rágcsálósdi

Haramia ki nem fogyott a meglepetések szerzéséből. Ő maga nem is sejthette, hogy az alvását leszámítva lényegében minden mozzanata megörökítésre méltó, ő úgy éli meg ezeket, hogy ez teljesen normális cicáéknál. Pedig nem, a cicák is éppúgy különböznek vérmérséklet, mozgékonyság, szelídség, mániák szempontjából egymástól, mint az emberek.

Emlékszem, akkor ősszel történt, amikor Haramia féléves körül lehetett, hogy vettem egy magnóval, rádióval kombinált CD-játszót. Úgy örültem neki, mert addig csak a számítógépben hallgathattam CD-t. Kis semmilyen, drótszerű antennája volt neki. Azt valahogy el kellett helyezni, lehetőleg felfelé, hogy normálisan szóljon a szerkentyű. Mintegy egyetlen napig volt meg az antenna! Míg másnap nem voltam a tett színhelyén, Haramia megoldotta a problémát: lerágta az antennát, kb. félig. Azóta sincs normális rádióm, minden alkalommal, ha muszáj lenne hallgatnom, rengeteget manipulálok a maradék antennával, míg valamit egyáltalán lehet hallani általa…

De még ennél is nagyobb baj volt az, amikor egy postai értesítőmet rágott meg, amit feledékeny módon kint hagytam a konyhaasztalon; ráadásul ebben az esetben én magam sem tudtam, mit kaphattam. S ezt követőleg a kínos magyarázkodás a postán, hogy bocsánat, de megette a macskám és egyebek… Hát, nem tudom kellőképpen visszaadni azt a megsemmisítő pillantást, mellyel kísérték ezt és a hasonló vallomásaimat ilyen esetekben. Aztán többször is „megevett” néhány befizetendő csekkemet, és nem volt válogatós: bizony megette a befizetett csekk igazolószelvényét is, amivel pedig később menni kellett bizonyítás céljából a közös képviselőhöz, mert ott elfelejtették könyvelni. Én égtem, de a közös képviselő is nagyon felvillanyozódott.

Ez a megevés nem szó szerint történt, csak éppen használhatatlanná tette a dokumentumokat. Meg is figyeltem: úgy történik a dolog, hogy két kezével letámasztja a sértegetni óhajtott papírdarabot, miközben szájába veszi annak elérhető részeit, és fejét oldalra – egyszer jobbra, aztán balra – kicsapva szaggatja fogaival fecnikké a papírt. Legyen az egy újság, egy levél, vagy éppen a még régifajta személyi igazolványom lapjai! A fejmozdulatok, amivel ezeket eszközli, büszkék és öntudatosak. Nyilván, hát nem csak úgy óvatosan, sunyizva kell ezeket csinálni, hanem felvállalva tetteinket, talán nem így van?

Akkoriban fiam még iskolába járt. Egyik este, mikor hazamentem, jelenti nekem, hogy roppant sajnálja, de nem tudja megtanulni a történelemleckét. Értetlenül néztem rá és már készültem a szülői dörgedelemre. Aztán megláttam a jelzett történelemkönyv aktuális leckéjét… enyhén szólva cafatokban állt az oldalpár. Szépen formált, többnyire lengő szalagcsíkokra szaggatta azt kedves kismacskánk, melyet aztán celluxszal próbálgattam a hátoldalán és a földön, heverőn, itt-ott talált, sikeresen leszaggatott darabokból összetákolni, hogy úgy félig olvasható legyen a maradvány.

Az újságok, és sajnos, nyitva felejtett könyvek is sokszor tanúsíthatták Haramia éles fogazata nyomát. És akkor hálát adhatok az égnek, hogy mondjuk, nem kölcsönbe kapott könyv volt a porondon!

Rengeteg fényképalbumom van, egyik hobbim a papírfotók albumba rakása. Mióta van digitális gépem, kevesebb a lehetőség, bár előfordul, hiszen azokból is szeretek néha papírképeket előhívatni. Lényeg, hogy ha elkezdem a fotók albumba pakolását, Haramiának természetesen azonnal ott kell teremnie, buzgó segítség gyanánt. Ami abból áll, hogy imádja nyalogatni a képeket, de ez még hagyján. A probléma az, amikor ezek sarkait is megevéssel-cakkozással tiszteli meg. De az ember megerősödik a terhek alatt, így hát legyintve veszi tudomásul: hál’ istennek, úgyis csak a miénk… mármint nemcsak a fotók, hanem a macska is.

Ha ajándékokat csomagolok, az kezdettől fogva Haramia aranypercei közé sorolhatók! Esküszöm, úgy veszi, hogy az direkt számára teremtett játékidő. Többet jelent, mint ezer darab plüssegér! Azonnal ott terem, és a csomagolópapírokat hatalmas ambícióval és ezer örömmel veszi kezelésbe. Mivel az ágyamon szoktam – mint legnagyobb felület – a csomagolásokat végezni, ezért egyértelmű, hogy Haramia, ha csupán rááll a csomagolópapírra, akkor az minimum behorpad, ha éppen ki nem lyukad… így az a rész dobandó. Kezdődik egy másikkal elölről… Haramiát közben sűrűn felkapom és lepozicionálom az ágy tetejéről, két-három lehajítás után kiterítem az újabb díszcsomagolót. Bal karommal már védekezem a felugrani szándékozó aktivistától, de közben a papír összegöndörödik. Imádom. Mikor végre odáig jutok, hogy az ajándékon netán már csak a csomagoló széleit kell celluxszal megerősítenem, akkor meg a celluxot lopkodja el, és mivel ilyenkor sűrűn van rá szükség, minden alkalom előtt ott kell hagyni mindent, és keresni égen-földön az ellopott és elfocizott celluxot. Nem egy eset volt, hogy míg én négykézláb mászkáltam a cellux után, addigra ő megette a már szinte készre becsomagolt ajándék sarkát!

Na, ilyenkor szoktam Haramia édesanyjára sűrűn gondolni, valamint Kleofást (a 17 éves teknőcöt mint háziállatot) gondolatban megkövetni az akváriumtakarítási nehéz percek okozta idegességem és türelmetlenségem miatt,  kissé előtérbe helyezve őt…

Haramia 8.

Segít a cica!

Haramiának kedvelt percei közé tartozik az is, amikor mosunk. Ha kimegyek a fürdőszobába és felhajtom a mosógép tetejét, hogy előkészítsem az automatagép mosását, ő már ott is terem, s a padlóról ugrik fel egyenest a gép tetejének keskeny, műszerfali részére, ott egyensúlyát keresgetve rácsapódik a már kinyitott fedélre, minek következtében az rávágódik a kezemre-karomra. Egye fene, több is veszett Mohácsnál, mint egy-két kék folt!

De olyan is előfordult már, hogy nem sikerült a keskeny részre ugrania, vagy valamiképpen azt gondolta, még zárva van a fedél, tehát ugrás, és… landolás belül a forgódobban, a ruhák tetején. Nem lehetett rá haragudni, olyan rémülten nézett kifelé hatalmasra tágult, ártatlan borostyánszemeivel. Nem beszélve arról, hogy annyira gyönyörű, mikor meg van ijedve vagy bármi miatt izgatott, hogy egyszerűen meg kell zabálni!

A teregetés irányában is hatalmas ambíciót mutat. Ahogy nyitom a ruhaszárítót, már látszik rajta, hogy a nap fénypontja jött el. Kiszedem a gépből a mosott ruhákat egy nagy lavórba, és beállítom a szárító mellé. Előfordul, hogy nem kezdek a teregetéshez nyomban, hanem még teszek-veszek, telefon vagy csengő szól, vagy hasonlók. Mire visszamegyek a szárító mellé, Haramiám a tele lavór mosott ruhán fekszik kakaóscsiga formájában, a világ legtermészetesebb módján. Nagy-nagy valószínűséggel egyébként ilyenkor legtöbbször nyilvánvalóan sötét vagy fekete ruhák hevernek teregetésre várva a lavórban!

No mindegy, miután Haramiát letessékelem a cuccról, elkezdődik a teregetés szertartása. Mely úgy néz ki, hogy én felveszem a célirányos darabot, néhányszor kicsapkodom, minek következtében akár fel is sóhajthatnék, mert Haramia kimenekül, félve a haragos rongyoktól. Felterítés, közben Haramia visszaosonása, érdeklődő figyelme – és újabb rongyrázás, Haramia újabb kirohanása. És így tovább, minden egyes ruhadarabnál. A végén egészen belehergeli magát, és úgy gondolja, túl hamar vége lett az izgalmas mulatságnak. Vinném ki az üres lavórt a fürdőszobába, már természetesen benne honol a macska. Jó, legtöbbször ilyenkor hagyom, hadd pihenje ki a dinamikus fizikai megpróbáltatásokat.

Ha nem tanyázik bele a lavórba, akkor kétféle módon folytatja a játékot, illetve van egy harmadik, ami az előző kettőnek a garantált sikert jelentő keveréke. Az egyik abból áll, hogy padlóról felugrándozik a kinyitott és teleteregetett szárítóra. Ami még hagyján is, míg nagyjából a közepét célozza meg! Legfeljebb a ruhákon lesz még pár marék szőr, oda se neki. De ha nem a mértani közepet találja el röptében a 3 kilója – most már 3,80, hétévesen! –, akkor bizony előfordul, hogy az alkotmány hatalmas robajjal összecsuklik, rongyokat temetve maga alá. Én pedig szintén csuklok, mert az alattam lakó emlegeti az édesanyámat… Ilyenkor hatalmas sóhajjal felállítom a tákolmányt, és elkezdtem a ruhaneműt visszahelyezni eredeti állapotába.

Másik dolog, amit imád még teregetés közben és után csinálni: kiválasztja a legszimpatikusabb ruhaneműt, mely lóg a szárítóról, és hátsó lábaira állva két kézzel akkurátusan elkezdi felváltva beleaggatni a karmait, mintha csak kaparófa lenne, a rongyaink meg kizárólag ezt a célt szolgálnák! Ha oltári nagy szerencsénk van, akkor lehet, hogy csak egy törülköző az, vagy egy lepedő. Ha nincs annyira szerencsénk, akkor kötött pulcsi vagy az ünneplő blúzom… És ez az elfoglaltság persze mindaddig gyakran úrrá lesz rajta, ameddig a ruhák ki vannak teregetve. Tehát olykor nem is látom a műveletet, mert mondjuk, dolgozni vagyok – csak az eredményt. Micsoda boldogság és optimizmus egy átdolgozott nap után azzal foglalkozni, hogy horgolótűvel visszahúzgálni az ominózus szálakat a ruhanemű színéről a visszájára!

A legszebb azonban a két tevékenység ötvözése. Ráugrik a szárítóra – robaj, összedőlés, visszaállítás, újrateregetés. Közben, még félig sem teregetek vissza, már kezdődik a belekapaszkodás valamelyik szimpatikus ruhadarabba… odébb hessentem, megnyugszom, hogy valószínűleg most már más köti le a gondolatait vagy elmegy aludni. Nyilván, hogy nem, hanem a hátam mögött, a tévé tetejéről ugrik rá a szárítóra; s ha épp ott vagyok, talán még el tudom kapni a tákolmányt, hogy össze ne zuhanjon.

Jaj, és imádja Haramia, ha varrok! Ezt én nagyon kevéssé tudom értékelni, mert a tű, mint tudjuk, szúr. Haramia meg van győződve, hogy a varrás is direkt az ő szórakoztatására történik. Lázasan nyüzsög, mindenáron el akarja fogni az ide-oda surranó cérnát, mely hol le-, hol felbukkan a varrandó anyag körül. Számtalanszor el kellett vágnom az aktuális cérnát, mert ő félúton elcsípte és összegubancolta, illetve ami még gyakoribb: másodpercek töredéke alatt elrágja azt a cérnát, amivel épp varrok; s ezáltal én kezdhetem elölről, vaksizva a nagyon utált tűbefűzést!

Első évében azt gondoltam, hamarosan vége lesz majd ezeknek a cicás csínyeknek, ennek a fantasztikus aktivitásnak, dinamizmusnak, amit Haramia produkál. Ám ez nem bizonyult valósnak, mivel telnek az évek, és még mindig ilyen! Miközben ezeket írom, visszaemlékezve Haramia kiskorára, rádöbbenek, hogy már elmúlt 7 éves, és lényegében még mindig ilyen…

 Haramia 9.

