2017. január 15., vasárnap

125. hóforduló


Egyszeri leányként egy éjt s egy napot
kint töltöttem az ég alatt,
úgy gondoltam, leszedem majd
a magasságból minden gyémántokat.
Kosárkám tele szívecskékkel,
nappal, holddal, csillagokkal,
csak neked adnám az összeset,
belőlük szól szív, a hang, a dal...


2017. január 14., szombat

Téli anzix


Egyik órában szikrázó gyönyörűségben,
szaggatott vattapamacs-féleképpen,
vizuális élményt nyújtva sűrűn hull a hó,
megtisztelve érzi magát az ember, hogy nem
nélküle létezik most épp e pompás látnivaló.

Másikban pedig a néma hóhullásból
egyre erősödő, tompa koppanások lesznek,
s kinézve az előbbi tökéletes szűzfehér
hótakaró folytonossági hiányt szenved...
kilátszik, s egyre terjed sok fekete tó...

Pocsolyák nőnek, az utak tocsognak,
hóhoz kevéssé illően esernyők nyílnak.
De kár, hogy csak ennyi időre maradt
élmény ez a csodás, tiszta látvány!
Cuppan a nehéz bakancs az ember lábán.

Megint csak nem az élvezhetőre irányul
a figyelem, hanem az, hogy az ember véletlen,
váratlan hanyatt semmiképp ne essen...
s ha lehet, máshogy se... nem élveznénk a dolgot,
az esőtől a hó koszos-kásássá rombolódott.

Gyereknek idő még egy hóemberre sem juthatott.
Tekintetünk erősen koncentrálva lefelé meresztjük,
a maradék csodák mellett eldugul figyelmünk.
Más is észlelte már, hogy latyakos hóban való
gyalogláskor hátrafelé szinte többet megyünk?


2017. január 13., péntek

Péntek 13.


Januárban máris péntekre esik
a tizenharmadika,
nem vagyok babonás, főleg
olyasmire, mint fekete macska...
Sőt, bármilyen bundával van e
kedves állat megáldva,
szerintem mindegy: sokkal inkább
csakis szerencsém hozhatja
bármiféle kis- és nagymacska.
De ha egészségem körül nem stimmel valami,
plusz megfagyott hóra ónos eső esik...
ahhoz, hogy ki se mozduljak,
nem kell nekem péntek,
nemhogy tizenharmadika.
Inkább benti melegben
akármennyi melegítő, doromboló,
szurokfekete macska.

2017. január 12., csütörtök

Tölgy és fenyő


Már hat éve, hogy elmentél
messze, más világba,
remélem én, lelkedben él
a régmúlt, s nemhiába.
Remélek még oly sok mindent...
vigyázni tudsz onnan
mindenkire, ki fontos volt
valaha, bárhonnan.
Láthatatlan lelkierőt,
vigaszt, támaszt tudtál
nyújtani, ki arra szorult,
hitet, remény adtál.
Úgy hiszem, a tölgy és fenyő,
ahol összeérnek,
halhatatlanul és mindig
némán szól egy ének.


2017. január 11., szerda

Télen sem felejtek...


Nyáron mindig az az álmom, vágyam:
északra menni, hol elviselhetőbb a lét,
néha iszonyú kibírni, míg véget ér
az a hőgutás, borzalmas néhány hét.

Én most sem felejtek, ebben a hidegben,
bármilyen furcsa, jobban elviselem,
még ha szétfagyok is, ha minden jégverem,
mintha 60 fok dúl az erkélyemen,

mely apró, és fél napig is perzseli a hőség,
állandóan égett linószag érződik,
a vaskorlát kézzel meg nem fogható,
a lakásban a 35 fok sem túl biztató.

Ha anyagilag s máshogy gondom nem lenne,
előbb a vonat, majd ugrás egy kikötőbe...
vágynék-lennék inkább egy élhetőbb világban,
szívesen élnék nyáron Észak-Európában.














