Empátiában soha nem szűkölködtem.
Már gyerekként is anyámat sajnáltam,
mennyi dolga volt... segíteni próbáltam,
talán nem voltam nagyon útban, remélem...
Mesékbe, filmekbe beleéltem magam,
torkomat fájón szorongatta a részvét,
s ha már nem bírtam, mit a fájdalom kimért,
hogy más nehogy lássa, arcom eltakartam.
Érzékeny vagyok mindenki gondjára,
rám már nem jut idő, így inkább hallgatok.
Bár segíteni néha, s csak ebben-abban tudok,
gyakran az is számít, ha figyelek szavára.
Magamon is érzem, rám is férne olykor
egy kis figyelem, de ez vagy jön, vagy sem;
szerencsém nem sok van, kérni sem kérhetem,
pedig én is magam alatt vagyok sokszor.
Félszegen kezdi énekét,
egy-egy trilla vége halkuló,
majd rázendít egy másik,
keresi egymást a duó.
Csatlakoznak többen, frissen,
több vidám feketerigó,
élénken versengve, felszabadultan
felzeng a hajnali dáridó.
Mások számára észrevétlen
az a mindennapi érzékeny küzdelem,
mely kíváncsi pillantásokra elhalkul,
az érdeklődésekre elhalványul...
Köszönet és hála a reggelekért,
a problémás éjszakák utáni ébredésért,
az égen a felhőkért, a madárcsicsergésért,
ha nem fáj annyira, az életkedvért,
mely érezzük, talán újra visszatért.
Nem kérkedünk, nem hivalkodunk,
egyszerűen tudomásul veszünk,
és csodáljuk, ha bármi jót is kapunk.
Egy nappal több. Majd később fizetünk.
Ritka az az ember, aki nem
magában van csak álarc nélkül.
Ködös hajnalon sem látszik minden,
bátrabban vagyunk egyedül.
Mint ahogy otthon, magunkban
nem járunk behúzott hassal,
ha egyedül vagyunk, használunk
mellékhelyiségeket nyitott ajtóval,
nem rejtjük el gyarlóságainkat,
nem kell álarc, magas sarokkal és rúzzsal.
Ha már nem magunk vagyunk, elrabol,
megzsarol a viselkedési kényszer.
Hallgatagok leszünk, védtelenek.
Tudatában sem vagyunk, tanulni sem kell,
erőfeszítés nélkül történnek ezek.
"A pókhálóra harmat esett",*
apró ezüstgyöngyök reszketnek
a leheletvékony szálakon.
Mi lesz sorsuk? - elmerengek,
szakad-e a háló, vagy a napsugarak
nyomát sem hagyják a gyöngyöknek?
Szeretnék utat mutatni, de
érdekteleneknél nem lehet, csak
morzsát gyűjteni, szándékomat bánni,
szégyelleni, ha lekezelnek.
Az embernek születni kell arra,
hogy a világ a hangját meghallva
értse, megértse, megláthassa azt,
hogy ne legyen hiábavaló
"a jövőnek szórt morzsa, a Mag".**
* Babits Mihály: Emlékezés
** Babits Mihály: Füst és korom
Megbabonázhat egy kedves szempár,
az érzést elrejtve meggyötörhet,
de álmainkban égig is emelhet,
s megrezzenünk, ha ébren pont ránk vár
e tekintet. Őriznénk, mint talizmánt,
s ha magunkat, egymást sem ámítjuk,
akár megszűnhet a világ is alattunk...
Óvjuk az első pillantások báját.
Verslista-feladvány: 10 megadott szóval versírás.
A megadott szavak: megrezzenünk, megbabonáz, talizmánt, báját, ámítjuk,
elrejtve, kedves, emelhet, meggyötörhet, szempár
Gyönyörű fák sora a Margitszigeten,
nézz csak oda, az ott milyen óriási!
Talán itt születhettek Arany versei?
Bár ez nem tölgy, inkább ősplatán, úgy hiszem.
Én szeretem a fákat sorra átölelni,
főleg, ha különleges, nagy, kuriózum;
energiát kapok, részem az univerzum...
megnyugtat, pihentet, segít meditálni.
"Mint gyermek, aki már pihenni vágyik",*
oly átkozottul gyengére fáradtál,
egy vágyad van csak: fejed lehajtani,
s még jobb lenne, ha nem is gondolkoznál.
Túl sok a gond, megtör a fájdalom,
annyira szeretnéd, ha megnyugodhatnál,
suttogj egy imát, az segít! Egy imát,
"mely téged minden kínban megtalál."**
Első és utolsó sor adaptáció, a feladathoz tartozott.
* József Attila: Thomas Mann üdvözlése
** József Attila: Emberiség
Verslista feladvány:
Versírás olyan módon, hogy a keretek adottak.
József Attila két verséből van választva az első és utolsó sor.
Januárban még sűrű, fekete a hajnal.
Néhány ablak dereng csupán fáklyaként,
muszáj indulni, vagy másért virrasztani.
Fekete tömegbe lépek szürke élőként,
rettegve a jégtől, vajon hova lépek?
Lélegzet-visszafojtva osonok, mintha
a bent tartott levegőfagy megvédene,
hallom a tél ura hajnali hangját,
szinte belekarolok, talán megkímélne...
E jeges csordulástól épp eléggé félek.
A jégszobrásznak minden elismerésem,
csodát alkot, melyet alig láthat szem.
Egyik ámulatból a másikba esem.
Sziporkázó, élethű alkotások,
attól, hogy nem marad meg ebből a sok
szépségből, csak víz, melyben tocsogok...
Te is ilyen jégszobor vagy, barátom,
bár elkövetek mindent, de feloldanom
jégszívet nem tudok, roppant sajnálom.
Oly sokáig vártam már rád,
Nem is hittem volna el, lásd,
hogy valaha látjuk-e egymást.
Először csak orrom fagyott,
Később a fülem is elhagyott...
Nem igazán ilyen egy légyott!
Ha eljöttél aztán bármikor is,
jégszobrot láthattál, még friss
volt fejemen a sok fagyott tincs.
December közeleg, itt van már az advent,
Íme, nemrég volt még, s újra elérkezett.
Színesedik minden, ünnepre készülünk,
Kirakat fényénél gyakran elidőzünk.
Izgatott gyerekek lesik a Mikulást,
Vajon észrevesz-e? Talán nem lesz virgács...
Isteni illatok a bazársoros téren,
Lilára fagy orrod, ha nem vagy elég résen.
Ámulva csodáljuk a díszkivilágítást,
Gondosan felraktak minden apró "lámpást".
Írhatunk csodákat e téli hangulatról,
Titkot, mesét, verset - mind a karácsonyról...
Álmodjon mindenki sok szép pillanatról,
Selymes-lágy érintésű angyalszárnyakról.