Orvosnál

Még lényegében csak Haramia hozzám kerülését, természetének bemutatását ecseteltem az eddigi részekben. Nem volt szó viszont füstszínű macskámról egészségügyi szempontból.
Azt tudom, hogy Haramia valahonnan elkóborolt anyjának nagy szerencséje volt, hogy kis idővel a szülés előtt állatszerető, lelkiismeretes emberek fogadták be – s valljuk be, hogy egyáltalán valaki befogadta! A befogadó család eredetileg nem szándékozott nemhogy egy, de öt macskát tartani egyáltalán, a helyzet csak egyszerűen így adódott. Azt hiszem, Haramia anyjának kivételes szépsége is segített a befogadási döntésben. De még ez esetben sem hiszem, hogy sokan megtették volna azt, amit Rita anyukája tett: amikor betegség tüneteit észlelte a macskacsaládon, dobozba rakta az egész almot anyjostul, és elgyalogolt velük párszáz méterre egy állatorvoshoz. Aki aztán diagnosztizálta a párhetes alom és anyjuk baját: macskainfluenzások lettek! A család előtt is titkolva súlyos pénzeket fizetett ki a ház asszonya, míg mind az öt cicát helyrehozták az influenzából injekciókkal, úgy, hogy nem csak egy alkalommal cipelte el őket...
Talán ebből a betegségből maradt vissza az a dolog, hogy Haramia és Cincúr, a Ritánál maradt másik füstszínű cica hajlamos a visszatérő kötőhártya-gyulladásra. (A másik két, fekete cicatestvérnél is elképzelhető, hogy így van, de az ő életútjukat nem kísérhettük nyomon.) Így szinte minden év telén-kora tavaszán ez a műsor megy nálunk: Tiacil szemcseppezés napi három alkalommal, míg a szemcsepp el nem fogy, nagyjából másfél-két hétig tartóan. Ez épp elég idő arra, hogy rendbe jöjjenek a gyönyörűszép borostyánszemek, ha szerencsénk van, akkor egy teljes évre!
Ugyanis a szemcseppezés Haramiánál felér emelkedőn való többszáz méter lefutásával. Volt olyan kezelésünk, ami eredménytelenséggel zárult és kezdhettük elölről, új szemcseppel, mert képtelenség volt neki rendszeresen és normálisan cseppenteni. Azért ez egyedül nem kis dolog; aki próbálta, tudja, miről beszélek! Ha Haramia meglátja, mire készülök, úgy elbújik, hogy ember nincs, aki meg tudná találni, vagy olyan helyre, hogy lehetetlen előszedni! Ha mégis elcsípem olyankor, amikor már tudja, mi vár rá, akkor számíthatok szó szerint vérre menő védekezésre, hadakozásra; csak négy lába van, de olyankor többnek tűnik! Rúg-vág-karmol-üt-harap, ami tetszik. Egyszerűen, küzd az életéért! S mikor már több sebből vérzik a gazdi, akkor feladja, elengedi – s illa-berek, nagyjából a nap hátralevő részében nem is látom a macskuszt. Így aztán, ha már észrevette Haramia, hogy szemcseppezés következik, akkor inkább nem is próbálkozom.
A bevált módszer nálunk a következő: minden esetben alváshelyzetet választok (mármint nyilván a cicáét), mégpedig derékmagasságban – ez nálunk egy imádott alvóhely, a vaskos pokróccal leterített vasalódeszka –, hogy mögé tudjak állni, és a tolatását saját törzsemmel megakadályozni, mivel az embernek minimum mindkét kezére szüksége van! Ja, és ne egy szál bikiniben végezzük a harci feladatot, mert egy hátsó lábbal aktívan rugdosó macska maradandó sérüléseket tud okozni!
Tehát alszik a gazfickó, én lecsavart kupakú szemcseppet fogok jobb kezemben, ugyanakkor két kézzel vastag frottírtörölközőt tartva észrevétlenül mögé osonok, s innentől villámgyorsan kell cselekedni: törölköző macskára, nyakánál tartom bal kézzel a fekvő cicával együtt; határozottan, de ugyanabban a pillanatban ugyancsak bal kezem alsó három ujjával felemelem az állát, bal kéz hüvelykujjával homloka bőrének felfelé húzásával egyik szemhéja emelése, jobb kézzel a már fölötte lefelé tartott fiolából cseppentés; majd ugyanez a másik szeménél. Ha valamelyik szeménél nem sikerült tökéletesen és még nem fogta fel teljesen a cica a dolgot, akkor lehetséges ismételni. És a szerencsétlen cseppentő személy természetesen közben testével szorosan simuljon a cica mögé, hogy annak eszébe se jusson hátrafelé menekülni!
Mindenesetre ez csak leírva ilyen hosszadalmas, egyébként az egész művelet, ha sikerül álmában és megfelelő helyen meglepni, pár másodperc! Roppant jó érzés, mikor sikerül, főleg, miután már, mondjuk, a harmadik napnál tartunk, és még mindig sikerül!
Haramia 3,5 hónaposan került hozzám, 5 nap múlva vittem el a közeli állatorvoshoz, aki átvizsgálta, és cicám akkor kapta meg első kombinált oltását, valamint a féreghajtót. A következőt pedig erre egy hónapra. Az orvosnál nem viaskodott, fülét lesunyva, szemét szinte teljesen behunyva állta az orvos vizsgálatát; érezhető volt, hogy retteg, de a másik fél határozottsága miatt nem is próbált menekülni vagy védekezni. Helyette inkább azt játszotta, hogy "nem, ő nincs is", és szinte belesüllyedt a fémasztalba...
A második oltásnál, majdnem 5 hónaposan azért már tudta, miről van szó már akkor, mikor a hordozóba nagy nehezen bevarázsoltam, és egész úton keservesen nyávogott. A dokinál aztán kivettem a hordozóból. Reszketett, eggyé vált az asztallal, és amikor megtörtént az általános vizsgálat, meglett az oltás; hipp-hopp, azt láttuk, hogy a vizsgálóasztal, bizony, egy maréknyi nyúlbogyóval lett gazdagabb! Még szerencse, hogy Haramia mindig is – azóta is – ilyeneket produkál, mert nem volt sok gondja az orvosnak vele, úgy is mondhatnám, nem sokat cicózott: felvette a kukát és papírtörlővel beleseperte...

Haramia 10.

Ivartalanítás 

Szerencsére elmondhatom, hogy Haramiával nem igazán kell orvoshoz járni a kötelezőkön kívül. A szemcseppet már több alkalommal macskacipelések nélkül is sikerült kiíratni az adott rendelőben nyilvántartott számítógépes kórlap alapján.

Volt viszont az életünkben egy olyan feleslegesen fájdalmas és meglehetősen megalázó esemény, amit maximálisan kitörölnék belőle, ha visszacsinálhatnánk. De az ember nem tudhatja előre, és bízik a hozzáértőkben...

Az orvos, akihez jártunk – illetve már két oltáson és általános vizsgálaton, féreghajtáson túl voltunk nála, valamint annak idején Rebivel, a nimfával két alkalommal –, az ivartalanítást forszírozó kérdéseimre azt válaszolta, hogy majd akkor jelentkezzünk, ha tüzel a macska. Az orvosok sem egyformák, nyilván kinek ez, kinek meg amaz a véleménye, meggyőződése. Én még életemben nem ivartalaníttattam macskát, hiszen a gyerekkori macskáim idejében ez még nem volt kialakult eljárás a ház körül tartott macskáknál. Így aztán, mivel az orvos azt az elvet vallotta, hogy jobb megvárni az első tüzelést, egyértelmű, hogy rábólintottam. Nem is ez lett volna a probléma...

Ritától tudtam, hogy testvére, Cincúr már 8 hónaposan elkezdett tüzelni. Haramiánál viszont akkor még sehol semmi nem volt, nyugodtan aludtunk – már amennyire egyébként a nyugodt alvás Haramia mellett elképzelhető.

Aztán, sosem felejtem el, következő év február közepe volt, Haramia 10 és fél hónapos, mikor jelentkeztek a szokásos tünetek. Gyerekkoromban a kinti bejárós cicáinknál az ilyesmik nem bent, szemünk előtt zajlottak, tehát jórészt szemtanúja ennek még nem voltam. Úgyhogy igencsak meglepődtem a hosszantartó áriákon, a csúcsosodó, billegtetett fenékkel való toporgáson. Sajnáltam szegény Haramiát, de aztán magunkat is, mert napokig alig tudtunk valamit aludni, ráadásul mindig attól rettegtem, hogy a panelház éjszakai csendjében esetleg lesznek, ahol nem tolerálják a macskaoperát; s és nagyon nem szerettem volna kivívni senkinek az ellenszenvét vagy rosszindulatát. Próbáltam elterelni a figyelmét játékkal, de nem igazán sikerült. Bizony, elég nehéz volt kivárni azt a pár napot az ivartalanítási előjegyzésig!

Az orvossal való elbeszélgetéskor határozottan arról volt szó, hogy ivarszervi eltávolítás lesz a műtét. Én is "készültem" ezekből már akkor, kifejezetten így is kértem, de a doki maga is ezt hangsúlyozta; nyilván mint laikusnak, próbálta – számomra teljesen egyértelműen – igazolni ennek a módszernek a helyességét; így teljes egyetértésben állapodtunk meg a műtét részleteiről, idejéről és tudnivalóiról.

Sajnáltam szegény Haramiát és természetesen féltettem is nagyon. Péntekre szerveztem direkt a műtétet, így aznapra szabadságot vettem ki, utána pedig jött úgyis a hétvége, melyen szemmel tarthattam a lábadozót. A műtét napján már nem kapott enni, a délutáni időpont előtt pár órával pedig már a vizet is bevettem előle. Nem tudom, mennyire érdekelte a koplaltatás vagy hogy felfogta-e, mert annyira a tüzelésével volt elfoglalva, hogy szerintem se látott, se hallott; nem igazán volt soha egy "beles" macska, úgyhogy nem lepődtem volna meg, ha akkor sem eszik, ha van kint kaja. Viszont nyugtalan volt és sűrűn virnyogott, de ez kaja mellett is ugyanígy zajlott volna.

Elérkezett az idő. Furcsa volt látni, hogyan válik tehetetlen rongycicává hamvasszürke macskám, ahogy megkapta az altatóinjekciót... aztán kiküldtek a vizsgálóból, Haramia pedig bekerült a műtőbe. Szűk félóra alatt lezajlott a műtét, és el is hozhattam a cicát. Az orvos elmondta, hogy nagyjából mi várható, hogyan fog ébredni, mikor adhatok neki vizet, mikor ételt stb. Nagy kő esett le akkor a szívemről: egy gonddal kevesebb...

Nyitott hordozóval tettem le Haramiát otthon, előre kitervelten alom- és vízközelbe. Éjszakáig nem is ébredt fel, már épp kezdtem aggódni, mikor egyszer csak észrevettem, hogy dülöngélve mászik kifelé a hordozóból. Hiába volt közel minden, kb. egy métert tehetett meg, mikor lábai összegabalyodtak, oldalára dőlve újra elaludt. Innentől kezdve egyre sűrűbb időszakonként tért magához, próbált jönni-menni. Az alom használatához is megvolt a jó szándék nála, de nem tudott belemászni, s mire segítettem volna, késő volt: mellépisilt – de hát ez legyen ilyenkor a legnagyobb probléma!

Aznap csak hajnal felé tudtam elaludni, mert ahogy ment kifele az altató hatása, egyre jobban beindult a cica, ha fel akart ugrani valahova és nem tudott, én segítettem, de már indult is lefelé... és persze egyszer-kétszer a hányás is rájött, de ez nem volt gond, hiszen nem nagyon volt, ami kijöjjön. Másnap még igen gyenge volt, de már reggel ivott keveset. Pár napig még nem igazán sikerültek az ugrások, amit persze senki nem várt el tőle, csak ő, a folyton röpködő, ugróbajnok Haramia ezt nem igazán hitte és fogadta el... Dél körül kedvenc kajájával, Shebával próbáltam rávenni az evésre, és pár falatot evett is; ennek úgy örültem, mintha nyertünk volna a lottón.