FB - szómegadásos játék.
4 szó: vonat, észak, néhány, kikötő

2017. január 10., kedd

Kórság


Több hetes kórság.
Egész nap, hetek óta
öt rétegben járok,
mindenem fáj, magas a láz,
bent így is hideg ráz,
ki miért mennék?
Az orvoshoz járás
nálam csak végszükség.
Azt hittem, az egész
csak nátha, semmiség...

Csenget a gondnok
este nyolc után,
a meleg vizet elzárják
fél óra múltán.
A többieknek még
sikerül fürdeniük.
Nekem már csak mosdás
hideggel - nem nagy ügy -,
nagyjából, vacogva.
Az ágyban egy órát
reszketek még...
fagyhalálra várva.


2017. január 9., hétfő

Ami hosszú... de örök


Előhang évtizedek múltán:
Daráld a tüdőt, fogd (be) a szűrőd, és
végezd dolgod a makarónival.
Még mindig jobb, mint
egy tüdőbeszűrődés, kanyaróval.

Sírtam.
Sok köhögés hetekig, hónapokig,
orvos csak kanalast adott,
röntgenkérés miatt leszidta anyámat...
s beutalót csak azért sem adott...
Anyám megalázódott.
Sírt.
Másik orvos... fizetős. Röntgen.
Elhanyagolt tüdőgyulladásból
lett féltenyérnyi beszűrődés.
Sírtunk.
Kórház, négyévesen.
Feküdtem három hétig
nagy, tele szobában, mégis
magányban, teljesen.
Kizárólag heti kétszer
két óra látogatási idő
jutott ebben az időben.
Nem volt kivétel - kötelezően.
Nem sírtam.
Éjjel-nappal négyóránként
injekcióval belépő nővért
hasra fordulva vártam
könny nélkül, csendesen.
Anyámat láttam heti kétszer,
látszott, sírt volna...
ám mosolygott, nehezen.
Időnként röntgenre vittek.
Hajam két copfba fonva
derékig ért, feltűzték.
Ágy végéhez állítottak,
mikor fésülték.
Ágyban tértem magamhoz,
amire emlékszem, a fésülés
közben rámtört sötétség...
Eszmélve csodálkoztam,
mi ágyam körül e népsűrűség?
Nem szoktam hozzá, hogy
ekkora a népszerűség...
Valamit leszűrtek
a beszűrődésen kívül -
vérszegénység.
Pár nap múlva újabb felhajtás,
egyik orvos másik után,
nagy-nagy érdeklődés...
Gondoltam, biztosan
eljött a hazaengedés...
Dehogy.
Fertőzőosztály, kanyaró.
Ami maradt ugyanúgy, az
továbbra is injekció.
Semmi látogathatóság...
Sírtam.
Anyám állt a rácsos ablaknál,
ha látogatási idő volt.
Sírt.
Csodálta mindenki,
hogy vágom magam hasra,
az injekciót sűrűn meglátva.
Kicsi pedig még - mondták.
Gondoltam, csekélység...
pedig fenekem mindkét oldala
akár két fél szita...
Az egész végtelennek tűnt.
Az otthon ismeretlen, mire
elvittek haza...
Újabb pár hét után
újra az óvoda.
Csodálták, ki ez a
felnőtten komoly pofa.
Már elfelejtettem a mosolyt.
Hosszú idő múlt el addig,
míg tüdőmből kikopott a folt.
Minden köhögésemre anyám
évekig aggódó volt.
Szememben ott maradt valami,
mi mindig idősebbé tett
társaimnál.
Nem érthettek meg sosem,
erről nem is meséltem...
megszenvedésem nyomai rajtam
mások szemében nem volt több
fennhéjázásnál...
Az érzést, az át-, túlélést
évtizedek sem törölték,
az emlékek időnként újra
kopogtatnak szürkeállományom
ajtajánál...