Hétfőtől pedig már cicabaja sem volt, nyugodtan mentem dolgozni. Műtét után 10 nappal varratszedésre vittem, ez nagyon nem tetszett neki, ő ugyanis soha nem fektethető hanyatt, nem szereti a kiszolgáltatott testhelyzetet. Ölben, karban sem kultiválta soha a hanyatt fekvést. Így aztán két kézzel fogtam két-két végtagját, míg pár másodperc alatt végzett a doki.

Készen voltunk, túléltük. Álmomban sem gondoltam, hittem volna azonban, hogy nem csak ennyi volt, és bizony, teljesen feleslegesen Haramiának egy idő elteltével újra műtétre kellett mennie...

 

Haramia 11.

Ivartalanítás után

A műtét után hamar visszazökkentünk a régi kerékvágásba: Haramiával minden rendben volt, élte tovább megszokott, „rontom-bontom” cicaéletét. Ugyanolyan eleven és fáradhatatlan volt, nem hízott meg – sőt, hogy előremenjünk az időben, már ez év április 1-jén töltötte a 8. életévét, és még alig-alig változott; ugyanaz a filigrán, ugrabugra csőmacska, aki volt.

Egy fél év telt el, és nem akartam hinni a szememnek és fülemnek, mikor azt láttam, hogy uramisten, Haramia a tüzelés jeleit produkálja! Nem volt olyan heves és mindent elnyomó, mint a műtét előtti periódus, és hosszabbak voltak a nyugalmi időszakok is, így eleinte erőszakkal figyelmeztettem magam, hogy ez képtelenség, ez lehetetlenség. Próbáltam a tényekbe kapaszkodni, megmagyarázni magamnak, hogy ilyen nincs, ez biztos valami más.

Mindenesetre elmentem a dokihoz, és elpanaszoltam a bajunkat. Eléggé habozni látszott, majd valami olyasmiről beszélt, hogy egy ilyen esemény bekövetkeztének pár százalék esélye lehet, talán amiatt, hogy a műtét során bent maradt némi ivarsejtmaradvány, és azok egy idő után, úgy tűnik, működni is képesek. Illetve, hogy az ő praxisában 1 vagy 2 ilyen macskával találkozott, és hogy ezek az események csak 1-2 alkalommal, hosszú szünetekkel közöttük fordultak elő, utána végképp elmaradtak. Szinte megnyugtatott, hogy hát istenem, beleestünk abba az 1-2%-ba, és hát bízzunk benne, hogy ez egy ilyen utórezgés-féleség, nem jön elő többet.

Ezután tényleg nem is fordult elő több mint egy évi időtartam alatt, s már szinte teljesen el is felejtettem ezt a fura esetet. Viszont sajnos, elég határozottan vissza kell majd térnem a dologra, csak ha a macskám életében történt eseményekről időrendben szeretnék írni, akkor egy másik, nagyon fontos történés bekövetkeztéről kell előbb ezt tennem.

Eleinte eszem ágában sem volt, hogy Haramia mellé még egy cicát bevállaljak. Még nagyon az elején tartottam felnőttkori önálló macskásságomnak, és tudnivaló, hogy már ezért is igen sokan megszóltak és lököttnek tartottak – már az is eredmény volt, hogy valahogy el tudtam fogadtatni a rokonokkal új felállásunkat. Meg aztán anyagilag sem mindegy, és a lakás mérete sem nő egyenes arányban a macskák számával. Magyarul: eszembe sem jutott, hogy Haramiának társa legyen.

Viszont a sors úgy hozta, hogy elkezdtem internetezni, s nagy lelkesedéssel fedeztem fel, mi minden van ott, ami engem is érdekelhet. Így fedeztem fel a macskás témával foglalkozó fórumokat. Eleinte csak olvasgattam őket, hogy mégis valamit konyítsak a témákhoz, ki kivel van, kihez milyen macskák tartoznak – egyszóval tájékozódgattam. Aztán egyszer csak vettem a bátorságot és regisztráltam; sohasem felejtem el, milyen izgalommal jelentkeztem be és írtam az első, bemutatkozó hozzászólásokat.

Nagyon belemelegedtem a topikéletbe, alapvetően sokat tanultam a cicákkal kapcsolatos dolgokról, és megismerkedtem egy csomó emberrel. Sokukkal mai napig tartom a kapcsolatot. Láttam azt is, hogy a legtöbb embernek nem egy macskája van, meg több hozzászólásból arra is következtettem, hogy a cica számára pozitív dolog is lehet az, ha társa van. Kezdtem tudatos macskagazdivá válni, lassan én is tudtam tanácsot adni néhány dologra, akár környezetemben is, hiszen a topikon ragadtak rám a macskásságok rendesen.

Közben áradtak ám a fotók is a hozzászólásokkal, a szebbnél szebb cicákra csak úgy ámuldoztam, s nem vicc, itt ismertem meg egy csomó macskafajtát is, amelyekről azelőtt az életben nem hallottam, s akkoriban kezdtem A macska újságot is venni, s azóta is gyűjtöm.

Summa summárum, az a bizonyos mézesmadzag el lett húzva időnként az orrom előtt. Amikor a néhány hónapos kicsi maine coon cicák fotóit lehetett igen sűrűn látni, valamint kaptam egy olyan célzást, hogy „egy cica nem cica”, akkor esett le nagy csörömpöléssel a tantusz, hogy akár lehetnék egynek gazdija is. S ezt a lecsörgést igen egyértelmű és szapora levelezés követte.

A következő hetekben folyamatosan erős gondolkodástól fájt a fejem. Mérlegeltem, osztottam, szoroztam. Eszem azt mondta, hogy nem, elég nekem egy macska. Két macska dupla felelősség, aztán biztos-e, hogy anyagilag fogom-e bírni (hisz nincs másik kereső, ellenben eltartott igen – azért ez sem mindegy!); és egyáltalán, az árát hogyan fogom kifizetni?

Tervem megvolt hozzá, hiszen épp elkészültem első könyvem anyagával, csakhogy azt minél hamarabb el kellett fogadtatni valahol, ergo pénzzé kellett tenni. Ráadásul a régi számítógépem igen elavult volt már akkor, több mint 10 éves, s az újabbat, az akkor 2 éveset fiam szinte kisajátította, de kellett is az iskolájához. Tehát számítógép is kellett az otthoni munkáimhoz. Ha nem veszi meg a könyvemet egy kiadó, mégpedig nagyon gyorsan, egyik sem jöhet szóba sem.

Szívem pedig azt mondta, hogy a macska is kell… merthogy az a cica, aki belopta gyönyörű, szívet igéző tekintetével magát a szívembe, az egy akkor féléves, ezüst-fekete klasszikus cirmos maine coon, Honesty volt…

Haramia

12. rész

Honesty érkezése

Valahogyan a végleges döntésnél a szív győzedelmeskedett, s úgy éreztem, ennek érdekében meg kell tennem mindent, ami rajtam múlik. Az egyik kiadó kapásból elfogadta a könyvemet karácsony előtt pár nappal, sőt, nagyon örültek neki; és mikor a készre tördelt anyagot január elején leadtam, már fizettek is. Ez utólag is annyira hihetetlen!
Honesty még ezt megelőzően, de már a kiadóval történt megállapodást követően érkezett, 2005 karácsonya utáni napon. Mondanom sem kell, ez új beszerzésekkel is járt, hiszen Haramia addigi nyitott kis almosa épp csak neki volt elég, úgyhogy beszereztem egy nagy, fedeles, lengőajtós macskavécét; valamint prémiumkaják tömkelegét úgy konzervben, mint száraztápban. Haramia ugyanis addig a DM-es tálkásokat és szárazat ette, de ugyanúgy megette a nem prémiumtápot. Nagy gondot nem csinált belőle, hiszen nagyon kisétkű mai napig, ráadásul szerette a tejet, a csirkemájpörköltért és rántott csirkéért, halért, sonkáért pedig egyenesen megőrült. Azért mindig volt otthon a baromi drága Sheba tálkás is, hiszen az számára is a csúcs volt, és akkor kapta, ha valamiért kedveskedni illett neki. Most, hogy Honesty érkezett, megpróbáltam olyan prémiumkajákat beszerezni, amelyek valamelyest jobban megfizethetők a Shebánál, hiszen állandóra kell! S ez egyúttal azt is jelentette, hogy ezentúl Haramia is kizárólag prémiumkoszton lesz. Reméltem, ez nem fog nála sem problémát jelenteni.
Nagyon izgatott voltam, messziről hozták az épp 7 hónapos, ivartalanított cicalányt. És én élőben még csak macskakiállításon láttam maine coont. Arra jól emlékszem, hogy amikor eldőlt, hogy igen, akarom Honestyt, akkor már szerettem. Azért is lett volna olyan nehéz mégiscsak lemondani róla. Visszacsatangoltam a topikban a születése körüli időkre, amikor én még nem voltam ott, és órákat töltöttem azzal, hogy az összes, róla készült képet kimentettem magamnak. (Egyébként Honestyvel együtt megkaptam egy CD-n az addigi fotóit is.)
Lényeg, hogy míg fizikailag csak találgathattam, milyen lehet a bundája tapintása, milyen lehet az a csodálatos tekintete, ha engem néz vele, addig igen gyakran nézegettem a képeit, és számtalanszor végigasszisztáltam, ahogy párnaposból 7 hónapos lesz. Közben persze mondogattam Haramiának is, hogy lesz neked egy cicatársad, tessék vele rendesen viselkedni – de Haramián nem annyira látszott, hogy megrendülne az infótól. Egy kicsit tartottam tőle, hogyan fog Haramia reagálni, hiszen mint tudjuk, soha nem volt egy hízelgős ölmacska. Eléggé vad cica volt, s itt a „vad” szó nem azt jelenti, hogy támad, karmol és nekimegy valakinek, hanem azt, hogy félénk, nem szelíd és nem bizalmaskodó. Idegenek jöttére elmenekült, elbújt; s ha elő is jött egy idő után, soha nem engedte magát simogatni. Hogyan fog reagálni arra, hogy egy másik macska érkezik a házhoz? Nem fog-e kardjába dőlni féltékenységében, azt hívén, hogy őt már nem szeretem? Ráadásul, mivel nemcsak megsértődik, hanem fél is, még meg sem lehet vigasztalni, hiszen szinte lehetetlen megfogni, ha ő nem akarja. Haramia semmiképpen nem számított a könnyű esetek közé, nem volt egy kiszámítható, egyszerű macska – ő szélvihar, hipereleven „vadmacska” volt, egyéniség, akinél, bizony, az is benne volt a pakliban, hogy csak egyke macskaként tartható és nem fogad el társat. Én nagyon nem akartam ezt hinni! Nagyon bízni akartam és optimistán látni a helyzetet, hogy előbb-utóbb elfogadja a jövevényt, ha nem is ugrik rögtön a nyakába.
És aztán eljött a pillanat. Nem tudom, melyikünk szíve dobogott magához képest hevesebben, enyém vagy a Honestyé. Esetleg Haramiáé? Bevittük a szobába a hordozójában, kinyitottuk az ajtaját, és vártuk, mi történik. Közelébe helyeztem az új, ajtós almozót, és diszkréten körbeguggoltuk a környéket. Honesty, mint maga a megtestesült bizalom és jó szándék, némi szaglászás után teljesen természetesen sétált ki a hordozóból, tágra nyílt, hihetetlenül őszinte, csodaszép aranyszemekkel - a pupillája körül smaragdzöld karikával - körbenézve. Ugyanebben a pillanatban Haramia, mint Zrínyi rohant ki a szobából, be a fiaméba. Aznap elő se jött onnan szegényke…
Honestyvel megszagoltattam a kezem, beszéltem hozzá. Megmutattuk neki az almot, s már nem is csodálkoztam: minden további nélkül bement és elvégezte a dolgát! Mikor kijött, dicsérgettük, megsimogattam. Nem félt, nem bújt el, nem kezdett el sietni, nem nézett rémülten – abszolút ideális, konszolidált viselkedést mutatott be. Fel is vettem: semmi ellenkezést nem mutatott, nem akart menekülni, semmi nyauzás – tökéletesen együttműködő macsek volt. Minden további nélkül el tudtuk intézni a papírmunkákat, melyek a szerződéssel, oltási könyvének, különböző orvosi igazolásainak, törzskönyvének átadásával jártak.
Honesty felugrott az ágyamra, és azonnal oldalára dőlt, s onnan szemlélődött nyugodtan. Mintha mindig itt lett volna, mintha mi sem lenne természetesebb annál, minthogy ezentúl ez lesz az otthona…

Haramia és Honesty

13. rész

Kettesben – de még külön utakon

Honesty érkezése után egyáltalán nem észleltünk semmi olyat, amiből az derült volna ki, hogy az új cica nem érzi jól magát, honvágya vagy bármiféle sérelme, gondja-baja lenne. Érdeklődése végtelenül nyílt volt, természetes és bizalommal teli minden iránt! Egyetlenegyszer sem suhant át rajtam az az érzés, hogy netalán félne tőlem, keresnem sem kellett soha, nem bujdosott semmi mögé, alá; és hihetetlenül kivételes érzés volt az is, hogy egy olyan macska van a közelemben, akit bármikor megsimogathatok, ha ráérek, itthon vagyok; tehát gyakorlatilag csak az én időmön múlik, mennyit macskázhatok. (Ez mai napig így van…)
Ha alvása közben kezdtem simogatni – semmi gond, szunyált tovább, csak épp dorombolni kezdett időnkénti hunyorgatással, ami jelezte, hogy így azért nincs olyan mély álomban, de semmi kifogása a simogatás ellen. Ez azért is lepett meg, mert Haramiát, ha alvás közben kezdtem simizni, nem volt kiszámítható, hogy tűri-e két percig, vagy azonnal felugrik és otthagy a poros álláson.
Megható és megtisztelő volt Honesty határtalan bizalma. Honnan tudta ilyen gyorsan, hogy én jó leszek hozzá, megfelelek neki? Tudom, nagyszerű ösztönlények a macskák, megérzik és megkülönböztethető számukra az ember hozzájuk való állása, irántuk való jelzésértékű érzései; gyorsan fel tudják mérni, kitől mi várható.
Ettől függetlenül tudom, hogy nem mindenütt így zajlik egy macska–gazdi találkozás; van, hogy napokig tartó bujkálás, szelídítés folyik, összeszokás szükséges. Van, ahol nagyon sok türelem kell addig, míg kialakulhat a teljes összhang és béke.
Én sem voltam már kezdő, de Haramia egészen más természet volt mindig is. Ő is egyszerűen és könnyen beilleszkedett, de a maga vadóc, rosszcsont módján. Az ember megőrült néha a szeretetéért, egy kis macskázásért, de nem adta könnyen az istennek sem – csak ha ő akarta! Legtöbbször, ha már mennem kellett volna. Ha már, mondjuk, ültem félórát és fel kellett volna, hogy álljak. Ha szólt a telefon. Ha mosogattam volna. Ha fürödtem. Valahogy mindig akkor, mikor a legkevésbé volt alkalmas; és szinte lelkifurdalás vett rajtam erőt, hogy olyan helyzeteket pécéz ki, amikor képtelen vagyok kihasználni a ritka alkalmat.
Nem tudom, mi volt köztünk ez a hullámhossz Honestyvel, soha nem hittem volna elsőre ilyen tökéletes értést, érzést macskával, de mintha mindig itt lett volna. Hamar bejárta és megismerte a lakást, ez nyilván nem okozhatott neki nagy gondot. Bármikor hozzáérhettem, felemelhettem.
Haramiát nem sűrűn lehetett látni néhány hétig. Általában a bútorzat plafonhoz közelebb eső részein tartózkodott. Evését, almozását úgy intézte, mintha stopperrel mérte volna valaki – rohanva. Kifigyelte, amikor a hívatlan új lakó nincs a közelben, és villámgyorsan lerendezte szükségleteit. Nehogy véletlenül szóba kelljen állni azzal a betolakodóval!
Szegényke, nem tudom, legbelül hogy élte meg ezt a dolgot, csak sejthetem, hogy egyrészt sérelem is érte, hiszen nem ő volt már az egyetlen, akinek a szeretetéért harcolni kell; sőt, az a másik, az a betolakodó ingyen is adja a szeretetét, a gazdinak meg sem kell dolgoznia érte! És mi lesz, ha a gazdi már nem könyörög annyit és nem strapálja magát annyira, hogy ő, Haramia néha kegyesen törleszkedhessen egy kicsit?
Ezenkívül Haramia, bármilyen rosszcsont hipermacska, rendkívül félénk nyuszi is. Tehát a valószínűleg jelenlévő féltékenységi érzelmek mellett szemmel láthatólag szerepet játszott a félelem is. Honesty 7 hónapos volt, Haramia 2,5 éves. Ennek ellenére nagyjából egy súlyban voltak, mikor Honesty megérkezett; ráadásul Honesty látszott nagyobbnak a hatalmas bunda miatt! Hát hogyne lett volna rémületes egy félelmet nem ismerő, azonnal mindent elfoglaló, kisajátító nagybundás kisoroszlán egy kis tavaszi kabátos, ugrabugra csőmacska szempontjából?
Igyekeztem ésszel csinálni a szoktatást. Semmi erőltetés, semmi provokálás. Mindent csak természetesen. Nagyon vigyáztam, hogy Haramia semmivel ne kapjon kevesebb figyelmet csak azért, mert új, kezesebb cica jött a házhoz. Emlékszem, szándékosan neki főztem csirkemájpörköltöt (mi épp akkor tele voltunk pirított sertésmájjal, szóval nem hamar kívántunk volna újra májat, de Haramia kedvéért megfőztem), és kis darabokra vágva gyakran adtam neki; ezt mindig nagyra értékelte, egyszerűen imádja a csirkemájpörköltöt. (Honestyt is megkínáltam, de ő éppen csak megkóstolta. Az elején úgy látszott, hogy szeretni fogja ő is, de aztán kiderült: ő nem főttkaja-párti egyáltalán.)
Ha Haramia nem jól számította ki a földön közlekedés időpontját és Honesty észrevette, akkor meglepődhetett, mert az új cica hatalmas ismerkedni vágyással és bizalommal próbált felé közelíteni. Haramia pedig lesunyt fülekkel cövekelt földbe, és fújkálással adta tudtára Honestynek, hogy „bocs, én még nem tartok itt!”, s már vette is a 180 fokos fordulatot.
Honesty ismerkedett volna, hiszen körülötte, mióta csak élt, rengeteg cica volt, ez volt a természetes. Neki nem volt mitől félnie, sőt örült, hogy az új környezetben is van egy hozzá hasonló teremtmény. Csakhogy az a kis vadóc nem áll kötélnek! Nyilvánvalóan érthetetlen volt számára ez a fajta, félelemmel telt nyugtalan tartózkodás, elzárkózás, menekülés, mikor ő csak barátkozni akart. Hát hogyne, hiszen ő még kiscica volt akkor…

Haramia és Honesty

14. rész

Előbb-utóbb megszokunk

Eltelt pár hét, amikor már hajlandó volt a két cica egyidőben enni. Jobban mondva Honesty bármikor hajlandó volt enni, tehát inkább úgy mondanám, hogy Haramia sem rohant el azonnal, amint Honestyt meglátta. Azért a két tálnak egymástól bizonyos távolságra kellett lenni.
Honesty természetesnek vette, hogy ha külön tálkából esznek is, ő bármikor odamehet a Haramiáéhoz egy tálból kukoricázni, holott az övében is van még, sőt ugyanaz van. Haramiának viszont talán nem volt humorérzéke, mert akkor ráfújt Honestyre és otthagyta az egészet. Ennek persze az lett a következménye, hogy előbb-utóbb Honesty falta fel a maga adagján kívül a Haramia maradékát is.
Igen jó érzés volt, amikor eljött az a pillanat, hogy két karral két oldalra kinyúlva elértem mindkét cicát, és egyszerre lehetett őket simogatni. Persze ezek az idillikus percek nem tartottak sokáig, de jó érzés volt legalább ennyire összekapcsolódni hármónknak.
Egyre sűrűbben fordult elő, hogy összeorrozott a két macsek. Ezt roppant jó jelnek vettem, hiszen ismerkednek! Ám sajnos, nem igazán volt tartós, mivel Haramiában lassan fejlődött csak ki a bizalom, nem tudta túltenni magát félősebb, nyuszibb természetén. A vége az lett, hogy kis fújással ugrott egyet hátrafelé és elszaladt. De már nem bújt el, már el tudtak lenni órák hosszáig egy helyiségben, pár méterre egymástól. Azt hiszem, Honesty szívesen össze is bújt volna Haramiával aludni, de szerintem nincs az a cica, akivel Haramia összebújva merne tartósan aludni, ő már csak ilyen.
Összeszokásuk biztató jele volt egy idő után a beinduló kergetőzés. Hol egyik, hol másik kezdte, de általában Honesty packázott teljesen ártatlanul még az alvó Haramiával is, aminek persze az lett a vége, hogy megkezdődött a rohangálás, egymás üldözése. Ez aztán nem járt nesztelenül, el lehet képzelni. Honesty, ha beindult a hömpölygő áradásával és hatalmas, dús farkával Haramia nyomában, hát lehet gondolni, nem maradt kő kövön! Időnként néhány cserép, dísztárgy, váza romjai jelezték a kergetőzés nyomát.
Néha a kergetőzés közepette nem tudták kikerülni a fizikai találkozást, akkor birokra mentek, ment a bunyó, forgolódás, harapdálás, repkedtek a macskaszőrpamacsok. Mikor a vége fele esetleg már kicsit durvábbra vették a játékfigurát, általában Haramia adta fel hamarabb a dolgot, hiszen őrá, a kis rövidszőrűre kissé hatásosabbak lehettek Honesty jóval erősebb karmai és harapásai, mint fordítva. Kicsit aggódtam is időnként, nem történik-e baleset… a szemeiket féltettem leginkább. Ezekhez képest nem úgy vettem észre, hogy ezek verekedések lennének. Mindig játékból indult a dolog, és sokszor fél órákig elrohangásztak anélkül, hogy ölre mentek volna. Volt, hogy csak kifáradtak, és egyszerűen beállt náluk a pihenőfázis.
Mindenesetre örültem a kontaktusnak, hiszen nem volt mindegy a macskáim boldogsága. Még Honesty idejötte előtt aggódtam Haramia különcsége miatt, féltem attól, hogy hátha ő egy annyira jellegzetesen „egyke” cica, aki majd esetleg képtelen lesz másik macskát megszokni, elviselni. Viszont amiatt is aggódtam, hogy Honesty hozzá van szokva a játszópajtásokhoz, nem fog-e unatkozni, nem fogja-e magát boldogtalannak érezni, ha Haramia egyáltalán nem tölti majd be a játszótárs, pajtás szerepét, sőt, netán ellensége lesz.
Illetve még rosszabb dolgokról is hallani, ugye, amikor a régi cica „bosszút áll” – itt nyilván elsősorban a gazdira gondolok. Szóval nem tudom, mit csináltam volna, ha Haramia úgy dönt, hogy ezentúl mindenhova almozik majd, csak nem oda, ahova kell…
Az almozás körül sem volt gond soha. Igaz, két almos volt Honesty jöttével egyidejűleg, tehát akár a külön használat is működhetett volna, de szerencsére nem volt semmiféle kisajátítás ilyen téren. Inkább azt vettem észre, hogy Honesty az ajtós-fedeles nagyot, Haramia a kicsit használja, ami végül is teljesen logikus, ha azt vesszük, hogy Haramia addig is azt használta, valamint a méreteik miatt is. Viszont vettem őket észre mai napig is fordított helyhasználatban, úgyhogy nem hiszem, hogy ez számított volna náluk. A kisebb almos használata egyébként sem lett annyira nyerő kicsit később a növekvő Honesty szempontjából, hiszen – mint ahogy azóta már nemegyszer megtörtént – a busafejű macsek tisztességgel benne áll az alomtálcában és végzi a dolgát; na igen, csakhogy a hátsó része túlér a tálcán! És egy Honesty általi pisiadag ha szétárad a kis előszobában; hajaj, pont elég felszedni nyomtalanul-szagtalanul!
Honesty idejötte után első pár nap egyik macska sem aludt velem. Haramia bujdokolt valahol, Honesty meg az egyik fekvőkéjét részesítette előnyben. Aztán ahogy teltek a napok, Honesty rendszeresen vendégem lett a fejemnél. Számtalanszor arra ébredtem éjjel, hogy összevissza nyalja a hajamat. Ha hajnal felé éhes lett, egyszerűen ráfeküdt a fejemre, és teljes gázzal beindult a nyalógép...
Amikor Haramia első pár hétnyi riadalma és tartózkodása kezdett felengedni, ő is feljött az ágyamra. Ám szigorúan nem testközelbe Honestyvel! Nem, ő a lábam környékén fonta kakaóscsigába magát. De így is boldog voltam: másfél hónap után eljutottunk odáig, hogy egy ágyban aludt velem a két macsek.

Haramia és Honesty

15. rész

Eltérő kajaszokások

Úgy gondoltam, szerencsénk van, hogy viszonylag rövid idő alatt minden baj nélkül megtörtént a megismerkedés. Haramia, ha nagy tartózkodással is, de tolerálta az új cicát. Honestynek pedig kezdettől úgy látszott, a világon semmi problémája nem volt.
Szerintem mindkettejük előnyére szolgált, hogy társai lettek egymásnak, nem pedig egyedüli macskák, ami sokkal unalmasabb. Honestynek elsősorban, hiszen ő sosem volt egyedül, mindig macskák sokasága vette körül, egyszerűen hozzászokott a társas léthez. De Haramiának sem ártott, hogy van kivel játszani, kergetőzni, kötekedni.
Haramia végül is egészséges táplálkozás szempontjából is jobban járt, mert míg ő nem kapott mindig feltétlenül prémiumkajákat és -tápot Honesty érkezéséig, innentől kezdve viszont csak azt kapott ő is, hiszen nem akartam és nem is tudtam volna külön kosztoltatni őket ebben a kis lakásban. Egyvalamiben járt rosszabbul: nem volt neki kint tej, amit pedig ő szeretett. Viszont, mivel napközben nagyobbrészt távol voltam otthonról, nem kockáztathattam azt, hogy Honestynek hasmenése legyen.
A macskafűvel adódtak gondok. Régebben ugyanis Haramia számára megvettem a dobozos macskafüvet, ami azt jelentette, hogy általában volt otthon friss fű, amit ő imádott. Hiszen normális körülmények között a dobozban rejlő fűrészporba kevert búzaszemekből a mi gondos öntözésünk hatására egy idő után többé-kevésbé dús, zöld fű növekedett. Mikor leraktam a füves dobozt táplálkozás céljára, akkor már többnyire elkezdtem öntözni a következő növesztenivalót.
Azt gondolván, ez továbbra is így lesz, a szokást próbáltam megtartani, de nem volt sikerélményem. Amikor ugyanis a rendszeres öntözés után kihajtott a fű egy fenti polcon, majd leraktam eléjük, Honesty nagyjából 3-4 percet fordított rá, hogy tövestől kicibálja az alapul szolgáló fűrészporból az összes fűszálat. Nem, nem elégedett meg 1-2 szállal, sőt, egyáltalán nem is fogyasztott belőlük! Egyszerűen játéknak vette, úgy gondolta, az a feladat, hogy minden szálat hevesen el kell távolítani a helyéből. Foggal megmarva, elegánsan félrecsapott fejjel hajigálta ki egyik kiszenvedett fűszálat a másik után. Innentől meg megette a fene, ez nekem így túl drága mulatság volt. Néhányszor azért még megkíséreltem, hátha leszokik erről a dőreségről Honesty, de nem: valósággal piros posztóként, azonnal csak a végrehajtandó feladatot látta a szeme előtt, amint meglátta a füves dobozt...
No, ettől kezdve Haramiának a lakótelepünk parkjainkban keresek füvet: Ha mód adódik rá és akad friss, zöld fű, mindennap egy tépésnyivel a markomban megyek haza, tekintet nélkül arra, hogy hány csomag, vagy netán plusz esernyő is van a kezemben. Ha bárhol vagyok és friss füvet látok, mindig Haramia jut az eszembe, hogy milyen jót is legelne ebből a fűből.
Haramia reszket a fűért. Füves szezonban, tehát viszonylag kora tavasztól késő őszig minden áldott nap úgy lépek be a lakásba, hogy ott áll a bejáratnál lévő kisszekrényen, és azonnal izgatottan nyomkodja a fejét a kezemhez, s szinte már ott, a kezemből elkezdi rágicsálni a kilógó szálakat! Honestyt a fűnek ebben az állapotában nem izgatja a füvezés. Ugyan, mit neki fű, ha ki sem lehet tépni! 

Rájöttem arra is, hogy étkezésileg más és más szokásai vannak a két macskának. Nyilván a macskákra is vonatkozik az, ami az emberekre: ízlések és pofonok különbözőek.
Haramia pl. imádja a csirkemájpörköltöt, a bármilyen főtt csirke- vagy egyéb baromfihúsokat. Ezeknél nem lehet nálunk felesleges maradék, mert ha végképp kimarad 1-2 főtt vagy sült, bármilyen szárnyashúsdarab, akkor fogom, leszedem-lemosom róla a szaftot vagy a fűszerezést lesikálom a tetejükről, felaprítom és Haramiának külön feltálalom. Ez csak az ő kosztja, nem kell félni tőle, hogy Honesty eleszi előle, ugyanis Honestynek nem kell főtt hús.
Honesty viszont megőrül a nyers csirkemellért. Tíz méterről odébb, másik helyiségben való alvása esetén is, ha meghallja a konyhában a vágódeszka és a kés találkozását, rohan mielőbb, hogy ellenőrizze a vagdalás tárgyát... s ha az csirkemell, pulykamell, akkor míg előkészítem a kajánkat belőlük, addig Honestynek mindig csurran-cseppen az asztal alá jónéhány darab. Szinte kézzelfogható a lelkesedése, amivel láthatóvá teszi, hogy ünnep számára a nap. Itt viszont Haramiára nem kell odafigyelni, hiszen a változatosság kedvéért ő meg nyersen nem eszi a csirkehúst...
Kaja szempontjából azonos pontjuk is van, mégpedig a csirkemellsonkát illetően. Volt, hogy magamnak vettem 10 dekányit, és a két macska lecövekelt mellettem, előttem; és szó szerint kinézték a számból a falatot. Addig-addig osztogattam, hogy elfogyott a 10 dkg, úgy, hogy én alig-alig fértem hozzá. Gondoltam, mit számít nekem, legfeljebb eszek mást, hát most mit csinálhatnék, ha ennyire éhesek? És még jól se lakott a banda, hogy legalább egy konzervet megtakarékoskodnék vagy valami, hiszen a szokásos etetéskor ugyanúgy jött kunyerálni Honesty, mint mindig... (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty

16. rész

Gondok Haramiával

Két hónap elteltével már szemmel láthatólag kialakultak a cicák szokásai, rendeződött egymáshoz való viszonyuk, kapcsolatuk. Nagy összebújásokat nem tapasztaltam, de a cicák eltérő természetéhez képest ezt nem is vártam – Haramia sohasem volt igazán bújós.
Ekkor kezdődtek Haramiánál az újabb gondok.
Előzőleg beszámoltam már arról, hogy fél évvel Haramia „állítólagos” ivartalanítása után a cicán a tüzelés jelei mutatkoztak, és arról is, hogy az orvos hogyan reagált rá: találgatva, habozva, és abszolút semmi tanácsot sem adva. Bíztam benne, hogy talán igaza lesz, és nem lesz további gond.
Sajnos, nem így lett. Haramia tél vége felé újra a tüzelés jeleit produkálta, s néhány napnyi türelmes hozzáállás után sem maradt abba, sőt, egyre radikálisabb lett a tevékenység. A cica teljesen kifordult magából, nem érdekelte sem evés, sem alvás, és a környezetéről – rólunk és Honestyről – sem vett tudomást. Egyre elkeserítőbb lett a helyzet. A keserves, hosszan tartó áriázások közt már alig volt némi szünet, a cica nem volt önmaga, egész hirtelen lefogyott, ráadásul jelentkeztek a kötőhártya-gyulladás tünetei is a szemén. Ez így együtt szörnyű volt. Látni a szenvedését, a hiábavaló, toporgásos „pucsítását”, és az a tudat, hogy ez így nem mehet tovább, ennek valahogy véget kell vetni!
Az addigi orvosához, mint már korábban leírtam, teljesen feleslegesnek tartottam, hogy elvigyem. A macska az ő hibája következményeként került ebbe az állapotba, mely felesleges és elkerülhető lett volna. A kiszolgáltatott állat iránt érzett sajnálat, tehetetlenség mellett megvolt bennem a harag és a megalázottság, becsapottság érzete is, hiszen általában az emberek alapból bizalommal és hittel bírnak az orvosok felé, és nem gondolnak szándékos rosszindulatra, átvágásra. Most őszintén, amit ez az orvos velem megbeszélt, az ivarszervek teljes eltávolításos műtéte volt. Ezért is fizettem. Ehhez képest, ugyanazzal a hasi felvágásos műtéttel csupán csak elkötötte nála a petevezetéket. Mondja meg valaki, mitől, kinek és miért volt ez neki jó? Valóban az a párezer forintos különbség, amennyivel többet fizettem a kevesebb munkáért, az hiányzott neki? Nem tudom elhinni. Sem nekem, sem Haramiának nem volt vele ellentétünk soha. Az állatorvosoknál nincs orvosi eskü? Vagy lustaság, trehányság vezette? Ezt felfogni és megemészteni is képtelenség!
Nagyon sokáig nem tudtam túltenni magam ezen, őszintén szólva a mai napig sem. De sajnos, nem olyan anyagból gyúrtak, hogy bosszút álljak, és azt kell higgyem, ez valahogy látszik is rajtam, mert egész életemben tapasztalom, mennyien próbálnak ezzel visszaélni. Pedig talán az kellett volna: odamenni, ráolvasni, magyarázatot követelni, összeveszni, „anyázni”, mert megérdemelte volna – megszellőztetni az ügyet itt-ott, hogy legalább mások ne járjanak ugyanígy! Sokan a feljelentést is javasolták, és még csak lelkifurdalást sem kellett volna, hogy érezzek! Viszont úgy döntöttem, a munka után és a szenvedő macska mellett nekem erre már nem marad energiám. Meg kell próbálnom a lázongó igazságérzetemet elcsitítani, ellenben valamit minél gyorsabban tennem kell a macskámmal, mert úgy láttam, hogy ennek a dolognak a végére hiába várunk, egyre inkább befelé megyünk a dologba, és nem kifelé!
Szegény Honesty csak ámulva szemlélte az eseményeket. Nem értette, mi történt, miért zakkant meg eddig ugyancsak energikus és macskasága teljes tudatában levő társa, mi ez a sok felesleges, „se-látok-se-hallok” ordítozás és magánkívüliség. Honesty időnként azt hitte, ez egy játék, és ennek megfelelően zaklatta is a pucsító, topogó és áriázó Haramiát; ráugrott, ledöntötte, birkózott volna vele, az meg ettől még inkább szenvedett, hiszen nem őt és ezt várta volna...
Pár nap után kikészült mindenki, és már attól féltem, szólni fognak a lakók csendháborítás miatt. Mivel abszolút járatlan voltam állatorvosi berkekben, keresnem kellett egy megbízható helyet, ahol megoldást kapunk a problémára. Egy többcicás-többkutyás kollégám adott neveket, címet, honlapot, amely állatcentrumban ő régen bejáratos és tökéletesen megbízik bennük; őket kerestem meg.
Telefonon időpontot kaptunk, én szabadságot vettem ki, és a kollégám volt olyan rendes, hogy délutánra elkéredzkedett, autóval értünk jött és elvitt bennünket e helyre, sőt, mi több: meg is várta az egész ceremóniát – vizsgálatokkal, UH-val, műtéttel, ügyintézéssel, gyógyszertárral –, hogy haza is vigyen bennünket. Havas télidő volt, kocsim nincs, ráadásul önként kérni sem szoktam; ő maga ajánlotta fel, mert annyira állatbarát. Örök hálám neki ezért... (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty

17. rész

Az újabb műtét és lábadozás 

Egy olyan orvosi csapatot ismertem meg, akik előtt földig le a kalappal.
A team minden tagja körülöttünk forgolódott. Haramia vizsgálatilag kézből kézbe került, s csak úgy sodródtunk az eseményekkel. Tudták, mit csinálnak, miről beszélnek, és azt is, hogy mi a helyzet, mi a megoldás. Olyan figyelem kísérte a cica sorsát, hogy a humánkórházakban szerintem elcsodálkoznának.
Mikor elmeséltem a tényeket, és Haramiáról néha úgy beszéltem, mint más anya a gyerekéről, vagy mellső lába helyett azt mondtam: „keze” és egyebek; akkor, mintegy ráébredve esetleges nevetségességemre, kissé szégyenkezve elnézést kértem, hogy „bocsánat, én már csak ilyen lökött vagyok”. Erre egyáltalán nem úgy néztek rám, mint bolondra, hanem szinte megütközve, ám teljesen megértőleg kijelentették, hogy ez abszolút normális, higgyem el, itt mindenki ugyanilyen lökött! És valóban könnyek szöktek a szemembe, ahogy egyik-másik meglett férfiú beszélt a cicához vagy szinte gügyögött neki, úgy próbálta nyugtatni.
Azonnal megnyerték teljes bizalmamat, és hittem, hogy itt mindent el fognak követni a macskámért. Alapos általános vizsgálat következett, mely során megállapították, hogy a cica lázas, valószínűleg erős gyulladás van a szervezetében, és nehogy a baj egyedül járjon, még heveny kötőhártya-gyulladása is van. A vizsgálatoknál minden orvos folyamatosan tudatta velem is, mit lát, mit következtet.
Következett az UH, hívtak engem is, és megmutatták, mi minden van Haramia szervezetében, aminek nem kellene ott lennie! Többek között begyulladt méhének, gócokkal telt petefészkeinek és elkötött petevezetékeinek! Közben mintegy mellékesen kapott szemcseppeket és antibiotikum-injekciót is. Mondták, hogy azonnali műtétre van szükség, amit el is végeznek, amint jön a behívott műtőorvos.
A dolog nem sokat váratott magára, doki jött, bemutatkozott, s a legközelebbi, amit láttam, hogy Haramiát elaltatták, lélegeztetőre és infúzióra kötötték. Innentől kezdve kiküldtek, és majd egy órát várakoztunk szótlan, együttérző kollégámmal.
Aztán a műtétet végző orvos behívott. Egy tálkán behozta mindazt a „cuccot”, amit Haramiából állítólag már jó ideje kiszedtek teljes ivartalanítás címén! Még laikus is láthatta a fekete cérnával átkötött petevezetékeket, és rajtuk a mindenhol fellelhető gócokat!
Egyébként, ahogy a komplett csoport állt az egész dologhoz, az önmagában sem volt semmi. Ugye, óhatatlan, hogy elhangzottak kérdések és válaszok, melyekből nyilván kiderült és tudomásul lett véve az én átvágásom, sőt valószínűleg az is nyilvánvaló lett – ha máshonnan nem, az oltási könyvből és a válaszaimból, lakcímemből –, hogy ki is volt ez az ember, aki mindezt elkövette egy ártatlan állattal szemben, minek következtében én a két műtét és a másodikkal kapcsolatban kialakult betegségek következtében háromszor annyit fizettem, mintha csupán egyszer, DE JÓL ivartalanítják Haramiát! Mindezek mellett tiszteltem ezt a csapatot azért is, hogy nem úgy akartak jónak, még jobbnak látszani, hogy – ha teljes joggal is, de – az előző orvost ócsárolják. Legalábbis előttem nem tették, gondolom, hallgatólagos szolidaritási alapon. Láttam rajtuk az irántam való sajnálkozást, de bármilyen minőségben szerepelt is egy távoli orvostársuk az ügyben, megtartották a véleményüket...
Haramia, mielőtt kiadták, kapott még egy antibiotikum-injekciót és újabb szemcseppet, valamint írtak fel egyheti antibiotikum-tablettát és egy flakon szemcseppet – ezeket a rendelő mögötti állatgyógyszertárban kiváltottam – s miután globálisan kisebb vagyont kifizettem mindenért, elhozhattam kis cseppnyi kakaóscsigámat.
Mivel már volt egy „ivartalanításunk” és ismerős volt a hasi műtét utáni állapot, fel voltam készülve, hogy nehéz este, éjszaka következik. S mivel itt nem csupán egy ivartalanításról van szó, hanem gyulladásos betegségről is, valószínűleg hosszabb és súlyosabb, nehezebb lesz a lábadozás időszaka, mint a csaknem két évvel ezelőtti alkalomnál. Ám szinte semmi nem történt ugyanúgy, kivéve az első, támolygós borulásokat és egy-két, szinte üres hányást.
Az előző műtét után nem tapasztaltam és nem is hallottam még arról, hogy vannak esetek, melynél a cicák eszmélésük után nem sokkal észtveszejtően beindulnak, rohangálnak összevissza, métereket ugranak felfele s körben az összes bútoron szinte a plafonig, miközben az embert a frász töri ki, hogy ennyi ugrálás után a varratok hogy nem szakadnak fel! Lélegzet-visszafojtva néztem Haramia eszeveszett szaltóit, majd egy idő után lecsillapodott, és ahogy friss sebével felröppent a puha birkabőrrel letakart vasalódeszkára, azonnal mély álomba merült. Éjszakára viszont nem mertem fent hagyni, így nagyon óvatosan alányúltam, és – ha már az ámokfutást megúszta – birkabőröstül az ágyam mellé húzott három puha fekvőke közül a középsőre fektettem apró kis testét. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty

18. rész

Műtét után

Haramia műtéte nem csupán annyi gonddal járt, mint a legtöbb egészséges macska ivartalanítási műtétje. Ő ugyanis az előző beavatkozás következtében, illetve annak köszönhetően beteg is volt, hiszen az addig elzárt petevezetékeken kialakult ciszták gyulladást okoztak a szervezetében, így bizony antibiotikummal kellett kezelni legalább egy hétig, és napi háromszor szemcseppezni, vitaminfélékkel ellátni. Igazság szerint a műtét előtt elhangzott, hogy nem szívesen műtik ilyen állapotban, viszont arra várni, amíg műthető állapotba kerül, s csak gyógyszerezés, infúzió hatására megszabadul a gyulladástól, kevés volt az esély, valamint rámehetett volna a cica élete az időhúzásra. Így a gyógyulásra való várakozásnak legalább akkora veszélye volt, mint annak, hogy betegen műtik. Én is ez utóbbira voksoltam, hiszen a végső döntést nekem kellett meghozni.
Betegsége és újabb hasi műtét utáni állapota annyi előnnyel járt az utókezelés szempontjából, hogy több napig minden különösebb erőfeszítés nélkül hozzáférhető volt, és mivel legtöbbször egyedül voltam a gyógyszerbeadások, szemcseppentések időpontjában, nem is tudom, mi lett volna, ha hamar visszatér hiperelevensége, s emiatt nem tudom gyógyszerezni.
Sokat aludt, nem rohangált, s ha elég határozottan érintettem, már bele is törődött: jöjjön, aminek jönnie kell. Váratlan elillanásokra nem kellett számítani, mint ahogy őrá ez jellemző volt egyébként mindenféle beavatkozásnál, ez nagy szerencse, mert akkor meddő kísérleteink lettek volna csupán. Minden alkalommal alvás közben közelítettem felé, finoman, ám határozottan fogtam meg, és persze gyorsan igyekeztem cselekedni, hogy érezze: jobb, ha nyugton marad, hiszen nem úszhatja meg. Minél szebben tűri, annál gyorsabban túl lesz rajta. S nem utolsósorban: én is.
A műtét utáni napon már rendesen ivott és minimálisan belekóstolt a kajába is, így emiatt nem aggódtam. Az almozás körül sem volt probléma. Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra.
Öt-hat nap múlva már azért elevenebb volt és még inkább résen kellett lenni, de akkorára túl is voltunk a dolog nagyján. Láza lement, szemei egyre tisztábbak, szebbek lettek, lement a szemhéjakról a duzzadt vörösség. Szinte napról napra erősödött, tért vissza „macskasága” minden egészséges jele.
Honestyt az első napokban igyekeztem tőle távol tartani, hiszen ő nem igazán vonta le a nagy következtetést: társa beteg, meg kell gyógyulnia, s addig ne provokálja, ne akarjon feltétlenül játszani vele. Ezért az ő igényeire is figyelni kellett nyilvánvalóan, hogy nehogy elhanyagoltnak érezze magát, valamint játékszükségletei se szenvedjenek hiányt.
Emlékszem, mikor Haramia aludt, Honesty sokszor odaosont hozzá, és óvatosan, többször körbeszaglászta. Volt, hogy Haramia erre egy idő után felébredt, és felkelni ugyan nem kelt fel, de halk morgással adta tudtára Honestynek, hogy hagyja most őt békén.
Mikor már jobban volt a beteg, egy ilyen alkalommal Honesty elkezdte mosdatni. Haramia valahol nagyon messze járhatott az álmok világában, mert hagyta. Honesty ezen felbátorodott, és aktívabb lett a cselekményben, mire Haramia felébredt, és kis barkamancsával rákoppintott Honesty buksijára. Ő jellegzetes, ártatlan Honesty-tekintettel nézett rám: hát ezt meg mi lelte? Nem lehetett rajta nem nevetni. Így hát ölbe vettem és babáztam vele egy kicsit vigasztalásképpen, majd tollas pálcával játszottunk – Haramia minderre a füle botját sem mozdította.
Amikor kontrollra vittem Haramiát, szegénykémnek már a hordozótól minden baja lett, de a rendelőben a vizsgálatnál csak lapult reszketve, mint egy kis nyuszi. Szerencsére megnyugodva távozhattunk: kis csőmacskámat gyógyultnak nyilvánították. Megúsztuk ezt a félelmetes kalandot, már amennyiben ez kalandnak volt nevezhető...
Lassan, szépen minden visszatért a régi kerékvágásba. Haramia pociján a fehér szőr szépen visszanőtt, alapjában véve nem túl nagy étvágya is visszatért, és újrakezdte régi, jól bevált hipermacska-életmódját.
Hogy mennyire jól van, onnan lehetett tudni, hogy mint régebben is, Honestyhez képest (aki amúgy maga volt a megtestesült nyugalom) Haramián jóval gyakrabban tört ki a „happáré”. Haramia egyedül is jól levezette energiáit: repült padlóról bútorokra, oda-vissza, keresztbe-kasul az egész lakáson. Újra előfordult, hogy a szekrény gardróbos tetejéről kellett leszedni, amihez létrát kell használnia az embernek.
Két-három hét múlva már teljesen a régi lett. Honestyvel kergetőztek, jókat csatároztak, s mikor kimerültek, egymástól betartva persze a kellő távolságot, fáradtan kidőltek. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty

19. rész

Vetélkedések

Úgy tudtam, hogy ha egy macskánál több van egy helyen, el kell dőlniük köztük annak a dolognak, hogy ki is a főnök. Hát erre magam is kíváncsi voltam, mert személyes tapasztalatom nem igazán volt ebben. Bár gyerekkoromban néha 4-5 macska is volt a háznál, és ha volt is ilyen főnökség, nem vettem észre, vagy akkoriban nem figyeltem hasonlókra. Az ember élete végéig tapasztalhat új dolgokat, vagy nyernek értelmet olyan események, melyeknek  korábban nem volt jelentősége számára.
Igyekeztem ebből a szempontból vizsgálgatni őket és személyes reakcióikat egymás felé. Az az igazság, hogy nem lettem sokkal okosabb.
Az biztos, hogy etetéskor egyértelműen Honesty volt a dominánsabb kezdetekkor és a mai napig is, de ennek a látszatnak az az oka, hogy Haramia számára egyáltalán nem lényeges az evés. Ő még soha fel nem ébresztett kajálási szüksége miatt, míg Honesty, ha nem is eszik rengeteget, Haramiához képest mégis ég és föld az igénye, főleg az azonnali és gyors tálalás szempontjából. Az, hogy jelzi az éhségét, nem is gond, mert különben meg az ember néha úgy el van havazva, hogy elfelejtene enni adni nekik. Ha Haramián múlna, minden bizonnyal megtörténne ilyen, mint ahogy Honesty előtt meg is történt...
Szóval az, hogy Honesty felver hajnalban a kaja miatt, és ha délután hazamegyek, rögvest éhenhalási bemutató van, vagy ha itthon vagyok, már fél 4-kor elkezdi a vacsorát követelni; ezek Haramiát abszolút nem zavarják: alszik tovább. Ebből a szempontból nem lehet megállapítani a főnökséget, még akkor sem, ha ritkán előfordul az, hogy egyszerre esznek külön tálakból és Honesty meggondolja magát: Haramiát kitúrja annak sajátja elől, hogy ott folytassa. Haramián ilyenkor szinte látszik, hogy vállat von: jobb a békesség, és elsétál. Ő úgy dönt: ráér az, és majd visszamegy, ha a pajti befejezte. Ő egészen biztosan nem túrja ki Honestyt a tálja elől kaja miatt.
A mellettem való alvásból is próbáltam leszűrni a dolgot. Általában Haramia az, aki hamarabb mellém fekszik, és kb. 5-10 perc járkálás van rajtam és körülöttem, nagy dorombolásokkal kísérve. Ha ilyenkor Honesty jön, úgy lép fel az ágyra, hogy Haramiát kikerüli, és a fejemnél helyet foglal. Nem jelent semmit, csak el akarja kerülni az ütközést, mert ha ilyenkor Haramián keresztül kéne eljutnia a helyre, akkor fújkálás van és pofonok.
Az ajtónál együtt fogadnak, nem verik ki egymást a helyükről.
Ha fürdök, és nem csukom be kilincsre az ajtót, ennek következtében bejönnek a fürdőszobába, a főhadiszállásuk a mosógép teteje. Ha itt először Haramia telepedett le, akkor Honesty gátlás nélkül utánaugrik, minek következtében Haramia előbb csak gyanakodik, majd távozik leginkább a mosdóra vagy a kád szélére, de csak azért, mert Honesty elkezdi, mondjuk, szagolgatni. Ha először Honesty terült szét a mosógépen, Haramia eleve nem ugrik utána, hanem eleve a kád szélét vagy a mosdót tiszteli meg.
Almozásnál általában úgy alakultak a dolgok, hogy Haramia a kis almosba, Honesty a nagy fedettbe jár. Ez jól is van így, teljesen logikus. Időnként megtörténik fordítva is, ebből az a többszöri és a sokkal jobb, mikor Haramia megy a fedettbe. Olyankor Honesty felélénkül, s felajzottan várja Haramiát kiugrani, hogy utánarohanjon és ráugorjon. De ez csak játék szerintem, nem annak a jele, hogy Honesty szerint Haramiának tilos a nagy almos. Haramia ezt előre tudja, és úgy szokott kilőni a nagy almosból, mint puskából a golyó. Ha félne tőle, eleve nem menne a nagy almosba.
Ha én eszem a konyhaasztalnál, általában méltó díszkíséretet kapok. Ez itt A macska újság, úgyhogy le merem írni „magunk között”, hogy az asztalon a tányérom túlsó oldalán egyenrangúan ül velem szemben a két macska. Nem zavarja őket a másik, nem akarják egymást letúrni. Úgy nézünk ki, mint a Lánchíd a két kőoroszlánnal. Mivel tudom, hogy Honesty immunis a főtt kajára, Haramia azonban imád főtt dolgokat, elsősorban szárnyasféléket bármilyen formában, így egy-egy darabot odatolok elé. Na, erre Honestyre is rájön a féltékenység: mi az, hogy Haramia kap? És odatolja buckó fejét Haramia falatjába. Haramia viszont nem megy arrébb, farkasszemet néznek egymással. Szóval a békesség kedvéért úgy szoktam megoldani a dolgot, hogy előbb Honesty kap egy darabot látványosan maga elé, amit úgysem eszik meg; utána viszont Haramiának tologatom a darabkákat, amiket ő örömmel el is fogyaszt. Honesty néz maga elé, mit lehet ezen szeretni, majd megunja, és elterül a konyhaasztal másik végén. Ennek örömére Haramia megeszi a Honesty falatját is. Jó kis családi gasztronómiai szórakozás ez számunkra, de én ezekből nem vettem észre különösebben, hogy ki a főnök. Leginkább úgy érzem, egyenrangú társak, más-más természettel. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty

20. rész

Honesty, a kutyamacska

  

Kezdetektől érzem időnként, hogy Honestyben egy kutya veszett el. Illetve éppen hogy nem is elveszésről van szó, hanem a benne rejtőző kutyáról. Haramiánál nem tapasztaltam ilyet, ő egyértelműen macska minden tekintetben.
Honesty más. Nem csupán azért, mert minden alkalmat megragad, hogy mosdasson, ahol ér, és nem is csak azért, mert bárhová megyek a lakáson belül, legmélyebb álmából is felkel és jön utánam. Kísér mindenhova. Mindig és feltétlen ott kell lennie, ahol én vagyok. És ez nemcsak a helyiséget jelenti, hanem azon belül is ha lehet, egy méter távolságon belül kell tartózkodnia tőlem. Néha én is kinevetem magam, mert sokszor, ha valahol megállapodom és két perc múlva eszembe jut valami, amiért fel kell ugranom, előbb átgondolom, fárasszam-e szegény macskát, hiszen most tette le fáradt testét mellém; s ha nem annyira életbevágó a felugrás tárgya, inkább várok és nem zavarom; ugyanis szinte majdnem biztos, hogy jönne utánam.
Képes otthagyni és félbeszakítani bármilyen édes álmát, hogy egy több órahosszáig tartó vasárnapi főzést végigasszisztáljon. De kísér, ha a mosógépet rakjuk meg, ha teregetünk, ha mosogatunk. Ül a mosógép tetején, ha hajat mosok, természetesen fürdésnél és a legkisebb helyiség látogatásánál is bízvást lehet rá számítani. Hűséges és ragaszkodó jó barát.
Honesty nélkülözhetetlen Kleofás, a teknős etetésénél is. Ott trónol az asztalon a teknős etetőlavórja mellett és asszisztál a művelet felett. Régebben volt olyan, hogy egy ilyen alkalommal telefon vagy csengő miatt ki kellett szaladnom, és Honesty belekóstolt a szárított marhaszívkockákba. Mire visszamentem, elégedett szájnyalogatással épp utánam jönni készült. Mi tagadás, megijedtem, hiszen az etetésből még hátralévő négy darab marhakocka hiányzott! És persze kényes gyomrocskája pár óra elteltével ki is lökte magából.
Az is érdekes, hogy ahogy megáll a szintünkön a lift, Honesty tiszta fül lesz mindaddig, míg be nem bizonyosodik, hogy a liftből kiszálló nem hozzánk jön. Ez nála minden alkalommal így van, pedig egy 32 lakásos lépcsőházban, ahol a lift és a mi ajtónk közt kb. 2 méter van, ez naponta rengetegszer előfordul! Haramiát ez a liftmegállás sem érdekli annyira, akkor viszont mind a ketten rohannak az ajtó felé, ha családtag érkezik haza. Még hozzá sem ér az  ajtóhoz, zárhoz, csengőhöz stb. a hazaérkező, de a macskák konkrétan tudják, hogy családtag érkezik.
Gyerekeim hitetlenkedve említették már többször is, hogy ha én megyek hazafelé, még csak emelkedési szinten van a lift a hetedik emelet felé félúton, de már – Honestyvel az élen – rohannak a bejárati ajtóhoz. Valóban, soha nem tudtam még olyan csendben, óvatosan és fürgén bemenni, hogy ne álljon fent a veszély, miszerint átesek rajtuk. Mert hogy már ott trónolnak. Vajon honnan tudják már a harmadik emeletnél jártomban, hogy érkezik a gazdi?
Ha ritkán előfordul olyan, hogy külön helyiségben vagyunk Honesty és én, nemegyszer előfordul, hogy kutyamacskám egyszer csak váratlanul, kerek szemekkel és égnek álló farokkal szalad hozzám, és szinte könyörög a tekintetével, hogy értsem meg, amit mondani akar. Hamar észrevettem, milyen izgatottan invitál oda (trappol oda-vissza köztem meg a másik helyiség felé vezető közlekedőben), ahol ő volt: s kiderült, hogy szól a mobilom. Elalélok mindannyiszor: a macskám figyelmeztet engem: telefonom van!
Haramia ilyesmire nem érzékeny, benne nem lakik kutya.
Azt is észrevettem, hogy Honesty, miután sűrű, hangos, panaszos nyávogással kiharcolja magának a kelleténél korábbi etetést a lágyszívű gazdinál, a macskaetetés szertartásának kezdetekor (edényelmosás, bizonyos szekrényajtónyitás, Felix-tasak levágása) vidáman elrohan. Párszor utána osontam, mert kíváncsi voltam, hogy ez az akció vajon mi célt is szolgál. Most már természetessé vált, de az elején alig akartam elhinni: bemegy „szólni” a kaja-előkészületi hangokra immunis Haramiának, hogy „gyere, haver, kaja van”! Ezt úgy teszi, hogy félrehajtott fejjel párszor megböki mellső mancsával Haramia fejét, aki éppen aktuális kakaóscsiga-szerepét játssza. Erre persze az felébred, felül és mosakodni kezd; innentől viszont már Honesty jól végezte a dolgát és rohan elsőként az addigra feltálalt kajához. Ez is annyira kutyás!
Meg az is, hogy ha hosszasabban beszélek hozzá, úgy tűnik, értelmesen, figyelmesen és türelmesen végighallgat. Olyan okos, ragaszkodó tekintettel néz, melyből szinte árad a hűség. Kutya.
Ha Haramiához beszélek, az első két szónál rám néz, majd alszik tovább vagy odébb megy. Macska. (Folyt. köv.)

Haramia és Honesty

21. rész

Bújócska

Haramiára mindig jellemző volt, hogy imád bebújni valahová, és fikarcnyit sem érdekli, hogy rázáródik az ajtó, vagy az ágy teteje az ágyneműtartóra, ahova éppen beslisszolt. Valahogy nem erőssége a következményekre való gondolás. Cseppet nem izgatja, hogy az ember nem tud róla, és esetleg úgy maradhat egész napra. Akkor is történt már ilyen, mikor egyedül volt macskaként; sokat kellett gyakorolnom, míg belém rögződött az automatikus figyelem pl. szekrénynyitásoknál, ágyazásoknál. Lehet mondani, hogy ez minden macskánál így van, de nálunk nem lehet általánosítani: Honesty soha nem maradt még bezárva sehol.
Honesty is kíváncsi természet, nagyon is! De ő, ha be is csusszan valahova, résen van, és abban a percben, ahogy szabadsága veszélyeztetve lenne, már ugrik is kifele. A behajtódó szekrényajtónál azonnal észlelhető az ajtó mögül toluló macska.
Szinte minden cica rajong a dobozokért, zacskókért, ez nálunk is így van. De ha különbséget kell tenni, míg Honestynél ez olyan normál fokozaton működik, Haramia szinte rögeszmésen megszállott ebben. Nincs olyan reklámszatyor, táska, hátizsák, cipősdoboz, bármilyen nagyságú vagy mélységű doboz, ajándékzacskó, amibe az első pár másodpercek alatt, végtelenül izgatottan ne próbálna bemászni.
Bemászás után meg kényelembe helyezni magát és jót aludni! Egy-egy ilyen felfedezés után ki is használjuk a dolgot, hiszen milyen mulatságos tud lenni egy reklámszatyorban hordozott macskusz, aki olyankor már tágra nyílt szemekkel konstatálja, hogy elindult vele a reklámszatyor. Természetesen nem szeretek reklámszatyrot őrizetlenül vagy ok nélkül kint hagyni, mert történhet, bizony, baleset is; beszorulhat és megfulladhat a cica. Csak akkor szatyrozhat, ha ott vagyok.
Előfordult, hogy karácsonyi ajándékokat szortíroztam 12 különböző ajándéktasakba. Haramia természetesen bejárta az összest, így biztosan örültek az érintettek az esetlegesen belülragadt sok macskaszőrnek. Nagyon nem tudtam ellene tenni, mert ha 5-ször kivettem, 6-szor visszamászott bármibe. Időnként fel-felborult egyikkel-másikkal, de nem törődött vele, olyan volt számára a 12 tasak, mint maga a Kánaán. Persze aztán a kevésbé strapabíró tasakok harmadát dobhattam ki, mert míg valamiért kint voltam, meg is rágcsálta azok sarkait. Áldott jó kismacska!
Honesty gazdag önismerettel bírva a tasakokkal nem próbálkozik. Szerintem tudja, hogy ő azokba túl méretes jószág. Ellenben, amikor az ajándékokat egyenként díszpapírokba csomagolnám, s mindezt az ágyamon, mert ott a legalkalmasabb és legkényelmesebb, akkor szinte mindig rájön a gazdi iránti szeretetroham. Mondanom sem kell, felugrik a csomagolópapírokkal és ajándékokkal beterített ágyra, és ezek után már annyi is bőségesen elég, ha kecsesen végigsétál rajtuk. Riccs-reccs, pár másodperc alatt tele lesz lyukkal és szanaszét hasad a csomagolópapír.
Haramiának még van egy sajátos bújási szokása: mikor nagyon nem akar szem előtt lenni és nem szeretné, ha bármi is zavarná a nyugalmát pihenés közben, beoson a fürdőszobába (melynek ajtaját mindig csak behajtjuk, ha nem használjuk, hogy szellőzzön), és imád a mosógépen aludni. Nem ám akárhogy: a törölközőtartóhoz mongúzként két lábra áll, és két kezének sűrű kapirgálásával lehúz egy törölközőt. Ha nem elég neki, ezt a műveletet addig végzi, míg mind a négy törölköző a mosógépre kerül. Utána addig helyezkedik, motoszkál, kapirgál, míg a törölközők fele alatta van, a fele törölközőt pedig magára húzza. Ha bemegy az ember, van, hogy semmi nem látszik ki a macskából, a mosógépen csak egy nagy halom törülközőt lát! Egyik alkalommal Honesty is így járt. Mikor belépett a fürdőszobába, a padlóról szintén csak ennyit látott: egy törölköződombot. Bőszen fel is ugrott rá, hiszen neki se esett volna rosszul azokon aludni! Ám szinte ugyanazzal a lendülettel ugrott is hanyatt-homlok lefelé, mert a törölközők alól a felriasztott és megrémült Haramia próbált nagy fújásokkal és nyávogással hasztalan kievickélni. Nem tudnám megmondani, melyik cica ijedt meg jobban!
Ugyanennek még rejtettebb és bensőségesebb eredményű változata az, hogy Haramia nem a mosógépre szedegeti rá a törölközőket, hanem beugrik a kádba, és onnan is eléri őket. Ugyanúgy elfészkeli magát köztük, mint a mosógépen, s aztán irány Álomország. Ez nyugalom szempontjából biztosabb megoldás Haramia számára, hiszen ha Honesty erre jár, ő a mosógépre szokott ugyan ugrani és ott aludni, de a kádba nagyon ritkán ugrik bele. Akkor is csak a mosógépről, belelátva a kádba; tehát tutira megy: nem ugrik macskára. Leginkább a nyári hőségben történik ez, amikor melege van a nagy bundában, de akkor pontosan a kád hűsítő szerepére van szüksége, nem pedig törölközőkre. (Folyt. köv.)

 

 

Haramia és Honesty

22. rész

 

 Mániák és rendbontások

Mint már régebben is említettem, két macskám jelleme -- tulajdonságaik, stílusuk, macskaságuk -- annyira eltér, hogy évek múltán is elcsodálkozom e tényen újra és újra.
Abban megegyeznek, hogy nagyrészt mindegyik a nyomomban van. Alig tudok valamit tenni az ellen, hogy bármely helyiségben kísérőim ne legyenek. Ha kivonulok birtokba venni a konyhát, szinte egész biztos, hogy csődül utánam a cicafarm. Ez alól csak a nagyon mély álom adhat egy ideig felmentést; amelyik álom viszont nem annyira mély, azt simán megéri nekik félbeszakítani, hogy aztán kómásan dülöngélve játsszák a zeleméri templomromot a konyhaasztalon.
Honesty viszonylag kiszámítható, relatíve okos és intelligens, hűséges nagy kutya. Ha valami olyat tesz, ami nem tetszik, elég egy felemelt hang, és odébb kocog. Mert azért ő sem ezer százalékos tökéletesség emberi jóságmérővel, hiszen imádja a kábeleket, drótokat, bármilyen tyúkbelet rágicsálni, és bizony, ezt nem mindig lehet azért észrevenni magának a folyamatnak az idejében, gyakran inkább csak az eredmény látható, amikor is már tök mindegy, mennyire emeljük fel a hangunkat.
Próbáltam ez ellen sok mindent: pl. letakarni a mindent elsöprő mennyiségű tyúkbélhalmazt. Igen ám, de mivel? Minden csengetésre nem kapkodhatom fel a szőnyegpadlóról a nem odaillő dolgokat... Csodálkoztak is már néhányan, minő eredeti ötlet és milyen érdekfeszítően néz ki a szőnyegpadlónk a mintegy véletlenszerű lazasággal szétdobált, fekete filcanyagú kalocsai terítőim sokaságától! Ez a fajta praktikus rendetlenség cseppet sem izgat, ha azt a tétet veszem figyelembe, hogy esetleg negyedjére már nem lesz elrágva a telefonzsinór vagy az USB-kábel, netán a szemüvegem szára... hogy a wifi használhatatlanná rágásáról ne is beszéljünk.
Próbálkoztam macskatávoltartó sprayvel is, de elmondanám, hogy ha valami addig esetleg nem érdekelte volna őket, akkor a spray használata után igen! Kínomban már Erős Pistával is végigkentem a főbb kábeleket, mert azért az UPC-t sem riaszthatjuk havonta, ha probléma van... De érdekes módon az sem távolította el Honestyt, mintha még ingerelné is a dolog. Egy idő után, gondolom, megszűnik a kenőcs csípőssége, és még jól is esik nyalogatni a paprikás cuccot. Úgy vettem észre, sajnos, ízlik neki...
Másik mumusunk Honestyvel kapcsolatban: a tapéta kaparófa gyanánt való használata. Hiába van két alig használt kaparófa, ajtónál kaparótábla, kaparóterítő és harminccentis kaparóhalacska fellógatva a legkritikusabb helyeken, hiába van olyan rongyszőnyeg leterítve, amin bátran kaparhat -- mindezek csak alapvető szükségletet jelentenek számára. Az igazi hepiend és elementáris élvezet: a TAPÉTA! Elsősorban az olyan konkrétabb, vastagabb típusú, nem sima felületű részesül előnyben, amelybe simán beleakad a macskakarom. Micsoda élvezet azt újra és újra lekapirgálni! Csak macskaszempontból az a baj, hogy a zsúfolt szobában alig van olyan hely, ahol kilátszik valami a tapétából a berendezés miatt... de azért Honestyt nem kell félteni. Kérlelhetetlen bizonyossággal találja meg azokat az 5-10 centiket is, ahova véletlenül sem pakolható semmi. Pl. a szekrény vége és az erkélyajtó közti keskeny sarokrész, valamint a szekrény másik vége és a szobaajtó közti, szinte alig észlelhető tapétacsík.
Haramia sem kapirgál véletlenül sem az arra szánt helyeken! Ő a puffokat és a foteleket részesíti előnyben. Úgy-ahogy le vannak takargatva az ősrégi ülőalkalmatosságok, ám ez Haramiát sem zavarja a legkevésbé sem. Ha tanúja vagyok a kapirgálás művészetének, akkor Honestyt el lehet riasztani némi emelt hangerővel, de Haramia a füle botját sem mozdítja semmilyen riogatásra egészen addig, míg csak hangoskodásról van szó és nem fizikai manőverről. Mert ha felugrok vagy felé hajítok valami macskajátékot ijesztésül, akkor abbahagyja ugyan, de ez nem zárja ki, hogy mire visszaülök, abszolút pofátlanul azonnal újra ne kezdje. De az is mindennapos, hogy a kapirgálás zaját meghallva, mire feltápászkodok bárhonnan, addigra úgyis jól kikapargatja magát, és szinte szemtelenül vigyorogva bevár, míg odaérek, és még ő az, aki rám nyávog, bökve egyet a fejével.
Már 10 éve lesz nyáron, hogy Haramiával megmacskásodtam, azóta nem igazán aludtam végig egyetlen éjszakát sem. Ehhez még Honesty sem kellett, hogy ez így stagnáljon azóta is, intenzívségét tekintve grafikonszerűen hullámzó minőségben.
Haramia mai napig egy komplett borzasztóság éjszakánként. Úgy fekszem le aludni, hogy magam mellé készítek vízspriccelőt, kisebb macskajátékokat jobbról-balról. Ez utóbbiakat vagyok kénytelen ötpercenként a zaj és a felfordulás irányában hajigálni. Néha elfogy az alkalmatosság, olyan sűrűn adódik csendháborítás; olyankor legényesen fel kell kelni és újra begyűjteni a riasztásra alkalmas tárgyakat... Az éjszaka meg majd csak eltelik! Ha a lefekvésem pillanatáig csend is volt, mert Haramia épp aludt, a villanyoltás számára egy jelzés. Ébresztő! Onnantól fenekestül fel lehet fordítani a világot, lehet száguldozni, ugrándozni több métereseket bútorról bútorra, időnként torokszakadtából nyávogni, egymásra fújni, lehet tárgyakat, papírokat piszkálni, könyveket leügyeskedni barkamancsokkal, megtalálni a legelrejtettebb csörgős marhaságokat, netán egy széken hagyott reklámszatyrot vagy bármit, és feltétlen tanácsos közben órákig kaparva almozni is! Lehet provokálni az egyébként őnélküle ideális éjszakai partnerként működő Honestyt, aki néha bele is megy egy-egy 10-20 perces kergetőzésbe és egy ezt követő aktív almozásba, de ez rá azért nem jellemző. Honesty csak annyiban szól bele az éjszakáimba, hogy iszonyú korán és mérhetetlenül szenved az éhségtől, és hogy fel tudjon kelteni párórás, több szakaszos alvási próbálkozásaimból, mindenfélét elkövet. Ezeket sorban teszi, ki nem fogy az ötletekből! Rám hasal. Elkezd mosdatni, ahol csak ér. Ül a fejem mellett, szuggerálva engem, és közben úgy dorombol, hogy a hang az álmomban szerepet játszik. Ha semmi eredmény, puha, meleg mancsát finoman az arcomra teszi. Ha háttal fekszem neki, két kézzel elkezdi gyengéden dagasztani a tarkómat. De van, hogy egyszerűen csak halkan, elegánsan nyávog, ám annál gyakoribb előfordulással, mintsem kettő között vissza lehetne aludni. Tehát megtanultam, ahhoz, hogy minél hamarabb esély legyen visszaalvásra, célszerű az első jeleknél pattanni és kómában tálalni a reggelijét. Minek utána ő reggelizik, én pedig épp félálomban lennék már, hatalmas elánnal természetesen almozás következik. Szagos. Amiben pedig megint csak nem lehet elaludni, úgyhogy káromkodva kimászok és almozok. Addigra már jó esetben csak egy félóra maradt az ötórás mobilcsörgésig, mikor munkába jártam. Tehát végképp képtelenség volt visszaaludni úgy, hogy nálam az minimum 20 percet venne igénybe...
Van egy éjszakai általános alapjárat Haramiánál, mely a fent leírtakat tartalmazza. De vannak éjszakák, amikor minden hatványozottan felpörög (holott az alapjáratba is majd' bele lehet rokkanni!); Haramia egymaga jár boszorkánytáncot, borzasztó rongy, egy ííííííígedelem! Egy ilyen alkalommal kötött ki pl. a lapmonitor a padlón, úgy, hogy előtte van a taszterrel összesen legalább 35 cm-es asztalrész! Ilyenkor zuhan csattogva össze és hal hamvába a ruhákkal megrakott ruhaszárító... vagy dől fel a működő ventilátor.
Eleinte nem hittem a tényeknek meg a szememnek, de most már régi megfigyelésen alapszik a következő: ez a szende viselkedés telehold idején nyer létjogosultságot. Haramia akkor egyszerűen brutális. És szerintem nőiesen és finoman fogalmaztam!
Úgyhogy telehold előtt 1 héttel már előre szívom a fogam, hogy kezdődik három, átlagosnál is kibírhatatlanabb éjszaka, és jobb, ha előre edzem magam a gondolattal, hogy nem egészséges a nyolc-tíz részletbeli 4-5-6 órás alvás, célszerűbb végig fent maradni...